Cselédek.
I.
Nem fiatal leány az Örzse leányzó, sőt alighanem a harmincadik esztendejét már betöltötte. Szépnek sem lehet mondani, ellenben selypes és az egyik lába is hibás. Nincsen senkije a világon, csak anyai részről van valami ángyija. Cselédnek azonban kitünő a gyerekek mellé, a becsületessége ellen semmi kifogás nem emelhető. A házból el nem kéredzik, hacsak nem valamely aranynemű vásárlása céljából, továbbá ha kérője akad, elmegy az ángyija lakására, hogy megszemlélje a legény. Viselkedésében szerény és szófogadó s bár munkája kissé öreges, ellene mi panasz sem lehet, mert teljesen hijával van azon hibáknak, mik már a vidéken is kezdik elözönleni a cselédséget. Hűség és becsületesség: ez volt régente a cseléd rendes mértéke és ha ennek megfelelt, apróbb hibáit senki zokon nem vette; mert mindenki gyarló és hiába van négy lába a lónak, mégis megbotlik. De azt panaszolni nem lehet. Például itt szolgál Sebők Antal huszonkilenc év óta egyfolytában, mint szőlő kapás. Óhatlan, hogy ennyi idő alatt némi hibái ne estek volna, ám annak, aki rendes foglalatban tartja az eszét, nem azt kell keresnie, hogy e jócska idő alatt az öreg Tóni miben hibázott, hanem hogy miben volt hasznos. Akkép kell lennünk Örzsével is, ki ezuttal most a szóban forog és neki, jól tekintve a dolgokat, elismerés adandó, mert a gyermeknéppel szeretettel tud bánni. A szeretetnek semmi köze sincs a tudományhoz, mi onnan látható, hogy Örzse sem nem olvas, se nem ír. Az eszének e kurtasága az oknál fogva örvendetes, mert így megmaradt annak, ami és nem ronthat a gyerekeken semmit. Rinaldóék és Marinelliék, mind az ő teljes részvétele nélkül létesülnek; nem tud mást, csak az ódon, régi meséket, amiken nincsen cafrang. Mink is azon nevelkedtünk s mint példa mutatja, mégis felnőttünk (mert növendő az embercsont, ha táplálkozik az ember).
Így neki itt semmi baja sincsen, itt is maradhatna még él, de bizonyos, hogy nem marad, mert férjhez akar menni. Más leány is van, aki férjhez menni akarna, de nem bír, mert nem veszi senki. Örzsét ellenben vinnék, kérője elég gyakran akad. Néha nagy családos, özvegyen maradt munkás ember, más alkalommal ismét legényféle népek. Hogy így keresik, annak az oka a vagyonában rejlik, mert pénzes a lány. Ruhája nagyon sok van, némely részét, mit még föl sem vett magára, az ángyijánál tartja. Egy nagy láda tele van vele. De azért olykor csak vásárol. A közös idegroham, az emberbe olykor minden igaz ok nélkül beleütköző vásárlási kedv nála is otthonos. Nem sajnál olyankor tizenkét forintot egy slingelt alsószoknyáért… – Miért veszed, mikor már annyid van? – feddi a gazdasszonya. – Hogy több jőjjön – feleli a koros leányzó. Az aranyneműt is szereti, legutóbb huszonhat forintért vásárolt „metáj“-t. Ez mind onnan tudatos, hogy mikor ilyen vásárlókedve támad, pénzt szokott kérni. Egyébként nem szedi ki a bérét, hanem az fertályonként a takarékbeli könyvébe beíródik. Cselédsorshoz, a legalantasabb sorshoz számítva, nem is kis summa az, amit ez a könyv képvisel; a gazdasszonya őrzi. Hogy mint tudták meg mégis, hogy pénze van, az tudva nincs; alighanem az ángyija terjeszti a hírt. De ismerik róla s olykor elakarják venni a pénzét kölcsön, kamatra, interesre. Két éve egy elcsapott rendőrnek majd hogy oda nem adta mind annak fejében, hogy amaz reá igérte testálni azt az örökséget, amiért pört folytat.
Eljött újból az ángyi, hogy kérő jelentkezett. Miféle? Hát legény, két kézi munkás, rendes ember. Örzse tudomásul vette a dolgot és kijelenté, hogy jól van, majd hétfőn délután elmegy és föltekinti a legényt. Hogy egymaga ne menjen ez ünnepi aktusra, elhívta magával az „otthonvaló“ Mári nénit is, kit nem szabad összetéveszteni az „itthonvaló“ Mári nénivel. Az „otthonvaló“ Mári néni hónapszámos cseléd már régtől fogva, menyecskeasszony még, kubikos volt az ura, de most három éve Békésben megfagyván, elhalt. Ellenben az „itthonvaló“ Mári néni csak bejáró mosóasszony, rég idő ótától fogva külön él az urától s más emberrel van egy kenyéren.
Hát mindössze ez a külömbség közte és amaz otthonvaló Mári néni között, kit Örzse a legényszemlére magával vitt. Örzse ez alkalommal igen felöltözködött. Megrakta magát arany ékszerekkel és a lábára fehér cipőt húzott, de nem eberlasztingot, hanem valóságos fehér bőrből valót. Ilyen az ízlése. Az oltár elé is ilyen cipőben akar menni, továbbá kék selyemruhában.
Elmentek s megnézte a legényt. A legény tetszetős, kifogás azonban ellene, hogy a ruhája igen alpári. De a legény ott a szemle alkalmával állította, hogy van neki másik ruhája is. E ruhát azonban kölcsön adta egy másik legénynek, ki lakodalomban vőfély. A legénnyel jelen volt az ángyija is, ki hit alatt erősítette, hogy ez a dolog csakugyan így áll: a legény ünneplő ruhája oda van egy vőfélyen.
A szemre kért leány mindezt figyelembe vette s a legény ellen nem tiltakozott. Azonban kénytelen volt politikával élni és kijelenteni, hogy egy hét múlva adja meg a „választot“, hogy van e hajlandósága a legény iránt. E habozásnak oka van, az ok pedig a tejesemberben keresendő. A tejesember ugyanis, aki naponta a tejet szokta hozni, szintén nyilatkozott. Azt nyilatkozta, hogy van neki két legény fia, az egyik egy esztendővel idősebb, mint a másik, hogy majd ő azokat behozza a faluból, mert azok szintén elakarnák az Örzsét venni. Már nemhogy mind a kettő egyszerre, hanem csak az egyik. S azon oknál fogva hozná be mind a kettőt, hogy válasszon közülök a lány. Hogy amelyik jobban tetszene azután mehetne ahhoz.
– Jó – mondta kért lány és ez okból kell várakoznia ama másik kérőlegénynek, akinek az ünneplő ruhája oda van egy véfélyen.
II.
Ezen eljárás eredményéről tudomást szerezni eljött az itthonvaló Mári néni. Őket épen nem bántja Cronje, vagy Buller, azt sem tudják, vannak-e a világon, ellenben egymás sorsa iránt igen erősen érdeklődnek. Mári néni, meghallgatván a történteket, egy ideig hallgatott, azután beszédbe kezdett.
Mint mondta, ő, mikor lány volt, szép lány volt, amiben igaza lehet, mert ma sem csunya. Hanem rettentő szegénységben éltek. Az apja keresett ugyan, mert jó dolgos ember volt, de egyúttal szerette a plattot meg a tütüt (a kártyát, és a bort) s ilyformán alig vitt haza valamit. Ő maga cselédeskedett, de az anyja, hogy élhessenek otthon, mindig elkérte a bérit, így még ruhája sem igen volt. De mégis szerencséje akadt. A helyen, ahol szolgált, egy nap kiküldték a kukorica földre, hogy kapáljon s legyen felügyelettel a kapáló fogadott munkásokra. Hát volt ezek közt egy dorozsmai kun legény. Annak az első látásra megtetszett. Nem mondta napközben a legény, de azért ezt észre lehetett venni, mert azt a darab földet is fölkapálta, amit neki kellett volna megmunkálnia. Este pedig, ahogy a munkából széjjelmentek, kiki haza, azt mondta neki a legény:
– Te Mári, én elvennélek téged.
Hát, – mondta rá a Mári, – jól van, ő meg hozzámegy, vasárnap délután jőjjön el a legény háztűznézni az anyjához. Vasárnap csakugyan kocsival jött be a városba a kun legény s hozzájuk ment lánykérőbe. Ahogy szándékát az édesanyjának előadta, ez azt mondta rá:
– Jól van fiam, elvöhetöd, odaadom. De azt mögmondom, hogy mink ojan szögényök vagyunk, hogy itten nem kapsz ám sömmit a világon, csak épen a lánt.
Erre – mondja tovább a Mári néni – a legény szó nélkül kiment a házból, beleült a kocsiba és úgy elhajtott, mintha soha ott nem lett volna.
Ezen most a beszélő nagyot nevet és folytatja a dolgot. Volt egy másik legény is, Csüge Pista is, aki el akarta venni, aki azt mondta neki: Mári, te ne táncolj sönkivel a tánchelyön, mert én vöszlek el feleségül. No hát ő várta, hogy elveszi, de egyszer csak az utcán az apjának azt kiáltja át a túlsó oldalról Csüge Pista:
– Hallja-e kend? Mögházasodtam.
– Hát aztán? – kiállt vissza az apja.
– Hát csak azt akarom mondani, – kiabál a Pista, hogy a kend lányát akartam elvönni, de nem löhetett.
Persze a szögénység miatt – adja magyarázatul a Mári néni. – Hát ilyen volt a két első szerelem. Ilyenfélék voltak ezek a híres kérők. De nem ilyen a harmadik. Az nem volt valami szép legény, rücskös is volt az istenadta, de az nem hogy azt kereste volna, hogy mit adnak a lánnyal, hanem amint megkérte a lányt, letett az asztalra száz forintot egy darabban, hogy:
– Ezt mög a lánynak ruhára. Hogy vögyön, ami kell.
Vettek is. Annyit vettek, hogy elfogyott a pénz a lakodalom napjára. Paraszti helyen kétfelé szokott állni a lakodalom: a legényes háznál is, a lányos háznál is. Mári néniék vettek hozzá bort, húst, de már az utolsó vasuk is elfogyott s még mindig nem volt sem kenyér, sem menyasszonyi koszorú.
– Hát – beszéli nevetve a kövér s most elegendő jósorsú Mári néni – vártuk édösapámat, hogy majd csak hazagyün, majd csak hoz pénzt. De nem gyütt, kártyázott valahun. Hát édösanyám levetötte magárúl az új szoknyát, kivötte a hugom fülibűl a függőt, aztán vitte a zálogházba. Azok árán vöttünk kenyeret, mög neköm menyasszonykoszorút.
Meséli tovább, hogy mikor mint fiatal menyecske a gyárban dolgozó urának hordta nagy petykén a déli ételt, hát ugyanabban dolgoznak ám az előző kérői is: Csüge Pista is meg a dorozsmai legény. A kun mondta is a Mári néni urának:
– Hajja-e kend, a kend feleségét én akartam elvenni legelsőbb!
– Hát – mondta rá a Mári néni ura – mér nem vötted, ha vönni akartad? Én nem vertem el elülled a harmatot.
– Hát – sóhajtott a kun legény, nézve a formás menyecske után – ha azt mondta az anyja, hogy csak lánt ád, de mást sem semmit. Hát csak nem vehettem el a lánt meztelen?
A Mári néni ezzel befejezvén a beszédet, igen nagyot nevet megint az ő előző élete bolondos sorsai fölött. S csak mikor ennek vége van, fűzi hozzá az erkölcsi tanulságot, mondván:
– Lásd Örzse, ne válogass nagyon. Mer én is szép lány vótam, mégis csak a rücskös uramhoz jutottam…
A kért lány szótalan néz ki a konyaablakon az esős tavaszi délután mocskos föllegei közé. Alighanem messze ellát a pusztákra, ahonnan a városba került, mert azt mondja:
– Van még egy jegény, aki ejgyün éjtem.
(1901.)