Vízenjárók.
A „Ha Isten velünk, ki ellenünk“ már három napja heverte a szelet Mohács alatt. Csunya dolog az ilyen, mikor a szél miatt nem tud haladni a hajó, a lovak részére pedig semmi födél nincs a parti pusztaságon, elfáznak, elgémberednek s még az élethez sincsen kedvük. Török Mihály kormányos igen mérgesen pipázott a hajóban a csárdában és beírta a könyvbe: Ezen istentelen szél mán mögén igön hitvány sorba vert bennünket. Egy legény elment a kis hordóval valami faluba, melynek a tornya oda látszott, borért, ezt szopogatták nagy magameguntukban. A hosszú Nosza Pál a vontató, két sihederrel volt a lovak körül; csunya szájú ember az öreg, mindig káromkodik, mi a vízenjárónak nem szokása, ennélfogva kívánni is szokták Nosza Pálnak, hogy bár gyógyulna be már egyszer a szája örökre.
Komlósi Kistakács Ferenc volt akkor a hajón az öreg legény, régi haragosa Török Mihály kormányosnak, mely ok miatt örökké együtt sifteltek. Ők állandóan nem szenvedhették egymást; ez az idők folyamán gyönyörűségessé vált bennük s utóbb már nem bírtak ellenni egymás nélkül. Csak éppen, ha a hajó orrában tartózkodott Török, akkor a hajó farában volt Komlósi; ha a hajó egyik oldalán átkerült a farba Török, a másik oldalon Komlósi fölment az orrba. Most Komlósi volt az orrban, varjút főzött már a harmadnap óta.
Olyan rossz vasas pisztolya van neki, azzal lőtte a varjút a parti fákról és most egyéb dolga nem lévén, azt próbája ki: csakugyan igaz-e, hogy nem fől a varnyú sohasem. Pedig alighanem igaz lessz, mert már három napja főzi a bográcsban, de még mindig kemény a varjú, bár a lába csontja is már úgy elfőtt, hogy kilehet húzni a combjából.
A többi legény neveti Komlósit és néha hirt visznek a mulatságról a hajó másik felébe Töröknek. Az meg nem szól rá semmit, csak hallgat és gondolkozva csukdossa a pipára a kupakot.
Harmadnap estefelé alább hagy a szél. Nosza bejön a partról a hajóba.
– Röggel möhetünk – mondja Töröknek.
– Mö – mondja a szótalan Török, lenyelvén a hetünk-et. – Mán is möhetnénk, ha este nem vóna.
De este van és így nem mennek, mert terhes hajóval sötétben fölfelé nem lehet járni. A ló sem bírja, meg azután nagyon csalfa a Duna vize (nemhiába hogy Németországból való), vigyázni kell rajta. – Hát ebben meg is nyugodnak, de alighogy tennék, látják, hogy nem mindenki olyan ám. Jön alulról egy hajó fölfelé, hosszú, nagy fekete hambár s úgy tele van, hogy majdnem elmerül. A közepe táján még a víz alatt van az oldaljárója is. Ahogy a sekélyeket kerülgetve oldalt áll a vízen, látszik, hogy korlát van a hátulján, ami mutatja, hogy a hajó nem is magyar.
– Vagy rác vagy némöt – nézi Komlósi Ferenc a varjúfőzés mellől és csakhamar látják is, hogy német, az alsó Dunáról való. Sok ló húzza a parton, az emberen, aki a lovakat kormányozza, látszik, hogy magyar. Az különben a kocsiján is látszik, amely a hajó után kötött dereglyébe van téve.
Most épen erősen hajtat a lovakkal, mert Törökék hajójának már egész közelébe ért a másik. Török föntvan a domentátumon és ismét csak igen mérgesen pipál, mert már látja, hogy baj lesz: a német hajó elkerüli és azután, ha menésben vannak, mindig csak ennek a nyomában haladhat. Ez pedig lassan jár, mert igen nagy a hajó és egészen tele van rakva. Ez baj lesz. A német hajó csakugyan elkerüli a „Ha Isten velünk, ki ellenünk“-öt, s mert hogy most már végkép estére fordult az idő, emennek az orra fölött azonnal ki is köt. Mozdulni sem lehet most már tőle.
Ahogy a hajó kiköt, az emberséges német kormányos át is jön emide ladikon, hogy szót értsen Török Mihálylyal. Üdvözli, mit kesernyésen viszonoz Mihály, miután haragszik. Látja ezt a német és magyarázni kezdi a dolgát. Elmondja, hogy búza van a hajóban, és napra kell vele fölérni a Pestre.
– Hát ebbe is búza van – feleli kelletlenül Török és megrugja a csizmája orrával a hajótető oldalát – mégse kerülök más elibe.
Beszéli aztán a német, hogy ha ő nem ér föl a mondott napra a búzával, nagy birságokkal sarcolják érte. Hát most már ezt nézzék el neki: az üzlet-üzlet, nem kívánhatja senkisem tőle, hogy haszontalanul fáradjon. Annyit beszél, hogy utóbb a mogorva Török is belenyugszik a sorba, miután ha jól keressük, a sógornak mégis csak igaza van, ha igyekszik. Török nem tartozik napra érni föl, így nem is veszít semmit, hát hagy boldoguljon a német. Ellenben Nosza Pál, akinek így is hevertek a lovai már három napot, nincsen egészen jól kedvében odakint a parton és nagyon tárgyal a kifordított subájú angyalokról. Később ételre bejön a hajóba mogorván. Halat esznek, mert fogott Komlósi délután a pöndör-hálóval egy csukát. Nem volt valami híres, miután a kisebb bográcsban főzte a Vízhányógyerek s nem is igen fért bele a hal. Komlósi pedig késre akart menni a nagy bogrács védelmében, hogy azt addig oda nem adja, amíg a varjat meg nem főzi. Ahogy az utolsó darab kenyerét megmártotta a lében, becsattantja a bicskát és megy vissza a hajóorrba a varjújához. A Vízhányógyerek előveszi a citerát és Török kedvében járni akarván, azt a régi nótát muzsikálja rajta: Ej, haj, sose búsulj kebelbeli barátom. Minden embör egyször él a világon. Lám, a hold is változandó, egyször telik egyször fogy, Ej, haj, jóbarátom, mögélünk mink valahogy.
Szép nóta ez nagyon, különösen annak aki szereti. Török nem szól semmit, de a pipát kiveszi a szárból maga elé tartja, megnézi s újból belecsavarja a szárba, mely dolog őnála rendszerint a tetszést szokta jelezni. A nóta másik versét már mondják is félhangon a legények, mely arról szól, hogy ha eddig megéltünk jóbarátom, akkor megélünk mi már ezután is. Jó vigasztalás ez, de Nosza Pál nem hallgatja. Kimegy a csárdából és Komlósihoz kerül.
– No – mondja Komlósi, – kend se öszik mán?
– Nem, – feleli Nosza.
– Hát – adja tovább a szót Komlósi, kend mindig olyan ételű volt mint a molnár tyúkja.
Nosza nem felelt, Komlósi meg nézi a bográcsot, hogy elég vízben fől-e a varjú. A széles folyón csend van, még a hullám sem locsog a hajók oldalán, mert szinte az egész oldaluk a víz alatt van. A lámpákat kirakták a belső részen, hogy valamely vízenjáró edény a sötétben beléjük ne ütődjön. – A sötét égben vadludak haladnak, gágogásuk lehallatszik.
– Hát előttünk a némöt – szól Nosza.
– Ehen.
– De – mondja Nosza – hónap délelőtt az átvágásnál át köll menni a lovakkal a túlsó partra.
– Még mondjam is?
Nagyon gágog a vadlúd, Komlósi félretartja a fejét és úgy hallgatja. Azok bizonyosan jobban fölnének a bográcsban.
– Te – szólítja Nosza – te Ferkó. Hát csakugyan elébb érjön föl a némöt?
– Komlósi ránéz, mert nem érti. Hát mit tud csinálni, hogy ne érjen föl hamarább a német?
– Nosza fölkapcsolja a bőrtarisznya szíját. Előszed egy darab bőrt. Kibontja, van benne megint egy darab bőr. Azt is kibontja abban is bőr van, de ez már szőrös és szaga van neki.
– Ferkó – mondja csendesen – eredj föl ladikon a némöt derögjéhöz. Aztán dörgöld jól végig az oldalát evvel a bűrrel.
– Ehen, felel Komlósi, aki most már igazán tudja, hogy miről van szó. Ladikba száll, fölmegy a vízen a német hajó dereglyéjéhez, azzal a zajtalan evezéssel, amihez nagyon alkalmatos a tiszai falevélforma evező. A dolgot elvégzi, visszajön. Nosza elrakja a bőrt és semmitsem szólván, kimegy a partra, a lovakhoz, aludni.
Jóízűt aludt Nosza, mert úgy kellett hajnalban felkölteni. A német akkorra már el is ment és Török dohogott a lassúság miatt. Nosza nem szólt semmit, csak akkor kezdett káromkodni, mikor a vasmacskát fölhúzták a hajón a legények s az ő lovai a kötél végén belefeküdtek a hámba. Már akármit beszélünk itt előre-hátra, meg kell állapodnunk abban, hogy hajóhúzó lónak sem jó lenni. Azonban most már mindegy: a lovasmacskák mentek, ahogy tudtak. Jobban nem mehettek, mint ahogy tudtak, mert régi igazság, hogy bolond ember az, – aki szebben táncol, mint ahogy tud. Nem is érik el féldélelőtt előtt a német hajót s csak akkor jutnak a nyomába, mikor amaz az átvágásnál készül át a túlsó partra, hogy majd ottan folytatja az útját.
A dereglyét ép el is oldták már a hajótól és költöztetik bele a lovakat. Belemegy mind a jámbor, mert megszokott dolog ez náluk. Nosza, hajtván a tulajdon állatait, odafigyel. Török a vízről nagyott kiált rá: Haó, héj, hahahó, – arra megáll, mert majd a német után ők is átvádolnak a túlsó partra. A német dereglyéje már indul és Nosza növekedő figyelemmel veszi észre, hogy bajban lehet az az ember ott a dereglyében a lovakkal. Mert igen csapkolódik az ostorral, a lovak pedig szőrnyen ugrálnak, ami a hajóhúzóknak nem igen szokása. Egyre veszettebbek s mikor a dereglye a túlsó oldalon partot ér, valamennyi eszét vesztetten rohan kifelé és szerteszalad a pusztán. A gazdájuk épen csak hogy egynek a kötőfékjét kaphatta el, bár azzal se nagyon bir.
Törökék is készülődnek az átalmenéshez, viszi a dereglye Noszát és a lovait. Nosza, ahogy partot ér, a lovakat kicövekeli, azután a kárvallott emberhez megy.
– Hát kendet mi érte? – kérdezi.
– Hogy mi ért? – jajgat amaz, – ahol ni, szerteszét a lovak, estig se szedem valamennyit össze. Meg vannak vadulva.
– Mi a korság leli űket? – kérdezi tovább Nosza.
– Mi leli? Tudom én mi leli! – fakad ki az ember. Farkasbőrrel vannak megvadítva. Jártam már én így, de ha tudnám, hogy ki tette, bizonyosan nem menne el élve innen!
– No felel Nosza tünődve, nézvén csizmában a lábafejét, – evvel is okosabb vagyok. Ötvenhat esztendőt megértem földi, de ilyet még nem hallottam.
S Nosza a hajóhoz menve, fölszól a domentátumra Törökhöz, csendesen:
– Mán nem előzködik a némöt.
Török elismerőleg szól:
– Kendet, Pál, ha egészen kölök korában akasztották volna föl, akkor is későn lett vóna.
Nosza nem felel, csak kacsint Komlósi felé. Komlósi nem szól, csak főzi a varjút.
(1903.)