Szombat este.
Nem lehet mondani, hogy jó idő volna, mivelhogy nincsen – jó idő. Esik a hó, az ocsmányabbik fajtája. Többféle hó van ugyanis, de legkülönösebben megkülönböztetendők a tű-hó és a pille-hó. A tű-hó ritkás és igen apró, ellenben, ha a földre ért, az összes havak között ez a legszilárdabb. Ez az, amelyik fölött menvén, a lábak alatt ropog. Miért kivánják azt az emberek, hogy ezt a szép szűz színtiszta havat seprőkkel és lapátokkal elhajigálják az utcáról? Fölmégy a Tátrába, hogy élvezettel hallgasd, hogy miként ropog a hó a lábaid alatt. Ez a foglalkozás néhány százasodba és néhány heti időveszteségedbe kerül, de nem baj, mert megélvezed azt, hogy a Tátrában miként ropog a hó az eszkimó-csizmákba bujtatott lábaid alatt. Ellenben, ha itthon esik ama bizonyos hó, már mindjárt kiabálunk, hogy miért nem jönnek a nehéz seprőkkel ama súlyos emberek, akik az utcákról elsöpörnék a havat. Morál: a Tátrában a költséges havat ropogtatni jó, ellenben itthon havat ropogtatni, botrány. Elméletekkel e szerint meglehetősen jól el vagyunk látva s valóban örülhetünk, hogy ilyen szép elméletek közt történik rövidke életünk folyása.
De nem minden hó tű-hó, beszéljen bárki bármit is. Téli világban világi életét éli a pille-hó. Ez olyan kisded, játékos, röpke gyermek. Tréfásan keringél sok társaival egyetemben lefelé a magas egekből: az eféle pille-havaknak semmiféle komoly tulajdonságuk nincsen. Időtlen és hibás szülöttei a nagy természetnek. Alig hogy a szerette földet érvén, azt megcsókolnák, vizes csatakká válnak, amely a célszerű szögény embörök kevésbé helyesen talpalt csizmáiba ártómódon befolyik.
A gyár gőzdudája hat órakor, illetőleg lehetőleg hat óra után öt perccel búgja el, hogy hat óra van. A város partmenti részén az ipar komoly tudományaival foglalkozók megállanak, fűrészek és kalapácsok a kezekből letétetnek: hat óra van. És az emberek teljes egészükben odaadják magukat az elvnek, hogy nyolc óra a munka, nyolc óra a szórakozás és nyolc óra a pihenés. A gyár dudája így beszél.
Esti hat óra. Az utcai lámpák fénye barna csatakokban tükrőződik, mert nem tű-hó esett, hanem pille-hó. Mit csináljon ilyenkor az ember? Aludni nem lehet, mert messze még a hajnal. A kalapácsot újra fölvenni nem lehet, mert az elv szent és a szent elvek mindenki által betartandók. Modern, uj és fölöttébb tiszta elmék által szerkesztett bibliák tanítják ezt.
Ennélfogva a rendes életü burzsoa-nyárspolgár bekukkan haza, megkérdezi az asszonyt, hogy mikorra lesz készen a vacsora, megnézi, hogy miféle tanulmányokban vannak az iskolás gyerekek, barátságból egy-egy szelid barackot is ád a kis tanulmányosok fejére, továbbá a sapkáját a fejébe nyomván, némi két decire távozik. Elvégre embereket is kell látni. A barátságok tartják fenn az életet és az életkedvek a barátságok virágainak a földjeiből nőnek kifelé.
Szép az ilyen elméleti zöldség, ha jól fölgondoljuk. Ellenben, ha mindezt a haszontalanságot nem gondoljuk föl, egyszerű módon beóvakodunk azon helyre, ahol a bor törvényes jogok és törvényes tilalmak korlátai között deci számra is méretik. E helyen jó meleg és kellemes füstszag van. Sokat pipáltak már benne aznap ugyanis. Mondják némelyek, hogy ahol sokat pipálnak, oda nem férkőzik be a járványos betegség. A füstölt sonka is ezen szisztéma szerint füstölt sonka. E helyen tehát az ember, miután a háromszor két decit megitta, azon kijelentést teszi, hogy nem tisztességes ember az, aki hajnalban munkára menvén, ha a nyitott templomajtó előtt elhalad, oda pár pillanatra istenéhez megalázkodni be nem tér.
Azt mondja a másik:
– Jó-jó, de ha késel három percet, megbírságol a gyár.
Amaz, a hitnek és a háromszor két decinek fellángolásával a szemében, rászól:
– Kelj fel három perccel előbb.
Egy ember most a szaporodó társaságban arról kezd beszélni, hogy ő a katonaságnál önkéntes is lehetett volna, mert kijárta a debreceni gazdasági szakiskolát. Így azonban kénytelen volt elmenni közhuszárnak, négy esztendőre. A társaság ezt kissé kétkedve fogadja, mert tudnivaló, hogy az illető polgártárs sohasem volt katona. Fogadások kínáltatnak, egész emberfejekbe és fél emberfejekbe, továbbá hat cigarettába és négy sóskalácsba, hogy nem igaz az, amit beszél.
Egy öreg ember szigorúan veri öklével az asztalt mondván:
– Én még harminckettőben születtem. Én még latiniskolákat jártam. Én úgy tudtam beszélni latinul, mint magyarul. Most?… Most öreg vagyok.
A vén munkás-polgár üres kétdecis poharát a többiek a maguk kétdeciseikből teleöntik. Az öregen látható elégültség vesz erőt.
– Tata, – mondják neki, némelyik vídáman, a másik elborultan tekintvén a láthatatlan jövőbe, – tata…
Az agg szakállon néhány könycsepp lecsörgedez.
Csend.
Egy ember nem az öklével, hanem az egész kezefejével és karja aljával az asztalra üt és mondja elsötétülve:
– Az istenit neki…
Az előljáró ember beleszól:
– Az Istent ne bántsátok. Tiszteljétek az Istent. Aki úgy megy el a templom előtt, hogy ha nyitva van az ajtaja, azután még se megy bele, az nem rendes ember.
Egy parasztikus ember, aki már régóta küzködik azzal, hogy az elrágott pipaszárt rövidebbre faragja, csöndesen, de némi gúnnyal veti oda az asztal közepére a szavazatát, mondván:
– A pappártság szép pártság.
Most ismét arról van szó, hogy meg kell vizsgáztatni azt az embert, aki azt mondta, hogy neki a közös huszároknál önkéntességi joga lett volna, mivelhogy a debreceni gazdasági iskolát végezte. Nyilvánvaló, hogy nem beszél igazat. A társaságban van elég olyan ember, aki annak idején a fegyvert lovon viselte, tehát nem nehéz a vizsgáztatás. Egy, a lovagolást tudományos szempontból néző és értékelő egyesület szakbizottsága bizonyára másként tenné föl a kérdéseket, itt azonban az összes examináció csak abban áll, hogy mondja meg, hogy az istállóban a huszár a lóhoz melyik oldalán lép be?
Az íly módon fülönfogott ember kertel egy kissé, bár a választás nem nehéz: elvégre csak jobboldal és baloldal van. Előbb kiparancsolja az ötödik két decit és ezen idő alatt kombinál.
– Ne okoskodjatok… Azért, hogy én munkás vagyok, én a debreceni gazdasági főiskolát kijártam, én gazdasági főönkéntes voltam a huszári lovasságnál.
A többiek a kijelentést nevetve fogadják.
– Hát hiszen jó-jó, – mondják. – De azt mondd meg, hogy melyik oldalról megy a huszár a lóhoz?
Hát most már csakugyan színt kell vallani. A gazdasági főönkéntes kimondja szigorúan, hogy:
– Jobbról.
Miután a társaságban négy ember is van, akit annak idején lóápolás irányában sarcolt a császár, négyen is kiáltanak rá egyszerre:
– Nem igaz! Balról.
Aminthogy igaz is. Vagy talán megfordítva van. Annyi idők multán ki tudná az ilyesmit? A lecáfolt egyén nem is igen tud reá mit mást mondani, mint hogy nagyot üt az üres poharával az asztalra és azt mondja:
– Az istentöket.
Ama másik, akinek az élete céljaiba föl van véve, hogy a fölöttünk élő egyedül igaz és hatalmas istennel barátságos viszonyban legyen a családjával egyetemben, szelíden mondja neki:
– Lelkem, ha nincs okod rá, ne bántsd az Istent.
Erre a mondásra gúnyosan süvít bele a szó:
– Kend nagyon papos, tisztelt férfiú.
– Kérem, kérem, – mondja ez s ezúttal komoly tekintettel néz amarra, – ez nem úgy van. Nevem különben Joó Péter, Jo-ó Péter s lakásom, őszintén bevallom Fertő-utca négy.
A másik mondja:
– Kérem, nevem Sánta János, lakásom Tündér-utca hat, bejárat balról.
Az emberek a kalapokat leveszik s ismét fölteszik. A beszélgetés most már könnyebb, mert forma szerint a bemutatkozás megtörtént.
– Kérem, kérem, – mondja az első, – az nem úgy van. Az nem paposság. Én nem szeretem a papot, mert miért nem beszél magyarul. Én szobrász voltam. De a szemeim megrongálódtak…
– Én papucsos…
A kalapok ismét megemelődnek.
– Tehát, – folytatja az első ember, – én dolgoztam Szerbiában. Én dolgoztam Rumániában. Én dolgoztam Bulgáriában. Sajnos, szemeim megromlottak. Kérem, kérem, csend és figyelem. Nevem Joó Péter, lakásom Fertő-utca négy. Nos tehát, kérem…
Az ajtó nyílik, némely rész elmegy, más rész jön. Csatakos havat hoznak be a ruháikon az emberek.
– … tehát kérem. Szerbiában rácul, Rumániában oláhul, Bulgáriában bolgárul szól a pap, csak a mienk szól latinul. Miért szól latinul? Én nem tudok latinul. Mondja meg, kérem, bárki, hány ember van a városban, aki beszél latinul?
Nem, ilyen bárki nem akad, aki meg tudná mondani, hogy hány ember beszél a városban latinul. Csak az öreg ember érzi, hogy most ismét az ő ideje következett el.
– Én még harminckettőben születtem, – szól. – Én még latin iskolákat jártam. Én úgy tudtam beszélni latinul, mint magyarul. Most?… Most öreg ember vagyok…
A hangulatok azonban változnak. S jó előbb még ez a mondás elborult gondolatokat ébresztett az agyakban. Most azonban úgy tetszik, mintha az öreg dicsekedne s az egész társaság fölé akarja tolni magát azzal, hogy ő azon emberek közé tartozott valaha a városban, akik egykor tudtak latinul. Gúnyos mosollyal kezdik nézni az öreget s már-már arra a sorsra jut, mint a gazdasági főönkéntes. De egyelőre nem szól senki. Az öreg, miután a boradomány öntése is elmaradt, érezni kezdi, hogy ezúttal kevés volt a szó.
– Azonfelül – mondja tehát – a veressipkásoknál is káplárkodtam negyvenkilencben. Most?… Most azonban csak törődött öreg ember vagyok.
Igen, igen, ez már beszéd. Ez nem dicsekedés latinoskodással, iskolákkal s egyéb ilyesmivel. Ez komoly dolog. Az első ember önt az öreg poharába és mondja:
– Kérem, kérem. Ez szép. Nevem Joó Péter, Jo-ó Péter s lakásom, nyiltan bevallom, Fertő-utca négy. Az emberek megemelik kalapjukat és elgondolkozva néznek a füstös lámpavilágba.
– Hej, – mondja sóhajtva egy ember, – ez régen volt, a negyvennyolc… Micsoda idők! Mennyi vér…
– Mekkora hideg! – motyog az öreg. – Borzasztó hidegek jártak. Volt eset rá, hogy az élőfa elhasadt. Volt eset arra is, hogy huszonhat fok volt a hideg. Ha rágondolok, hogy mennyit fáztunk, amikor marsoltunk. Igen, igen. Sok cimbora elmaradt, nem birta tovább. Azután később, aki a háború után megmaradt, az is csak elmaradt. Elhaltak. Ma már kevesen vagyunk, bizony. Nem tudom, engem mikor szólít el a halál…
A halál. Ki gondol arra? Az élet akármennyire kellemetlen, mégis csak több mint a halál.
– Ráér még arra, bácsi, – biztatják. – Ráér még. Jó egészségben van.
Az öreg szótalanul hordja végig tekintetét a többieken.
– Ráérek… Igen. Amíg dolgozni tudok. De már öregszek nagyon. Mi lesz azután?
Az emberek csak megint elhallgatnak. Az egyik zörögni kezd a pohárral, hogy fizetni akar. A többi is fizet a kocsmárosnak, lassan, óvatosan rakván az asztalra a pénzdarabokat. Lassan távoznak, az ajtóból még visszakérdezvén: – Ugy-e, nem tartozunk semmivel? – Nem, nem, – szól a gazda, – röndben van a dolog. Odakint a sötét téli estében esik a hó, a pillehavak egyre sűrűbben szállnak lefelé és kavarognak a lámpák körül. A sarkon elválnak, kezelvén rendben, mint ismerősek. Egy ember lehajol a kis öreghez és homlokon csókolja.
(1910.)