Almaszüret.
Az almafa fiatalkorába zsenge, játékos és bohó állat. Ilyenkor még nem gondolkodik komolyan, csak örül az életnek, a harmatnak s fényes, világos leveleit gyermeki szeretettel terjeszti csókra a napsugár elé. A gazdája őrzi, karózza, hernyózza, ha ráér, locsolja is és különféle erős táplálékot ad a gyökereire, gödröt is csinál az esővíznek a fája körül: az almafának mindez tetszik és érte adózik a gyümölcseivel. Így élnek ők ketten, a fa meg a gazda, egymást kölcsönösen támogatván.
Később, idő multával kezdi észrevenni az almafa, hogy a gazda szeretete az ő irányában meglappadt. Nem úgy van már, mint azelőtt volt. A kedvezgetések elvesznek s eltünedeznek. A gazda más, fiatalabb fákat kezd szeretni, azokat ajnározza, karózza, árkolja, emerre pedig már nem sok ügyet vet.
– Elég erős vagy már, – gondolja, – hogy a magad lábán is megélj.
Legfölebb megnyírja olykor, amit emberi nyelven tisztogatásnak neveznek. Fiatal hajtásait, sarjait, amit a fa legjobban kedvel, ollóval lemetszi, bicskával, fűrésszel levágja – s ezt ő tisztogatásnak nevezi ama fa irányában, amely neki annyi időn által rendben és becsülettel szállította ízes gyümölcseit. Amiket a gazda leszedett, belőlük jól lakott, a gyerekeit is vele étette, a csumáját a kutyának vetették, hogy megegye, az egészen hitványosát a disznónak adták, a félig férges javát levágták, megszárították bagolytüdőnek s eladták a városi kofáknak s így pénzeltek a fából, amelyet elhanyagoltak, nem törődtek többé vele, hanem csak nyírbálták és tépték, ahogy legjobban a hasznukra esett.
Az almafának ebben az időtájban kezdenek az érzései föltámadni az ember ellen, látván a tulajdon maga kifosztását. Ilyenkor meggondolja a dolgot, az egész életét. Védekezni kezd. Már nem fordítja többé minden erejét arra, hogy minél több gyümölcsöt juttasson a gazdának, hanem az erejével inkább magamagát erősíti. Vastagítja a tulajdon törzsét, hogy ki ne dönthesse mindenféle szélvihar s nagy, hosszú, lombos ágakat nevel, amelyek sátorformán hajolnak a homok fölé s nem engedik be a napsugarat az alattuk levő szőlőtőkékhez, hogy azok se teremjenek a gazdának.
Mint ő maga sem. Az öreg almafa látván a viszonyok változását, elhatározza, hogy ezentul csak minden második esztendőben terem. Meg is tartja, szigorúan és konokul. Ha az egyik évben termett, a második évben nem ad semmit. Gondolja magában: úgy kell a gazdának. Nagy szocialista az öreg almafa és sztrájkol.
De nem kell hinni, hogy csak egymaga teszi ezt. Az almafák szervezett szocialisták és tömegsztrájkokat csinálnak. Ha megkötik magukat, nem terem egy sem. Dús leveleik között csak nagy elvétve akad egy-egy gyümölcs, az is férges, színetlen, gyámoltalan. Aki ilyen nyarakon nézi az almafákat, nem tudja megérteni, hogy minek is ültetik, mikor, mint látnivaló, semmi haszna sincsen.
A másik esztendőben kell azonban megnézni e haszontalan kötözködőket, hogy mit művelnek, ha jó kedvük van. Ha mérgüket a gazdán már kitöltötték s a jobbik eszükre térnek. Mikor kezdik belátni, hogy valamit csak nekik is tenni kell, mert különben fejszével esnek a derekuknak. Pedig az almafa szeret sokáig élni. A jó homoki földben, bármennyire bolondos is az alföldi, hol nagyon hideg, hol nagyon meleg az időjárás, hatvan-hetven esztendő nekik meg sem kottyan. Az őszi baracknak a fája tíz év alatt mond bucsut a földi életnek s a tűzre kerül, a hatvan éves almafa pedig, mint mondani szokás, erőteljes férfikora delén áll s amelyik esztendőben nem sztrájkol, több rajt a gyümölcs, mint a levél.
Mint az idén is, mikor szüretje. Mert nemcsak szőlőszüret meg krumpliszüret van, hanem van almaszüret is. A dús fás szőlőskertnek bájos képe, nevető tekintete van ilyenkor. A régimódi szőlőben sok a fa. Az újabb elmélet ennek ellene mond s fölállítja a maga vagy-vagyát: vagy szőlőskert legyen a földből, vagy gyümölcsöskert, de a kettőt összekeverni nem szabad. Mert a fa alatt nem terem szőlő. Ez sokban igaz, így aztán sok helyen csak az őszi barack fáját ültetik a szőlőben el, mert az olyan kicsi is, ritkás is, hogy úgyszolván semmi árnyékot sem vet.
De a régi módi gazdálkodás másként gondolkozik. Azt mondja, hogy igaz ugyan, hogy a szőlőtőke a fa árnyékában kevesebbet terem, mint különben, de hát azért van eset rá, van oly esztendő, hogy a nemfás szőlő sem terem. Azután azt mondják, hogy a nem fás szőlő csak gazdag embernek való, akinek van heverő pénze. Mert a szőlőre tavasztól őszig folyton csak költeni kell s pénzt csak újborkor lehet belőle látni. S a munkája egyre több. Valamikor csak a nyitás, kötözés, a kétszer való kapálás, szüreti munka, meg a döntés volt. Ma ott van a karózás, kapálni is háromszor kell, locsolni is háromszor: hogyan birja mindezt ki őszig bárki is. Folyton csak szedni elő a pénzt a zsebből, bele meg nem tenni semmit?
– Csak a mesében vannak olyan tarisznyák, hogy mögteröm benne a tallér, ha nem is rakják bele, – véli a régimódi gazda.
A gyümölcs azonban már korán jövedelmez, lehet vele piacozni. Elsőnek jelenti magát a cseresznye a földi eperrel, azután megérkezik a meggy, jön utána a barack, nevetni kezd a nyári alma, utána haladnak a kacsal- és sárgakörték, vele csaknem együtt a szilvák, azután sereghajtóul az őszi almák, amik télire eltenni valók, minél fogva téli almáknak is neveztetnek.
Hát ezekből történik a pénzelés és ez a gyümölcsféle segíti a gazdát abban, hogy hízlalhassa a szőlőt, amely majd csak akkor ad pénzt, mikor már közel jár az idő ahhoz, hogy a hó leessen. Mert, mondják az emberek:
– A szőlő sokáig hál kint. Már minden betakarodott födél alá, a szőlő még mindig kint van, még mindig nem ad semmit, csak várja, egyre várja a pénzt.
És a pénzt bele kell tenni. Akármennyi fáradsággal jár, bele kell tenni. Adja neki az alma, meg a többi. Ez olyan takarékpénztár-féle, mint a malachízlalás. Amennyibe a malac főlhízlalása belekerül, ugyancsak annyi pénzért hízott disznót is lehet venni a piacon, de hát hol van annyi pénz egyszerre együtt? Emígy meg, naponkint a garasok valahogy csak beletehetők a tisztelt malacba, akárcsak perselybe: nem hiába van malacformája ennek is.
Azután meg azt mondják: ha gyümölcs nem terem, terem a szőlő. Ha a szőlő nem terem teremni szokott a gyümölcs s mégis valahogy át lehet kínlódni a rossz esztendőt. Ezért szeretik nagyon termelni és leginkább az alma az, amelyben régtől fogva a kedvüket lelik. A nép nyelvén ennek is van a legtöbb neve, amik már a régi szőlőkben ismeretesek voltak. Szilvának, baracknak valami ötféle nevét ismeri. Potyókaszilva, kékszilva, lószeműszilva, magbaváló. A barackba ott van a koraérő, az őszi, sárga, a kopasz, a duránci. A körtében a borízű, a búzával érő, a császárkörte, nyakaskörte, tojáskörte, dámakörte (ez bizonyára olyan finom, hogy csak dámáknak való). De már az alma több neveken tisztelendő. Ott van a borízű, azután a nyári selymös, az őszi selymös, a szercsika. Azután jön a szentiványi alma, a Jakab-alma, a pogácsa-alma. Meg még jön a juhfarkalma, a véralma, a dallosalma, az aranyalma. Öreg szőlőkben ezek szoktak a termők lenni. Ami idő előtt leesik a fáról az faalj-alma, amit pedig az oláhok szoktak tutajokon hozni s vékaszámra mérik, azt teljes megvetéssel fűzfaalmának nevezik, mert olyan keserű-savanykás, mintha fűzfán termett volna.
Mikor aztán mind ez a soknevű almafa egy esztendőben egyszerre teremni kezd és még azután dúsan termő a szőlő is: ez a látványosság a legszebb festett képpel fölér. A szőlő is már tarkulásban van, a fákon pedig a színek tömérdek változatában hevernek egymás sorában gyümölcsök és levelek. Alul a sárga homok, felül a kék ég fehér bárányfelhőivel s az égi bárányok között lassan sétál a pásztor, a „szárító csillag“: a nap.
A gazda lelke ilyenkor örömmel és aggodalommal teli. Amiként az öreg Budaváry fordította a nagy görögöt: kétfelé gondolkozik szőrös mellében. A szőlőnél az bántja, hogy sokat, nagyon sokat igér ugyan, de nem lesz-e épen emiatt rossz és gyönge a bor? S akármilyen lesz is, nem szalad-e a sokasága miatt nagyon le az ára? A gyümölcs tömérdeksége meg egyenesen ijesztő. A szedés, kosarazás, tisztogatás, zsákozás, fuvarozás, piacozás sok munkája jár vele, ami mind pénzbe kerül, az ára pedig alacsony és leszáll. Van, aki fölsóhajt:
– Az Isten áldja mög ezöket a fákat, de sokat adnak…
Hát bizony, a sok néha több az elégnél. A termés aljább részével még csak piacozni sem érdemes, ilyenkor a lovak az urak, mert széna után gyümölcsöt kapnak konfektnek.
Egyedül csak az öreg Vetró Soós János maradt nyugodtan, miután öreg lévén, tapasztalt is. Ő inti a panaszkodót, mondván:
– A nincsenre köll haragudni, nem a vanra.
Hát jól van. A tanyaudvarokban a kocsikat este elkészítik az útra s a fáradt emberek ledőlnek. De amikor az éjfélt üti a sétálós óra, megint talpon vannak. Amazt úgy hívják: elkászolítás, emezt pedig: kászmálódás. A lovakat fogják be, előbb megitatván. A János szokott piacozni, de a János most nem hajthatja a lovakat, gyümölcsszedés közben fölborulván ugyanis a taroglyával. Az ilyen kétlábú létrának valamelyik ága ha beleszakad a homokba, könnyen feldől. Szélesebb talpát kellene neki csinálni. Télen volna erre ráérős idő, de télire elfelejtik s a jövő évben, ha lesz mit szedni, megint fölbukik a János vagy a Mihály a taroglyával.
Különböző messzi tanyákból éjféli sötétben indulnak el a kocsik, hogy idején a piacra érjenek. Lassú és unalmas dolog ez, csak lépésben lehet menni, hogy a gyümölcs a kosarakban össze ne törjön. Hajnal van mire beérnek, igyekezvén jobb helyet szerezni a kocsisorok között. A fődolog minél hamarabb túlesni a vásáron, azután haladni hazafelé, mert annyi maradt még a fákon, hogy meg sem látszik rajtuk, amennyit már leszedtek róluk. Hát veszik, veszik, leginkább a „szödők“. Szödőnek neveztetik az, aki nem a maga számára vásárol, hanem megvesz mindent, amit csak lehet, hogy azután vasúton küldje idegen országokba. Ez esetleg jobb árat is ád, mint más, de fődolog, hogy a gyümölcsön egy szikra törődésnek sem szabad lenni.
Hódi Pál irigyen mondja a szomszédjának, Sánta Pálnak:
– Kendnek mindön kosarát mögvötte a szödő. Kendtök nagyon értenek a kosarazáshoz.
– Én nem, – feleli Sánta, kászmálódván már, hogy indul hazafelé. – Én csak szödöm, mög hordom be a kamrába. Az asszony kosarazza.
– Kend szöröncsés a feleségivel, szomszéd, – véli Hódi. – Kend boldogul vele.
– Hát, – mondja Sánta némi büszkeséggel, nem mondhatom, hogy nem… Az embör ne lögyön kocsmás mög kártyás, az asszony ne lögyön nyelves, aztán… aztán hát ebben van mindön.
Hódi most már egy kicsit gúnyolódni szeretne:
– Kendtöknél talán soha sincsen pörölés? – kérdezi.
– Hát, – felel a szóra Sánta, – nem mondhatom, hogy nem. Kés, kanál nem esik csördülés nélkül. De ha én mérges vagyok, az asszony vöszi a kosarat, aztán kimögy a földbe. Ha az asszony haragos, én kimögyök az istállóba.
Hallgat egy kicsit, majd hozzá teszi:
– Mert a fődolog, hogy gyújtat ne lögyön a házastársak között.
Már indul is Sánta hazafelé. Az emberek, akik még ottmaradtak, sűrű fejbolintások között néznek utána, mert valóban úgy áll a dolog, hogy csak gyújtat ne lögyön a házastársak között.
(1899.)