A jelszó.
Azt mondják a hivatalnokokról, akik a hónap elsején kapják a fizetésüket, hogy számolt pénzű emberek, nem nagyon sok van nekik, de ha jól számon tartják, el lehetnek vele a hónap utoljáig, mert akkor megint csak jön a másik számolt pénz. De már a tanyai embernek nem fizetget elsején senki, akárhová menne is a bélyeges papirossal. Se nem küld neki senki semmit. Csak úgy jut pénzhez, ha valamit ki bir teremteni a földből, azután messzire elkódorog vele, piacozni, mert kint másként nem áll pénz a házhoz. Meg kell a munkáját adni keményen s olykor mégis rossz esztendőben nincsen áldás a munkán, akárhogy megadták is a földnek azt, ami illeti.
Szóval szigorú dolog a pénz, nem mindig áll a házhoz, amit hát megfogtál belőle, azt el ne ereszd. Őrizd, akárcsak a szellemek a Kárbunkulus király kincseit. Ne költsd. Világi hivalkodásokra ne adj belőle, csak nagynéha, módjával. Mielőtt kiadnád, megnézz minden garast háromszor is, azután ha lehet, tedd negyedszer is vissza a zsebbe. Arra a régi mondásra gondolj, hogy:
– Lössz még idő szépen járni, csak lögyön mibe fölöltözni…
Vannak ilyen mondások, inkább tanítások, öregek szóhagyományai. Nyáron úgy jó a ruha, ha szellős, nem sok kell belőle: télen meg ne cifrálkodj, mert a télnek nincsen szeme, csak foga. A pénz arra való, hogy megkeressük, nem arra, hogy elköltsük. Mert a szél hordja el a haját azoknak, akik csinálják, még így sem igen akar szaporodni.
Csukonyi János, ahogy egymagában van véletlenül a tanyán, előszedi a dugva tartott pénzeit és nézi. Olvasgatja, az ezüstöket sorba rakja, a papirosokat kisímogatja. Nem sok az egész, úgy valami háromszáz korona körül való, bár nagy pénz ez is annak, aki sohasem látott magánál ennyit egy csomóban.
Próbálja összeolvasni az egészet, de néhányszor belezavarodik. De utóbb mégis csak sikerül. Százat összeolvas és félreteszi. Hát ez egyszáz. Azután a másik százat is odább tolja. A harmadikat is. Marad még három ötkoronás.
János szemei szeretettel siklanak egyik csomóról a másikra.
– Háromszáz, – mondja – hogy is csak… háromszáz mög tizenöt. Ez háromszáztizenöt. Gondolkozva néz maga elébe.
– Ennyi. Csak ennyi? Nem volt-e több a multkor?
Ez nagy kérdés. Ugy tetszik neki, mintha a multkor nagyobb lett volna a summa. Pedig azóta háromszor is volt bent a városban piacozni s mindig többet árult, mint amennyit vásárolt. Mennyi is lehetett a pénz, mikor utoljára olvasta össze? Nem tudja. Hiába feszíti az elméjét: nem tudja.
– Haj, haj, – sóhajtja János – így van az, aki nem tud írást.
János zsellércsaládból származik, béresgyereksorsban nevelődött a pusztaszéleken, még akkor nem volt úgy teleszórva a tág mezőség iskolákkal, mint most, ilykép János elmaradt a tudományok tárától és világosságától. S később, mikor már az asszonnyal együtt egy kis tanyát „ragasztott“, már az efféle dolgok elmaradtak az élhetés másféle munkái mellett.
– Jaj, haj, – gondolja János – ha írást tudnék, majd számolnék. De így… így nem tudok sömmit. Van szömöm, mégis vak vagyok.
Tünődve tekint ki a kis szobaablakon a havas tájékra János. Nem tud hova lenni a gondolataitól. A pénzeket jól eldugva tartja, de hátha mégis rájött a vermésére valaki? Megrendülve révedezik arra, hogy a tulajdon gyermekei lopják-e talán? Nem, ez isten ellen való vétek, ez a gondolat. Lehetetlen az. Hárman vannak s a legidősebb már aféle surbankó, aki nemsokára legénnyé serdül, de mégis, mégis. Az apjuk ellen? Nem az ördög kísértése-e, hogy csak gondolatban is így érinti tulajdon véreit?
– De ami bizonyos, az bizonyos – mormogja megint, a pénzre tekintve. – Ez a vagyon több volt. Nem sokkal volt több, de valamivel több volt. Ki nyúlt hozzá? Most mintha jól képen vágták volna Jánost, szinte megszédül a tulajdon gondolatától. Hátha az asszony? Hopp. János gyanut fog s a gyanu egyre jobban terjeszkedik a széles mellben s János utóbb úgy érzi, hogy le akar szakadni a szíve.
János amúgy is volt valami gyanupörrel. Hiszen a pénzt is csak ilyenkor meri előveni összeolvasás céljából, mikor senki sincsen itthon a házban. Ilyenkor keresi elő a rejtekekből. Egy része az asszony előtt is tudottan van a ládában. De a többit dugva tartja. Elég, ha ő tud róla. Mert… mert ilyen a világ. Az asszony… csakugyan, régebben volt egymással bajuk. Hiszen dolgos, azt nem lehet tagadni, de egy időben, mint fiatalos, nagyon szerette volna a világi életet. Azt is igen csak tűrte, ha körülötte legények kacsalódtak. „Hozzá is nyúlt“ néhányszor emiatt, régi öregek tanácsa szerint s azután valahogy rendbejöttek.
– Hát talán most mögént? – hördül föl János. – Hát igön… Hát hol a pokolba csavarog most is?
Az ám, János nagy lépésekkel megy el a kis szobában a falig meg vissza. Hát hol van?
Azután jut az eszébe, hogy hiszen az ő tudtával ment át a szomszéd tanyába, segíteni meszelni. Nini, ez csakugyan így van.
– Nézd el, nézd – mondja elbámészkodva.
De már az ördög befészkelte magát a mellbe, a szívbe és az agyba. Van annak gúnyos értelme is odakint, hogy odaát van meszelni. Ejnye, ejnye. Hej, ha valami tetten kapná az asszonyt! Agyonverné. Azaz, hogy nem. Ennyit nem ér meg egy bűnös asszony, hogy végette még sarcoltassa magát a börtönben s addig itthon elpusztuljon a tanya s világgá mehetnének a gyerekek, mint a Döme kutyája. Nem, ennyit nem. Hanem kiverni dorongfával és elűzni a födél alól az ördögfajzatot – hát ez igen, ez igen…
János indulatai így háborognak, mert a mindenütt leselkedő ördögi hatalom Jánost hatalmába vette.
Dühéből csak lassan eszmél, mert azután hát ez csakugyan így volna? Hátha nem így van? Ki tud ebben igazságot tenni a magas istenen kívül?
A pénz ott van az asztalon.
János úgy véli, hogy kevesebb mint volt. A pénz megfogyatkozott. Apadt.
De így van-e vajjon igazság szerint?
János föltolja a fején a sapkát és nagyot sóhajt megint:
– Ha csak írást tudnék! Ha csak annyit is, amennyi egy ilyen szögény tanyainak elegendő. Ej, efelől azonban most már nem lehet tenni semmit. De épen semmit sem. De mégis lehetséges-e az, hogy az asszony apasztja a pénzt?
Most Jánosnak hirtelen az eszébe jut, hogy nini. Lehet, hogy az asszony hibás, de nem abban. Van még egy legénytestvére, az aféle korhely, betyárforma, mert sehol állandó maradása nincsen, az elég gyakran idetolja az orrát, mikor nincsen hová lennie s az asszony testvérszerető volt mindig az életben.
– Nini – gondolja János. – Hátha ezt a lacibetyárt dugdossa pénzzel?
János most apránkint belegyőződik ebbe a gondolatba. Hát hiszen ez sem járja. De a mentség a testvéri szeretet, ez más eset, mint amaz az eset. Hát nyujt neki valamit néha, az ördög bújjon a csárdás gazemberibe.
Azonban, bárhogyan keressük is a dolgot, ezt nem lehet tovább fentartani. Még – mondja mérgesen János – ha a fene fenét öszik is. A munka nem játék, a pénz meg nem osztogatni való. Jó világ volna, ha azok, akik nem keresik, elszednék attól, aki görnyedezik érte.
Összeszedi a pénzt az asztalon egy rakásba. Kék kendőt vesz elő a ládából, abba beleköti az egészet. Mikor a kendőcsücskök csomózásával készen van, egészen rendes kopertáslevél-formája van a csomagnak. Beteszi a kebelébe, az ingen belül.
Ideje is, mert már szállonganak elő a gyerekek, a kisebbek az iskolából, a nagyobbik a szomszédolásból, mert a téli munkátlanságban ilesmivel telik az idő… Az asszony is előjön, beszél ezt, azt, János felel neki azt, amit épen kell: a hó alatt álló világ odakint igen szűkszavú. Meggyujtják a lámpát, a gyerekek hangosan olvassák a betűt kifelé a könyvekből. János örvendezve nézi őket s megtapogatja a csomagot az inge alatt.
– Én majd röggel bemögyök a városba – mondja.
– Ugyan – kérdezi az asszony. – Hiszen nincs is heti vásár. Mit bajoskodik kend?
– De ha köll mönni – véli János. Majd szót értök a juhvágóval, a birkák iránt.
– Hát jó, jó. Csak olcsón ne igérje kend.
Esznek valamit, azután levackolódnak, a fekete éj csöndje betakar mindent, János indulatai fektében megcsillapodnak, a nagy harcsabajusz alatt mosolyog is álmában: engem ugyan többet be nem csap sönki…
A féllóval János még sötétben meg is indul s idő multán beér a városba. Itt most nincsen piacozásról egy szó sem, mert ez az idő nem arravaló. János kifog a korcsmaudvaron, a subát gondbahelyezi és halad az öreg takarék felé. János volt már ott régebben, mert abban az időben, mig a földet nem vették meg, az asszonynak volt bent pénze, továbbá, mikor a szomszéd a kölcsönt fölvette, János tanu volt rá, hogy a szomszéd csakugyan a szomszéd. Minélfogva János járatos e helyen, azonban mégis csak járatlan, mert azóta az urak összezavarták az irodákat, mert az úrfélének sohasem jó ma az, ami még tegnap jó volt. Így tehát lassan ődöng, amíg odatalál, ahol a pénzt befizetni szokták. Közben a bal tenyerét a mellére szorítva viseli, mert ott van a vagyon – János el is mosolyodik a tulajdon gondolatára: lám a pénz, miként ha születendő gyermek volna, a szív alatt nyugszik.
Hanem azt el lehet modani, hogy sokan tömegelnek errefelé. Nem hiába, hogy olyan az ajtó, hogy závárja sincsen, de nem is győz nyitódni-csukódni. Az egyik ember viszi a pénzt, a másik hozza. János csodálattal nézi a pénztárost, hogy ugyan, hogy nem fárad el a keze. A falakon mindenféle képes ábrázolatok vannak; János, amíg a sorrakerülését várja, ezeket nézi. Hej, ha el tudná olvasni, hogy mi van alájuk írva, az nagyon jó volna. Így azonban a térképekből csak azt nézi ki, hogy ami barnaszínű rajta, az alighanem fekete föld, ami pedig zöld, az legelő. No, van még belőle elég, hála Istennek, nem sírhat a jószág. Nézegeti azután az embereket, akik a pénztáros kalickája előtt egymás hátán állnak. János, ami a maga ügyét illetné, szorgos gondokban és aggodalmakban van, de mégis elmulatozik rajtuk. Például sorra kerül egy öreg anyó, szintén a kebléből húzza elő a kis könyvet, amibe hatszáz korona bele van írva. A néni nem akarja kivenni a pénzét, csak az iránt érdeklődik, hogy meg van-e még. A pénztáros elébe terjeszt hat darab százkoronást:
– Nézze, néni, ez a maga pénze.
Anyó megnézi, megolvassa s mikor látja, hogy csakugyan meg van, visszaadja s megnyugodva távozik. Így távoznak, távozgatnak a többiek is, már majd nemsokára delet harangoznak; János most alkalmasnak látja az időt, hogy szintén a kalicka elébe lépjen:
– Egy kis pénzöm volna – mondja bizodalmasan. – Behoztam magukhoz, ha befogadnák.
– Be hát – mondja a pénzszedő. – Hiszen azért vagyunk. Itt még kamatozik is.
– Tudom, – felel János, mint aki az ilyen dolgokban járatos – tudom, hogy itt fiadzik is. De magáért azért nem hoztam volna be, mert én messzire lakok. Hanem úgy vöttem észre, hogy nem jó helyön van otthon.
– No itt jó helyön lössz. Könyvet kap róla, aztán biztos löhet az ügyben.
János a márványasztalt elgondolkozva sikálja a hüvelykujjával.
– Az, az – mondja. – De épen abban föl a fejem, hogy hátha a könyv is elvesz otthon. Valaki elvöszi a helyirül. Begyün vele és kivösz a pénzből száz koronát, azután a könyvet visszalöki a helyire. Én aztán azt honnan tudjam mög?
– Hát nem tud írást?
A széles mellből mély sóhajtás fakadt föl:
– Hiszen, ha tudnék, uram… Ha én írást üsmernék, nem ilyen embör volnék…
– No, – mondja a pénzszedő – hát annyira félti a könyvet még otthon is?
János legyint:
– Nem olyan a családi viszony, mint ahogy köllene…
A pénzszedő előtt ismerős az ilyen eset, mert adódik elő belőle nem egy. Hamar át is esik rajta.
– Hát – mondja – akkor jelszóval dolgozzunk. Hiába jön ide más a könyvvel, csak annak adjuk ki a pénzt, aki mögmondja a jelszót.
János megint csak bökdösi a márványt.
– Jelszó? – kérdezi. – Miféle az, hogy jelszó?
– A pénzszedő angyali türelemmel mondja:
– Maga bizonyosan volt katona. Hát az őrségfölváltásnál – –
– Aha! – kap észbe János. – Tudom már. A földruf mög a lózung!
– Az, az! hagyja rá az az úr, akinél a pénz fiadzik. – Ilyen földrufot mondjon. Aztán akkor a pénzben nem durkálhat senki se, csak aki a földrufot mondja.
– János integet a fejével. Ez jó lesz. Ez már valami. Ez csakugyan jó kitalálás.
– De, – mondja hirtelen – akkor mi lössz, ha én is elfelejtöm a földrufot?
– Hát írja föl… azaz, hogy hiszen, ha nem tud írást…
János megtörve feleli:
– Hiszen, ha tudnék, uram…
– Ejnye, hejnye, a fene teremti, – mondja a pénzszedő – hát valami olyan földrufot találjon ki, amit nem felejt el. Adja föl a kutyája nevét.
– Nem, azt nem.
– A gondokba merült ember szomorúan lehajtja a fejét. Gondolatai hirtelen végigszaladnak egész életén. Most látja magát mint kis fiút, amidőn a béresgyereksorsba kellett állani, látja az ősz pusztai asszonyt, öreganyót, akit többé nem is láthatott, érzi nagyanyó utolsó csókját a homlokán, hallja a szavát: Isten áldásával járj, kis onokám. János elfogódva mondja:
– Az lögyön a földruf: Öreganyám, őrizd mög…
(1908.)