A szüle a regénnyel.
A már rég elmúlt években, fiatal legénykoromban az is hozzá tartozott a napi kenyér dolgai közé, hogy regényt fordítottam a Szegedi Napló regénycsarnokának. „Angol“ regényt, németből. Igen érdekfeszítő irkálások voltak ezek abban az időben. Körülbelül a később fejlődött detektívregények öregapjai. Jó hosszan eltartottak, harminc fejezeten alul nem igen adta egy-egy. Sok ember szerepelt bennük és minden második-harmadik intrikus volt, akik aljas bosszúszomjtól vezetve igyekeztek megakadályozni egy, minden erényben gazdag fiatal pár boldogulását. A regény mindig valahol Indiában kezdődött és Skóciában végződött, vagy pedig emitt kezdődött az ódon kastélyban, átment Kanadába és eljutott Afrikába, a gyémántmezőkre. Tömérdek kaland történt eközben a szereplőkkel, mert mindenütt ott volt a sötét intrika, az intrikusok lehetőleg fekete szakállt viseltek, volt bennük valami visszataszító és egykedvűen játszottak vastag arany óraláncukkal. De azért a fejezetek során csak pusztulgattak. Az egyiket elvitte a tigris, a másikat benyelte a tenger, végül a félreértések kiderültek, a boldogság napja pedig a sokat szenvedett fiatal párra földerült. Egy bécsi lap fordította ezeket a regényeket németre s abból fordítottuk magyarra. S ha a bécsi ujságnak egy-egy lapszáma elkallódott, azért még nem dőlt össze a világ, mert könnyen bele lehetett szerkeszteni a regénybe a hiányzó kapcsolatot.
Egyszer reggel, még pihenek otthon, valaki kopogtat a szobaajtón. Jó hangos, népies kopogás, mert a nép nem a begörbített egy ujjával kopog, hanem az egész kezefejét odaveri az ajtóhoz, hogy hallják meg odabent, ha akarják, ha nem.
Az engedelemre csendesen és félénken nyílik az ajtó. Ez az a lassú nyitás, mikor a legjobban megkent ajtósarok is nyikorog. A nyíláson aztán beóvakodik egy alacsony, fekete ruhába öltözött, öreges polgárasszony. Megütődve néz szét a szobában, hogy nem lát benne embert, míg végül az ágyban megtalál.
– Jaj, – mondja ijedten, talán még háborgatom is. Azt hittem, hogy fönt van már ilyenkor.
– Nem az, szülém. Nem háborgat. Hanem tudja, ez a mienk olyan mesterség, hogy későn fekszünk, hát későn kelünk.
– Ugy-ugy, – hagyja jóvá. – Mert mi másként szoktuk. Mink a nappal kelünk, kéröm.
– Jól van az nagyon, szülém. Hát üljön már le, ahol van a szék.
– Azt is köszönöm, kéröm szépen.
A néni leül, előbb a széket a kötényével letörli, mint ahogy ezt az illendőség hozza magával.
– Hanem – mondja, – most már kérdözze mög, hogy mért jöttem.
– Majd mögmondja, szülém.
A szüle a széket közelebb húzza az ágyhoz. No, ebből valami bizalmas beszéd lesz.
– Hát, – kezdi a beszédet, – tudja mink járatjuk az ujságot. Én olvasom is. Tudja, ha ráérök, környes-körösztül elolvasom. Ugyan már csak a pápaszömmel látom mög a betűt. Hanem, tudja, az egész ujságba énnekem csak a regény tetszik a legjobban. Azt borzasztó szeretöm. Ha én rajtam állna, az ujság egész felinek regényből köllene lönni.
– Csakhogy nem lehet ám, szülém.
– Tudom, tudom, – integet, – hiszen nem azért mondom, mert mondom, hanem csak mondom. De hát most mást beszélök. Valami kérésöm volna magához. Ha mögtönné. Mög is szolgálnám a szívességit.
– Nem kell azt megszolgálni, ha megtehetem.
– Ha mögtöhetné? – kérdezi a szüle. – Más mög sem töhetné, csak maga. Hiszen maga fordítja azt a regényt! Vagy nem úgy volna? Mert neköm úgy mondták.
– Hát úgy igaz, ahogy mondták.
– No lássa, – s meghúzogatta a szüle a fejkendő csücskeit, – hát azért beszélöm… Hát kéröm szépen bajom van énneköm evvel a regénnyel. Én már nem birom ennek a szögény, ártatlan Alice kisasszonynak a gyilkoltatását tovább szenvedni. Miért bántják annyira? Az a sok szörnyűségös embör mind az életére tör. Hát miért tűri ezt maga?
No most már erre felelj, Dóci. Miért tűröm, hogy a kisasszonyt ennyire gyilkolják?
– De szülém, – mondom, – én arról nem tehetek. Nem én írtam a regényt, hanem valami ángol. Mit tegyek én a felől?
A szüle lehajtotta a fejét és gondolkozott. Azután kétkedve nézett rám, hogy igazat beszélek-e? Elszomorodva kérdezte tovább:
– Hát maga csakugyan nem töhet ebben a dologban sömmit sem? Nincsen hozzá hatalma?
– Bizony, ahhoz nincsen.
A szüle lemondólag intett a kezével:
– Hát akkor vége is van a kisasszonynak. Utoljára is csak eltöszi láb alul az a sok fekete alattomos. Szögény Alice, – sóhajtott a szüle, – ugyan mivel érdemölted?
Öreg asszonynál könnyen áll a sírás s a szüle szeme kezdett már könybelábbadni.
– Nono, szülém, – vigasztalom, – az nem egészen úgy lösz. Biztosítom magát, hogy az Alice kisasszony kimenekül a sok gazember körmeiből és elveszi a Wilmore lord. Ha ezzel megnyugtathatom magát, hát erre igéretet tehetek. Hitelhetek is.
A szüle fölvidámult, nagy hirtelenséggel egészen más emberré vált, mosolygott a szeme is, a könnye szivárványán át nevetett.
– Lélökre? – kérdezte.
– Lélökre hát. Ez olyan igaz, mint ahogy egy Isten van az égben.
– Akkor, – mondta a szüle, – akkor nem bánom, ha még egy kicsit szenved is az Alice, mert köll tisztító tűznek is lönni. De ne hagyja el az ártatlant! Az Isten is mögaranyozza érte a kezit.
A szüle nyugodtan, teljes lelki egyensúlyban távozott a küszöbről, amelyet előbb súlyos gondok terhével lépett át. Nem csalódott. A regényben ugyan Evelint kellett volna elvennie a lordnak, de a szüle kedvéért mégis inkább „az ártatlan Alice kisasszonyt“ adtam hozzá feleségül. De azért Evelinnel sem történt semmi baj, mert jött egy vikomt és bekötötte a fejét.
(1909.)