Bajos a kaputlan porta.
A városnak az a sajátsága is megvan, hogy az ódon része a tiszaparton fekszik. Amarra a víztől befelé palotás tornyos; egy-egy nagy bérkaszárnyának a padlása is többe került, mint itt az ócska fertályban egy egész viskó telkestül. Az idegen ezt rendszerint mint különös dolgot szóvá teszi, mert föltételezi, hogy mikor a nagy árvíz történt, a Tisza vize bizonyára a Tiszából jött be, nem pedig a homokpusztákból. Pedig hát dehogy: épen úgy történt, ahogyan ő nem akarja hinni. A víz valami öt mértfölddel a városon fölül, a megyében szakította el a gátat s onnan került a lapos teknőbe fekvő városnak a hátába s a nyomása alatt bedőltek a hirtelen készített sáncok. Denikve ez a parti ódon táj megmaradt a régi valóságában, mert ez a legmagasabb rész s ide nem birt a vizecske fölhatalmasodni s a kisded földszintes házak álmodozva élik itt sokszázados világukat. Holdvilágos éjeken e sok, minden szabály nélkül egymáshoz ragasztott fecskefészkek között kódorogva, szinte várni lehetne, hogy valamely ház kapujából kilép az emberséges bascsaúsz, a tekintetes sziúbasa, vagy a nagyságos bimbasi, sőt esetleg maga a vitézlő és kegyelmes Hóbiárt basa, szandzsákfőispán és vilajet. Kormányzó, aki már nem is igen tudott törökül, ellenben igen szerette a menyecskéket, minélfogva alkalomadtán a halászok agyon is verték, Isten nyugtassa szegényt, mert Hóbiárt valóban a szép kedvtelésében lelte halálát.
E tájon még ma is van olyan ház, amelyiknek nincsen kapuja. Aminthogy van olyan szűk utca, hogyha két kocsi egymásnak szemközt kerül bele, soha ugyan onnan a világnak a tökéletes végezetéig ki nem jutnak. A kaputlan házak története valószínűleg ott keresendő, hogy annak idején az emberséges török vagy görög kereskedő két házat épített egyszerre egymás mellé s úgy gondolkozott, hogy elég lesz a két háznak egy kapu is, nem vesznek össze rajta azok, akik a házban laknak. Lám, azóta mennyi idő elmúl s a ház most is csak el van kapu nélkül, amikor már bizonyára nem egy család lakja mindakettőt. Szóval ilyen furcsaságok vannak még ma is.
De van még mássabb is, ugyan nem itt, hanem a környéken… Haladván hazafelé kocsival messzibb vidékről, alkonyatra jár az idő, amidőn keresztül megyünk a falun. A hosszabb kocsizásnak az a haszna megvan, hogy olyan ehetnékje támad az embernek, hogy megenné a vasszeget is. Álljunk meg hát valamely korcsma előtt. Ha más nincs is benne, de van barna rozskenyér s olyan szalonna, amilyent a városban már hírül sem lehet találni. A fölseje kissé avasos s ez olyan sajátos ízűvé teszi, mint a penész a finom sajtot. Az ilyen szalonnából kedvre delektálózni többet ér, mint valami rossz bankett. Azonfelül hasznos étel is. A nép azt tartja, hogy aki az ilyen avasos-forma szalonnát és az erős törött paprikát szereti, soha életében nem lesz köhögős ember.
A ház különben, ahova belépünk, egészen csendes. A szobában az egyik zöld asztalnál két öreges magyar borozgat. De már látszik, hogy jól a kancsó fenekére néztek.
A gazda hoz ételt, italt, no aztán jól van. Egyik magyar átszól:
– Jó étvágyat is kívánunk az ételhöz.
– Köszönjük ezt is… Tessék velünk…
– Köszönjük… Csak tessék Isten áldásával… – s a kalapokat leteszik a fejükről a padra, mert nincsen értelme annak, hogy fejben legyen a kalap olyan szobában, ahol esznek.
Később az egyik tiszta poharat parancsol maga elé. Teleönti s kissé bizonytalan léptekkel átjön vele az asztalunkhoz:
– No, – mondja. – Tessék.
Kintvaló illem szerint szörnyű sérelem volna nem fogadni el a kínálást. Ellenben hallatlan megsértése volna az illemnek, azonnal utánna nyúlni. Előbb szabódni illik:
– Köszönjük is a jóakaratot még a szívességöt. Van nekünk is.
– Hát hiszen… ami azt illeti… termött…
– Hát igön.
– Nono… De azért csak azért adta az Isten, hogy elfogyasszuk. Tessék hát.
– De nagyon szépen is köszönjük. Majd sok lössz.
– Nono. Azt mondja a vers: egy pohár bor a hazáért mög nem árt. Azután mög hát, nézzék, a békülésünk örömire van ez.
No, akkor elfogadjuk s szó szóba fűződik. Kiderül, hogy a két öreg szomszéd egymással és teljes három napig háborúskodásban voltak egymással.
– Ez az én rosszacska komám három éjszaka nem eresztött be engöm a tulajdon házamba. Ez a Pista bácsi e!
A másik öreg nevetve, bizodalmasan integetett át a másik asztaltól, hogy csakugyan ő volt az a kutyafékom.
– Mert – azt mondja, – muszáj volt. Tudják, a Mihály bácsi mögögyvezösödött, maga van egy kis cseléddel, mert a fiúk kint vannak a tanyán. Nagyon sűrün eljárt a korcsmákba, aztán sötít este vergődött haza. Volt eset rá, hogy már szólt a kakas, mikor verte az ajtót.
– Melyik ajtót?
– Hát az én ajtómat.
– Hát miért verte a Pista bácsi ajtaját?
– Jaj, – veszi át a szót Mihály bácsi, – baj van ám itt. Arrul maguk sömmit se tudnak. Az én házam az apámtul örököltem, az mög az ű apjátul, úgy körül van építve, hogy én nem járhatok be bele, csak a Pista bácsi udvarán körösztül. Kocsi, ló, tehén, mindön ott jár körösztül, mög én is.
– Hát, – mondja a Pista bácsi, – én mög nem engedtem a vén részögösnek, éjszaka kinyitni az ajtót. Jó kutya haza jár még sötét előtt. Ha lámpagyújtatig nem jött, maradjon ott, ahol addig volt. A pénzös embört úgyis szeretik a kocsmában.
– Ugy-úgy, – dunogott Mihály bácsi. – Kend könnyen beszél. Kendnek van családja. Mit keressek én otthon abba az üres házba?
Elhallgat egy kicsit azután azt mondja:
– Hej, csak az ősök, az ősök. Rossz helyre találták építeni azt a házat. Hát most már ma röggel mögkértem Pista bácsit, hogy ne haragudjon, ezöntúl jóba foglalva tartom magamat. Nem nyitogatom a kocsmaajtókat éjszaka többet.
Olyan szomorú és megtört volt ebben a pillanatban ez az élet örömeiről lemondó Mihály bácsi, hogy nem szólt senki egy szót sem. Csak Pista bácsi rántotta föl a vállát s halkan mormogta:
– Váltig mondom neki, hogy vigyön asszonyt a házhoz.
Mihály bácsi lemondóleg üt egyet a kezével a levegőre s nagyot sóhajt:
– Bajos az már… asszonyt vinni a házhoz, deresödő fejjel.
Az ablak felé tartotta a poharát s belenézett. A szép rubinszínű italon át a gyenge alkonyi fény piros vonalakat vetett az arcára.
– Mert, – mondta csendesen, csak úgy, mintha a pohárnak beszélne, – ha öregöt visz: doktor köll, ha fiatalt visz: bakter köll.
No, ez már csakugyan tökéletesen nagy igazság.
– Hát hiszen, – mondja Mihály bácsi, – azért, hogy én sok ilyen parasztikus embör vagyok, járatos vagyok én is a világi forgalomban…
(1912.)