Az Ilka-kendő.
A bíró szobája előtt emberek ácsorognak s nem igen beszélnek, mert valamennyi pörben jár és a tulajdon igazságát forgatja elméjében, meg a lelkében is, mivelhogy rettentő hatalom a törvény. Idegen, ismeretlen világ, nagy erdő, amiben tévetegen járnak és kelnek az emberek, mert ritkán esik sötét sürüi közé szelíd napsugár. Az emberek tehát szorongó aggodalmaskodásokkal vannak elfoglalva s fejüket gonddal lehajtván, leginkább egymás csizmája orrát nézik.
Történetképp asszonyok is vannak köztük, van ott egy jó fából való, de sápadtas, elszomorodott asszony egy vékonyka leánygyermekkel, ez a Tatár Julis. Ott van a Rózsás Erzsébet is, szintén valamirevaló asszony, kendő a fejébe, függő metál a nyakába: néz ki az ablakon. A rideg ház rideg udvarára, amelynek nedves kövein az uristen kegyelme sem bírt mást, csak zöld penészgombát teremteni. Bár mondják, hogy annál kezdődik az élet. Ki keresi azonban ezt?
Most kijön a tekintetes bírósági hivatali szobából egy szintén rendes szál ember a kávészín dolmányban, a fekete zsinórral, hogy majd széttekint a tömérdek nép között, akik mind pör alatt állnak. Valóban kijön tehát ezen férfiu és kérdezi egy elhagyatott embertől, aki korhatag szürben igen csak erősen feszül neki a vállával a falnak, hogy valamiképp el ne düljön:
– Magát hogy hivják?
– Engem – mondja a célszerű ember a szűrből kifelé – nem igen hívnak, engem csak küldenek. Béres vagyok én, nézze csak, cseléd vagyok én. Még étel idején sem hívnak ebédre, akkor is csak küldenek. Azt mondják: ahun az ételed a tányérban, eredj, oszt edd meg.
Erre a beszédre némi keserű mosolygás támad a künt ácsorgó emberek arcán. Mert jól beszél. Akárki fia is, de jól beszél.
A zsinóros ember azonban erre nem sokat ad. Szokásos az ilyesmi s talán nem is egészen igaz. Vannak keserves szavak olykor, aminek nem adhat hitelt a tapasztalt férfiu, vannak beszédek, amik valóban semmi egyebek sem, csak beszédek. Tehát a szűrös ember fölött szótlanul elnéz és azt mondja:
– A Tatár Julis, meg a Rózsás Erzsébet, ha itt vannak, jőjjenek be.
Persze, hogy itt vannak, mikor itt vannak.
Óvakodnak ennélfogva befelé az ajtón a Julis, meg az Erzsi. Az egyik, az elüljáró, a vádlott, emez meg a panaszos. Szép nagy szoba a bíró szobája, karosszék is van benne. Tükör nincsen.
Mindegy ez különben. Elég az avval, hogy a bíró keresgél a kék papirosokban és kitekint azokból, hogy a Julis a vádlott.
A vád nagyon közönséges és egyszerű. Julis nem tett egyebet, mint hogy elsikkasztott egy Ilka-kendőt. Olyan szép, világos tubarózsaszinű, vagy, hogy inkább téglaszinű, magyar néven mondva: seszinű, törökös, rojtos, szép selyemkendőt. Olyképp sikkasztotta el, hogy kölcsönkérte Rózsás Erzsébettől. Valamit mondott neki, hogy mire kell neki. Hogy talán temetésre megy benne, vagy lakodalmat nézni megy benne, ilyesvalamit mondott. Könnyen mondhatta, mert szomszédok voltak, egymás mellett laktak, de nem a maguk házában, hanem csak ugy zsellérképpen, mint ez a szegényhez illik is. Hát elkérte kölcsönképpen a szép Ilka-kendőt, zálogba tette, aztán ott is maradt. Mert ilyen a szegénység. No és most meg ehol a panasz. Biz ez súlyos dolog így bíró előtt állni, különösen annak, aki nem szokta és aki egyáltalán nem ért ahhoz, hogy miféle útjai vannak a törvénynek, mely keritések azok, amiket megkerülni lehet és hogy milyen formán védekezhet az ember, ha ugyan nem igazat mond is.
– A kendőt zálogba tette, Julis – mondja a bíró.
– Igen kérem – mondja a szomorú asszony.
– Használat után miért nem adta vissza annak, akitől kölcsön kérte?
– Jaj, kérem alássan – mondja Julis – csak úgy mondtam én azt akkor, hogy használatra kérem kölcsön. Mert nem úgy van az. Azt csak úgy mondtam. Igazában már mikor kölcsön kértem is, az volt a szándékomban, hogy zálogba teszem.
No, bárki bármit beszéljen, ez nyilvánvaló beismerés. Miként lehet ilyent tenni? Tatár Julis nem keresi. Ugy mondja, ahogy igaz. Nem szokta meg a valótlan beszédet. Vagy legalább is nem akar nem igaz dolgokat beszélni itten.
– Mert – fűzi a szót – a sors ilyen. És ezt a sors tette.
Rózsás Erzsébet panaszos asszony integet a fejével, hogy valóban a sors, a sors…
Hogy Julis sorsa miben áll, azt megint csak mondani kezdi:
– Nézze csak, tekintetes bíró úr, három gyermekemmel az uram elhagyott. Magunkra hagyott. Hát hogyan éljek? Három kis családdal munkába nem mehettem, gondoltam már, hogy majd a Tiszának megyek velük együtt. Volt már ilyesmire eset tekintetes úr. Óh én értetlen kicsi apróságaim.
Erzsébet komolyan mondja:
– Volt. Csakugyan volt ilyen esetre már eset.
– De azután – mondja Julis – jött hozzám egy ember. Azt mondta, éljek vele, ő eltart. Keres annyit a gyárban, hogy abból nekünk is jut élelemre, ruhára. Hát mit tegyen a szegénység? Hát éltem vele. Rendes ember volt az, jobban éltem vele, mint az urammal, aki elhagyott. A hites ember nem volt olyan jó, mint ez az ember, akivel a szemétdombon esküdtem. Eltartott bennünket, amit keresett a gyárban, hazahozta. Hát éltünk, éldegéltünk valahogy.
Julis ezt most már hosszasan mondaná, mert úgy lehet, életének ezek voltak a legszebb napjai és derüs napokra szívesen visszajár az emlékezet. De a zálogba csapott Ilka-kendő sorsa ebből sohasem fog kiderülni. Mondja is neki a bíró:
– De a kendő, a kendő?
– Hát igen – folytatja Julis – most jutok oda, kérem alássan. Megváltozott az életünk. A kerék fordult. Mert a kerék ahányat fordul fölfelé, annyit fordul lefelé. Lefelé fordult. Az isten áldja meg az urat, tudja bizonyosan, hogy mi az a sztrájk, meg a kizárás, meg az ilyesmi. Hát még mennyire tudja a munkás. De senki sem tudja annyira, mint a munkásnak az asszonya, a kis családdal.
– Ugy, ugy, – véli Erzsébet is – ezen nincsen mit tagadni. De hát még…
– De hát még – vág a szavába a Julis, – mikor azután az ilyesmi ilyen irtóztató télségben történik, mint ez a mostani volt. Nincsen szó, ami azt kibeszélni birná. A hidegség, meg az éhség… Mert az ember – ez csak, csak… Az elment a többihöz a kocsmába, ott ihatott pálinkát hitelbe. Meg el is maradt. De dologba nem állhatott, mert nem engedte a többi. Tudja már a tekintetes úr, hogy megy az ilyesmi. Én meg nem mehettem dologra a gyerekektől. Aztán nem volt mivel fűteni, meg nem volt mit enni. A gyerek sír sokszor, de mikor éhségiben sír! Meg a hidegtől dermed! Jaj nekem, Istenem. Vártam, hogy végeszakad a nyomorúságnak, de nem akart abban maradni a szenvedés. Későn jutott az eszembe, hogy az éhenhalás elől hazamegyünk az apámhoz. Mert ide közelfaluba való vagyok én, de az apám is szegény. Otthon is nagy a szegénység. De mégis egy falat kenyér jut. De amikor ez az eszembe jutott, már nem birtam volna elvinni a gyerekeket. Csontra le voltunk soványodva az éhségtől, meg a hidegtől. Irtóztató volt az…
Azt mondja Rózsás Erzsébet:
– Éhségükben meg a hidegtől úgy sírtak a gyerekei, hogy mihozzánk áthallatszott.
Mintha valami rémlátomást látna, úgy néz maga elébe Tatár Julis.
– Hát akkor kértem el a kendőt, hogy zálogba teszem. Az árán vettem fűteni való fát, kenyeret, tejet. Isten még idejében adta ezt a gondolatot, mielőtt éhen haltunk volna. Az ételen aztán, hogy egy kicsit főlerősödtünk, kimentünk az apámhoz… Hát így történt. Tudom, hogy a törvény törvény… De nem tudtam mást tenni, akár mit mond is az urak törvénye…
A törvény félős, idegen, ismeretlen és rejtelmes hatalom. Azon felül még rá is fognak sok rosszat, olykor. No, még sem olyan rossz, mint a hírét költik. A bíró a nyolcvanadik paragrafust keresi elő és Tatár Julisra kimondja, hogy nem bűnös.
A büntetést váró Tatár Julis sírva fakad. Rózsás Erzsébet szintén sírva fakad. A bíró pedig összeharapja a fogait, hogy ne kelljen könnyet ejtenie.
(1909.)