I.
(Emma.)
Emma oly név, mely a b…i egyetem hallgatói közt szájról-szájra jár. Emma a marczona öreg Brummer, az egyetemi portás csodabájú tizenhét éves leánya: az érdes sziklatönk oldalán nyilt kedves virág. Apja lánya ő, ugyanabból a merev anyagból készült; bájoló szobor, rideg érczszívvel a rideg érczkebelben. Mindazon deli ifjak közt, kik százával népesítik az egyetemi épület komor folyosóit, nem volt eddig csak egy is, a ki avval dicsekedhetik, hogy egyetlen nyájas sugarát fogta volna fel a sötét, fekete szemnek; egy sem, a ki csak félénk köszöntéssel is mert volna neki alkalmatlankodni.
Midőn a kis Széchi Mária – úgy nevezé őt az egyetemi polgárság magyar része – a portáslakból a folyosóra lépett, a Muzsák vakmerő fiai egyszerre félénken léptek vissza és élő sorfalat képeztek a leány előtt.
Ilyenkor pedig ő, sem jobbra, sem balra nem vetvén egy pillantást, oly nyugodtan és csendesen haladt át a rá leselkedő szemek kereszttüzén, mintha csak kívüle senki sem lett volna jelen. Képzelhetni fájdalmát azon ifjú uraknak, kiknek mindegyike annyi hódításról tudott beszélni, a hány győzelemről Napoleon öreg katonái.
Értetődik, hogy a körülmények ilyen szerencsétlen állásánál fogva mindenki: a legmartialisabb körszakállú szintúgy, mint a legábrándosabb szőke fürtű és csupasz állú fő, bűverejében való hitéről lemondani kényszerült és hogy a kis Emma szivét bevehetetlen várnak tekintették, melyhez a hódításnak gondolata sem férhet. Nem mintha nem lettek volna egyes vakmerők, kik egy-egy félénk támadást mégis koczkáztattak. Az egyetem legifjabb polgári, kik átjutván az érettségi vizsgálat szűk kapuján, az «alma mater» emlőiből legelőször csak a nagyvárosi arszlán büszke öntudatát szítták, ezek, mondom, sohasem hittek azon jelentés hűségében, mely a kis «Széchi Máriát» illetőleg közszájon forgott és gyakran határozták el, – nem tudom, a díj nagysága, vagy a győzelem dicsősége által tüzelve – egy-egy merész rohamot intézni a kis Emma szíve ellen. Kinálkozott is némi alkalom, a portás szép leányával érintkezésbe jönni. Emma mogorva atyjával osztozkodott az egyetemi hallgatókhoz érkező levelek kiadásának hivatalában. Ilyenkor egy-egy kiváló áhítattal odalehelt: «Jó estét»-tel, egy-egy különös czélzattal ejtett: «Nincs levelem»?-mel meg lehetne kisérteni a szerencsét. – De – különös! – nem volt példa rá, hogy az ilyen vakmerő ugyanazon arczczal hagyta volna el a portás szobáját, a melylyel belépett volt. A jövet mindig kissé sápadt arcz, menet mindenkor gyanusan közeledék a karmazsin piroshoz, s a jövet «eget kérő» orr, menet mélyen lenyult az ajak fölé, rosszul palástolva azt a keserű vonást, mely ott a «lefőzést» hirdette. S e symptomákat az egyetemi ifjak már oly jól értették, mint a sok tengert látott hajós a tengeri betegséget. Hisz mindnyájan tapasztalásból ismerték a keserves állapotot s vigasztalás volt másokon látni, mit mások ismét rajtok nevettek.
Ily módon már mindenki kikapta küzdelme díját: a karmazsin arczrózsát s a keserű mosolyra szemérmesen lenyuló orrt – s egyszerre csak elismert dolog lőn, hogy Emma kisasszony vagy épen nem nő, vagy ha az, akkor boszorkány, a ki hétköznap lányfővel jár, de a szombati estéket a Gellérthegy titkos soiréein tölti, hová Brummer úrnak hires seprőjén szokott ellovagolni.
Pedig ezzel nagyon igaztalanok voltak a jó fiúk a szép Emma – és nagyon elnézők önmaguk iránt. Mindnyájan zajos hirtelenséggel kopogtattak volt a sziklavár nagy kapuján, nem vévén fáradságot arra, hogy a titkos hátsó ajtót kikémleljék. Pedig az ő szivében is volt ily hátsó ajtó, mert Emma bizony csak nő volt.