VIII.
(«Kis Murányvár» megvétele.)
A külváros mohos temploma előtti nagy tér csendes volt s csak a sűrűn ültetett gesztenyefák árnyai népesíték meg a nappal oly látogatott sétányt. A teli hold olykor biztatólag mosolygott le, mintha azt akarta volna mondani: «Ne féljetek! Itt vagyok én!» De ekkor felhő foszlányok lebegtek boszantón agg szemei elé, s elkomorodott a jó öreg az izetlen tréfán.
Tizet kongott a torony órája, midőn a városból kiszolgáló járdán két nő alak közeledék. Minél kisebb lett azon köz, mely az elsőt a sétány teréről elválasztá, annál nagyobb lett az, melyben társnéja őt követte. Végre mintegy futva ére el az első a tér közepére, s a második csak nagy lihegve jött utána.
Tíz óra! Itt a hely, a tizenhatodik fa mellett. Ő nincs itt! Óh, ha nem jönne! Mily boldog volnék!
– Hah!
A meglepetés e hangját azon körülmény okozta, hogy azon fa árnyéka, mely mellett a nők állottak, egyszerre hosszabbra nyult s egy férfiúi alak vált ki belőle.
– Ne ijedj meg, kedvesem. Én vagyok.
– Ön!
– Ön! Mi hideg e nyári est; édes, meleg szavadat jéggé olvasztja! – Ön. Óh, add kis kezedet, hadd melegedjék forró ajkamon! s az ifjú hévvel ragadta meg a leány kezét.
Ez egy perczig szótalan maradt: egyszerre, mintha hirtelen gondolat villant volna föl agyában, megrázkódva súgá: – Ime kezem; de csak azon föltétel alatt, hogy általa engedi magát vezéreltetni.
– Hová?
– El innen.
– El? Miért!
– El. Rögtön el. A többit azután.
– Rögtön el? De miért el? Én szeretem e helyet, s neked ez rémületes! És «Önnek» szólítasz? Te nem szeretsz!
– Andaffy! Az Istenért, jőjjön velem! Bizzék bennem!
– Én nem bízom benned. Nem vagy őszinte irántam. Nem követlek, míg meg nem tudom e különczködés okát!
– Okát! Hallja tehát! Én… Nem, nem! most nem mondhatom meg! Andaffy! Kérem, esedezem, kövessen! Óh, minden perczben… Andaffy, kövessen, ha… szeret!
– Ah! – felelt Andaffy elragadtatva, – a varázsszó ellenében tehetetlen vagyok. Vezess, angyalom!
A leány hévvel ragadta meg Andaffy karját és majdnem futva vezette őt magával. Gyakran tekintett maga körül, mintha valamitől félne. Teste remegett, keble hullámzott, mint a tengerár, melyet a teli hold bűvös fénye vonz.
Lassan-lassan lecsendesedett viharos izgatottsága. Minél közelebb jutottak a belvároshoz, annál lassabb lőn járása, annál csendesebben vert szíve.
Mindkettő szótalan volt. A leány mélyen látszott valamiről gondolkozni; az ifjú a leány szavát várta.
Egyszerre, midőn a belváros tekervényes utczahálózatába értek, egy szeglet mellett a leány elbocsájtotta az ifjú karját és maga után vonva kisérőnőjét, eltünt a jobbja mellett kezdődő utczába.
Két ugrással utána termett az ifjú és kezén ragadta a szökevényt.
– Andaffy! kérem önt, bocsásson! Én nem vagyok az, kinek ön tart. Bocsásson!
– Tehát, ki vagy! – kérdé az ifjú, és az ellenszegülőt a közelben pislogó lámpa felé fordítá.
– Én vagyok!… Emma!
– Emma, igen, Emma. S ki másnak tartottam volna önt?
– Annak, kit ön a templomtéren várt. Óh, ön nemes ifjú; elnyomja bámulatát, hogy meg ne sértsen. De kiméljen tovább is, bocsásson! Nekem haza kell mennem!
– Haza? Igen! De engedje meg, hogy a kedves tisztet, melyet a szerencsés véletlen rám bízott, szent kötelesség gyanánt teljesítsem. Fogadja el karomat és hadd kisérjem kegyedet.
Emma habozott, de végre elfogadta az ifjú karját. Néhány perczig ismét szótlanul haladtak egymás mellett, midőn Emma egyszerre megállott és újból kiragadta karját az ifjúéból.
– Nem lehet! Ezt nem birom tovább; ön valamit gondol, mondja ki!
Andaffy mosolyogva közeledett a leány felé és lehajolva piruló arczára, mélyen tekintett tündöklő szemébe.
– Kimondjam, mit gondolok? Jó! De csak az ön felszólítására. S ez jusson eszébe, ha az a kis daczos szív zokon találná venni, mit a fülnek súgok. Én azt gondolom, hogy mi fölötte boldog lehet az, kinek kedvéért ön ma e szokatlan sétát tette.
– Ön… még valamit gondol.
– Hogyan?
– Ön nem kérdi: ki az?
– Mert tudom.
– Nem tudhatja. Az égre esküszöm, hogy nem is fogja tudni.
– Neve…
– Ne mondja ki! Kérem, ne mondja ki! Ha már kell, hogy kimondassék, legyek én az, a ki mondja. Uram, én bűnt követtem el, s magam akarom magamat megbüntetni s azért magam vallom be; én önt megcsaltam!
– Lehetetlen, szép Emma!
– Én tilos módon hatoltam be leveleinek titkába!
– Lehetetlen, szép Emma!
– De megnyugtat az, hogy a bűnöm félig gondviselés műve volt, mert ez mentette meg az ön életét.
– Lehetetlen, szép Emma!
– Lehetetlen, szép Emma! Óh ne ejtsen kétségbe e nyugalmával. Ön gúnyolja vallomásomat – ezzel büntetésemet kiállottam. Vegye e levelet, mely ma jött az ön számára. Ezt felbontottam s ez meg fog mindent önnek magyarázni. Ön megvethet, de ezzel tartozásom le van róva. Isten önnel!
Emma e szavait a visszafojtott zokogás szakítá félbe! elfordult és indulni készült, de az ifjú gyengéd erőszakkal tartá vissza.
– Emma! Hallgasson meg! Hallott-e valaha ajkamról szót, mely a gúnynak csak árnyékával is bírt?
– Nem, de ma…
– Ma?
– Ma ön egészen megváltozott. Ön máskor szomorú volt, ma víg, máskor beszédes, ma szótalan, ma nyájas hozzám, ma oly… oly lenéző nyájas, oly szánalmasan leereszkedő!
– Óh, Emma! Ez élesen látó szép szem is megcsalhatta önt! Ön félreért engem; nyugodtabb vagyok önnél, mert önt tévedésben látom, míg én világosan látok mindent. Tévedését sajnálom s ön leereszkedőnek tart. Ön azt vallá, hogy engem megcsalt. Én azt felelém: lehetetlen, szép Emma. Hogy ön Emma, azt ön maga bevallotta; hogy szép, azt sem fogja tagadhatni.
– Andaffy úr, ön ismét gúnyol.
– Az égre! Nincs nagyobb gúny, mintha az ajak önmagát akarja meghazudtolni! De tovább. A gúnyt e szerint csak abban találhatta, hogy azt mondtam: Lehetetlen. Pedig igazam volt. Lehetetlen volt, hogy ön e levél olvasása által megcsaljon, mert e levél nem nekem volt szánva…
– Nem önnek? De hát…
– Nem nekem, sem Evelinának, a ki nem létezik, hanem önnek.
– Nekem? Hogyan? Andaffy úr, én szegény leány vagyok, védtelen ön ellenében. Ne faggasson talányokkal! Ne játszék velem!
– Emma! Ön látott engem gyakran, ön beszélgetett velem, ön szemembe nézett. Mondja ki nyiltan: hiszi-e valóban, hogy önnel játékot űzhetnék? Hiszi-e? Emma! Szóljon!
– Óh… nem!
– De tudja-e, hogy ki űzött játékot önnel? Ön maga! Ön elámítá önmagát! Ön e kis szív dobogását, mely hivatva volt, egy életboldogság ütere lenni, egy szélkelep üres kelepelésére akarta hangolni. Emma, nézzen szemem közé! Nem játék volt-e ez? Ön élni akart és nem szeretni. Nem játék volt-e ez! Én csak ámítást győztem le ámítással! E levelet szétszakítom és eloszlatom vele az álomképet, mely lelkedet fogva tartá! Te letettél az ámításról; te lemondtál önmagadról, hogy megmentsed veszélyben vélt életemet! Ez erős szivedhez szintoly méltó volt, mint az, hogy csalásomat – most megbocsátod! Emma! Nem csalatkozom benned! Nemde, megbocsátasz?
Emma egy ideig szótalan maradt, míg Andaffy csókokkal halmozá el kezét. «Kis Murányvár» meg volt véve. De a kis Széchi Mária most is erős volt és érzelmének urává levén, e szavakkal búcsúzott:
– Andaffy! Evelina holnap írni fog. Jőjjön el a levélért.
E szavakkal elsuhant.
Andaffy másnap is levelet vitt a portás szobájából. Mik voltak a levélben, ezt, kedves olvasó, a legjobb akarat mellett sem mondhatom el, mert ezek – már való dolgok voltak.