Vásárállás.
Haladunk kifelé a sógorral a baromvásárba, mert mink most lóvásárlásba vagyunk elegyedve. Ló kellene, amelyik jó volna, szép is, futós is, de szelíd is legyen, mert egy istállóban fog lakni a tehenekkel s azok nem tűrik a garázda lakót, – de azonfölűl olcsónak is kell e lónak lenni, mert nem olyan világ van, hogy a pénzt drágaságokra lehessen pazarolni. Csak szűkecskén, lelkecském. Ennélfogva gyalog megyünk, bár a villamos mentén. (A tótok is így utaznak vasúton, mégis megvannak.) S mert ketten megyünk, egyre-egyre úgy is csak a feleútja esik. Jól van az így nagyon elrendezve, hogy ilyféle számításai vannak a szegény embernek, mert ezekből vígasztalásokat szerez. Haladunk hát lovak, borjúk és ökrök között. Jó por van, jó napsugár is van, e kettő együtt jár s az egyik kellemességéért el kell viselni a másikat.
A vásárban aztán ki is kerestük négyezer társa közül azt a lovat, amely épen nekünk kellett. Ezért kell előbb végigjárni mindet kétszer is, hogy az ember épen ahhoz jusson, amelynek már akkor, amikor elindult az istállóból, az volt a sorsa, hogy majd ez meg ez a bizonyos ember vegye meg. Ellenkező esetben nem olyan lóhoz jut az ember, amely neki rendeltetett s az ilyen vételen soha sincs áldás. Az olyan ló lesz, hogy a vétel után félórával megbánja a vevő, de kései bánkódásnak már semmi haszna sincsen. Mi azonban épen olyanhoz jutottunk, amilyen kellett. Hetven forintot kért érte az oláh, aki árúlta, igértünk huszonötöt s megalkudtunk ötvennyolcban s kifizettük. A lovat hazavittük, a passzust átírattuk s az oláh kijelenté, mint ez már szokásos, hogy megcsaltuk egy forinttal, mert még az a forint is neki járt volna. Azt a tiszteletdíjat értette, amelyért az állatorvos megvizsgálta a lovat, hogy egészséges-e. Mondtuk az oláhnak, hogy majd őt is megvizsgáltatjuk az állatorvossal, ebbe azonban nem egyezett, hanem elköszönt.
A dolog így most már rendben van s lehet kódorogni. Eddig is kódorogtunk ugyan, de munkában kódorogtunk, ezentúl azonban szabadon kódorgunk a vastag zöld füvön. (Ilyen szép szőnyegje semmi más gyülekezésnek nincsen csak a baromvásárnak.) Érdemes elnézelődni s találgatni, hogy ugyan melyik kocsi honnan jött. A hosszú szekerek, azok mind svábok. Azoknak a kisafája nincs úgy odaszegezve, mint a magyar kocsiké, hanem mozog. Ezt azért tartják jónak, hogy így a ló nem csalhat, egyiknek ép annyit kell húzni, mint a másiknak. A szeg, amin a fa mozog, nem szeg, hanem egy darab vasból készített kalapács, amivel, ha útközben a kocsival baj esik, mindjárt javítgatni lehet. Ilyen furfangos a sváb, pedig csak strimfliben és papucsban jár az istenadta. A kocsik a csodálatos vékony kerekekkel, az mind magyar, de azokban is van külömbség. Amelyik előtt szépen kefélt, ragyogószőrű drága lovak állnak, az szentesi vagy vásárhelyi. A kóccal fódott hám pedig leginkább oláh gazdát jelent. Ilyen keveredések vannak itt berlini lókereskedőtől balkáni kupecig. Széleskalapú magas gazda fekete zsinórral varrott fehér szőrruhában olyan embert keres, aki nagy bankót kisebbre tudna váltani. Nem igen talál, mert akkor majd az szaladgálhat megint váltani, aki elváltotta. Ruhájáról székelynek lehetne nézni, csak épen abban látszik meg a szerbsége, hogy a magyar szó igen gyorsan esik ki az ajkai közül.
Jönnek amott sötét magyarba öltözött pörgekalapos férfiak, kövér, zömök valamennyi, beállhatnának kovácsműhelybe üllőnek. Magyarul azonban nem beszélnek, mert bolgárok ezek Bessenyő tájáról, vagy amiként itt nevezni szokták őket: bogarak. Ugy gondolom, érdekes egy füst alatt fölemlíteni, hogy a középkori magyar nadrág divatját egyedül a szerbség és a bolgárság viseli ma már. Mert a magyar nadrág eredetileg bő volt, miként hogy se keleti néphez, se lovonjáró néphez a szűk nem is illett. Csak későbbi francia divatok tették azzá. Hogy az idegeneken megmaradt a régi forma, a magyaron nem, ez furcsa volna, ha szomorú nem volna. Mert úgy áll a dolog, hogy a magyarnál az egész magyar ruha divatja múlik.
Van módom benne, e sokadalom öt-hat ezer emberén végigtekinteni. Látni lehet, hogy strimfliben és papucsban jár a sváb, de magyar ruhát visel hozzá; a szerbség meg mind magyaros, sőt némely része szinte tüntet a hófehér ruhára varrott fekete paszomántokkal, a bolgár teljesen magyaros, sőt szép kékbeli magyarba van öltözve a sátoros cigány is. Csak ép a magyar kezdi elhagyni. Kabáton és felöltőn már csak imitt-amott látni magyarost, a zsinórt lehordta róla a gólya a kötött gombbal együtt. A juhász bőrnadrágjából meg apránkint valami pantallóforma alakult, alul zsinóros gombbal. Olyan mint a Bach-huszároké volt, csak rövidebb valamivel s kilátszik alóla a csizma szárából egy darab. Ki tudná megmondani, mely szabó találta föl ezt a divatot? Alighanem egyszer valamely cifra legény, hogy külömb legyen a többinél, ilyent hasíttatott magának a szabónál s a többi utána ment.
A divat itt is csak így készül. Ki hinné, hogy a pusztai emberek között akad olyan, aki ráér arra, hogy a csizmában divatozzon. Mert az úrféle is, ha már csizmát húz, semmi módon olyan magyar vágásút föl nem venne, amilyent az öregapja s az öregapjának az öregapja viselt, hanem vágottszárú kell neki, mert ilyent visel az angol herceg s a bajor paraszt. Pedig ha a honvédtiszt pantallójához magyar csizma van rendelve, az úr is hordhatná. De nem így van s bizony már a pusztai legény is levágatja a magyar formát a csizmaszárról s büszkén jár benne, mert lám, ő nem olyan paraszt, mint a többi, aki még magyar módot visel. Az egész dologban csak annak az egynek örülhetünk, hogy ha majd minden pusztai legénynek s embernek ilyen ujmódi csizmája lesz, az úrféle bizonyosan visszatér a magyar formához, mivelhogy amaz a parasztos. Addig ugyanis, amíg csak az osztrák paraszt viseli, addig nem parasztos. Akkor válik azzá, ha majd a mienk is hordja.
Bár erről úgyis hiába írkálunk akármit, mert nyilvánvaló, hogy minden ember csak olyan kalappal köszönhet, amilyen van neki. Ehelyett tanácsosabb, ha a sátorok közé megy az ember, amelyek alatt már sok magyarok és egyéb népek vannak. Áldomást isznak és esznek is hozzá ételt. Igen víg a világ az asztaloknál. Egy sátorban a harmonikás ember muzsikál és énekel hozzá. Vén ember már nagyon és még mindig sújtja az átok, mert szeretett. A tanyaiak mosolyogva hallgatják a kiváló dalost s egy-egy krajcárt a tányérjába dobnak, mert ily jól komédiázik. Ide ne menjünk. Más sátorban cigányok vannak, Isten tudja mely faluvégről. Ide se menjünk, mert itt sem a mi népeink lesznek, ezt majd inkább a bácskaiak keresik és nótákat húzatnak velük, ha jól ütött be a vásár. Itt egy nagy darab földön nem szeretik s nem is tűrik meg a cigányt. Minden kapitányságban van annyi zeneértő, hogy vasárnap minden tánchelyhez telik belőlük banda. Ezeket hangászoknak nevezik, de mostanában a kis kutyáknak is ezt a nevet adják.
A harmadik sátorban mégis megtaláltatódik a magyar banda. Két ember az egész, de mégis csak banda, mert épen olyan nagy zöngéssel van. Az egyik a klárnétos, aki fújja a nótát hangosan, a másik pedig a kíséret, egymagában nagybőgő, brácsa és kontrás. Muzsikája csodálatos eszköz, pusztajárókon kívül más aligha ismeri, legföljebb ha ilyen vásárokon látta, azonban kevesen szoktak érdeklődni efajta egyszerű dolgok iránt. Egy gyerekkoporsó forma készség az egész. A neve furfangos: tekerőnek neveztetik, mert olyan hajtókája van, akár a köszörűkőnek. Amint, hogy köszörűkő van is benne. E fölött húrok vonulnak, rézből, acélból és birkából valók, négy darab. A láda tetejéből pedig fapálcák dugják ki a fejüket.
Ez a külső testállása és a belső mivolta. A nótázás rajta igen egyszerű, csak a nótát kell ismerni és fül is kell hozzá valamennyi. A szűrös egyik kezével hajtani kezdi a köszörűkövet, a másikkal pedig a fapálcákat nyomogatja a láda fölött. A pálcák a húrokhoz szolgálnak s velük ép azt nyomja a szűrös a forgó köszörűkőhöz, amelyiket épen akarja. S mert minden húrnak több pálcája van, különfélekép reszeli ki belőlük a köszörűkő a hangot. Ez a kiséret aztán a klárnéthoz, mit inkább pikulának is szoktak nevezni. A köszörűkő oly módon rezgeti a húrokat, hogy aki először hallja, el nem tudja gondolni, hogy ugyan honnan jön elő az a sok szó, amelyek mindegyike épen beleillik a nótába. És aki először látja, hogy miként billegeti az ujjait a fapálcákon a szűrös, az jut az eszébe, hogy nem-e ebből a gyerekkoporsóból támadt a zongora?
A népek hallgatják. Mondja is ám a klárnét meg a tekerő a pusztára városi cselédkedéséből kalapos dáma gyanánt visszakerült leány nótáját:
Abbúl a hirös nemzetségbül.
Kalap van az én fejemön, nem kendő,
Én vagyok az igazszívü szerető.
Szép az ilyesmi. Bicskafokkal kedvvel dobolnak a söröspoharak oldalán a népek, hogy adjanak még. Fiatal bolgár család jön be a nyíláson, asszony meg ember. Nem udvariasságból van ez így írva, hanem mert tényleg az asszony van elűl eresztve. Magyarnál az ember jár elűl, van is ebben igaz sok. Mert lám, hogy az asztalok között hely után most az asszony előzködik, annyi szem pillantását kénytelen fogadni, hogy belepirulna, ha már egyáltalán pirosabb lehetne. Csak utána aprózkodik a zömök vérbeli vér az ezüstgombokkal. Sugár szentesi legények, kiknek férjuram karszügyig sem ér, mosolyogva tekintenek rá, széles tuskó lábain azért csak nyugodtan biceg be a bolgár, mivelhogy az ő válla meg azokból hármat is elbir. Leül a menyecske a sok szép katrincában, de biz bármennyi sok is az, csak kötő az és semmi más, melynek egy része elül lévén, más része hátul lévén, térdig csak a csinos egy ingben marad a lelkem. Szép az ilyesmi is.
Továbbá svábok is jönnek, helyet keresvén ezen a szép vidéken. Délfelé jár az idő és minden sátor telik már. Szorongani kezdenek a padokon és Buza uram, a sátoros, egyszerű felszólítást intéz a népekhez, mondván:
– Aki rég itt van mönnyön haza.
Buza uram ezt minden vásáron elmondja és a népek minden vásáron nevetnek hozzá, hogy ejnye de játékos a tömérdek gondja közt is. A sváboktól pedig kérdi, hogy kell-e pecsenye nékik. Pecsenye nekik nem kell, mert azt hoztak magukkal, ki is rakják a tarisznyából. Bor kell; de hogy a bor? Biz az negyvennyolc krajcár. No az drága, az sem kell. Hát a leves hogy egy fazékkal? Az tiz krajcár. No hát, az kell nekik. Ej de jó leves! No még eggyel. A sátoros a fejét csóválja e csodálatos vendégek fölött. Ha sok ilyent adna az Isten, el is vihetné az ördög azonnal a sátrat. Azt mondja egy vékony, de igen vékony sváb ember: Ham nejn ur kritten pisz to hájt in da frü, un jec hama vida nejn c’reitn in da nacht. E szerint mégis csak van némi joga ennek a papucsosnak ahoz, hogy kanalazza a levest. Tizennyolc óra lóháton: ez elég volna egy magyarnak is.
Jönnek ám azonban befelé a koldusok is. Az igazán csúfság volna, ha ők elmaradnának, mert pénzosztásban minden jóravaló embernek csak ilyenkor telik kedve. Jönnek különfélék a nyomorúság azon százalékából, kiket a statisztika feltétlenül e világbeli élethez rendel: egyik süket, másik vak s mint a dorozsmai nóta mondja: neki mén a másiknak. Jön köztük két mankón egy lehetősen széles ember. Nincsen ennek az embernek semmi baja sem egész felső testében. De még egyik lába is tökéletesen rendes. A másik is, de csak térgyig. Azontúl kezdve el van aszva. Vékony, miként az esztendős gyermeké s bármely erős ember három ujjal ketté tudná roppantani. Nyomorúságának e részét két mankón meztelenül hordozza az ember és gonddal van rá, mert hiszen lábszárának e mód fölött való elsoványodásából él ő (s úgy lehet: otthon hat gyerek). Közben az asztaloknál mindenki eszik, mert dél van. Nem tagadom, de igaz lélekkel nem is tagadhatom, hogy jól esik az étel a sok csavargás után: pedig e nyomorék ember hordja ám az aszott lábát az asztalok között körös-körül. S lám azért tarisznyáznak mindenütt és krajcár szedése szempontjából mindenki a zsebébe nyúl, mikor a koldus szótalan előtte megállván, reá tekint.
E mondás igazsága alól mindössze a svábok veendők ki, mert azok mit sem adtak, de még rajtuk fölül is volt egy magyar, ki semmit sem adott. Ez bizonyosan rossz vásárt csinált.
– Hát – mondta – úgy járjon az embör keze örökké a zsebbe, mint a kútba a vödör?
Nem felelt rá senki. A pikula és a tekerő hallgatott, mert míg koldus jár bent, nem szokás a nótadal, hogy hagy hallatszanak az áldások, miket a lábatlan kíván. Ő elkívánta mindenkire az áldást és Isten segítségét kérte mindenkinek a munkájára külön-külön. Csöndben szokás ezt hallgatni s csönd is van ilyenkor. Mígnem egy ember a nagy némaságban a fogai közé dugja a bicska hegyét és amellől így vél:
– Ennyi áldás mögér egy pézt…
Az egész sátor fejbólintása tanu rá, hogy igenis, ennyi áldás egy pénzt, egy kis pénzt megér.
(1897.)