Utolsó hapták.
Sárga kaszárnyaházak kavicsos udvarára kivisznek a hűvös őszi reggelen ide is, amoda is egy-egy asztalt. Arra könyveket raknak, különféle protokolumokat. A regruták, akik ilyenkor az udvaron sorakoznak, nézik, hogy ugyan mi lesz? De hiába nézik szegények, ez úgy sem nekik való dolog. Még hosszú, nagyon hosszú idő eltelik, míg egyszer majd nekik is kitesznek az udvarra ilyen asztalokat, a hozzávaló könyvekkel odaáll az asztalok mellé egy trombitás, hogy majd dudál a dudán, amit kell.
Előre-hátra lépkedő meredt ujonc csapatok között lassan szállingózik be az udvarra, az asztalok köré egy-egy civil. Ott aztán megáll, széttekint és unottan nézi a tarka képet. A regrutákat, akik oly szerencsétlenek, hogy jobblábbal lépnek ki, mikor ballábbal kellene, az öreg mancsaftot, amely ruhákat mos a kútnál és fázva csapdossa egymáshoz vörös kezeit. Jönnek más civilek is, itt egy keztyűs, cilinderes úr, amott szűrös tanyai, azután egyenruhás emberek: rendőrök, tűzoltók, vasútasok. De azért nem valami sokan jönnek, im itt a nyolc óra, amikor mindnek együtt kell lenni s alig vagyunk negyvenen. Ez onnan van, hogy ez a legrégibb évfolyam a tartalékosok közül. Valaha sokan voltunk, mikor legelőször jöttünk be ugyanebbe az udvarba regruta-sorban, de némely része elszármazott, másrész el is halt, tíz esztendő még az ilyen korú emberek között is szokott rostálást csinálni.
De annál melegebb lesz a viszontlátás. Amúgy az utcán elmegyünk egymás mellett akárhányszor szótalan, mert aki már nemcsak magáért dolgozik, hanem gyerekek is vannak otthon, annak rendszerint sietős az útja. De itt más minden. Itt mindenkit örömmel fogadnak.
– Ni, ahun gyün a suszter is! – kiáltják!
S nyomban utána teszik:
– Suszter, fekete az orrod.
S a suszter csakugyan most is az orra nyergéhez kap, mint tíz év előtt, hogy nincsen-e csiriz rajta. Persze hamisságból teszi, de mindegy az, azért csak nagyot nevetnek. Hát még mikor jön az öreg kománk, Herr Corporal Lazar Klein a két ballábbal. Azután mások. Régi ismerősök, akik teljesen kivesztek az emlékezetből s most egyszerre itt állanak, mint test és vér. Most nincs „úr“, se „maga“ se „te“, hanem itten kend mindenki, mint az annak idején szokásban volt.
– Hát hogy áll kend, koma?
– Hát ehun-e, koma.
– Hát az asszony, koma?
– Hát csak löhetősen, koma.
– Hát regruta van-e otthon már, koma.
– Van, koma. Három. Hát kendtöknél, koma?
– Kettő, koma.
– Fiúk, koma?
– Azok, koma.
– No hála Istennek, koma, akkor van mán, aki az én lányomat elvöszi.
Így társalognak, várván a kapitányt. Jön az is. Fölkötötte a selyemővet és láttára sorakozót fúj a trombitás. Mindenki sorba áll. Nincsen itten se igazodj, se erre nézz, se arra nézz, a sor azonban mégis egyenes, akár ha léniával mérték volna. Ez az öreg katona virtusa, hogy hadd lássa az udvarban kódorgó regruta-nép, hogy mily tudományosak a hős atyjai, a vén csatárok. Vén harcosnak nem köll se kommandó, se szavallás; – ha akarja, mögtöszi. Még a nóta is úgy szólt abban az időben: Glider sliszen, forberc mars. Rükverc mars. Ez a bakaregula, megteszi, ha akarja.
Még egyszer szól a kürt.
Csak egy fúvás az egész. Még azt sem tudja jól fújni az a regruta dudás, pedig tele van a képe levegővel. Csak egy fúvás, egy hosszú, erős kürthang, amely lassan hal el a rézduda torkában. Ez a hapták? Az utolsó hapták, amit nekünk ennél a regimentnél fújnak. Ami csodálatos érzéseket költ ép most, hogy az ezred legfiatalja és legvénje együtt van az udvaron. A legfiatalja a regruták, akik most tanulják az alapvető tudományokat, (hogy mint kell a lábat kirugni), a legvénjei pedig mi, akik eljöttünk, hogy a kürt harsány szavára még egyszer haptákot álljunk ebben a regimentben. Álljuk is bár csak úgy vén harcosok módjára, mert azt mondja egy ember a hátam mögött:
– Mikor ökörnyombúl is mögitta kend a vizet, akkor nem volt kendön ilyen cifra lebernyeg, komám.
Amint, hogy igaz is. Ez ténybeli valóság, de nincs már most helye az elmélkedésnek, mert komoly dolgokba kezd a kapitány. Mondja a törvényeket, hogy így meg amúgy, miként kell eljárni ebben vagy amabban a dologban. Ezt amúgy is tudjuk, ki tudná, ha ilyen agg atyák sem tudnák, a kapitány is tudja, hogy tudjuk, aki már jó egynehányszor elmesélte ezt nekünk. Így nem is tart soká a tárgyalás. A könyveket összeszedik s elmennek vele a hivatalosak, hogy majd odabent az irodákban különféle írásokat tesznek beléjük. Az utolsó haptáknak vége, a kis csapat most már csak ácsorog addig az asztal körül, amíg a könyveket ismét előhozzák. De ez nem egy-kettőben történik s addig el is unják magukat.
– Nehogy bemönnénk az öreg kantinoshoz? – kérdezi egy vén harcos.
– Dehogy – inti a másik. Már minek? Pálinkát inni már későn van, sört inni még korán van, hát mit akar kend ott?
A koma aztán ebbe bele is nyugszik, mert könnyű a pénznemköltésbe belenyugodni az efajta katonának, akinek e sivár udvarról még ezen pár perc alatt is minden gondolatja hazajár. Maradnak hát csak így egy csomóban és nézik a zajos udvart. Voltaképen minden ugyanaz itt, ami tíz év előtt volt, de mégis egészen más. Ugyanazok az egyenruhák, ugyanazon belevaló alakokkal. A káplár ép úgy húzgálja a regruták fülét, ép úgy üti őket tarkón, ép úgy rugdossa meg a lábszáraikat, a tisztek pedig ép úgy nem látják meg, mint tíz év előtt. Pofonok tekintetében igen konzervativ testület ez, amely itt mozog az udvaron. Ugyanazok a lármás hangok, itt-ott egy rekedt kommandó (Ennek is kár volt még a kórházból kijönni – véli egy öreg harcos), ugyanazon, az egymás túlkiabálásában mutatkozó Diensteifer, mind-mind ugyanaz, csak ép a nyakravaló és a sipka közt levő testdarab, a fej más. Már ezek a hadnagyok, fiatal főhadnagyok ismeretlenek, csak később kerülkőztek ide. Csak egy van az ezredben, ami mindig ugyanaz, ami sohasem változik: a suszter. Amiként civilben első látásra föl lehet ismerni a csizmadialegényt, ép úgy itt a susztert. Annak mind egyforma képe van, mintha valami külön kaptafa szerint teremtődnének a világra.
Néha megpihennek az ujoncok s olyankor mind ide néz. Soványak ilyenkor, mert ez jobb fogyasztó kúra, mint a marienbádi s szinte azt lehet mondani, az első nyolc hét alatt legyakorolják csontjaikról a húst. Csak a szemeik égnek és vágyódva tekintgetnek erre szegények, hogy uram isten, azoknak már de jó. Hogy majd mikor jutnak ők is oda?
– Sohasem – gondolják elkeserülten, amely föltevésben még bíztatja is őket az öregebb baka. Ez különféle mesékkel apasztja a kedvüket, amikkel alkalmazkodni tud a helyhez. Boszniában azzal biztatták az ujoncokat, hogy akkor mennek haza, ha a Rajnovics-hegy elkopik. Nagy hegy volt ez a Rajnovics s minden száz esztendőben egyszer rászáll a griffmadár. Ami kövecset aztán a karmai között elvisz, azzal kopik a hegy s így idővel elkopik egészen. Akkor lesz az ujoncok hazamenetele. Bécsben jártunkban más volt a mese. A kaszárnyától nem messze állt Schiller szobra egy hosszú kabátban. Ezt mutogatták a regrutáknak:
– Nézd, fiam, akkor mégy te innen haza, mikor ez az öreg püspök kifordítja a köpönyegjit!
Itt pedig a hídon, amely a Tiszán átvisz, vas turulmadarak ülnek a lámpaoszlopok tetején. Ennélfogva itt csak akkor mennek szabadságra az újoncok: majd ha a sasmadarak elszállnak a hidrúl…
– Komám – mondja egy ember.
– Mi az, komám? – kérdezi a másik.
– Mit csinálna kend, ha mégegyszer regrutának kéne lönni?
A kérdezett minden hosszabb gondolkozás nélkül feleli:
– Agyonlőném magamat, komám.
Annyi bizonyos, hogy ezt a táncot nem igen szeretné megújráztatni senki sem. Bólintanak hát rá az emberek s elgondolkoznak, mindenki a maga soráról s azon időről, mikor ő is így állt itt, mint most ezek a sovány égőszemű gyerekek.
Nini – véli most egyik – hát a fűrer Kovács, hogy nem gyütt el. De áldott jó embör volt.
– Az Illés? – kérdi egy vasútas.
– Az.
– Az nem gyühet – mondja ismét a másik – mert haldoklóformán van. Három luk van a fejiben.
És elmondja Illés történetét. Hogy gazdag leányt vett el, de mert az ő vagyona az asszonyéval nem mérkőzhetett, semmibe sem vették az asszony portáján. Hat év alatt talán tizszer főzött neki meleg ételt az asszony. Utoljára elváltak, de a két gyereket tartásra az asszonynak ítélte a törvény. Hát a múlt vasárnap, hogy vásár volt, a vásárfiában cukrot vett a gyerekeinek Illés és elbátorkodott azzal az asszonyékhoz. Ott aztán nekiesett ipa, napa felesége a béressel együtt, tulajdon gyermekei szemeláttára a kútágashoz kötötték s addig verték míg össze nem roskadt. Még a cséplőgépről is levették a kisafát és azzal verték a fejét. Már nem állhatta a szomszéd a szörnyűséget, az ment be idegen erővel az udvarba és fölszedte véréből az embert. Kocsin aztán az apja házához vitte, de sok vére folyt az úton és egészen odáig van most az ágyban. Szemlevizsgára ezért nem jöhetett el Illés. Lám, mégis van egy ember, akinek jobb lett volna itt maradni, mert tartóztatták is annak idején, mivelhogy igen jó katona volt.
… Jönnek a könyvekkel és osztogatják. Kapdos mindenki a magáé után s ahogy zsebre tette, se szól, se beszél, csak halad ki az udvarból. A negyven szétoszlott, hogy soha többé össze ne jőjjön. Még ahogy kijövünk, egy ember megáll, visszafordúl és szótalan integet a kaszárnya felé, lefelé fordított tenyérrel.
(1902.)