Ilyen a hajózat.
Tévedés volna azt gondolni, hogy a Tisza-parton valamely célszerű kocsmárosasszony tisztán magából abból megél, hogy italt mér. Mert ez nem úgy van. Van, aki disznót hizlal mellette, ismét van, akinek földje van s maga termeli azt a bort, amit elád. Nem mindenkinek jut azonban ki ebből a jó módból. Az ilyen aztán halak sütésével és főzésével foglalkozik, mert az sem utolsó foglalkozás. A halat sok ember szereti s ha híre terjed, hogy itt vagy ott jól eltudják készíteni, az megélhetést ád. Ismét van, aki utasoknak éjjeli szállásra adja át a kocsmahelyiséget: szegény utasnépnek, akik a hajnali gőzhajóval indulnak valmerre a kenyér irányában, s akik a kocsmaasztalokra dőlve, könyéken szunyókálják át az éjszakát, míg csak hajnal felé a vízről a gőzhajó bődülései nem szólítják őket a távozásra.
Van azonban kocsmáros asszony, aki mindezen mesterségekből egyiket sem űzi, ellenben a hajózati iparban találja meg a kincseket. Némely apró hajókat vásárol s azokon homokot hordat a vízi fövenyekről azoknak, akiknek a valóságos jó tulajdon homokra szükségük van. Mert a homok nem egyforma. Van homok, melyekből téglát préselnek, de az másra nem való. Van ismét homok, mely jó a mély telket föltölteni, de másra szintén nem alkalmatos. Ismét van finomabb homok, amely jó az építkezéseknél a házfalak külső vakolására. Ellenben a belső házfalak, már mint a szobák falainak a vakolására csak a marosi legeslegfinomabb kavicsos homok a jó s ezt nem adják ingyen.
Mert hajókat kell tartani hozzá. A hajókba kormányost és legénységet. Ennek a legénységnek meg megint kétféle mesterségének kell lennie. Hajós is, kubikos is. A kormányosnak ismernie kell a parti fövenyeket a Maroson, hogy hova rakja le a finom homokot a víz.
Tudnia kell a vízállást előre, hogy midőn a homokért a tetthelyre fölér, ne találja elöntve a fövenyt. Állandó érintkezésben kell állnia a túlsóparti hajóvontató rácokkal, hogy a lovakkal mindig készen álljanak, ha útra indulni kell. Meg minden más egyéb bonyodalmak vannak.
S mikor mindezt elvégezvén, rendben hazatérnek a rakománnyal, még csak akkor kezdődik el a homok-kofa dolga. Helyet keresni a parton, ahová a homokot kirakodják. Fölmérni, hogy mennyit hoztak? Megdeputálni, hogy jót hoztak-e. Disputálni a legénységgel a fizetést illetőleg, meg a hajóvontató rácokkal. Megállapítani, hogy mennyit kértek már ki a pénzből előre s mennyi ital ment el nekik hitelbe. Számontartani, hogy hazahoztak-e minden kötelet, rudat, csáklyát, járódeszkát, evezőt? Azután pedig, mikor minden rendben van: lesni a vevőt a parton s alkudni vele a homokra. Néha odaadni úgy, ahogy viszi. Mert van eset rá, hogy hirtelen fölárad a folyó s akkor, ha a vevő nem viszi el a partról pénzért a homokot, elviszi helyette ingyen a víz.
Szóval ebben a mesterségben is, mint minden más foglalkozásban, bajoskodások vannak s tudományok követeltetnek a környülállásokhoz.
Amibe azután idővel beleun az ember, testestől-lelkestől.
Így történik tehát, hogy vasárnap délután, miután amúgy sem lehet egyebet csinálni, csak nézni a magas vizet, egy ilyen hajótartó homokos ember bemegy a parti vendéglőbe egy pohár borra. Kihozzák neki, nézi. Nem szól. A vendéglőséknek is van hajójuk, ilyen homoknak való, három is.
Azt mondja a vendég:
– Eladó-e a hajó?
Nagyot néz a kérdésről az asszony. Hát olyan ember is van még a világon, aki hajót akarna venni?
Könnyen készen áll a válasszal:
– Eladó-e? Nemcsak egy eladó, hanem mind eladó, csak akadjon, aki pénzt ad érte.
– Ugyan? – kérdezi a vendég.
– Hát. Ezör forint darabja. Hatezör korona a három. Egy-kettőre készen löszünk az alkuval. Ugy adtam el a negyediket is, a kicsit. Tíz perc alatt kész volt a vásár.
A vendég szomorodva néz a földre.
– Három hajó hatezör korona! Neköm csak egy van, de annak csak egy magának is tízezör korona az ára.
Neveti az asszony.
– Ugy? Csak akadjon, aki annyit ad érte…
Az ember sértődötten néz rá:
– Nono. De az micsoda hajó!
– Az ám – szól bele egy másik ember – micsoda hajó! Az csupa keményfa. Csupa tölgyfa. Én üsmeröm. Mert láttam, mikor készült.
A tulajdonos most örül, mert ez helyes beszéd, ha az ő tulajdon víziedényét ime más is dícséri. Pedig még csak föl se volt kérve rá.
– Hát hiszen – mondja boldogan – ami azt illeti. Mert az, tudja, csupa kemény tölgyfa… No, nem mondom, a habverő deszka, az nem keményfa. Az nem az. Mert minek lögyön az. Arra nincsen szükség.
– Hát – szól a másik komoly meggyőződéssel – arra nincsen szükség. Hanem jó vasalásra van szükség. Mert jó vasalás nélkül nem tökéletös a hajó.
Az ember, akié a homokos hajó, a pohara talpával az asztalra üt.
– A vasalás? – kérdezi büszkén. – Hát olyan vasalás nincsen több. Az nem ócska zsákból új gatya. Az nem úgy van, hogy a szögénypiacon összevásároljuk az ócska vasat, aztán avval vasalunk, aztán befestjük vaslakkal fényösre, aztán azt mondjuk, hogy új vasalás. Mert ez valóságos tiszta színúj vasalás. Olyan, amilyen csak löhet a világi életben. Mert az olyan hajó, hogy eltart hetven évig is.
A másik ember beleszól:
– Hetven évig? Nyolcvanig is. Vagy legalább hetvenötig.
Most egy kis csend áll be a hajó dicséretében. De a kocsmárosasszony nem szól semmit.
– Hiába – mondja megint a másik ember – a hajó az csak hajó. Az sokat ér.
A tulajdonos feleli idő multán:
– Hát többet ér, mint hat hold föld. Mert mit ér hat hold föld? A munka belekívántatódik, aztán ha teröm is, egy évben csak egyször teröm. De van rá eset, hogy nem teröm. Hát mi az, az a föld? Az semmi. Hanem a hajózat, az hajózat. Az embör gyün-mén a hajóval, fuvaroz erre, fuvaroz arra, aztán csak keres. Ha elfogy, újra keres.
Mire való ez a sok dicséret? Nyilvánvalóan arra, hogy eladó a hajó. Ennélfogva, hogy a helyzet tisztázódjon, azt mondja a kocsmárosné:
– No lássa kend, ha olyan üzlet kendnek a hajózat, itt az én három hajóm, vögye mög azt is. Álljon azokkal is bele a forgalomba. Olcsón adom, mondom, mert én már beleuntam végkép. Nem is köll sok alku. Ide a pénzt, aztán ott a hajó, löhet siftölni velük, amerre akar.
A tulajdonosnak hirtelen leesik a feje. Az ebadta hejjén, hiszen kár volt itten ilyen sokat beszélni, mert itt úgy sem kél el a hajó. Ha akár órák hosszáig beszélne is, mint valamely jó szavallású fiskális, itt ugyan a hajó gazdát nem cserél.
– Jaj, kéröm – mondja – csakhogy azonban nem olyan a világ. Öreg vagyok én már ahhoz. Csak aki maga is mén a hajón, annak van igaza.
A másik ember mondja:
– Mint apátfalvai hajósok a Maroson. Azok szervezetbe vannak. Ott közös a hajó, maguk a munkások rajta, közösen keresnek: ott a hajórul nem vész el sömmi.
– Az. Az úgy van – mondja a hajótulajdonos. De emígy ellopnak mindönt a hajórul. Kötelet, láncot, evedzőt, csáklyát, szapolyt, még a járódeszkát is.
– Tudom – mondja a kocsmárosné.
– Hát hiszen ezért mondom, hogy én is tudom.
Kifizetik a borukat az emberek s haladóban vannak elfelé. Az ajtóból még visszaszól a tulajdonos.
– Mert tudja, tolvaj világ van. Olyan lopi világ van, hogy csuda… Mert tudja, ha manapság valaki elkezdi mondani az imádságot, hogy miatyánk úristen, hát odáig elmondja. De mikor arra kerülne a sor, hogy ki vagy a mennyekben, az már el van lopva.
S mérgesen teszi be a két ember az ajtót, menvén kifelé az őszi esti ködbe. Mert itt már minden ellopódik. Lám, még a hajóval való üzlet is ellopódott…
(1913.)