Hóban.
Ha az embernek ilyen téli időtájban van ráérése és költsége s fölmegy a Tátrába és ott járja a havat, akkor úr az ember, aki a sport nemes szenvedélyét űzi. Ha azonban itthon lépdel az országúton a hóban, akkor csak célszerű szegény ember, akire szánakozó tekintetet vetnek azok, akik mellette a kocsikon elsurrannak. Azonban ez nem baj, azért csak érdemes a hóban mászkálni, mikor a mezők mind szép tiszta fehérben vannak. Ha szél nincsen, a tél nem is tél s aki megy, az nem fázik. Irtózatos nagy hangtalanságok vannak, még a tulajdon lépés koppanása sem hallatszik. Kocsi sem jár sok, mert a földben ilyenkor munka nincsen, aki pedig hosszabb útra megy, például a másik faluba, azt elviszi a vasút. A tanyák az út két oldalán mind aludni látszanak. Csak egy céltalan kóbor kutya jön szemközt, valami olyan gazdátlan, kivert állat, akinek nincsen a fejét hova lehajtania s a más háza fala alatt fog elpusztulni. Bús az ilyen kutya nagyon, mint minden, ami hazátlan. Kitér előled, de aztán megáll a hóban és rádnéz. Tisztán, mintha csak nyomtatott betű volna, olvasható a szeméből: Ugyan szólj hozzám egy jó szót, végy magadhoz és legyél a gazdám, én jó és hű kutyád leszek.
– Hát gyere no, majd csinálok veled valamit.
Szokás így ilyen alkalomkor, hogy valami fél perec, vagy egyéb kenyérmaradék tartózkodjon a zsebben. Mert van eset rá, hogy az úton a madár is barátkozik, mert ilyenkor igen csak szigorú világot élnek, mivelhogy a hó mindent betakar, még a szemétdombokat is, amikben kotorászni lehetne. Az okosabbja ilyen időben bevonul a város szélére, de alighanem úgy kell lenni a dolognak, hogy köztük is van észbeli különbség, mert nem mind megy be. Kint kódorog a kis szürkeség az országútján. Ha a téli időben az országúton jártok, tegyetek a zsebbe mindig valami morzsalékot, a pipiskék egész nemzetsége énekelni fog majd nektek érte a tavaszon.
Odáig azoban még messze van. Csak a kutya van közel, egészen lább mellé húzódván, hogy az idetartozandóságát minél nyilvánvalóbban kifejezze. Mert van ugyan olyan kutya, hogy vissza tud farkasodni, de már legtöbbje nem igen bírna elélni a maga sorsán. Dehát most mit csináljak vele? Tudom is én. Mondani szokás azonban: jó az Isten, jót ád. A fél perecet már megette, csupa hó a szájaszéle s most nézi, hogy van-e még. No, nem igen van.
Azonban a falu már integet. Bárki bármit beszéljen ugyanis az ilyen csatangolásokról, mégis csak jó néha faluba érkezni. A kocsmai intézményt nem is tudja úgy értékelni senki, mint a kósza vándor. Ahol fagyos szalonna, száraz kolbász, kétszeresből sűlt kenyér s egy pohár jó bor található. Az is bolond, aki bele nem megy.
A kutya a küszöbre teszi az egyik lábát s föltekint, kérdezvén, hogy hát ő is bejöhet? Hát persze, hogy persze, nini.
No, bent nincsen valami vakmeleg, de azért némi alkalmatos melegséget nem lehet eltagadni. Más nincs is a szobában, a gazda kint van valahol az udvaron. Csak a kezesmalac kínlódik az öreg kutyával, amely a kályha mellett fekszik féloldalt elnyulva. A kezesmalac mindenáron szopni akar s az orrát odaütögeti az öreg kutya emlőihez. A kutya ilyenkor mérgesen vakkant és odakap a malac füléhez. A kezes pedig méltatlankodva visít. Meg lehet érteni a beszédet. Az öreg kutya azt kiáltotta neki: Nem mégy innen a keresztapád térdébe! A malac pedig mint makrancos gyerek, azt nyafogja vissza: De én szopni akarok! Minek vették el tőlem a szülőanyámat?
Nem lehet tagadni, az ilyen kezesmalacnak jobb sorsa van így a világi életben, mintha az ólban tartózkodna a hidegben. Másfelől azonban, idő előtt az anyjától elszakíttatván, olyan, mint az árva. Ha fiatalabb volna a kutya, talán pártját fogná, de mert öreg már a kutya, hát öregkutyakedvű.
Az új kutya, a kivert állat, aki talán már ott kint a havon úgy forgatta az elméjében az élet sorsát, hogy négy fal közé nem juthat, a vándor koldús szerénységével lapult meg az ajtó mellett és szinte észrevétlen igyekezett onnan az asztal alá bújni. Mikor idegen helyen van a kutya, féltében ilyen védelmeket keres. Ha a tanyai ember kocsijával a kutya a városon keresztül megy, akkor a négy kerék közé veri magát s hasonló esetben a juhász kutyája a csacsi lábai között ballag.
Az nem úgy megy ilyen helyen, hogy talán kiabáljunk a gazda után, vagy hogy épen valami üvegen zörögjünk a gyűrűs ujjunkkal, mert lehetséges, hogy az ilyesmit sértésnek veszi. Különben is ráérős idő van s különben az a kevés pénz, amit költeni fogunk, a nagy hangra semmiféle jogot sem ad. Inkább csak szépen ki kell várni, míg a gazda előjön. Addig lehet a képeket nézni a falon, mert igazság szerint azért vannak odaakasztva. Magyar képek vannak a falon, néhány hadijelenettel, az utóbbi a balkáni háborúból, mert a falu népe kevert nemzetiségű. Mindenütt a törökök szaladnak a képeken.
Jön a gazda. Adjon Isten, – hát adjon Isten. Hát mi volna valami ennivaló. Hát van ez is, amaz is. Különösen a legutolsó ölésből való disznónak valami hihetetlen finom szalonnája maradt, az ember azt hinné, mikor eszi, hogy dió. Kenyér is van, friss rozskenyér. No ezek épen alkalmatos komedenciák. A fődolog azonban, hogy hol tartózkodik a szolonna. Vannak ugyanis emberek, akik erre nem sok ügyet vetnek és a szalonnát a kamrában tartják. Hiszen még olyan emberek is vannak, akik a petróleumos kannát meg a bőjti főzéshez való napraforgóvirág-olajat is egyben tartják a szalonnával. Pedig az ilyesmi nem járja. Még csak a szappannal sem szabad s szalonnának együtt lenni, pedig egyazon állatból valók. A szalonnának az igazi lakása a padláson van, ahol mindig járja a levegő és nem fertőzik meg a finomságait más egyébb illatok. Továbbá a padláson is vannak külömbségek. A cseréptetős padlást a szalonna tekintetében már semminek sem hívják. A zsindelytető már megjárja, de az a padlás, amelyben a szalonna megérdemli a fölséges titulust, mintha csak király volna, náddal kell, hogy födve legyen. Azután az nem úgy van, hogy a szalonnából a padlásról lehozzanak valamely egy-két napra való darabot. Az már nem az igazi, mert megérzi a levegőváltozást, mint a beteg gyermek. Hanem azért úgy kell felmenni esetről-esetre. A falusi vendéglő tisztessége ebben van és ezt máshol már nem lehet megtalálni.
De itt meg lehet. Itt minden körülmény alkalmasan közrejátszik. Nádfödél és gazda, aki nem restel felmászni a padlásra pár garas ára szalonnáért. Még külön halbicskát is visz magával hozzá.
Megint magunk maradunk. A kezesmalac jár-kel a szobában és röfög, helyét nem találván. Fölfedezi az idegen kutyát. Odamegy hozzá és azt csiklandozza. A kutya sikít, mintha csak karszűgyön fogott leányzó volna s kiugrik az asztal alól. A malac utána és játszadoznak. A kutya kecses ugrálásokat végez, a malac meg eszetlenűl forgolódik körülötte.
Jön a gazda a szalonnával.
– Nini, – mondja, – a magáé?
– Nem egészen. Csak úgy jött be velem az útról. Nem baj talán?
– Baj? – mondja a gazda. – Az nem baj. Ha kitörik az embernek a lába, az baj. De hát ilyen az hivatalnoki kapric.
– Már miért?
– Hát tudja, itt van ez a szomszéd. Egy városi ember volt, szolga volt a törvényszéknél, de olyan belső szolga. Azután az ősszel nyugalomba vonúlt, megvette itt ezt a házat, aztán azóta itt lakik. Nagyon akkurátus ember és sokat tart magára, mint afféle hivatalnok-forma. Hát aztán, hogy tegnap hó esett, hát elsöprette a háza előtt a gyalogutat.
– Hát a városban az úgy szokás.
– Hát tudom, hogy úgy szokás, – mondja a gazda. – Az ő dolguk. De itt nem szokás, mert letaposódik az a kis hó magátul is. Aztán senki sem esik el rajta. De ha elesik is, akkor is a puha hóra esik, a szűz Mária kötőjibe esik, aztán nem történik semmi baja. A szomszéd meg elsöprette az útat, aztán ahogy reggel kilépett a kis kapun, elesett rajta, aztán eltört a lába. Most majd tákolhatják három hónapig a doktorok. Hát ilyen kérem a hivatalnoki kapric.
– Hát igen. Ez így van és nincsen máskép.
– No lám, kérem alássan. Mert azt mondják ugyan, hogy ebcsont összeforr, de az ilyen vén ember csontja már nem olyan, mint a kutyáé. Még lehet, hogy bele is hal. Már gondoltam is, hogy nem az idevaló doktor kellene ide, hanem van itt nem messze, a Simon-pusztán egy rakóasszony, az jól össze tudja rakni a csontokat. Vagy pedig Vásárhelyről kellene elhozatni a röktönös doktort, mert az a röktönsugárral keresztül lát a huson.
– Pénzért adják azt is.
– Hát – vonja a vállát a gazda – van neki. Az ilyen törvényszékieknek. Mert telik a stemplibül…
Hát ime ilyen dolgok történnek, ezen el lehet elmélkedni. A szalonna pedig olyan, hogy ennél különbet nem találna az ember, ha az utána való járásban térdig elkopna is a lába. De a csendes elmélkedés nem tart sokáig. A gazda beszél. Mert így a falusi helyen nem szokás a vendég kezébe képes ujságot nyomni, hogy azzal mulatozzon, hanem arra való a gazda, hogy szóval táplálja a vendéget. Ennélfogva azt mondja:
– Maga is magyar, ugy-e?
– Hát.
– Hát – mondja lassan, elgondolkozva – akkor ugyan mit szól ahoz, hogy ezek a szerbek ide alá annyi földet elvettek a törököktől?
– Hát onnan veszik el, ahol van. Ahol nincs, onnan nem lehet elvenni semmit.
– Ugyan, – mondja megütődve a gazda, – aztán maga ebbe bele van alapodva.
– Hát ha nem volnék belealapodva, akkor se változtathatnék rajta.
A gazda megáll a sétálásban és gunyosan néz végig rajtam. Azt mondja:
– Aztán magyar ember létire így beszél? Hiszen a török testvérünk nekünk! Kossuth Lajosnak ki nyujtott menedéket Ferenc Jóska ellen, ha nem a török? Aztán magyar ember létire így beszél? Ennyi vérontást csinálni! Hát mit vétett nekik ez a szegény török? Mert ha más hiten van is, mégis csak testvér. Hát nem testvér?
No, most légy okos, Dóczi, mert meg vagy fogva. Hogyan szabadulsz ki a testvéri viszonyból?
– Hát testvérnek testvér, azt nem lehet tagadni. De hát ezen a földön is volt úr ő egy időben, aztán szolgául tartotta a magyart. Aztán mikor eluntuk, mink is kivertük innen – hát amazok is kiverték, hát mi van abban? Föl kerék, le kerék.
Jó, hogy bejön az asszony, mert itt másként politizálás keletkezne, az meg csak arra való, hogy egymás haján bucsúzzon az ember. Szép barna menyecske az asszony, a malac azonnal szalad is bele a szoknyába, a két lába közé s azt visítja: van már új kutya, van már új kutya.
– Hattyú! – mondja a szelíd tekintetű asszony a fehér kutyának s alighanem Hattyúnak is hívhatták valamikor, amidőn még otthon volt, mert odamegy az aszonyhoz, felágaskodik rá és a két lábát az asszony combjaira teszi. Fogadjatok föl, fogadjatok föl – ez annyit jelent a szükszavú kutyai nyelven.
– Fogadják föl – mondom. – Én hozzám csak az úton szegődött.
– Hát hiszen – mondja az asszony, az urára nézve. – Mert emez már öreg, mindig csak ott a kályha mellett tehénkedik.
– Hattyú! – mondja a kutyának a gazda s a kutya a csizmaszárak közé dugja a fejét.
A kutya föl van fogadva. No, hála Istennek. Most már mehetünk visszafelé. Fizetni kellene. De a gazda ebbe a dologba sincsen belealapodva. Azt mondja, hogy a fáradságért is jár valami. Hát micsoda fáradságért? Hát, hogy a Hattyút idehozta. Jaj, azonban így nem egyezünk, akkor inkább soha többet nem jövök ide. No, így méltányos árban meg is egyezünk, mint illik. A szalonnát meg kell dicsérni s tréfából felvetődik a kérdés, hogy ugyan él-e még az a disznó, aki ilyen alkalmas zsirokat termel? Azt mondja erre az asszony, hogy maga milyen bolondosokat beszél, a gazda pedig azt mondja:
– Abba még se alapodhatok bele, hogy ezek itt ide alá a török testvéreket így megsarcolták. Mennyi vérontás, mennyi szomorúság! Miért teszi egyik ember földönfutóvá a másikat.
Hm. No Isten áldja meg magukat erővel, egészséggel, szervusz, Hattyú. Szép fehér az országút, fehér és néma a táj, itt nem politizál senki. Akik itt politizáltak valaha, mind lent vannak a hó alatt és a föld alatt. Egy nagy darab csatatér az egész tájék, az Isten tudná csak megmondani így hirtelenében, hogy hányszor ontották itt egymás vérét az emberek. A búza, meg a repce itt embervérből táplálkozik. István első királyi urunk idején Csanád itt kezdte Ajtony embereit visszaszorítani az oroszlánosi berkekbe s legutóbb Haynau itt szorította meg Dembinszkit. Csontokból nőtt itt fel még a vadrózsabokor is. De most hallgat minden és nem beszél. A hó eseget, ezer év előtt alighanem szintén így esegetett, mivelhogy létrán akkor sem jöhetett le a magos egekből. Egy lélek nem sok, de annyi sem látható a tájon, csak a Hattyú kódorogna itt, mint kivert szomoruság, de már annak is helyét találtuk… s elvégre ezuttal mégis csak ez volt a fődolog.
(1912.)