Dudák és vízidudák.
Ha János bácsit, vagy Pétör bácsit kérdezem, hogy milyen szó mellett táncolt a lakodalmán, azt mondja, hogy dudaszó mellett. Ha megint kérdem, hogy hogy van az, hogy ha már annyian mulattak a duda mellett, hát még sincsen duda, akkor azt mondja:
– Kimönt a forgalombul.
Ami elmúlt, annak az a neve, hogy kimönt a forgalombul. Ez igaz, hiszen apránkint valamennyien kimegyünk a forgalomból oda, ahol már nem szól a duda, legföjebb az angyalok trombitálnak. Ha ugyan szokásuk nekik a trombitálás, mert a hajós-nép például azt tartja, hogy az angyalok citeráznak, ha épen ráérős kedvükben vannak. Ugy lehet, már nincsen hozzá annyi kedvük, mint azelőtt. Mert a muzsikaszó tekintetében is átalakul a világ. Az emberek komorabbak, több a gond, több a gondolat a koponyában s kevesebb a nóta. A citeraszó hallatszik néha alkonyatkor a hajókból, vagy olykor vasárnap a külső városon, amerre hajóslegény lakik. De már ez is múlik, a híres muzsikásszerszám, az egykor féltett s öröklött kincs, a legtöbb helyen eladó, ha az árát megadják. Elveszett a vidám kedvük az embereknek, azaz, hogy ami még megvan, azt vasárnapra tartogatják. Olyankor szól a banda és „jaj de szépen bongoráznak a nagy kávéházban“.
Már a városokon muzsika tekintetében csak a cigány uralkodik. A magyar fuvóbandák is elmaradnak apránkint. De hogy az ilyen apró dolgok is hogyan átvedlenek rövid idő alatt! Iskolás koromban a népből való rezesbanda fujta a lakodalmas népnek templomba gyalog való menet, meg vissza a nótát, kulacs volt a legények kezében, fonott kalács a kulacs nyakán, kináltak vele minden szembejövőt s táncolva mentek a templomig forogva maguk körül az utcán. Ma már nem járnak esküdni gyalog, ahhoz kocsi kell s a rezesbanda, ahol még van, kiszorult a tanyák közé. Faluhelyen ugyan bizonyosan van még. Némely helyen sokáig meg is marad, ha igaz. Nálunk kétféle tanyavilág van: a felsőtanyák, meg az alsótanyák. Az alsótanya háromszor akkora, mint a felső. A felsőtanyán mindig volt muzsikus cigány. Dankó Pista is ebből a fajból származott s az alsótanyán azonban még ma sem birna megélni a cigány, ott még mindig maga a nép muzsikál maga-magának. Sok banda van, mert nagy a határ, él benne vagy harmincezer lélek. Van a bandában klárinét, réztrombita, bőgő; kisbőgő vagy nagybőgő. Aki benne van a bandában, annak a neve: hangász (nem tudom, hol szedték), de csak vasárnap, mert másnapon ő is csak olyan földmívesember, mint a többi. De a bőgője oldalát vasárnap este sem volna ajánlatos bezúzni.
Ezek a fuvóbandák a réztrombitát nevezik most dudának. Ami hangot az ád, az a dudaszó. A bőrduda már nem divat. Ezelőtt sok tanyaházban ott lógott, az öregebb juhásszal meg szinte vele járt, mint a fiatal juhászlegénnyel a furulya. Nevezetes dudák voltak azok a bizonyosak, mert a duda gazdája a dudának szép fejet faragott. Kosfejet, kecskefejet, lányfejet. E szerint volt azután a duda kosfejű, kecskefejű vagy kisasszonyfejű. De napjai lehanyatlottak s már nem igen van, aki fujná. Egy valamire való dudás van még a környéken, az sem juhász, hanem vízimolnár, a teljes tisztességű neve ez neki: Csonka Bukocza Tanács Ignác. Valamire való rendes ember. Ritkán dudál már, de ha megteszi, illően hozzáöltözik. Vagyis panyókára veti a kabátot és piros kendőt akaszt az övébe.
– Ez így illik, – mondja Ignác, s valóban, ugy lehet, a dudaszó e nélkül talán nem is érne semmit.
Nem. Meg külön nóták is kellettek a dudához. El lehet azon ugyan nyekeregtetni mindent, de a valódi dudanóta csak dudának való. Mint a rácos: Hej Jula, Jula, Jula. Szól a duda, duda, duda. Azután a magyar juhászos: Cintányérom, cintányérom aprószöllős pogácsa, fáj a szívem, fáj a szívem a juhászra, de a juhászra…
Elvesz azonban már ez, de hogyne veszne, mikor a juhász alól is elfogy apránkint a föld. Mifelénk a falkák egyre kisebbek, a juhász egyre kevésbé tipus s egyre kevesebb igazság van abban a nótában, hogy: „Legelteti nyáját, fújja furulyáját. Könnyen éli a világát…“ Mert bizony már a furulyáját nem igen fujja, az is elvész a tarisznyákból. Inkább ujságot olvas a mezőn, amit a Mihály bácsi hoz ki neki a városból, ha a hetivásárra bemegy. Ellenben találtam már furulyát, amit légszeszvezetékhez való vascsőből csináltak. Ehhez aztán már igazán illene valamely modern juhász. Kalucsniban, porköpenyegben, ócska kemény kalapban és esernyő alatt.
Tünő dolgok ezek. A régi nóták, a régi hangulatok. Ime eltünt a kondászatból is Hegedűs János, az utolsó kanász, aki többféle dolgairól és elveiről volt nevezetes. Például: nem pásztor az, aki csizmában jár, mert rendes pásztorembernek bocskor dukál. Továbbá: csak az lehet tekintetes úr, akinek már az apja is az volt. Még tovább: illik, hogy pásztorember jobban tudjon táncolni, mint más emberfia. E komoly férfiú szerint a rendes kanászember egyéniségéhez csak ez az egyetlen nóta illett: „Az én rúzsám mezővirág. Messzirül érzöm a szagát. Nem köllött vóna ezt tönni. Nem lött vóna itt baj sömmi…“
Erre azonban törkölyt kellett inni, amire ismét a János elérzékenyedett s panaszosan mondta a mezőn a körébe sereglett állatoknak:
– Azért nevellek bennötöket ennyi gonddal, hogy mire fölnevelködtök, nem látlak többet bennötöket. Mert a gazdátok ki fog bennötöket a birodalombul, oszt kést tösz a torkotokra.
Ilyen kegyetlen a világ. János nem is nézhette sokáig. Elment oda, ahol senkisem tekintetes úr.
*
Az utolsó dudás vízimolnár. A mestersége is olyan, hogy az utolját járja. Fogynak és apadnak a vízimalmok, öreg és régi holmik ezek, ha elpusztul egy újat már nem építenek. Nem oly régen még sokan voltak, oly sokan, hogy a hatóság külön rendtartást csinált benne, melyik hol álljon. Voltak vagy százon fölül. Ma alig van néhány. Egy része elpusztult, más része eladódott, elment olyan folyami vidékre, ahol még megélhet, ahol a gőzmalom még nem vette ki a vízimolnár szájából a kenyeret.
– Hej pedig, – beszélte egy öreg vízimolnár – de kár, hogy elpusztulunk… Azóta nem is öszik a nép röndös könyeret.
Csakugyan meg kellene egyszer próbálni, hogy igaz-e? De a vízimolnár nem árul lisztet, az csak megőrli a gabonát, ha elviszik hozzá. Mert azt mondja a vízimolnár, hogy a gőzmalmok gyors gépe, meleg köve megégeti a lisztet, nem úgy mint az ő köveik, amelyek lassan és méltóságteljesen forogtak, miként az egész régi magyar élet. Azt mondják, hogy az ő kövük más lisztet őrölt, más ízű volt annak a kenyere: mi igaz benne, mi nem, nem tudom. De annyi igaz, hogy azt az egy-két malmot, ami még megvan, körülbelül ez a hit tartja fenn. Álmodozva laknak bennük a molnárok, végüket várván, a lapátok lassan, igen lassan forognak, aminek meg is van a maga oka, mivelhogy ez a mi olykor mérges Tiszánk a leglassúbb esésű folyóvíz az egész országban. S ebben a nagy álmatagságban a molnár már dudálni is elfelejtett, pedig volt neki egy másik szerszáma is, nemcsak a kisasszonyfejű.
Hosszú, lukas fadarab volt ez, elérte a másfél ölet, csak hallomásból tudatik, hogy a molnár ezen esténkint, napáldozat-tájon a malom tornácos részéből nagyokat szólt. Valami nagy hangja volt a vízidudának, mértföldre is elhallatszott. Ma már nincsen belőle még mutatóba sem egy darab se. Nem igen lehetett azon nótázni sem, csak úgy tutulni, meg sikongani, mint ahogy a tót pásztor csinálja még némely helyen, a maga ölhosszú nyirfakérges fakürtjén, mikor tudatja a havasból a faluval, hogy a bürgékkel merre jár. Lehet, ez a víziduda is aféle ellenőrző óra lehetett régi kiadásban, a molnárlegény így tudatta a parton belül lakó gazdával, hogy nem a vízparti csárdában mulatja az időt, hanem fent van a malmon. Mert meglehetett ismerni valamennyinek a szavát külön-külön, amiként ma a gyárkémény gőzdudáját meg lehet ismerni, hogy melyik, mikor bődül.
No azért akárhogy áll a dolog, egyet magnak eltenni csakugyan nem ártott volna, de hát már nem igen adódik elő. Még csak úgy a formája sem egészen tudott dolog. Milyen volt, ki csinálta, hogy csinálta, miért hagyták abba?
Van ez annyira érdekes, mint sok más hiábavalóság, amikért szinte veszekedve törtet a mai élet. No, nem is lehet mondani, a multkor volt némi szerencsém ebben a dologban. Öreg, rozoga parti korcsmában, öreg, ősz bácsival találkoztam. Régi vízimolnár, pár éve hagyott föl a foglalkozással, azóta messze bent lakik a városrészben, a túlsó oldalon. Azóta sem igen járt erre, mióta abbanhagyta a mesterséget. Most mégis eljött. Mint régi ismerőse e helynek, vizesüveget vett le a polcról, kiment az udvarra s a kútból vizet mért bele.
– Ilyen víz nincsen több a tájékon, – mondta, ahogy bejött, leült s letette maga elébe az üveget. Azután fél deci pálinkát kiparancsolt hozzá.
– Ez az én passzióm, – szólt az öreg. – Fél deci pálinka, három pohár víz.
No, nem nagy passzió, tekintettel arra, hogy némely parti magyar harmincszor fél deci pálinkát is fölporciózik egy nap alatt.
– Hát, – folytatja, – víziembör vagyok én. Hetven éves koromig vízimolnár voltam én.
– Hát akkor bizonyosan tud a vízidudáról is?
Tünődve néz rám tiszta, kék szemeivel az öreg, hogy mit akarok.
– A víziduda? Komédia? Minek az? Nincsen az már.
– Már aligha van, mert sehol se látom a malmokon.
Mozdulatot tett a vállával, olyfélét, amit Mártonffy Frigyesék idejében úgy mondtak: vállat vonított. Magyarul úgy mondják: panyókára rázta a vállát. Valami megvetés, meg semmibe sem vevés szokott abba lenni.
– Ha volna, se láthatná, – szólt megint. – Mert az a vízbe szokott úszni, kötélen a malom mellett. Mert tudja, két darab fábul volt az, hosszában való két darab fábul. Vaskarikák tartották össze. Hát ha az kint van a napon, összeszárad, szétesik. Azért az a vízben úszott, csak akkor vöttük elő, ha dudálni köllött.
Ez nagyon helyes beszéd. Kezdünk rá jönni az ízire. No ez egészen alkalmas dolog, ez a találkozás.
– Aztán mikor köllött dudálni?
Az öreg megint csak nagyot nézett.
– No – mondja – az nem úgy van. Nem azért jöttem én most épen ide. Hanem tudja, Csongrádon az újságba olvastam, mögöltek egy malombaktert, a kutyáját is félig agyonverték, a bakter testét eldugták. Mégis röggel a csendőrök előtt addig játékoskodott a kutya, addig mutatta, hogy merre köll mönni, előreszaladt, mög visszaszaladt, végtére csak odavezette a csendőröket a gazdájához. Hát látja ilyen a kutya. Aztán kiadta páráját a gazdája mellett. Látja, csakhogy beszélni nem tud. Én mindig szerettem a kutyát. Most is tartok kettőt. De olyan hű jószágokat még nem látott. Jaj, kedves kis állataim – mondom nekik néha, – oszt megnyalik érte a kezemet…
Így kezdte az öreg ember, így is folytatta, meleg szeretettel a kutyákról. Hogy a kis unokáit is, hogy ajnározzák azok, mi egyéb. Ha az ember gyorsírni tudna, de akkor is olyképen tudna, hogy a papiron a ceruzával, a kéz a zsebben észrevétlenül jegyezne, birná csak elmondani, hogy micsoda tömérdek sok szépséget mondott el ez az öreg víziember a kutyáiról. Figyelmesen hallgatták többen, akik bevetődtek, fuvarosok, halászok, hajósok. Próbáltam eltéríteni, kérdést tettem újra a vízidudáról, de az öreg rossz néven vette.
– Ugyan mirül való már az a duda? – kérdezte. – Nem volt már annak értelme sömmi. Utoljára már csak ezök a siheder molnárlegények hitványkodtak vele. Ha hajó volt közelben, oszt estefelé a hajóslegény citerázott, akkor csak azért dudáltak, hogy a citeraszó ne hallatszon. No, hát ilyen dolgok történtek, hát érdemös errül beszélni? Egészen más ez, ami a kutyákat illeti, mert nézze csak, aki valóságos kutya, már ha az embör föltöszi magába gondolatba, hogy igazi, valóságos, hű embörtárs-kutyáról van szó, hát van köztük, aki embörnek embörebb embör, mint amilyen embör némelyik embör…
S szavainak barátságos áradata a kutyáiról újra megindult…
(1907.)