Mutatás nélkül.
Csendes külvárosi délután, a nap szelíden neveli az akácfák levelét. Nem igen jár az utcasoron senki, egy vendéglő nyitott kapuján belátni, tanyai kocsik állnak az udvarban, mert délelőtt hetivásár volt s ugylátszik, némely magyarok bent időznek egy kicsit. A vendéglős egyébként szintén komám, mint annyi más, vagyis hogy valamikor együtt szolgáltunk fegyver alatt s most megint be van hivatva. Illendő hát beszólni a koma feleségéhez, pár kérdést tenni afelől, hogy hogymint van az ember, merre jár, mit ír? Azután azt is érdemes megnézni, hogy miféle dolog lehet az, ami még ennyire idő multán is bent tartja a külső magyarokat? Mert annak mindig valami különös oka szokott lenni. Ugyan leginkább csak áldomás valamely sikerült vásár fölött.
Benyitok. Nincsen azonban ott a világon senki, csak a csendesség, az uralkodik. Hát hol van itt az öt kocsira való ember? Beljebb van ugyan még egy szoba, jókora nagy, de onnan sem hallatszik semmi zajongás sem. A sarokban van az ajtaja, az is nyitva, de nem látni be rajta a szobába, csak az ajtó küszöbéről. Csak mikor odajutok s benézek, lépek meglepődve hátra. Ilyent még nem láttam korcsmahelyen sehol sem, még sohasem.
A belső szoba belső hosszú asztalán hosszú, sárga templomi viaszgyertyák égnek, gyászfátyollal körülkötve a derekuk. Az asztalon tányérokba fölrakva kalácsok, szalonnák, szárazkolbász, túró, más tányérokon ételek maradványai. Félig üres boros- meg sörösüvegek, szódavíz, kávéscsészék. Üli körül pedig az asztalt egy tanyai asszonyokból, lányokból, még sor alá nem került legénykékből és ősz emberekből álló társaság. Mindenki ünneplőben, öreges asszonyok barnásfeketében, menyecskék színes viganókban, a gyerekek kalapján, az öregek sipkáján ugyanolyan gyászfátyol, mint az égő gyertyákon. Ez tor. A pár óra előtt eltemetett halott búcsúzó ünnepe.
Visszalépnék a küszöbről, de a koma felesége halkan szól, hogy csak tessék belépni, valamelyik másik asztalhoz, ezek a tort ülők nem zavarnak senkit.
Csakugyan nem. A kipirult arcokon látható ugyan, hogy tor után vannak már, de a beszéd csendben, sorjában megy, senki sem vág a másik szavába. János bácsinak mondják, hogy János bácsi. János bácsi mondja Mihály bácsinak: – sógor, sógor… hát még hogy ezt is mög köllött érnünk… Az asszonyok bólintanak egyszer, háromszor, ötször is, hogy… hát ez így van… hej, hej, az ártatlan… ilyen véget érni… De ilyen véget… Szerelmes Jézus.
Mi lehet ez? Mi hozta ezt a társaságot ide, hogy a halott emlékezetére az ételt megegyék és utána a kezüket megmossák, így még megtartván régi, szinte feledkezésbe ment temetési szertartások végső szokás maradványait. A tanyákon ugyan meg van még imitt-amott, de hogy így vendéglőshelyen, ezt még csak nem is hallottam eddig.
A vendéglősné aztán mellém ül, hogy csendesen szólhasson, úgy mondja, hogy a kórházból temették délelőtt a halottat a belső temetőbe s ezért került a külső tor belső helyre.
– Mert – mondja – ölés történt. Asszonyölés történt. A tulajdon sógora. Aztán mögrémült a többitül… aztán fölakasztotta magát.
A háború jól ellátta a nemzetet tragédiákkal a frontokon is, de csinált itthon is. Ez is egy az itthonvalókból. Kismódú legénybe beleszeret a jómódú lány, apja anyja oda is adják, hiszen van miből kettejüknek élni. Boldog külső csendes élet, felhő az égbolton csak az, hogy unoka nincsen. No, majd kivárjuk. Unoka helyett a háború következett, az ember elment katonának. Idő multával szabadságra hazatért, a sógora már ekkor bökdöste a szívébe a tőröket, hogy hűtelen az asszony. Pedig azért történt ez a vád, mert a sógort nem hallgatta meg az asszony. De a gyanú, az gyanú marad. A szabadság leteltével az embernek az asszonytól való elválása sem úgy történt már, ahogy kellett volna. Nehéz szívvel ment a frontra. S azután a sógor rátört éjnek idején az asszonyra, megölte. Kora reggel már keresték a gyilkost a portyázó lovasrendőrök. Nem sokáig kellett csapásozni utána: a tóparton ott volt a jegenyefán, amire istállókötéllel felakasztotta magát.
Nehéz történet. Talán valami tisztább, békés világ el sem hiszi majd, hogy valaha ilyenek is lehettek.
… A tor a végéhez közeledik. A legénykéknek intenek az öregek, azok mennek ki a kocsikhoz az udvarba, a lovakat befogni. Egy ősz, pirosképü ember, ez a megölt menyecske apja, önt még imitt-amott a poharakba, még egy-két üveg sört hozzanak hát az asszonyoknak. Aztán félre húzza más asztal mellé a vendéglősnét, a tárcát is előhúzza a belsőzsebből s azt mondja:
– Hát ami vót…
– A kréta ilyen helyen nem számít duplán. Még a söröket is visszaviszik, amiket az asszonyok nyitatlanúl hagytak. Az öreg magyar fizet. A megindulásnak semmi nyoma rajta, mikor a lánya torát intézi. No azután még egy szent János áldását, aztán gyerünk, mert jó kutya hazajár. A lovak már az udvaron befogva vannak. Búcsúzás egymásnak a jó Istennel való éltetése és semmi szó arról a szomorúságról, ami egybehozta őket. Az udvaron aztán a kocsikon elhelyezkednek. Az emberek elül a hajtóülésen, az asszonyok a szénán háttal az emberek felé, föltürvén az ünneplő szoknyát, hogy ne törjön.
– Jó, Jézus nevében – az ostoros kéz a sapkához emelődik, a lovak szűggyel a hámnak feszülnek s a kis kocsitábor a kapun át sorjában a mezők felé kiindul és egy kocsinak a tengelye sem akarja magával elhúzatni a kapufélfát. Azért, hogy egy kicsit elidőztek, hajtani tudnak az öregek. De különben a lovak ügyelnek, mert nekik is csak legjobb minél hamarább otthon lenni.
Ahogy elhaladtak, beszélgetünk felőlük. A csapás, a fájdalom, a szörnyűség… azután a halott urához még talán oda sem ért a gyászlevél, mikor a vérétvettnek a teste már a föld alatt.
– Az. De a toron csak mögvígasztalódtak egy kicsit. Jó az a tor-szokás, felejteti a bánatot.
– Hát… hát, igen. De az éjjel ezeknek a szíve majd leszakadt.
– Az éjjel is itt voltak már?
– Itt. Ugy volt, hogy tegnap délután temetik, hát begyüttek már tegnap mind. De a doktorok tegnap nem birtak készen lönni a kórházban a vizsgálattal, így aztán mára maradt az eltakarítás. De az éjjel, ahogy itt tanyáztak, ki hol fért, kocsin, kocsiszínben, egy zokogás volt az udvar. Az embörök a szín oszlopába fogóztak, aztán annál sírtak. Meg van az siratva ölegendőkép, a szögény. De a tornál nem mutatják.
Tornál nem szokás mutatni. Minek az a mutatás?
(1916.)