EZ MIND RÁM TARTOZIK
Esőben az uccán az esernyők alatt vaksi mód siető nők, férfiak esernyői a peremükkel folytonosan egymásba akadnak. Ennyi a lakosok életének véletlen érintkezése. Enélkül nem érezték volna soha egy eszméletnyit sem egymást ezen a földön ezek a különszakadt korallvirágok, ezek a szétfutott falevelek, az emberek.
A színházban együtt tapsolnak, egyszerre. Egyetlen dühödt nézőnek a tapsolása kómikus volna, s együtt a többivel lám mindenki mily képesen tapsolhat, mily dicsőségesen. Mennél elterjedtebb azon a nézőtéren a taps, annál jobban érvényesül egy külön néző két tenyerének a cintányérja. A tapsoló szeme részeg, füle hályogos, szíve májusi ballón; a művészet sikeres ügyfele a tapsoló néző, igen, szereplő művész ő is, mikor tapsol. És ezt az ünneplő állapotját az ember a többinek köszönheti: a tömegnek. Ó, igen:
mind, aki a Lídóra készül nyáron és mind, aki a Dohnányi koncertjére megy és mind, aki a Ritz felé fut az autóban a táncos teára, mind az a százszázalékos egoista dáma s gavallér azt gondolja, azt érzi: milyen sokan lesznek ott! a publikum milyen kellemes lesz, milyen mulatságos! én is ott leszek köztük!
Ha egyedül kéne hallgatni néki Beethovent abban a klasszikus hangjegycsarnokban! Hogyha senki nem lubickolna, nem heverészne, nem kacarászna ott a Lido kékítős vizében, sárga homokján, ha csak a hullámok zsoltárja várná ott, s a homok lázas és monotón meditatiója! Ha a Ritzben egyesegyedül kéne tangot, bluest rajzolnia testével, mint a bolondnak egyedül a bolondok házában… mi?
Ha az a füstölt és fagyasztott embergyűlölő, aki megnémult éjfélen szűk uccán halad hazafelé, ha az soha nem látna senki mást a lámpafényben elmenni, soha nem hallana más cipőket is a kövön, úgy-e, kellemetlenül érezné magát s talán nem is merne magában arra járni a gyilkosság kedvenc negyedóráiban. Hogy örül az az embertől iszonyodó puskaporos szívű bácsi, hogy vannak mások is, akik járnak, akik élnek…