Sztrájktanyán.
A sztrájktanyán hol biztató, hol csüggeteg volt a hangulat. Már napok óta nem dolgoztak az emberek, várták a reménységet, a békét, némelyek már rázogatták a fejüket, hogy kár volt belekezdeni ebbe a dologba, de mások ismét csillogó szemmel emlegették, hogy csak várni kell. Várni, aztán punktum.
A csillogó szemek ugyan nem mástól, mint a pálinkától csillogtak. A sztrájktanya alacsony szoba, ahova belépni nem, csak bebukni lehet. Lépcsők mennek lefelé. Aféle régi emeletes ház, amelyet eltöltöttek. Valaha szép földszintes lakóhely lehetett, de az utca emelkedett, a ház megmaradt s most az emeletje olyan, mint a magas földszint. Fönt az emeleten laknak. Vígan is vannak, alighanem táncolnak, mert valaki muzsikál s lehallatszik a lábdobogás, ami nélkül külvárosban a táncot nem hívják semminek. Minél több dobbantás, hogy csak úgy porzik a padló, annál alkalmasabb a jókedv, kurjantani is csak akkor lehet lelkeset és szívhezszólót. A toppantások számát tekintve, fönt igen mulatós világ van. Lent, irgalmatlan dohányfüst között, a fejekben gond, aggodalom és a pálinka gőze úszik.
Ez bizony szomorú világ. Téli idő van, de csatakos, hol hó esik, hol eső, hol dara, az ázott ruhák nehéz szagúak, a padlóra sok sarat behordtak az emberek. Ugyan nem is mind emberek, legényféle, meg egészen ifjú legényke is van köztük. Ezek a modernebbek, mert ezek papirszivart szívnak. A többi pipázik. Itt különféle pipák láthatók. Kupakos fekete alföldi garasosak. Azután kupakatlan vörös selmeciek. Egyes öregebb jobbmódú ember szájában nagy, öblös tajtékforma-pipák, nagy török verekedések vannak kifaragva rajta, továbbá az évszám, hogy: 1704. A tulajdonos ennélfogva kellő méltósággal, a pad karjára dőlve ül helyén s ahányszor szippant egyet belőle, a pipára mindig becéző szeretettel tekint. Ezt a pipa meg is érdemli, mert tavaly hamisították Nürnbergben.
A pipákban különféle szárak vannak s a szárak a fogak között ismét különféleképen állnak. A dacos ember fogai között a kurta szár magasra ágaskodik, a makrapipa kupakja majd kiveri a szemét, de neki így van ez jól. Hosszabb, gyűrűce-szár egyenesen állván a fogak között, gondolkodó elmére mutat. A meggyfaszár, amelybe nagyobb pipa is dukál s ennélfogva lóg a fogakból lefelé a készség: képviselője a csöndes gondolkodásnak és lassú munkának, mivelhogy nyilvánvaló, hosszúszárú pipa mellett nem lehet valami gyorsan dolgozni. Ellenben a közönséges meggyfaszártól elüt a hajlott meggyfaszár, amelynek tulajdonosa az ujabb dolgokkal nem törődő s a régi világhoz szító emberek közé tartozik. Hogy a meggyfaszár szépen meggörbüljön s egyuttal hajlós is legyen, öt-hat esztendőn át való szívása kivántatik. Ugyanazon szárnak öt éven át való megőrzése és birtokban tartása. Ha a pipa letörik róla, hát letört: új pipa kerül rá; ha a csontcsutorát elrágta a a gazda (az ember csontja maradandóbb, mint az állaté), újat vásáról, de a szár megmarad. Nemcsak a pipát, hanem a szárat is ki lehet szívni. E szorgos munkában évek multán a szár meghajlik és illatos lesz.
– Szagulja kend, sógor.
A sógor az orrával végigmegy a száron és az illatát magába szívja:
– Akár csak mikor a szentösi meggy virágzik…
Vannak ilyen különös dolgok, amiknek az okát senki sem tudja adni. Erről folyna most már az asztalnál a beszéd, egészen szelid mezbe öltöztetve a társaságot, de egy másik asztalnál szónoklati férfiú jelentkezik:
– Én forciális ember vagyok, tehát aspirálok…
Tovább nem folytathatja, mert lezúgják:
– Hallottuk már öleget.
A szónoklati férfiú nem hagyja magát:
– Egy kutya ugasson, hé!
Erre aztán ráhagyják:
– Hát akkor ugassék kend!
De a szavai elvesznek a zajban. Emberek jönnek-mennek s hirt adnak a gyárral való alkudozásokról. Egyik azt mondja, hogy a gyár nem enged, a másik azt mondja, hogy enged az, csak ki kell tartani. Csak forciális aspirációk, a ménkű üssön bele. A kocsmárosné megindítja az ócska gramofont s a tölcsérgép kopott Carusója minden egyéb hangot ledudál.
Mikor vége van a dalnak, újra beszélnek az asztaloknál. Meggyujtják a lámpát is, de nem igen ég, mert sok ember már nagyon elszedte előle a levegőt. Szokott az ilyen fülledt helyen történni, hogy még ki is alszik.
– A mult hétön is, – veti bele a szót a társaságba egy legény, – vérösre törte a vállamat a léchordás… Aztán vérözzek olyan napszám mellett? Mi? Hát igazság ez?
Elkeseredett beszédek indulnak meg, de sokan beszélnek egyszerre, így a szót nem érteni, ezen egyesek nevetnek, mások lehajtott fejjel bámulnak bele az üres pálinkásüvegbe.
– Hát adjon még egyet, no, – mondják – aztán irja föl…
Munkácsy sztrájk-képéről ideszáll olykor e füstös, homályos zugba az az asszony, aki karján kis gyermekét tartva, az ajtón elszomorodott, halovány arccal belép. Szétnéz, azután megadással teljesen, újra kimegy a csatakos téli világba, a nincsetlenség hideg otthona felé. Szólnia amugy sem volna szabad.
Az ajtón belép egy ember, aki nem ide tartozik. Nem munkás, valami úrforma. Ruházata ugyan kissé kopottas, de kalucsni van a lábán, ez pedig úgy csillog, mintha lakkcipő volna. A jó estét kivánását nagyon ridegen fogadják: mit akar ez itten? Kicsoda ez? Senki sem ismeri. Az idegen egy pad végén leül s pohár bort kér. Azután közömbösen szivarozik, mintha örökké itt lett volna. Ha már füst van, legyen még nagyobb.
Az asztaloknál a fejek összebújnak, az emberek összesúgnak. Minden beszéd arról, hogy milyen politikával kell folytatni a sztrájkot, elhallgat. Csak a suttogásból hallatszanak ki félhangon kiejtett szavak:
– Kém…
– Spion…
Aki kémet mond, az bizonyára fiatalabb, aki ezt a kifejezést az ujságból olvasta; aki spiont mond, az régibb ember, aki ezt a katonaságnál tanulta.
Ha az idegen most, mint irodalmi művekben mondani szokás: „revolverét elő vonván, azt nyugodtan maga elé az asztalra tenné“, olyan parázs verekedés támadna itten, hogy csoda. Nem is ez kell ide. Az idegen azt mondja:
– No, ez csakugyan jó bor, mert ennek kerepöltek. Ugyan adjon még egy pohárral, de jól mögmérje, mert betegnek lösz.
(Ahán. Ez talán még sem spion.)
A korcsmárosné megy a pohárért s a fenyegető helyzetre való tekintettel azt mondja az idegennek:
– Talán a másik szobában tetszene?
– Minek az a másik szoba? Sok jó embör elfér kis helyön. Ha a bor jó, mindön jó. Csak kend ott, földi, az ablak alatt, kinyithatná kend az ablakot egy kicsit, mert a nagy füstben mindjárt elalszik a pilács.
Hát csakugyan, ebben igaza van. Többen is mondják a földinek:
– Nyisd ki már aztat az ablakot. De fagyos vagy, az árgyélussodat. Majd melegebbed lösz, Pétör-Pálkor, hé!
Az ügy ezzel szabályszerűen elintéztetett, az idegen „okmányilag“ igazolta, hogy nem spion, többé nem is törődtek vele, a beszéd újra szabadon megindul. Némelyik ember föláll s igen buzgalmas szónoklatban kezd, de alighanem elmondhatta már többször ugyanazt, mert unottan hallgatják s azt mondják neki:
– Üljék kend le, mert elesik kend.
Ez jó mondás, ezt sok banketti szónoknak is meg lehetne mondani. Egy kövéres ember is beszélni kíván. De úgy látszik, már sok volt a beszéd, az emberek a napok óta való szóvaltartást tökéletesen elunták. Ennek azt mondják:
– Ugyan, mit beszél kend, hiszen kendnek csupa szalonna a feje…
Tehát csak egyhangú zsibongó lárma, újabb füstök s újabb pálinkák. Egyszer csak bebukik az ajtón egy fölhevült ember s azt mondja a hirtelen támadt csöndben:
– Beleütött a ménkű az egészbe. Negyven olájt hozatott Erdélyből a gyár. Már itt is vannak…
A súlyos kő gyanánt bedobott hír eleinte ijedt józanságot kelt. Hát mi lesz most már? Azután lárma támadt. Az öklök egy része a levegőbe emelkedik, más része veri az asztalt. Káromkodások, mi-egymás. Egy ember, akinek már igen véres a szeme, rekedten ordítja bele a füstbe:
– Agyon köll verni valamennyit!
Már hogy, hogyan és miként, arról nincsen szó, de a hangulat ilyen. Nem lehet az oláhokat engedni. S mérgükben, elkeseredésükben össze-vissza kiabálnak az emberek. Szóval épen alkalmas idő van arra, hogy újra nyiljon az ajtó s belép rajta az oroszlánok vermébe ama negyvenek közül egy oláh. Jó hosszú rumuny, a hegyközi szegénység condráiban, bár télidő van, magafonta szalmakalap a fején. A nyomorúságnak ezen állapota kissé elszótalanítja az embereket. De azután megint csak zajos kiáltások hallatszanak. Az oláh meglepődve áll. Egy ember, aki tud románul, de többen is tudnak, azt kiáltja:
– Hát ti jöttetek a gyárba?
Mondja az oláh:
– Mi.
Mondja amaz:
– Minket tönkretenni?
Az oláh tiltakozik. Azt feleli:
– Nu! Nem.
Ezt így mind lefordítva a hallgatóságnak elmagyarázza a kérdező. Most ezt kérdezi:
– Hát akkor miért jöttetek ide?
– Nem tudtuk, – válaszolja amaz, – hogy mire hívtak bennünket. Mi nem dolgozunk a magyar testvérek ellen. Még holnap visszamegyünk. Csak kettő marad itt, az is, mert beteg.
Ez is elmagyaráztatván, az arcok föllángolnak, bár hiszen amúgy is eléggé lángoltak már, az emberek fölugrálnak, egy része éljenez, más része egyebet oláhul nem tudván, rácul zsiviózik, tudósabbak szetreászkákat kiáltanak és nyújtják, valóban igen nagyon nyújtják üvegeiket az oláh felé. Hiszen szinte hihetetlen ez az eset! Az oláh elhalász egyet az üvegek közül s pirosló képpel néz az örvendő magyarokra. Előbbre lép, ahol condrája sanyarúságát még jobban megvilágitja a lámpa. Ott a mellére üt és azt kiáltja:
– Já foszt kátáná! Honvéd kátáná já foszt! – Katona voltam én! Honvéd katona voltam én!
Viharos lárma, örvendező kacaj és kiabálás. A forciális embör, aki abban aspirál, – egyébként az ördög tudja csak, hogy miben aspirál, a román emberhez megy és sírva megöleli. Példáját követi egy komoly, meggondolt férfiú a hajlított meggyfaszárosok kasztjából…
(1907.)