Pör előtt.
Kis esszű ember, aki a dolgokat a maguk valóságában a kis eszével fölérni nem bírja, azt hinné, hogy a birkával gazdálkodni könnyű. Dehogy pedig. Annak különféle tudományai vannak s az ember leginkább a számításban csalódik. Mert történik, hogy nagy a legelő és kevés hozzá a birka s így a termő fűben van a károsodás. Történik ellenben az is, hogy több a birka, mint a legelő s mikor már leették szegények mind a tetejét, mit tegyenek. Nem tehetnek egyebet, bégetnek. A gazda az ilyesmit szomorúan tapasztalja és bármiként forgatja is elméjében a birkák sorsát, rajtuk nem segíthet. Nagy fejtörő az ilyesmi. Mikor egyszer végigette az állat a legelőt, elérkezett a legvégéhez s holnap már újból a legelejéhez kellene hajtatni az újonnőtt fűhöz s akkor látja az ember, hogy több a birka mint, a fű. Hamarább leették a legelőt, semhogy azon idő alatt, míg a terített asztalon végigjártak, a kezdő helyen a fű újra kinőhetett volna.
Ostobának mondják a birkát, pedig nem ostoba. Csak annak mutatja magát, míg kövér előtte a határ, jómódúak szokása szerint. De ha egyszer nincs mit ennie, úgy tekintgél, mint a legokosabb. Mindenkire rátekint, hogy ugyan a gyapjúért, amit róla leszednek, ki ad valamicske ételt.
– Bé! – mondja búsan és az emberre pislog.
Bárki, ha az úton elhalad, mind a birkák csak felé villognak. Ilyenkor paksziózik a juhász és rászól az arra haladó kétkézi munkásemberre:
– De jó dolga van kendnek.
– Már miért? – kérdi amaz, mert egyáltalán nem tudja, hogy neki jó dolga volna.
– Hát ehun e. Ötszáz birka néz kendre.
A juhász ilyen kitalálásokkal mulatozik, bár ez megint csak nem ér semmit, mert ennek a botnak mindig csak ott van a vége, hogy ehetnék a birka. Ezen, mint tudnivaló, csak gyors elhatározás segíthet. Várakozó Pál, a gazda, nem is tesz most már egyebet, minthogy kettéválasztja a bürgét és a kisebb falkát útnak ereszti Susi Illéshez. Susi szintén azon emberek közé tartozik, akik semmitsem tesznek egyebet, csak hol a földet, hol a birkát nézik. Könnyű hivatal az ilyen juhászság, nem hiába említi így a nóta is. A puszta magamagától, anélkül, hogy ösztökélnék rá, kiadja a füvet, a birka ezt leeszi a föld hátáról és gyapjúval szolgál Illésnek, amit Illés furfangos ollókkal leszed róla. Ide küldi hát Várakozó a birkáit, miután úgy tudja, hogy annak még van elég legelője. Ki is egyeznek a tartás díjában. Illésé a tej, amit kaphat belőlük, meg még azonfelül fizet Pál minden fej után pénzt, egyezség szerint.
Idáig jól van minden. A birkák elmennek Illéshez s ott vannak mindaddig, mig Várakozó a többiből annyit el nem ad, hogy ezeket visszahozhatja. Nem megy gyorsan az ilyesmi s jó időbe kerül, mikor egyszer embereket küldhet értük. Ezek haza is hajtják mind, már ugyan egynek csak a bőrét hozzák, mert az elpusztult. (Alighanem bográcsban – dörmögi Várakozó.) Illés üzen is, hogy Pál küldje azonnal az árát a tartásnak. Így mondják ezt az emberek Pálnak a tanyában, mikor hazaértek.
– Hát azt löhet – szól rá.
– De pedig egy krajcárt se – mondják amazok.
– Miért?
– Nézze kend mög előbb a birkákat.
Mennek, hogy megnézik, s ezen aktusnál szörnyű haragra gyűl Várakozó. Csupa csont és bőr a sok birka s most a hosszú út után, alig hogy élnek. El van nyúlva valamennyi, hasuk egy csöpp sincs, csak a nagy fejükből néz ki két szem éhesen. Hó, te betyár!
– Tönkre tött – hörgi Pál – mög ölt. Hát csak azt lesse, míg éntüllem egy krajcárt is lát.
Ebbül lesz a pör. Mert Illés követeli a vagyont, Pál pedig nem adja. Hosszu üzenetváltások folynak és az szerencse, hogy nem levélben megy, hanem bojtárgyerekek által. Ha levelekben menne az ilyesmi, már rég nagyon összeszidták volna egymást. Ugyan ezt így is megteszik, de a gyerek az ilyesmit nem meri elmondani abbeli féltében, hogy majd ő kap érte a horgas bottal.
Így aztán, mikor pör lesz a dologból, jóformán össze sincsenek veszve. Csak épen úgy pörösködnek. Illés van fölül, Pál alul, mert Illés követeli a tartásdíjat, Pál meg nem adja. Azt mondja, hogyan adná, mikor nem tartotta a birkákat Illés semmivel sem. Csak a föld tartotta őket a hátán, azért pedig nem jár semmi. No mindegy, majd a bíró megmondja az igazat.
Épen április huszadikára van megmondva a tárgyalás napja, mikor majd a bíró beszél. A cédulát kivitték mind a két félhez és napjára be is jön mind a kettő. Illés fogadott ügyvédet, azzal jelen meg. Ott van idején. Hát Várakozó? Nincsen. Kiáltják a nevét, hát nincsen. Így várnak rá a törvényházban. Illés időmultán kiballag a ház elébe, hogy lesi Pált…
– Hej – gondolja – jó volna, ha nem gyünne.
Hát már kilenc óra körül van az idő. Még egy órát kell várni. Ha nem jön, vége a dolognak és Illésé az igazság. Ezen örülni kezd, de lám, hiábavalók a hirtelen örömök, mert a sarkon egyszer csak föltünik Várakozó Pál, egymagába lépegetvén, csak úgy komótosan. Ő nem hozott ügyvédet, mivelhogy minek az, mikor neki amúgy is igaza van, amit tanusítani tud. Ebben most igen büszke, mert voltak már neki olyan pörei is, amikben nem sok igazság tartózkodott. Illés elhűlve látja, hogy Pál mennyire elbizakodott s megretten most már, hogy hátha csakugyan veszít. Óh, kutyafékom…
Hirtelen elhatározással Pál elébe siet s vídáman köszönt rá:
– No, hát kend?
– Hát ehun-e! – feleli Pál – kend röttentő nagy ur, hogy így citáltatja az embört.
Kissé haragosan mondja ezt; Susi Illés csak szelíden felel:
– De nézze kend, hát mit csináljak? köll a pénz nagyon.
– Pénz! – süvít rá Pál – hát micsoda pénz jár kendnek?
Illés megállítja Pált, a szűr gombjába fogózva s lassan kezdi beszélni a dolgot. Hogy kit így, kit úgy. Nézze kend csak, sógor.
– Már én nem vagyok a kend sógora – szól haragosan Pál, – nem köll neköm ijen sógor. Köll a kutyának.
Illés arcára kiül a harag szine s odakint már régen fejbe vágta volna érte Pált. De türtőzteti magát (mert ésszel él az ember).
– De csak sógor – mondja újra – nem köll haragudni. Szót köll érteni.
– Nono, hagyja rá Pál – de sok beszéd szögénség…
Ime egy újabb sértés. Illés titokban a toronyórára tekint. Fél tiz már elmult. Beszédbe kezd. Elmondja a dolgot, hogy hogyan volt ott minden abban az esetben. A kisteleki vásáron kezdi. Azért kell ezt ott kezdeni, mert nagyon emlékszik rá, hogy ott vette azt a bicskát, amivel a birkákról a rovást írta.
– Hát aztán? – kérdezi Pál, mikor háromnegyedet üt az óra.
– Hát aztán látta mindön embör, hogy a birkák jó húsban voltak, mikor én tüllem elmöntek.
– Ugyan? – vág bele Pál gúnyosan.
– Ugy ám. Én azt tanusítani tudom. Mert hogy a kend embörei agyon hajkurázták a falkát, mikor hazavitték, az a kend gondja, nem az enyim.
Pál szinte nevet ezen a nem igaz beszéden. Hát, hogy lehet már ilyent mondani.
– Nem ér az ijen beszéd semmit – szól oda megvetően. – Az ijen beszéd nem igaz beszéd.
Illés titokban az órára tekint. A nagymutató egyre közelebb áll a tizenkettős számhoz, tíz óra lesz csakugyan mingyárt. Csak nyugalom.
– Hát sógor – szól olyan módon, mint aki az igazába belegyőződve lévén, megbirja bocsájtani a másik ember heveskedését – hát ugyan sógor, ne mondjon kend ilyent látatlanba. Én hozok az igazam mellett hat tanut is, ha köll. Az mind megesküszik rá, pedig abbul ítélnek.
Pál megdöbben. Hát lehetséges volna? Hogy így forgatnák az igazságot a Susi Illések az ujjukon?
– Tanut? – fakad ki nagyhangon, dühösen. – Azt hoz kend, hamisat persze. Hisz ez ép a kend szokása, tudjuk nagyon jól! Hamis embör hamis tanut hoz. Kutyának kutya a párja. Hanem majd mögmutatom én, hogy mi az igaz! Elmék a kirájig!
Azzal ott is hagyja haraggal Illést és rángatván a vállán a szűrt, sietve halad a törvényház felé. Járó-kelők, meg a ház oldalában ácsorgó kocsisok megvetéssel nézik végig Susi Illést, mert aki szótalan eltűr ilyen szidásokat, az bizonyosan meg is érdemelte. Illés azonban minderre ügyet sem vet (majd a búcsúkor elintéződik ez a csárdában). Most csak gúnyosan néz a dér-durral haladó Pál után.
– Möhetsz mán, szamár – mormogja csak úgy magának – mikor el vagy makacsolva…
Nyugodtan megy el az ügyvédje házáig, ott a márványküszöbre ül és pipázik. Szép az mégis, ha esze van az embörnek.
(1906.)