Beszélgetés.
Szombat délután van, a zsákolást bevégezték, a parti munkás bemegy a bormérőbe, mert elfogyott a hordani való zsák. Csöndes ilyenkor a vendéglői külső szoba, nincsen benne senki, csak a söntés mellett áll egy fiatal legény, amugy már katonaviselt. A gazda ledőlt egy kicsit pihenni. Azt mondja a legénynek a parti ember:
– János, te okos legény vagy.
– Hát hiszen… – mondja a János.
– Hát ki akarom próbálni az okosságodat.
– Löhet.
– Hát van-e itt az én részömre egy félliter bor hitelbe?
– Az mán nincsen – mondja megint a legény.
– Hát miért nincsen? – ütődik meg amaz.
– Azért, mert nem löhet. Tiltva van a hitel.
– De hát csak estére fizetnek, akkor én is fizetök.
– Nem löhet. Ami tiltva van, az tiltva van.
– Hát János – mondja megint amaz, – hát kételködsz a böcsületömben?
– Dehogy – feleli a János, – nem kételkedök én sömmiben, mert egyéb dolgom is van. De hát tudja kend, hogy ami tilos, az tilos.
– Nono. Hát akkor majd várok, amíg a gazda előgyün. Mikor gyün elő?
– Nem tudom. Majd később.
– Hát jól van. Addig várok, aztán slussz.
Most csönd van egy kicsit. Az emberek idegenül nézik egymást. Az egyik nem tudja megérteni, hogy miért nem adnak neki hitelbe; a másik nem tudja megérteni, hogy mint lehet tőle, az alkalmazottól olyant kívánni, ami tiltva van.
Belép az ajtón egy másik ember. Hangos ember. Már a bejövet alkalmával kiáltja:
Van portorikotól kezdve. Hát akkor egy olyant. Fizeti azonnal. Azután pálinkát kér. Visznek neki s várják az árát.
– Majd ha mögittam – mondja, – akkor is ráérök a fizetéssel. Van itt pénz. Nem vagyok én szervezeti matador.
Akkor észreveszi a másik asztalnál a másik embert. Megütődik. Mert az szervezeti ember. Egykor mind a ketten azok voltak. De az utóbbi már nem az. Odamegy amahhoz, kezel is vele, de azután visszaül a maga asztalához. Valami bajt tehetett, valahogy amazok eltávolították maguk közül s most keserűséggel van. Beszélni kezdi ezt a keserűséget, idegen szavakat keverve bele.
– Mert én kimaradtam a szervezetből. Mert én nem köllöttem a szövetségnek. Pedig első fizetője voltam a szakszervezetnek. De ugy-e, én rossz munkás voltam, Lajos? Engöm megligált a szövetség. Tik parancsoltatok, mert tik voltatok az impotensek. Volt ott pedig rosszabb munkás is, mint én. De a matadorság el volt bizakodva. Jól van – csap az asztalra – jobban van így, mint úgy.
Azt mondja a másik, szelíden:
– Ugyan, Sándor, minek ez a sok diplomatás beszéd?
Emez ránéz:
– Ugyan, Lajos, hát bántok én valakit? Én nem bántok senkit, téged se bántalak. Csak én most elmondom a szózatomat. Ha nem volnál itt, Lajos, akkor elmondanám a szavallatomat. Csak elgyüttem ide. Én már nem vagyok parti, én nem zsákolok, én csak négy hét óta nem voltam semmi ingredenciába, de csak most itt vagyok, mert neköm már ez a munka nem köll, hanem a jó ital kedviért néha erre gyüvök, ha ráérök. Aztán mögmondom, amit akarok. Mert én úrnak születtem.
– Jól tötted, Sándor – hagyja rá amaz.
Emez folytatja:
– Azért, mert tik engöm minimálisba vöttetök akkor? Ugyan jól jártatok, láthatjátok. Feküdtök, mert pangás van. Hogy én bent dolgozok a piacon, oszt azért lenéztök minimálisba? Az én iparom virágzik. Tik, mög szenvedtök a pangásba és hevertök, de hevertem én is, de most már nem heverök. Tik, ki vagytok a pangásba nullázva. Aztat hittétök, hogy Pestön lösz munka, aztán fölmentetök ruhássan, aztán hazagyüttetök ruhátlanul. Pedig de nagy uraknak tartottátok magatokat, mikor impotentát matadorok voltatok. Kifiruncvancigoltatok, aztán beletöttetök a minimálisba. Azt hittétök, hogy itt nincsen ész?
– Ugyan Sándor, – kérleli amaz – hát miről jó ez a politizálás? Én nem szóltam hozzád egy szót sem.
De nem ér semmit a kérlelés. Mert megint csak tart a beszéd:
– De szóltatok akkor, mikor a nikszbe töttetök. Hát. Pálca a kezibe, niksz a zsebibe. Mög niksz a fejibe. Szomoru dolog és fájdalom, még csak ilyent gondolni is énfelülem. Hiszen tanárabb vagyok én egymagam, mint tik valamennyien ott a szervezeti szövetségbe.
– Hát jól van, lögyél tanárabb, Sándor. De miért lármázol itt? Ki bántott?
– Hát bántalak én, kedves Lajos? Nem bántok én sönkit. Csak beszélök. Ha te most áperte nem volnál is itt, akkor is csak eleszplikálnám a szózatomat. Mert én úrnak születtem. Nem vagyok én már parti embör, én csak így a magam mögjátszásábul gyüvök néha erre, mert errefelé jobb az ital, mint odabent. De én avval nem rekomandérozok sönkit, tudod-e, kedves Lajos?
– Tudom hát, Sándor. Csak ne diplomatizálnál már annyit!
– Miért ne? – fakad ki a Sándor. – Mögfizettem a palaccbért, hát beszélök. Mert van itt pénz. Akár húsz korona, akár ötven korona…
– Hát akkor – mondja a szervezett ember – kiparancsolhatnál egy félliter bort.
A Sándor fölkapja a fejét:
– Azt már nem, – kiáltja, – mert tik se fizettetök neköm, mikor kinikszöltetök a minimálisba.
Ezzel aztán indul is elfelé. De előbb átmegy a szervezett emberhez és kezet fog vele:
– Isten veled, kedves Lajos.
– Isten veled, – mondja a másik, – kedves Sándor.
S ahogy az úrnak született ember elmegy, komoran tekint utána.
Azután legyint egyet a kezével és elmosolyodik.
Ugyan mire gondol? Alighanem arra, hogy ebben a mai furfangos világban az okos ember még azt is eltagadja, amije van, a bolond meg még azzal is dicsekszik, amije nincsen.
(1914.)