Adóügy.
Azt nem igen lehet tudni, hogy a pusztaföldeknek miért van olyan különféle nevük. Az egyiknek emilyen, a másiknak amolyan. Ha két pusztának egymás mellett kétféle neve van, mikor állapították meg köztük a határt, ahol az egyik név végződik, a másik meg kezdődik? Némelyik név a török világból származik, mint a Sziu pasa halma, meg a Kara homokja. Más nevek alighanem még a honfoglalás korából valók, Béla király urunk jegyzője is említi, mint a körtvélyes meg a Gyümölcsény. Ami pusztát, pedig sok van ilyen, fehértónak neveztetnek, ott vagy most is van, vagy valaha volt olyan tó, amelynek a vizét a szikes föld fehérre festette. De már, teszem azt: Siró-hegy? A hegy nem szokott sírni, de meg nincs is hegy ezen a tájon egy falatnyi sem. Ugyan a hegy szó nem mindig jelenthetett sziklákat és köveket. Mifelénk lapos a mező, mint az asztal, mégis, amely részén régi szőlők vannak, azt hegynek nevezik. Például a mi szőlőnk is ahol van, ott szőlő van jobbról-balról, elől-hátul. Valaha mind a Sebők-nemzetségé volt, innen a neve most is Sebők-hegy, mikor itt hegy sohasem volt, a Sebőkék pedig leginkább kihaltak.
De a síróhegyi pusztán sohasem volt szőlő. Valami domb lehetett rajta valamikor, de már az sem látszik, mert ha volt is, már elhordta a szél. A szél itt, ha megindul, furcsa tréfákat csinál. Hogy a szalmaboglyákat elvigye egyik helyről a másikra, ahhoz nem is nagyon erőlködik. De néha úgy megjátsza magát, hogy a fák a földre fekszenek s a vas járomszög megtanul repülni. Ilyenkor elviszi a homokdombot az egyik helyről s a másik helyen fölépíti. Ilyenkor mikor a dombok utaznak, csontok maradnak azon a helyen, ahol eddig állottak s gurigáz a vihar a régi koponyákkal, pedig a koponyák nehezek, mert földdé vált bennük az agyvelő, finom porhanyós földdé, amibe szívesen ereszti gyökerét a virág. Mert a virág megtudja a föld felett, hogy alatta hat láb mélységbe olyan föld van, amely valaha ember volt: lemegy hát valamely szálával hozzá s belebújik az egykori emberfejbe.
Kérdés, hogy ama régi, letünt, iratlan történetű világban mind holtan mentek-e le ezek a koponyák a földbe. A mesékben az elevenen való sírbaszállásokról való beszédben nincsen-e valami igazság? Nem-e elevenekre hányták ott a földet s így támadt az a hegy, amelyik azután sírt, amíg el nem hallgatott? Hát ki tudná ezeket? Hogy mi fűződik a névhez s honnan. Hát ahol van egy halom s azt úgy hívják, hogy Táncoshalom és ha lakodalmasok haladnak arra kocsikkal, ott meg kell állni, egy sor táncot eljárni, mert csak úgy érvényes a továbbhaladás. Emerre pedig lefelé ölelkezve a bácskai határral, van egy jókora pusztaság, annak Átokháza a neve. Hát ez miért? Beszélik ugyan, hogy valaha ottan tanyaverések történtek, de amely nép csak odament lakni, mind elpusztult vagyonában, egészségében, életében. Így maradt volna azután a puszta s akkor kapta aztán a nevét az átokról, amely rajta fekszik.
Lehetséges, bár hiszen erről sincs írás, a szóbeszéd pedig csak szellő. De legalább van hozzá egy kis magyarázat. Hanem mellette van egy másik puszta, annak a neve Mérges. Erre azután már senki sem tud mit mondani, hogy miért mérges, honnan van a mérge neki, kin vagy min tölti ki a mérgét, hanem csak azt mondják róla, hogy Mérges, aztán Mérges.
Ennek a pusztának a szélén lakik egy ember, bizonyos nevezetű Kara Mihály, a neve után, de meg a barnasága után ítélve, az is valami török maradvány, ez az ember most mérges a puszta helyett is. Bent van a szobában és néz ki az ablakon. Rendes körülmények között nem sok nézni való van a tájon, mert ha csak valamely gulya ott nem legel, nem igen mozog azon semmi. Ezúttal azonban mozog rajta és a ház felé tart egy kordé. Kétkerekű talyiga, ami elébe egy ló van fogva, ilyen eszközt nem használ más csak a hivatalos ember. Akinek sok járás-kelése van a külső részeken, de terhet nem visz a kocsin, csak magamagát kell hurcoltatnia, meg egy táskában az írásait.
Ez a kordé is ilyen hivatalos talyiga, az ember, aki a lovat hajtja, az adótól van. A királyi adótól és a városi adótól egyaránt.
– Hát mit akarhat? – gondolja Kara szorongva – hiszen az adóm röndben van, itt van a könyv is róla.
Rendben van? Hát van olyan adó a világon, vagy volt valaha olyan, hogy rendben van? Az ilyen adót el kellene tenni emlékül spirituszos üvegbe.
Karának az a reménysége, hogy a kordé majd csak elmegy a tanya mellett baj nélkül, mert van néha ilyen eset még az istennyilával is. A remélés azonban nem vált valóra. A kordé befelé tart s a kutyák már védekeznek. A kutyák leginkább tudni szokták, hogy ki mi járatban van. Ha Karának a veje jön a fiatal asszonnyal, akkor is kiabálnak a kocsira, de az egészen másféle lárma. Az inkább üdvözlet s közben trüsszögnek, ami a kutyai nyelvben az elképzelhető legnagyobb örömöt jelenti. A lovasrendőrre rövid buffogásokkal szólnak, mint tisztelettel illik, azonban kardos ember a finánc is, aki néha a pálinkásüst vizitálása céljából arra jár, arra már éktelenül rikoltoznak és kiabálják: már megint itt van, már megint itt van! Ki hítt ide, ki hítt ide? Csendes üdvözlés csak a mészárosféle embert illeti meg, akik vágni való jószág szedése végett szokták olykor járni a határt. Azoknak a ruháján megérzi a kutya a vérszagot, talán azt hiszi, hogy húst hoznak neki, ezekre hát nem ugat, mivelhogy némi önzés lehet ő benne is.
Most azonban annál dühödtebb ugatással vannak, szinte belekapnak a fogukkal a kordé kerekébe, hogy csak ne jőjjön be az udvarba. Megsejtették róla, hogy ez az ember, aki a kocsin ül, nem lehet valami szívesen látott vendég. Ez alighanem azok közül való, akik sohasem hoznak, hanem mindig visznek.
Kara most már sietve megy ki a házból, hogy elzavarja a kutyákat. Ugyan nem bánná, hogy a kutyák egy kicsit megforgatnák a vendéget, de hát igyekezni kell azon is, hogy békességben megférjünk egymás mellett. A kutyának voltaképen kötve kellene lennie s a hivatalos ember, ha akarná, le is lőhetné a szabadon eresztett kutyát. De hát nem lövi le, mert akkor ellenséget szerez magának. Se föl nem jelenti Karát, mert Karának akkor bírságot sóznak a nyakába s az nagyon kellemetlen. Mert ha kutyai ügyben a városi ember kap két korona bírságot, amely egy órai, esetleg két órai időveszteségbe kerül, amíg elmegy a városházára s befizeti. De Karáéknak odakint, negyven kilométer távolságban a bejövetel magára, kocsijára-lovára nézve legalább egy napi időveszteséget, éjféli fölkeléssel járó törődést, itt bent a kocsinak-lónak helypénzfizetést jelent. S másnapra a ló annyira fáradt, hogy nem lehet munkába fogni, mert oda-vissza nyolcvan kilométer az út s abból egy rész a nehéz homokra esik. De még a gazda sem való dologra másnap, mert megviselte a töretés. Ilyenkor inkább csak hever. Hát ilyenformán ha a városi emberre esik két korona sarc kutyai ügyben, hát az körülbelül harmadfél koronát mutat veszteségben. Ellenben Karáéknak ugyanaz a két korona legalább is tizenöt koronát jelent. Ilyen sajátságos ázsiói vannak mifelénk a pénzeknek.
Miután azonban a hivatali ember nem kergeti bele ebbe a kínzatásba Karát, ő is tartozik annyi szívességgel amannak, hogy a kutyákat elhessegeti róla.
– Adjon Isten – mondja a hivatalos s leszáll a kordéról.
Kara nézi. Még nem tudja, hogy mit akar. Elvégre lehet, hogy csak azért állt meg, hogy egy pohár pálinka, vagy valami. Az a kérdés, hogy leveszi-e a talyigáról azt a paksamétát, amiben a papirosait hurcolja magával. Hát leveszi, bátya, már látszik, hogy leveszi.
Kara elszomorodva, kedvetlenül, félvállról viszonozza a köszöntést:
– Hát… adjon Isten…
No aztán ilyenkor mégis csak tisztesség dolga azt mondani, hogy kerüljön beljebb. Bent a házban azután a szívesen látottat meg szokás kérdezni, hogy: mi járatban? Az ilyentől azonban nem kérdezik. Majd megmondja, ha akarja.
Mondja is már.
– Hát baj van, Kara. Mert foglalni jöttem.
– Ugy hát? – mondja Kara, mérges bika gyanánt a földnek szegve fejét. – Hát aztán miért? Hiszen az adó ki van fizetve.
– Hát épen az a baj, – feleli amaz – hogy ki is van, meg nincs is.
Kara erősködik s fölnyúl a mestergerendára, ahol az adókönyve szokott tartózkodni:
– Hiszen itt a könyv! Belenézhet. Nemrég fizettem. Amit csak bekívántak azt befizettem.
Az asztalra veti az adókönyvecskét. Szép kis adókönyvecske. Ha ki van nyitva a lapjára, majd egy rőfnyi széles.
A hivatalos azonban csak a paksamétában kutakodik. Abba néz bele és úgy beszél:
Tudom, tudom. De hát az a baj, hogy három fillér elmaradt. Az még a mult esztendeibül hiányzik. Azt még be köllött volna fizetni. De nincsen befizetve. Aztán most énneköm foglalni köll.
Kara rábámul, hogy talán megbolondult.
– Három fillér? – beszéli hitetlenül. – Aztán azért hajkurásznak? Aztán azért foglalnak? Hát nem várhatnak vele újig? Talán attúl tartanak, hogy kiszökök az Amerikába?
Pénz dolgában a külső ember olyan, akárcsak a királyok. Ő sem szokott odakint a zsebében pénzt tartani, mivelhogy minek. Ugy sem lehet rajta venni semmit. Kara tehát odamegy a sarokba a ládához. Előbb leemeli róla a kenyeres kosarat, azután fölnyitja a tetejét. Kiveszi belőle a bőrzacskót, abból két darab két fillérest kivesz és az asztalra veti:
– No – azt mondja – ehol e! Adjon egy fillért vissza.
Most meg a hivatalos ember csodálkozik:
– Mit akar kend?
– Hát itt a három fillérje, aztán vigye haza, lögyenek vele boldogok az urak.
– Jaj – mondja a hivatalos – ez nem így van. Ezt kendnek magának köll bevinni, aztán befizetni a könyvre.
Kara azt hiszi, hogy fölfordult vele a világ. A szemébe vér szalad, egy széket fellök és szeretné a hivatalos ember nyakát megtorkolászni.
– Hát ilyen is történhetik? – hörgi. – Ilyen embörgyilkolás, három fillérért? Aztán nem viheti be maga? Hát adok két hatost, aztán vigye be maga. Érti, husz krajcárt.
De a másik csak legyint a kezével.
– Ugyan ne okoskodjon kend. Tudja, hogy ez nem löhet. Ami törvény az törvény. Azt hiszi maga, hogy önneköm kellemetös a lovat ide kihajkurászni magához a három fillérért? De hát ami muszáj, az muszáj. Hiszen neköm olcsóbb volna, ha a magamébul fizetném, minthogy idetöretöm magamat. No hát. Foglalok, aztán foglalok. Lefoglalom az ágyat, ott a sarokba.
Kara belátja, hogy amannak igaza van. Nincsen igaza, de mégis igaza van. Nem tehet róla, hogy ilyen hivatalra született, mert ilyen a szegénység, hogy mindenbe bele kell törődnie, a legkutyább sorsba is.
Utóbb még meg is sajnálja a hivatalost.
– No csak írja – mondja neki – majd hozok egy kis bort.
Hoz is a kamrából egy kancsóval, meg két poharat. Nem egyformák ugyan, de az nem baj. A bor sem valami híres, de hiszen jó az is ott, ahol jobb nincsen.
– No – mondja – igyon. Igya ki mind. Igyunk hosszút, a jó lónak nincsen rossz út.
Így azután koccintgatnak. Kara kimegy a kamrába háromszor is borért, mígnem azután a hivatalos fölül a talyigára. Kara igen szigorúan és többszörösen kezel vele, meg is öleli és biztosítja afelől, hogy az egész házanépével együtt igen nagyon köszöni a megtiszteltetést.
Amaz meg köszöni a barátságot, meg a jóakaratot. Kihajt. A kutyák most is fogják a kereket, mintha nem akarnák elereszteni. Ilyen bolond a kutya, mert a kutyák szeretik a boros embert. Talán azért, hogy olyankor más a szemeállása és a kutyára barátsággal tekint.
Kara sokáig néz utána. A talyiga ugyancsak libeg, néha úgy tetszik, hogy majd felfordul, mert a ló is olyan állat, hogy a száján megérzi, ha boros ember kezében van a gyeplőszíj.
No de azért csak elment a hivatalos. Kara még elmegy a kamráig a kancsóval s azután már alig várja, hogy előkerüljön az asszony, aki odaát van a szomszéd tanyán a Szűz Mária poharával. Ágyas-asszonynak szokás vinni a Szűz Mária poharában tyúkhúslevest, mert annak erősítőre van szüksége, maga meg nem főzhet. Mert nem igaz ám az úgy, ahogy az úrfélék értelmezik a szentírás parancsát a beteglátogatást illetőleg, hogy csak elmennek a beteghez s annyit fecsegnek neki, hogy pihenni sem hagyják, hanem az az irgalmasság igazi cselekedete, hogy ételt visznek a betegnek és megigazítják a fejealját.
Az asszony elő is jön és Kara ujságolja neki, hogy hajnalban megy befelé a városba, mert már megint bekivánták a porcióját. Az asszonynak nem sok beleszólása van az ilyesmibe, az ő dolga csak az ünneplőruha előkészítése s a tarisznya ellátása. No – véli Kara – majd föl löhet tönni a kulacsot is.
Mert már áll Karában az ördög. Az igaz, hogy alig hogy lámpagyújtat van, már lefekszik, de éjfélkor fölkel és befog. Öltözik, a pénzeszacskót a szíjjánál fogva a mellény gomblyukába köti, az adókönyv pedig a kabát belső zsebében talál helyet. Egyebekben mindent az asszonyra bíz, csak a kulacs iránt vannak bizonyos érdeklődései. Meg is húzza.
– Ilyen korán kezdi kend? – kérdezi az asszony.
Karának kicsit zavaros a feje, de azért rátréfál az asszonyra:
– Csak azt nézöm, hogy nem-e vizet töttél bele?
Végül elindul, előbb megkötvén a kutyákat, mert másként a kutyák elmennének a világ végéig is a kocsival. A városban meg eltévednek, csavargókká válnak s utoljára is megveszednek az éhségben és a nyomorúságban. Okos ember ennélfogva megköti a kutyát, mikor az udvarból kocsival messziútra indul.
Hát az ut elég messzi a városig. Kara pedig azon tanakodik, hogy melyiken menjen, mivelhogy van kettő is, lehet bennük válogatni hála Istennek. Az egyik valamivel rövidebb, de az a baja, hogy nincsen az oldalán egyetlen egy korcsma sem. A másiknak van egy kis kerülője, de nemcsak hogy útszéli csárdák vannak hellyel-közzel az oldalán, hanem még falun is visz keresztül. S Karában állván már az ördög, az utóbbit választja s a kulacshoz szorgalmasan folyamodik.
Ide okos beosztás kell. A kulacs tartalmának addig kell tartania, amig az úton el nem érődik az a ház, amelyre ki van írva, hogy itt a világ közepe, ha nem hiszed, gyere be. Ott meg kell töltetni a faedényt s annak most már el kell szolgálnia a másik csárdáig. A kulacs eredeti tartalma eltartott addig, amíg a nap fölkelt s azontúl már minden rendben van, mert a csárdákban is korán kelnek az emberek. Kara így időelőtt kedvre derűl s minden helyen fontoskodva jelenti ki, hogy:
– Mék befelé, mert hívatva vagyok az adóhévatalba.
Mikor a falun keresztülmegy, különös szerencse is éri. Találkozik a sógorával, aki sűrűn bejár oda, mert nazarénus és ott van a templomuk. Kara persze vinné mindjárt valahová egy félliterre a sógort de az az ember, aki a Jézusban hívők gyülekezetéhez tartozik, nem él itallal. – Olyan kend, mint az ökör, – mondja neki bosszusan Kara – mert az is vizet iszik. – De még azt is csak akkor – mondja rá a szelid nazarénus – ha szomjas. Jobb volna ha kend is így tenne.
– Nem löhet – harcol Kara – mert hívatva vagyok az adóhévatali urak által.
Szóval Kara vigályos állapotban van, mikor bent a városban az adóhévatali urak elé kerül. Tömérdek nép van ott, úgy dül itt befelé a pénz, mint a régi időben a sóházhoz. Kara furakodik köztük a subában, amely már igencsak rámelegedett. Lökdösődik, amire visszalökik, szerencsére azonban olyan sok itt az ember, hogy nem lehet tőlük elesni.
– De – mondja Kara – ne lükdössenek kendtök, mert én sok pénzt hozok.
– Mennyit?
– Hát három fillért – mondja Kara – de muszáj befizetni, mert a végrehajtó lefoglalta érte az ágyat, aztán hogyan aludjak én lefoglalt ágyban, hé?
Nem hiába, hogy a humor a gyöngye az emberi életnek, de az emberek jó lélekkel, derűsen nevetik Karát s útat engednek neki. Ha már ilyen nagy hivatala van, hát hadd végezze. Kara lefizeti a pénztárnál a három fillért, meg a foglalási sallangokat, ezután bemegy az Arany Pávába, ott eszik egy „kishust“, meg marhahúslevest, mert az a kintvaló emberre nézve a legritkább madarak közé tartozik. Azután fölül a kocsira, megmondván a lovaknak: most hazafelé mögyünk, öcskösök, hát jobban mönjetök.
Ami azt illeti, a lovak mennének is, mert ténydolog, hogy hazafelé jobban megy a ló. De hát hiábavaló az igyekezet, mert Kara most is csak a hosszabik útat választja. Tőttet itt is, tőttet ott is.
– Szippantsunk egyet – mondja baráti szeretettel a korcsmáltatónak.
– De hiszen ez a kulacs folyik – mondja neki a korcsmáltató.
Kara hüledez:
– Folyik?
– Hát. Ami ital csak benne van, az mind belefolyik kendbe.
Ezen Kara megbékül, mert hiába, tréfaság nélkül nem élet az élet.
– Jaj, vagy úgy, kéröm szépen – emeli a szavát – hát hiszen ami azt illeti, a jelönlegi helyzetbe valószínüleg kéröm szépen…
Azonban egy helyen egy kis csúfság is éri. Már jó kifelé van Kara. Andalogva mennek ugyan a lovak, de a harminc kilométert már meghaladták. Kara megint csak megáll, ahol ki van írva, hogy hó, útas megállj, az istenedet imádd. Nyújtja a kulacsot. Azt mondja a bormérő:
– Ugyan él-e még, aki csinálta?
– Mit?
– Hát a kulacsot.
– Tudja a rossz seb! Merítse kend mög – rendelkezik Kara.
– De hiszen tele van – mondja a korcsmáros.
Kara lemondólag legyint a kezével. El vagyunk hagyatva végkép, a jó reggelét neki. Ilyesmik is történhetnek. Kara fölmászik a fürhécen a kocsiba, hajt, de azután hanyattdől a subában és az alcserényen szelíden elalszik. A Badár ló hátranéz és azt mondja a Csinosnak: az öreg már megint becsodálkozott.
Ugyan azért hazaviszik, ami nem nagy virtus, mert így napáldozat táján már csak kifelé haladó kocsik mozognak az úton. Minélfogva nem kell kitérni a szemközt jövő elől s így árokbafordulás sem lehetséges.
Kara csak akkor ébred, mikor a lovak megállnak vele a tanyaudvarban és az asszony szedi le a kocsiról az adóhévatal ezen bizalmas emberét.
– Hát kend – kend? – korholja az asszony. – Hát kend – kend?
Kara álmosan feleli:
– Éhös volt az állam, hát mögétettem…
(1910.)