ELSŐ FELVONÁS.
(A szinésznő szalónja, kedves, izléses berendezés. A fenéken tágas hall vagy ajtó. A baloldali ajtó az ebédlőbe és azon keresztül a konyhába és a mellékhelyiségek felé visz. A jobbajtó a hálószobába. Az összes ajtók a szinpadra befelé nyilnak.)
(Mikor a függöny felmegy, a szobalány az egyik kis szalónasztalra terit. Teás-csészéket, kistányérokat helyez el rajta, és egy eszcejgos kosárból kis kést és villát tesz rá épen.)
Első jelenet.
SZOBALÁNY (kikiált, az ebédlőajtó felé): Szakácsné! szakácsné!
SZAKÁCSNÉ (kiált az ebédlőből): Na?!
SZOBALÁNY: Szakácsné! szakácsné!
SZAKÁCSNÉ (bejön a második ajtón): Mi baja, szobajány?
SZOBALÁNY: Nekem, hála istennek, nincsen semmi bajom, hanem a kések megint agyon vannak smirglizve, szakácsné!
SZAKÁCSNÉ: Honnan tudja azt egy szobajány? Ez, gyerekem, se nem puder, se nem smink…
SZOBALÁNY: Hát mi?
SZAKÁCSNÉ: Eszcejg ez, Katuska, és hogy az eszcejgot hogyan kell ápolni, azt bizza csak rám a szobajány!
SZOBALÁNY: Jól van, Juliána, csak ápolja az eszcejgot (leül a megteritett kis asztal mellé).
SZAKÁCSNÉ: Nana, szobajány, ne üljön le az urak asztalához.
SZOBALÁNY: Mér’ ne üljek le, Juliána?
SZAKÁCSNÉ: Mert ha maga leül, akkor én is leülök. (Leül.) Két személyre tetszett teriteni?
SZOBALÁNY: Kettőre. Biztosan itt lesz a szinész is.
SZAKÁCSNÉ: Hát persze. Mindig itt van.
SZOBALÁNY: Vasárnap, ha délutáni előadás is van, mindig ittragad vacsorára.
SZAKÁCSNÉ: Pedig a felesége főzi otthon a vacsorát! Átjön a szaga a gangon. Mondta a kisasszony, hogy itt eszik a szinész?
SZOBALÁNY: Nem. De ezt ki kell találni. Ha az ember szinésznőnél szolgál, akkor sok mindent ki kell találni.
SZAKÁCSNÉ: Nana, Kata. De nagyra van maga evvel a szinészettel! Nem maga a szinésznő, hanem a kisasszony!
SZOBALÁNY: Azér’ kell nekem mindent kitalálni. Kit kell beereszteni, kit nem, kit mingyár’, kit egy fél óra mulva. Kit kell hagyni akármeddig, kit kell zavarni már öt perc mulva avval, hogy begyövök és mondom: „Itt a szabóné a sénangléz kabáttal“. De ezek toalett-ügyek, ezeket hiába magyarázom egy szakácsnénak…
(Csengetés az előszoba felől.)
SZAKÁCSNÉ (kárörömmel): Csöngetnek, szobajány.
SZOBALÁNY (ülve marad): A füle cseng, Juliána.
SZAKÁCSNÉ: Ugorjunk csak ajtót nyitni. Arra való a szobajány.
(Csengetés.)
SZOBALÁNY (fölkel): A szakácsné meg akkor tisztul a konyhába. Spórhert mellé, Juliána!
SZAKÁCSNÉ (megy a II. ajtó felé, de az ajtóban állva marad): Ugy, ugy Kató, csak forgasd a nyelved, ne nyisd az ajtót!
SZOBALÁNY: A kisasszonynak kulcsa van, más meg várhat.
SZAKÁCSNÉ: Még most is csacsogsz, angyalom, még most sem az ajtót nyitod?
SZOBALÁNY (kiment az I. ajtón, nyitva hagyta maga mögött, ott kinn beszél valakihez): Nincs, kérem. A művésznő nincs itthon.
Második jelenet.
LEHOTAI (befelé jövet, már az ajtóban): Igazán nincs?
SZOBALÁNY: (utána jön, már bent): Igazán nincs, kérem. (A szakácsné áll a II. ajtóban és hallgatózik. Látni egy kicsit.) Senki sincs itthon, csak én, meg a mindenes.
SZAKÁCSNÉ (II. becsapja az ajtót).
LEHOTAI: De okvetlenül hazajön a művésznő?
SZOBALÁNY: Igenis kérem, mert ma két előadásunk van, délután meg este.
LEHOTAI: Félóra mulva itthon lesz?
SZOBALÁNY: Igenis kérem, de ilyenkor nem igen fogad. Alig egy órája van az esti előadásig.
LEHOTAI (a mellényzsebéből egy ötforintost vesz ki): Fogja, fiam.
SZOBALÁNY (a kezében tartja az ötöst, mert nincs zseb a kötényén): És mit mondjak a művésznőnek?
LEHOTAI: Mondja meg fiam… külömben ne mondjon semmit. Visszajövök.
SZOBALÁNY: De akkor egy félórán belül tessék jönni, mert azután igazán nem lehet. Akkor átöltözik és nagyon siet az esti előadásra.
Harmadik jelenet.
SZENDREI (I. ajtón sietve jön be, a kalap a fején): Kati, Kati, Kati! Az előszoba tárva-nyitva! Ide csak ugy be lehet jönni? He?
SZOBALÁNY (mentegetődzik és azt a kezét, melyikben az ötös van, hátrakapja): Kérem szépen… tetszik tudni…
LEHOTAI: Meg méltóztatik bocsátani…
SZENDREI (leveszi a kalapját).
LEHOTAI: A művésznőt kerestem…
SZENDREI (kereken): A művésznő nincs itthon. Sőt a művésznő nem is lesz itthon…
LEHOTAI: A szobalány azt mondta…
SZENDREI: A szobalány mellékes. És e pillanatban már fölösleges is…
SZOBALÁNY: Igenis kérem… de…
SZENDREI: A szobalány már távozik is.
SZOBALÁNY (vállvonogatva el a II. ajtón).
LEHOTAI: Talán a művésznő férjéhez van szerencsém?
SZENDREI (bemutatkozik, nem várja azonban, hogy Lehotai is bemutatkozzék): Szendrei…
LEHOTAI (szárazon): Örvendek.
SZENDREI (folytatja): Hogy ugy mondjam: a ház régi barátja… s ebben a minőségemben felvilágosithatom uraságodat, hogy ma délután abszolute lehetetlen. Kizárt dolog. Két előadás. Délután: züllött levegő a szinházban… Nem csoda. A nép beözönlik, s mikor a nép beözönlik, a jó levegő kiözönlik. (Nevet.) Vasárnap délután: lelkes publikum, szó sincs róla… Mikor az orromat kidugom a szinpadra, már bömbölik: Szendrei! (pauza) Szendrei! És a taps a felvonás végén dörög, mintha mogyorót törnének. Hálát adok a jó istennek, hogy mostanában nem vagyok benne délutáni darabban. De a müvésznő benne van. Ő mindenben benne van, mert ő a szinház támasza, talpköve, mely ha megdől, Róma le… satöbbi. Ami még nem volna olyan nagy baj, de a szinház is üresen marad.
LEHOTAI: Akkor talán ajánlom magamat és egy negyed órán belül…
SZENDREI: Ne is próbálja uram, én mondom Önnek, ne is próbálja.
LEHOTAI (kicsit türelmetlenül): Engedelmével, talán mégis…
SZENDREI: Kérem, kérem, negyedóra mulva ön egy reménynyel lesz szegényebb és egy csalódással gazdagabb.
LEHOTAI (kimegy): Volt szerencsém.
SZENDREI: Ajánlom magamat! (visszajön.) Kati! Kati! (kinyitja a II. ajtót) Kati! Kati!
Negyedik jelenet.
SZOBALÁNY (bejön): Kérem szépen.
SZENDREI: Itt megint rut árulás történt, fiam.
SZOBALÁNY: Ha a nagyságos ur azt hiszi…
SZENDREI: A nagyságos ur látta az ötöst.
SZOBALÁNY: Melyiket kérem?
SZENDREI: A tizkoronás ötöst, amit a szobalány az idegentől kapott. Maga, Katinka, öt forintért ugy eladta urnőjét, de ugy eladta, mint Józsefet az ő testvérei. Amire én csak azt mondom, hogy ilyen szobalány én-nálam nem szolgál soká.
SZOBALÁNY: De kérem, nagyságos ur, hiszen nem is a nagyságos urnál…
SZENDREI: Nem nálam? Tehát kegyed is vizsgálat alá veti az én itteni közjogi helyzetemet?! Hogy miért lakom én itt, a kilences szám alatt, mikor a gang tulsó oldalán a tizenötös az én lakásom, nem? Mikor maga meg az öreg szakácsné összeülnek tanácskozni, olyankor, drágám, egyébről sincs szó, csak arról, hogy mit akarnak itt ezek a szinészék, és főkép, mit akar itt ez a szinész, aki a művésznőnek senkije-semmije. Mert maguk tudják…
SZOBALÁNY: Mink nem tudunk semmit.
SZENDREI: Maguk, édesem, mindent tudnak, mert maguknak borzasztó sok van a fülük mögött, és ami a fülük mögött, az a szájukon és ami a maguk száján, az mindenki száján. De magukat én innen el fogom távolitani. Hogy enyhe szóval éljek. El. De el ám!
Ötödik jelenet.
MAGDA (az I. ajtón jön be, Szendrei háttal áll neki, a szobalány szembe vele.)
SZOBALÁNY: Kezét csókolom. (Odamegy és kezet csókol.)
SZENDREI (megfordul, elveszti kontenanszát, el az előbbi pergő beszédét. Nagyon meghunyászkodva): Kezeit csókolom.
MAGDA (a szobalányhoz): Kati, el! Balhátul! Csengetek, ha a vacsorát be kell adni.
SZOBALÁNY: Igenis. (El.)
(Kis csend.)
MAGDA (leteszi a kalapját egy székre, a köpenyegét egy sezlongra.)
SZENDREI (szolgálatkészen forgolódik körülötte. Nem beszélnek.)
MAGDA (leül, Szendrei állva marad): Szendrei!
SZENDREI (félénken): Parancsoljon velem.
MAGDA (megfenyegeti az ujjával): Szendrei!
SZENDREI (alázatosan): Magduska!
MAGDA: Szendrei… maga megint olyan szerepet játszott, amit senkisem osztott ki magának.
SZENDREI (kapkodva): Világért se… világért se…
MAGDA: Maga megint a cselédséget exercirozta, Szendrei.
SZENDREI: De igazán… igazán, csak a szobalányt…
MAGDA: Ugy? Csak? A szakácsné holnapra marad, nemde? És az inas holnaputánra.
SZENDREI: Az inas? Melyik?
MAGDA: Amelyiket holnapután felfogadok. Vagy azután, vagy amikor, akkor.
SZENDREI: Mért piheg annyira, Magda?
MAGDA: Mert a lift megint nem jár és gyalog kellett feljönnöm a harmadik emeletre. Máskor ne béreljen nekem lakást a harmadik emeleten, Szendrei, főparancsnok ur.
SZENDREI: Megint csufolódik.
MAGDA: Nem csufolódom. Hazajövök egy órácskára, két előadás közt, még gőzölög a fejem és már itt van Szendrei. Ki ő? Atyám? Nem. Gyámom? Nem. Férjem? Nem. Szeretőm? Nem.
SZENDREI: Mindene!
MAGDA: Semmim. A felfedezőm.
SZENDREI: S azóta is rajongó hive, tenyerén hordozója.
MAGDA (idegesen): Hagyja. Ne hordozzon a tenyerén. Szivesebben járok autón. A felfedezőm. Na. De valakinek csak fel kell fedezni az embert, édes barátom. Hányadszor mondjam ezt magának? Ha valahol tűz támad, azt a tüzet mindig egy valaki veszi észre először s az az egyvalaki szól a többieknek.
SZENDREI: Magduska… megbocsásson… bocsásson meg… a hasonlat rossz… Aki a tüzet észreveszi, azért szól a többieknek, hogy eloltsák. És én azért szóltam, hogy mindenki lássa, hogy mindenki gyönyörködjék benne és melegedjék mellette.
MAGDA (némileg unatkozva): No és… és, Szendrei?
SZENDREI: És most mindenki melegedhetik mellette, csak én nem… Hát igazság ez, Magda? (nagyon szomoru az arca).
MAGDA: Nem igazság, hanem rágalom, ó atyám, férjem és szeretőm. Maga tudja, kedves barátom, sőt maga tudja legjobban, hogy a tűz lobog, lobog, de senkit sem melegit. Istenem… huszonnégy éves leszek maholnap… nagykoru… és itt-állok egyedül, mint az ujjam… játszom és fürdöm a dicsőségben… Szerepek, megint uj szerepek… Gyönyörü! A férfiakat meg sem nézem magam körül Nincs időm. Meghalok és nem volt időm arra, hogy éljek. Hires nő vagyok és hol a szerelem? Sehol.
SZENDREI: Elég szomoru.
MAGDA: Nincs csók.
SZENDREI: Legyen.
MAGDA: Ez ismét ajánlkozásnak hangzik. Hagyja Szendrei. Bizza rám, majd ha akarom, mégis lesz.
SZENDREI: Hála istennek!
MAGDA: Ne hálálkodjék… A maga helyzete akkor is reménytelen lesz. Maga Szendreikém, maga állandóan elfelejti, hogy felesége van… Várjon, leteszem a gyürüimet… (Bemegy a III. ajtón.) Elfelejti…
SZENDREI (az ajtó felé fordulva, felelni akar.)
Hatodik jelenet.
PAULA (Szendrei felesége, jön a II. ajtón és az ajtóban megáll): Imre!
SZENDREI (odanéz): Kérlek… Mi az? Mindig akkor zavarsz, mikor a legjobban el vagyok foglalva…
PAULA (szelid szemrehányással): Itthon vagy és még haza sem jöttél…
SZENDREI: Jó, jó. Majd máskor harsonákat küldök magam előtt, mint a Sekszpir-darabokban, hogy bejelentsék az érkezésemet…
PAULA: Ó… azt nem muszáj…
SZENDREI: Pedig azt hittem, hogy muszáj… De ne zavarj, kérlek…
PAULA: Világért se akartalak…
SZENDREI: Az uj szerep… tudod… azt tanulmányozzuk…
PAULA: De hazajössz vacsorázni?
SZENDREI: Haza… haza… majd!… tedd félre…
PAULA: Olyan van, amit nem lehet félretenni.
SZENDREI. Olyan nincs. Mindent félre lehet tenni. A legtehetségesebb embert is. Engem már hónapok óta félretesz az igazgató…
PAULA. De kihül…
SZENDREI: Én is kihülök, mégis félretesznek.
PAULA: Hiszen fáj is neked.
SZENDREI: A vacsora nem olyan érzékeny, mint én.
PAULA: De nagyon jó vacsoránk van…
SZENDREI: Én is nagyon jó szinész vagyok. Csak erigy, erigy, kérlek, csak erigy…
PAULA: Megyek már… (kimegy a II. ajtón.)
SZENDREI (utánanéz): Ez is folyton a gyomromban keresi a szivemet és csodálkozik, ha nem találja meg.
Hetedik jelenet.
MAGDA (kijön az ajtón és folytatja, ahol az imént abbahagyta): Maga, Szendrei, állandóan elfelejti, hogy felesége van…
SZENDREI (sóhajt): Dehogy felejtem el.
MAGDA: És azt is elfelejti, hogy mestersége szerint szinész, szakmája szerint: hősszerelmes. Nem tartok semmilyen nőről kevesebbet, mint az olyanról, aki egy hősszerelmesnek esik áldozatul. Aki beugrik a kifestett arcnak, a puder és a pirositó enyhe keverékének, s az édes bajusznak, ami a szinházi fodrász tulajdona. Mindezt pedig azért mondom kedves Szendrei, mert látom, hogy maga négy év óta, a gyámkodás ürügye alatt, énrám vár… Folyton egy házban lakunk, és maga ugy tesz, mintha a feleségével őriztetne. De közben közel sem engedi hozzám azt a jó asszonyt, a barátnőmet.
SZENDREI: Nem igy van, nem igy van!
MAGDA: De igy van. Maga hálára számit. Szendrei. Azt várja, hogy kitör a hála. Fölfedezett, köszönöm. Elinditott a sinen, amin mehetek előre, köszönöm. Megyek is, de maga fut utánam, mert azt hiszi, hogy a hálát végül mégis csak inkasszálni lehet. Hát nem lehet, Szendrei, abszolute nem lehet. Ugy érzem, máris tulsok hála volt, hogy árnyékomnak szerződtettem.
SZENDREI (szomoruan): Csak tűr.
MAGDA: Vagy türöm… Mindegy. Kifelé a legrosszabb látszatoknak teszem ki magamat. Borzasztó, hogy a világ azt hiheti rólam, hogy egy amorózó – egy amorózó! – a szeretőm! (Fölkel és csenget.)
SZENDREI: Mit parancsol?
MAGDA (gunyosan): Behozatom szerény „estebédemet“.
SZENDREI: Honnan tudja, hogy szerény?
MAGDA: Onnan, hogy a szalónban teritettek. Hideg vacsora és a szalón, ezek együttjárnak a mi közös háztartásunkban.
SZENDREI (bizonytalanul): Menjek?
MAGDA (kedvesen): Miattam akár maradhat is.
SZOBALÁNY (jön a II. ajtón és teát hoz).
MAGDA: Mi van, Katinka?
SZOBALÁNY: Tea és felvágott.
MAGDA: Na látja, majordómusz ur, inkább arról gondoskodnék, hogy ne tömjenek minden vasárnap sonkával meg párizsival. (Szobalány kimegy.)
SZENDREI: Nem bizott meg vele.
MAGDA: Hát egyébbel megbiztam? Az egész ügyvédi kamarában nincs egy olyan fogadatlan prókátor, mint maga.
SZOBALÁNY (bejön, hozza a felvágottat).
SZENDREI (a szájára teszi a mutatóujját és könyörgő arcot vág, hogy Magda ne beszéljen).
MAGDA (jókedvüen): Az illető ugysem tudja, miről van szó.
SZENDREI: Az illető tudja.
MAGDA: Nem beszélhetek franciául.
SZENDREI: Miért ne?
MAGDA: Mert maga nem értené.
SZENDREI: Németül.
MAGDA: Németül az illető jobban tud, mint mi ketten együtt.
MAGDA: Igaz is? És maga? Maga otthon vacsorázik?
SZENDREI (akadozva): Nem… Paula ma nem főzött… el is ment vizitbe…
MAGDA: Akkor tartson velem. Kérek még egy teritéket.
SZENDREI: Nem kell. Már itt van.
MAGDA (vidáman): Nini. Csakugyan. Látja, látja, ez az én helyzetem. Szendrei megint meghivta magát vacsorára. A páros napokon itt vacsorázik. Viszont a páratlan napokon itt ebédel.
SZENDREI: De Magda… én nem hittam meg magamat…
MAGDA: És a teriték?
SZENDREI: A szobalány tette föl előre…
MAGDA: Még rosszabb. Már a szobalány is összead bennünket. (Az arcához nyul). Egy kis festék, ugy látszik az arcomon maradt. (Elindul a háló felé). Addig kitöltheti a teát, hogy a sokféle minősége mellett még háziasszonynak is érezhesse magát… (Bemegy III.)
SZENDREI (gyorsan a csengőhöz ugrik, látszik, hogy idegességében kétszer nyomja meg a csengőt)
Nyolcadik jelenet.
SZAKÁCSNÉ (bal II): Tetszik?
SZENDREI: Mért jött be maga?
SZAKÁCSNÉ: Mert kettőt tetszett csöngetni. Egy: az szobalány. Kettő: az szakácsné. Három: hogy vizet hozzunk. Négy: hogy kenyeret. Tetszik tudni.
SZENDREI (boszusan): Nem tetszik tudni.
SZAKÁCSNÉ (harapósan): Pedig tudhatná a nagyságos ur.
SZENDREI (szórakozottan): Miért?
SZAKÁCSNÉ: Mert régebben szolgál a háznál, mint én.
SZENDREI (mintha nem venné észre a gorombaságot): Nem az a kérdés. Hanem, hogy mért van ma hideg felvágott?
SZAKÁCSNÉ: Meleg vacsora van.
SZENDREI: Hol?
SZAKÁCSNÉ: Odaát, a nagyságos uréknál.
SZENDREI (lenyeli a gorombaságot): De itt?
SZAKÁCSNÉ: Itt vasárnap van.
SZENDREI: Ez az egész?
SZAKÁCSNÉ: Ez. Vasárnap csak ott van meleg vacsora, ahol az asszony maga főz.
SZENDREI: Másutt nincs?
SZAKÁCSNÉ: Nincs. A királynál se.
SZAKÁCSNÉ (makacsul): Ott se.
SZENDREI: Kitünő. Beavatott körökből jelentik.
SZAKÁCSNÉ: Elég szép tőlem, hogy itthon ülök, mikor sétálni is mehetnék…
SZENDREI Hová?
SZAKÁCSNÉ (kurtán): Az orrom után.
MAGDA (bejön, simogatja az arcát, mint aki mosakodott): Juli, kimehet.
SZAKÁCSNÉ: (el bal II.)
MAGDA: Szendrei, mért kezd velük, hiszen mindig maga huzza a rövidebbet?
SZENDREI: Jó, jó… majd én megtanitom őket!
MAGDA: Hagyja. Inkább üljön le vendéglátó asztalomhoz és egyék. És a tea?
(Az asztalkához ülnek, Szendrei gyorsan kitölti a teát.)
SZENDREI: Parancsol egy szelet sonkát?
MAGDA: Kérek háznagy ur.
SZENDREI: Kenyeret vagy kiflit?
MAGDA: Amit ön ad, kedves gazda.
SZENDREI: Ásványvizet, vagy egy pohár borocskát?
MAGDA: Vizet, édes pincemesterem.
(Kis szünet. Magda nem eszik.)
SZENDREI: Mért nem eszik?
MAGDA: Nem vagyok éhes.
SZENDREI: Mért nem iszik?
MAGDA: Nem vagyok szomjas.
SZENDREI: Hát akkor… (nem tud mit mondani.)
MAGDA: Unom magamat, Szendrei. És mért unom magamat? Mert unom magát…
SZENDREI (nagyon szerényre huzza össze magát.)
MAGDA: Szendrei, kenyeres pajtásom, a maga órái meg vannak számlálva…
(Kint csengetés.)
SZENDREI (nem figyel a csengetésre): Nem mondhatja ezt komolyan…
MAGDA: Kit hoz az ördög? Mit akarnak tőlem? Mit akarhatnak még tőlem egy délutáni és egy esti előadás közt, vasárnap!
SZENDREI: Az a sürgős ember lesz.
MAGDA: Az a…? Melyik?
SZENDREI: El is felejtettem megmondani.
SZOBALÁNY (bejön az előszoba felől): Az az ur van itt, aki az előbb itt volt.
MAGDA: Szendrei! talán ahelyett, hogy itt ostobaságokat beszéltünk oda-vissza, inkább megmondta volna, hogy kerestek.
SZOBALÁNY: Itt a névjegye. (Odaadja.)
MAGDA (elveszi a névjegyet és olvassa): Lehotai Emil. Na, most sokat tudok. Furcsák ezek a civil-emberek.
SZENDREI: Furcsák.
MAGDA: Miért?
SZENDREI: Nem tudom.
MAGDA: Na látja. Azért furcsák, mert ráteszik egy névjegyre a nevüket s azt hiszik, hogy ezzel már minden felvilágositást megadtak a személyükről.
SZENDREI: Igen.
MAGDA: Ne helyeseljen. Nem tudja, hogy mit gondolok. Hiszen azt se tudja, amit maga gondol.
SZENDREI: Igen.
MAGDA: Egy ilyen civil-ember névjegyén annak is rajta kellene állni, hogy micsoda, hol született, hány éves…
SZENDREI: Mikor halt meg.
MAGDA: És még akkor sem tudna az ember semmit. Különben egyre megy. Nem fogadom Lehotai urat. (A szobalányhoz). Mondja meg, hogy nagyon sajnálom, két előadás közt vagyok. Fáradt és ideges. Legyen szerencsém holnap.
SZOBALÁNY: Igenis. (kimegy I.)
SZENDREI: Már az előbb is itt volt.
MAGDA: Itt? és a ház ura fogadta. Nemde? Mert a ház ura a vendégeimet is fogadja?
SZENDREI: Ugyan, Magda! Vendég? Egy ismeretlen ur!
MAGDA: Nem ismeretlen (fölveszi a névjegyet) Lehotainak hivják.
SZENDREI: Maga mondta, hogy ez kevés.
MAGDA: Nekem. Magának elég.
SZENDREI: Én csak megmondtam neki, amit az imént maga is: két előadás, fáradt, ideges… nem fogadhatja…
MAGDA: Akkor fogadom.
SZENDREI: Azért is?
MAGDA: Azért is.
SZOBALÁNY (jön I): A nagyságos ur igen kéri a kisasszonyt, hogy, ha csak egy lehetőség van, fogadja.
MAGDA: Vezesse a dohányzóba.
SZOBALÁNY: Nem lehet. Az uj szerep ruhái vannak a székeken, meg a sezlongon.
MAGDA: Akkor ide. Van egy lehetőség, ugy-e, Szendrei? És az ugy hangzik, hogy maga legyen szives hazasétálni. Katinka, hamar szedd le ezt a kis asztalt, gyere vissza és vezesd be azt az urat.
SZOBALÁNY: Igenis (gyorsan szedi az asztalt).
MAGDA: Katinka, mehetsz. (Szobalány ki II.) Szendrei mehet. Indulás, drága gyámom.
SZENDREI: Igazán nem maradhatok?
MAGDA: A szinész müvészete nem maradandó! Nem maradhat. Pá.
SZENDREI: (lehorgasztott fejjel megy II. felé.)
SZENDREI (találkozik a szobalánynyal, sziszegve): Dolgozik az ötös, mi?
SZOBALÁNY: (II. felől átmegy I. felé.)
MAGDA: (Megigazitja a frizuráját.)
SZOBALÁNY: (kivül nyitja az ajtót, ő maga nem jön be, bebocsátja Lehotait.)
Tizedik jelenet.
LEHOTAI (bejön, meghajtja magát): Kezét csókolom, nagyságos asszonyom.
MAGDA: Kedves jó uram, nem haragszik, ha őszinte vagyok?
LEHOTAI: Lekötelez.
MAGDA: Még azt sem tudom, mondjam-e önnek, hogy foglaljon helyet. Nem akartam fogadni, ugy-e bár? ön azonban ragaszkodott hozzá.
LEHOTAI: Megbocsájt… igen sürgős, fontos ügyben…
MAGDA: Igen, igen… De ma a rendesnél is kimerültebb és rosszabbkedvü vagyok…
LEHOTAI: Nagyságos asszonyom, ha a dolog nem volna igazán életbevágó…
MAGDA: Éppen ezért megkérem, halasszuk holnapra talán. A kegyed érdekében mondom, kedves… (keresi a nevet, a névjegy után nyul).
LEHOTAI (szerényen): Lehotai.
MAGDA:… Lehotai ur. Holnap délután szivesen állok rendelkezésére. Nagyon kérem, ha lehet… Ha lehetne… Holnap.
LEHOTAI: Megbocsát, nagyságos asszonyom. Lehetetlen. Vakmerőség, hogy feljöttem háborgatni önt, vakmerőség, hogy ragaszkodom ahhoz, hogy fogadjon s még nagyobb vakmerőség, hogy mikor ön ilyen kedves kérést intéz hozzám, azt felelem rá, hogy lehetetlen. Elnézést kérek, a halmozott illetlenségért. Az ügy fontossága…
MAGDA: Kérem. Ön tudja. Foglaljon helyet.
LEHOTAI: Nagyságos asszonyom… A legnagyobb, a legkinosabb zavarban vagyok… Nem vagyok már fiatal ember…
MAGDA (ránéz): Nem öreg.
LEHOTAI:… mindamellett az első percekben ugy viselkedem, mint egy gyerek, akire virgács vár, vagy egy diák, aki professzor előtt áll.
MAGDA: Csak az első percekben? Azután nem?
LEHOTAI (szerényen): Legalább ugy remélem… Nagyságos asszonyom, olyan okosnak és megértőnek mutatkozott már eddig is, hogy ugy érzem, ki fog segiteni a zavaromból.
MAGDA: Jó. Akkor üljön le, először. Másodszor ne szólitson nagyságos asszonynak, mert nem vagyok asszony. Leány vagyok. Viszont igaza van, ha nem akar kisasszonynak szólitani, mert az a szobalányom cime. Tudja mit?
LEHOTAI: Parancsoljon.
MAGDA: Szólitson kegyednek, önnek, magának, vagy ne szólitson sehogy. Ez a legegyszerübb.
LEHOTAI: Igen… A legegyszerübb… Igen… arra akartam megkérni, nagyon szépen megkérni, hogy egy negyed óra mulva, mikor már elmondtam, amiért idejöttem, ne kergessen ki.
MAGDA: Ejnye… de furcsa. Ne kergessem ki?
LEHOTAI: Igen… azt kérem.
MAGDA: Hát azt hiszi, ki fogom kergetni?
LEHOTAI: Ki, biztosan.
MAGDA: Különös. Ezennel megigérem Önnek, hogy nem kergetem ki.
LEHOTAI: Köszönöm. És még arra is meg kell kérnem, hogy abból, amit mi ketten most beszélni fogunk, senkise tudjon meg, soha, egyetlen igét se.
MAGDA: Érdekes. Vasárnap délután, két előadás közt, eljön hozzám valaki, nem engedi elküldetni magát… Bejelenti, hogy olyan dolgokat fog mondani, amikért kikergetem… És aztán titoktartási esküt tétet velem. Érdekes. Az esküt leteszem.
LEHOTAI: Ezt… ezt… engedje meg… komolyan veszem.
MAGDA: Komolyan is teszem. Mindig komoly vagyok; ha nevetek, akkor a legkomolyabb.
LEHOTAI: Én… Én most ugy beszélek Önnel, nem mint egy nővel, hanem ugy, mintha férfival beszélnék… uriemberrel. Nem is ugy… mint a gyóntatómmal… olyan sulyos és bünös és csunya dolgokat mondok el… Kérem… Legyen türelemmel…
MAGDA (bólint).
LEHOTAI: És tekintsen régi barátjának… vegye ugy, mintha gyerekkora óta ismerne…
MAGDA: Legyen nyugodt. Barátomnak tekinthetem. Olyan kevés barátom van.
LEHOTAI: Köszönöm. Akkor engedje meg, hogy hirtelen, behunyt szemmel, ahogy veszedelmes árkot szoktak átugrani, megmondjam, hogy van ebben a városban egy nő, aki meglepően hasonlit kegyedhez, a haja szine, az arca, a termete, a járása… s az a nő…
MAGDA: Az ön szeretője?
LEHOTAI: Az. Hálás vagyok, hogy megkimélt a szó kimondásától. Férfinak égeti a száját.
MAGDA: Tudom, barátom. Van egy olyan nő, magam is ismerem. Az ilyesmit mint kedves csemegét tálalják fel a művésznő ismerősei. Beszéltem is vele.
LEHOTAI: Megbocsát, megbocsát… lehetetlen. Ha igy volna, nekem tudnom kellene róla.
MAGDA: Pedig igy van. Beszéltem vele abban a virágos boltban, ahol a kislány eladó-mamzell. De ön, ugylátszik, nem nézett a szemébe… elég csodálatos. Vagy az enyémbe nem nézett. Annak a kislánynak kék szeme van… az enyém barna.
LEHOTAI: Nem, nem, nem, az én asszonyomnak is barna a szeme. Asszony. Férjes nő. Bocsásson meg, hogy folytatom a csuf indiszkréciót. Egy nagyrangu államtisztviselőnek, arisztokratának, a felesége.
MAGDA: Méltóságos asszony?
LEHOTAI: Kegyelmes.
MAGDA: Szép?
LEHOTAI: Nézzen a tükörbe.
MAGDA: Kedves?
LEHOTAI: Nekem sokáig a legkedvesebb volt.
MAGDA: Nem merek kérdezni tovább… Nem tudom, nem lépem-e át a határokat, amiket ön, aki régi jóbarátom ugyan, de akit mégis ma láttam először, engedélyez számomra.
LEHOTAI: Ezer, ezer bocsánat. Én most egy szerelemről beszélek, ami önt nem érdekli…
MAGDA: A szerelem mindenkit érdekel.
LEHOTAI: S főként egy szerelemről, amiből önre csak kinos kényelmetlenség… De ezt hagyjuk későbbre.
MAGDA: Hogy hivják azt az asszonyt? Csak a keresztnevét kérdem.
LEHOTAI: Margit a neve. De a másik nevét is meg fogja tudni. Mert ahhoz, amit még mondanom kell, önnek ismerni kell az összes adatokat… Margit a neve. Két gyönyörü gyereke van… Mondja, folytathatom? Nem rettenetes, hogy ilyeneket mondok?
MAGDA: Rettenetes. De ön tudja, hogy mért mondja, folytassa.
LEHOTAI: Három esztendeje, hogy egymásra akadtunk… és… és… megszerettük egymást… Kérem, nagyon kérem, ne gondoljon szaladó, léha és ostoba szeretkezésre.
MAGDA: Nem gondolok. Szerelemre gondolok.
LEHOTAI: Igazi, vad és bolond szerelemre. Mikor a férfi elveszti az eszét, ha két lépésről megérzi a nő hajának az illatát, vagy meglátja a csipője ringását, vagy meghallja a hangjának zengését, mikor tele van azzal a nővel, csordultig tele… mikor, mikor szeret… És mikor a nő nem tud magáról, nem a világról, csak szédül és összeroskad és mindig a férfi karjába roskad…
MAGDA: Igen… igen… értem…
LEHOTAI: Hiszen tudja, vagy ha nem tudja, hallott róla, hogy van ugy, hogy két ember, aki sohase hallott egymásról, egyszerre csak találkozik, egymásra néz, kigyullad, összefonódik, megörül és ég, ég, csodálatosan, gyönyörüen, halálosan. Van ugy…
MAGDA: Van ugy… Maga… maga barátom nagyon szépen beszél a szerelemről.
LEHOTAI: Az én asszonyom, az én édes, szép asszonyom, aki csak abban különbözik kegyedtől, hogy csendes, halk és álmodó asszony…
MAGDA: Honnan tudja, hogy én másmilyen vagyok?
MAGDA: Á! a szinpad. (tagadóan rázza a fejét). Mondja tovább.
LEHOTAI: Az én asszonyom rám bizta vakon az életét, jött utánam, amerre vittem és nem kérdezte, mi lesz, mi a vége… csak szeretett, ahogy és is csak szerettem…
MAGDA: Különös… olyan különös… egy férfi, akit sohase láttam… itt van, beszél velem… elbódultan mondja, hogy hogyan szeret, hogyan imád… egy másik nőt… egy másikat, aki olyan, mint én vagyok… különös. De mondja tovább. Ne törődjön velem. Nyilván van ez még tovább is Ha nem volna, ezt sem mondta volna el.
LEHOTAI: Köszönöm, hogy ilyen szépen gondolkodik rólam, akit nem is ismer.
MAGDA: Már ismerem… egy kicsit… mondja tovább.
LEHOTAI: Csaknem három esztendeig tartott ez a gyönyörü szerelem, amig el nem kezdett lehülni, meghiggadni, elcsöndesedni. S talán ennek következtében lettem én vigyázatlanabb… De tény, hogy megláttak bennünket…
MAGDA: A férj?
LEHOTAI: Előbb nem a férj. Valaki más, nem tudom ki, aki irt a férjnek.
MAGDA: Névtelen levelet?
LEHOTAI: Azt.
MAGDA: A férj ugy-e eldobta a levelet?
LEHOTAI: De előbb megmutatta nékem.
MAGDA: A férj eszerint barátja Önnek?
LEHOTAI: Az. Csendes ember, gőgös, hivatalember, de veszedelmes ember. Szikár, konok, rossz ember. Nagyon megijedtem.
MAGDA: Fél tőle?
LEHOTAI: Nem félek.
MAGDA: Akkor miért ijedt meg?
LEHOTAI: Mert félek tőle.
MAGDA: Fél? Nem fél?
LEHOTAI: Nem félek magam miatt, de félek az én asszonyom miatt.
MAGDA: Nem a magáé! Az övé!
LEHOTAI: Nem volt az övé! Az enyém volt.
MAGDA: A nő azé, aki elvette.
LEHOTAI: A nő azé, akinek adta magát. Neki: a felesége. Nekem: két esztendeig az életem. De a férj ragaszkodnék a tulajdonjoghoz és ha megtudná, hogy az enyém volt, ami az övé, elpusztitaná az asszonyt. Nyugodt ember, rossz ember, azt hinné, hogy joga van hozzá.
MAGDA: Van.
LEHOTAI: Nincs. De mégis megtenné. Elpusztitaná a nőt, aki nem is tehet semmiről. Aki akaratlan és ártatlan volt, mint a gyerek.
MAGDA: Ártatlan… barátom… kicsit ferdén látja a helyzetet.
LEHOTAI: Elpusztitaná! Ez döbbentett meg már akkor, mikor a névtelen levelet megmutatta és nagyon rosszizüen nevetett.
MAGDA: Nevetett?
LEHOTAI: Nevetett.
(Szünet.)
MAGDA: Mért nem folytatja?
LEHOTAI: Félek attól, amit mondani fogok. És öntől.
MAGDA: Szép, hogy bevallja. De ne féljen.
LEHOTAI: Megpróbálom… mert… most… tudja… ez a legnehezebb.
MAGDA: Folytassa. Most kezd nagyon érdekes lenni. Eddig csak szép volt.
LEHOTAI: Igen. De most csunya lesz. Innen kezdve ön is… Ott hagytam el ugy-e, hogy…
MAGDA: A névtelen levél…
LEHOTAI: Igen. De az már régen elmult… Tegnap azután, mikor fentvoltam náluk, az asszony nem volt bent a szobában, a férj a vállamra tette a kezét és azt mondta: „A feleségem a szeretőd“. „De öregem…“ „Hogy beszélhetsz ilyet, amig…“ „Láttalak benneteket.“ „Minket?“ „Titeket, közelről, husz lépésről, de ti egész vakok vagytok, nem láttatok. A feleségem volt.“ „Nem az volt.“ „Az volt, én magam láttam. Az arcát is láttam.“ Én… én rekedten röhögtem, nincs rá más szó, rekedten röhögtem… és azt mondtam…
MAGDA: Mit mondott?
(Innen a jelenet egész vontatott.)
LEHOTAI: Azt mondtam, hogy nem a felesége volt.
MAGDA: Igen, igen… Ezt már hallottam.
LEHOTAI: Hogy tévedt, tévedt!
MAGDA: Ezt is képzeltem.
LEHOTAI: Nem a felesége volt.
MAGDA: Hanem?
LEHOTAI: Hanem… (Kinos pauza.)
MAGDA: Hanem én?
LEHOTAI: Ön (Kimeredt szemmel néz rá. Szünet.)
MAGDA: Ezt mondta?!
LEHOTAI: Ezt.
MAGDA: Ezt mondta?!
LEHOTAI: Ezt.
MAGDA (izgatottan): Hogy merte?
LEHOTAI: Egy… egy asszony élete… becsülete…
MAGDA (növekvő izgalommal): Ember! hogy merte! Ki az az asszony!
LEHOTAI (csendesen): Az az asszony, akit szerettem.
MAGDA (nagy izgalommal): A maga szeretője, a maga kegyelmes szeretője. Ki az? Mit tudom én. Egy férjes asszony, aki megcsalja az urát. Annak a becsülete. Hol van az? Egy budai legénylakásban, mi? egy szőnyeges kereveten, mi? vagy a fehér medvebőrön, ami a kandalló előtt fekszik. Ott? Mindenütt, ahol ölelkezni lehet. Ahol forrni lehet ugy-e? Mert forrni jó, tüzelni, égni lobogni, mert az is jó.
LEHOTAI: Kérem, kérem, könyörgöm, ne mondjon ilyen iszonyu dolgokat.
MAGDA: Hallgasson. Ne védje az asszonyát. Engem ki véd meg? Az én becsületemnek hol a lovagja? Mondja! (Meg fogja elül a kabátjánál). És hol az én becsületem! Mi? Az sehol sincs? Hogy merte!?
LEHOTAI: Az istenért, csillapodjék!
MAGDA: Nekem nincs becsületem? nekem, aki husz esztendős vagyok, szereplő, szép, hires, divatos, aki mindent tudok, mert a szerelem csatornái mellett élek és tiszta vagyok, lány vagyok, lányabb, mint a maga asszonya, mielőtt nászéjszakára cipelték… Hát az én becsületemet akármelyik jöttment felhasználhatja… Akármelyik. Ki? Lehotai!… A szeretője becsületének a kifoltozására!
LEHOTAI: Igy kellett… A helyzet… a kinos pillanat.
MAGDA (magánkivül): Hiszen akkor… akkor minden személy, akinek fitos az orra, akiben egy vonás van az én arcomból, mindegyik az én nevemet dobja oda, valahányszor egy savanyu csókon rajtacsipik. És én, a szinésznő, aki fürödhetném a szerelemben, de ugy élek, mint a klastrom apácája, én hiába vagyok fehér, tiszta és szent, mindenki engem ölel és az én testembe törli az ajakát. (Összerázkódik.) Hogy merte!
LEHOTAI: Belátom és térdenállva…
MAGDA: Nem látja be. Mondja: hogyan kerülhetek én olyan helyzetbe, hogy egy idegen embertől, akit ma látok először, akiről egy félóra előtt még azt sem tudtam, hogy a világon van, ilyeneket kelljen végighallgatnom, hogy egy ismeretlennek ilyeneket kelljen mondanom?! A lányságommal kérkednem? Kirakatba tennem az ártatlanságomat, az érintetlenségemet!
LEHOTAI: Ami elégtételt én adhatok…
MAGDA (nem engedi beszélni): Honnan? hogyan? És ha itt előttem főbelövi magát és ha megirja annak az embernek, hogy hazudott, akkor is… ki hiszi el? Ki hiszi most már, hogy őexellenciája és nem a szinésznő: őnagyméltósága settenkedett fel egy hátulsó lépcsőn, fütött szobába, férfi ölébe és nem a szinésznő, akinek ez kenyere. A kegyelmes asszony, akinek két aranyhaju babája van, ment el egy kis izgalomért, egy kis csiklandásért Senki urhoz és nem a szinésznő, aki ugy is eljár Mindenki urhoz? Ki hiszi el? Ki hiszi el? Mit csináljak önnel?
LEHOTAI (csendesen): Ha tudnám, hogy azzal csilapodnék, azt mondanám, üssön meg. Férfiasan, ököllel.
MAGDA: Ó, ha férfi volnék, összetörném! De igy?… Nevetne rajtam otthon, hogy ezt milyen olcsón elintézte.
LEHOTAI (csendesen): Nem nevetnék, megérteném.
MAGDA (föl és alá jár): Mit tegyek önnel? Én, aki nő vagyok, aki semmit sem tehetek Mit tegyek, mondja, mit tegyek! (ujra növekvő haraggal.) Már az előbb, mielőtt alkalma lett volna rám önteni ezt a szennyet… El kellett volna távolitanom. Nem ismerem!… Nem volt itt!… Valaki elkövetett egy aljasságot a személyemmel. Nem tudok róla!… Nem hallottam!… De most menjen! Kikergetem, igenis kikergetem, mert nem tehetek egyebet. Ha férfi volnék, korbáccsal hajszolnám ki… Ki! Ki innen!
LEHOTAI (fölkel, megy az ajtó felé csendesen): Megmondtam, hogy kikerget… és… és… igaza van.
MAGDA: Nem igaz! Ó nem! Ez is olcsó volna! (rákiált.) Maradjon! (csönget.)
LEHOTAI (csendesen): A cselédeivel dobat ki? Kérem… ugyis meg kellett alázkodnom azzal, hogy idejöttem… Kérem!
SZOBALÁNY (jön II): Parancsol a kisasszony?
MAGDA: Erigy át Szendrei urért. Otthon van a lakásán.
SZOBALÁNY: Igenis (el).
LEHOTAI: Mit akar csinálni az istenért? Ön azt mondta, hogy maradjak, tehát nem mehetek el. Hiszen én bántottam meg önt… s ön most tönkretesz egy asszonyt, aki nem bántotta…
MAGDA (élesen): Bántott a szeretője! Én nem tehetek semmit… de egy férfi elé állitom önt… az… az… agyonverheti.
LEHOTAI: Könyörgöm… engedje meg, hogy elmenjek… mielőtt egy harmadik személyt is belevon… amibe nekem sem lett volna szabad önt belevonnom… legyen irgalmas…
MAGDA: Nem leszek.
LEHOTAI: Megesküdt, hogy titokban tartja… mindenre kérem, ami szent ön előtt… hadd megyek el!…
MAGDA: Ha férfi, itt marad.
LEHOTAI: Esedezem!
MAGDA: Ne könyörögjön!
LEHOTAI: Nincs jogom tönkretenni azt az asszonyt… botránnyal elhozni az urától… nincs jogom.
MAGDA: Mért nincs?
Tizenegyedik jelenet.
SZENDREI (bejön III, áll az ajtóban).
MAGDA (megismétli a kérdést): Mért nincs?
LEHOTAI: Mert már nem szeretem.
(Szünet.)
SZENDREI: Magduska… hivatott?
MAGDA (kis pauza után): Igen, hivattam. Idehallgasson. Ez az ur (rámutat és ránéz Lehotaira). Ez az ur… Lehotai ur… nagyon fontos dologban…
LEHOTAI (könyörgő arccal néz rá).
MAGDA: Nagyon fontos dologban jött fel. Azt akarja, hogy a tél folyamán…
SZENDREI: A tél folyamán?
MAGDA: Igen… a tél folyamán… lépjek fel egy házi szoáréjukon… ezt akarja? Nemde? (Lehotaira néz erős szemmel.)
LEHOTAI (nem felel).
MAGDA (parancsolóan): Ezt akarja? Ugy-e?
LEHOTAI: Ezt.
SZENDREI: Magduska… és ezért?
MAGDA: Igen… ezért. A maga tanácsa nélkül, tudja, hogy semmit sem teszek.
SZENDREI: Nagyon… nagyon megtisztelő.
MAGDA: Én magántársaságokban nem szoktam fellépni, tudja. Fellépjek? Mondja Szendreikém, fellépjek?
SZENDREI: Fel… le… nem tudom… ahogy gondolja. Ezért hivatott?
MAGDA: Ezért, Szendreikém. Köszönöm, hogy olyan kedves volt. És most még a részleteket is meg kell beszélnem Lehotai urral.
SZENDREI: Részleteket?
MAGDA: Igen, azért nem is tartóztatom.
SZENDREI (Magdához): Magda… (Lehotaihoz) Ajánlom magamat.
Tizenkettedik jelenet.
MAGDA (az ajtóig kiséri): Pá. (Engesztelően) Jőjjön be este az öltözőmbe (visszajön).
LEHOTAI: Ön… ön ugy tett, mint a legerősebb férfi (kezet csókol neki).
MAGDA: Nem barátom… ugy tettem, mint a leggyöngébb asszony.
LEHOTAI: Akármit tett volna, igaza lett volna.
MAGDA (bizonytalanul): Nem tudom… talán nem is lett volna igazam. Mondja: nagyon szereti maga azt az asszonyt?
LEHOTAI: Nagyon szerettem.
MAGDA: És az az asszony olyan mint én?
LEHOTAI: Olyan.
MAGDA: De nem egészen?
LEHOTAI: Most látom, hogy nem egészen.
MAGDA: És elkövette miatta ezt az aljasságot? Elkövette?
LEHOTAI: El.
MAGDA: Mert aljasság?
LEHOTAI: Az. A legnagyobb aljasság.
MAGDA: Hát… látja… ez… ez szép.
LEHOTAI: Szép?
MAGDA: Hogy már azért az asszonyért ilyen aljasságot tud elkövetni.
MAGDA: Azért, aki nem is volt egészen a magáé! Aki a másé volt, amikor az a más akarta… és most is a másé… aki nem olyan, mint én vagyok, nem lehet olyan. (Fölkel. Hamar). De hagyjuk ezt. Üljön le ujra.
LEHOTAI: (Leül.) Köszönöm.
MAGDA: Biztosan nem azért jött, hogy nekem ezt elmondja?
LEHOTAI: Valóban nem.
MAGDA: Mert ez titokban is maradhatott volna.
LEHOTAI: Csakugyan.
MAGDA: Ennek tehát még folytatása van.
LEHOTAI: Van.
MAGDA: És a folytatásnak még hajmeresztőbbnek kell lennie.
LEHOTAI: Az is. Mikor a férjnek azt mondtam, hogy ön az…
MAGDA: Mindjárt elhitte. A gazember!
LEHOTAI: A gazember nem hitte el.
MAGDA: Derék ember.
LEHOTAI: Akkor én azt mondtam, hogy győződjön meg róla.
MAGDA (felugrik): Hallatlan! (leül.) Mondja tovább, igyekszem kibirni.
LEHOTAI: Azt mondtam a férjnek, hogy jó, ha nem hiszi, jöjjön el hozzám. Bemutatom magát neki.
LEHOTAI: Magát. Holnap délután 6 órakor.
MAGDA: Hogy mutassam meg, hogy nem csak a szeretője vagyok, hanem a szemérmetlen szeretője. Szinésznőmetresz, aki nem is szégyenli magát.
LEHOTAI: Ne igy fogja fel.
MAGDA: Játsszam el az arcátlan nőt, aki nem bánja, ha kedvese a csókszagra vendéget is hiv. Szinésznőnek szabad. Szinésznőnek minden mindegy. Ott szeretkezik, ahol akar, akivel akar… szinésznő: rongy (lehajtja a fejét, csendesen sir).
LEHOTAI (zavartan néz körül): Kérem müvésznő, asszonyom, kisasszony… (megsimogatja a fejét.) Sir?
MAGDA (fölkapja a fejét): Nem sirok. Csak szégyellem magam, hogy van egy ember ezen a világon, aki ilyesmit föltételez rólam és akit meg sem büntethetek érte.
LEHOTAI: Miért nem?
MAGDA: Mert idegen. Mert senkim. Ha szeretője volnék és ezt kérné tőlem, akkor nem tenném meg és megcsalnám, a halálos ellenségével csalnám meg, de igy…
LEHOTAI: Igy?
MAGDA: Igy… (pauza.) Megteszem.
LEHOTAI: Megteszi?
MAGDA: Meg. Nem tudom miért? Meg. A szerelem miatt, ami nem érdekel.
LEHOTAI: Mindenkit érdekel.
MAGDA: A szerelem miatt, ami másé.
LEHOTAI: Mindenkié.
MAGDA: Ami sértő rám nézve.
LEHOTAI: Hizelgő… minden nőre.
MAGDA: Nem igaz, de mindegy. Megmentem az ön asszonyát.
LEHOTAI: És, ha nem bántom meg vele…
MAGDA (nevet): Mondja, megbánthat-e maga engem valamivel?
LEHOTAI: Ha nem bántom meg vele, a… vagyonom felét felajánlom ezért a félórárért.
MAGDA (felpattan): Nem teszem meg. Nem teszem meg. Hogy tételezhette fel, hogy egy jó nő pénzért kapható a rosszra? Az ingyen van barátom. Ahogy a jó is ingyen van a rossz nőtől. Amit elmondott, azzal, minddel, csak felháboritott. De ezzel megsértett.
LEHOTAI: Nem akartam.
MAGDA: Ezt nem akarta: a többit akarta. Férfilogika. Inkább mondja el a részleteket.
LEHOTAI: Holnap délután, hat órakor, a lakásomon. Koháry-utca 9.
MAGDA: Nincs is messze. És nincs Budán. Bocsánat, hogy Budával meggyanusitottam.
LEHOTAI: És átadok egy kulcsot.
MAGDA (megnézi): Aluminium… szerelmi kulcs…
LEHOTAI: A hátsó lépcső előszobáját nyitja, az előszoba után egy kis szoba jön, annak az ajtaján legyen kegyes kopogni, nehogy véletlenül is meglepetések érhessék. Az inasom…
MAGDA: Nagyobb meglepetés annál, hogy elmegyek a legénylakására valakinek, akihez semmi közöm, igazán nem érhet. Kosztüm?.
LEHOTAI: Nézzük csak… mi is volt rajta akkor? Valami olyan lila ruha és structollas kalap.
MAGDA: Milyen gyerekség! Átöltözési komédia! És milyen valószinütlen.
LEHOTAI: Ha látná az én asszonyomat, nem mondaná, és különben is: husz lépésről… ugy-e, arról van szó?… Nem is lesz nehéz a bizonyitás!…
MAGDA: Mondja… mert mégis, igy látatlanban, csaknem lehetetlen… Hátha az az asszony… mozgásban, testtartásban nem is hasonlit hozzám… Hátha… nem volna lehetséges, hogy lássam? Ha egy pár percre is.
LEHOTAI: Nem tudom. Talán… Rá kell beszélnem.
MAGDA: Hol van az az asszony? (őszintén.) Szegény. Ott lent drukkol, hogy ez a vakmerő szamárság sikerül-e. Menjen gyorsan és hozza fel. Próbálja meg.
LEHOTAI: És ha nem sikerül?
MAGDA: Gondolja, hogy sikerül. A nehezebbik fele sikerült. Hitte volna?
LEHOTAI: Nem.
MAGDA: Látja… mégis sikerült. Siessen. Nekem még át kell öltöznöm, mert szinház után még rám olvasnak egy tragédiát a direktoromnál.
LEHOTAI: Nem sok idejét vesszük el… Kezét csókolom… (megy).
MAGDA (utána szól, mikor az I. ajtónál van): Még egyet: mi a parfömje a kegyelmes asszonynak?
LEHOTAI: (visszafordul): De hisz az…
MAGDA: Az is fontos.
LEHOTAI: A parfőmje?
MAGDA: Igen, igen, az hozzá tartozik a nőhöz.
LEHOTAI: Ciklámen.
MAGDA: Köszönöm. (Lehotai el.) Ciklámen.
(Kis szünet. Csönget.)
Tizenharmadik jelenet.
SZOBALÁNY (bejön II.)
MAGDA: Katinka, az egyszerübb estélyi ruhám rendben van?
SZOBALÁNY: Igenis.
MAGDA: Akkor bejösz és rámadod. De előbb hamar hozol egy limonádét. Kiszáradt a torkom.
SZOBALÁNY: Igen… de a konyhában…
MAGDA: Mi van a konyhában?
SZOBALÁNY: Valaki vár.
MAGDA: Várjon! Siess. Hozd a limonádét. (Fölveszi a köpenyét és kalapját és beviszi a III. ajtón. Csak egy pillanatig marad, visszajön, kiált.) Katinka! Hol az a limonádé?
SZENDREI (jön II. felől, tálcán limonádét hoz).
MAGDA (nagyot kiált): Szendrei!
SZENDREI (alázatosan): Magda… maga nem mondott igazat. Maga az előbb… nem azért hivatott.
MAGDA: Talán nem. Biztosan nem. Hazudtam, atyám és gyámom, hazudtam!
SZENDREI: Mért hazudott?
MAGDA: Mert nem mondtam igazat.
SZENDREI: És mért nem?
MAGDA: Mert megesküdtem, hogy nem fogok igazat mondani.
SZENDREI: És nem szegi meg?
MAGDA: Nem. Ha egy nő megesküszik rá, hogy igazat fog mondani, akkor semmiesetre sem mond igazat, de ha arra esküdött meg, hogy hazudni fog, akkor megesküdhetsz rá, hogy hazudik.
SZENDREI: Ez az ember… mit keresett itt?
MAGDA: Ne azt kérdezze. Hanem azt kérdezze, hogy mit keres maga itt, pedig elküldtem.
SZENDREI: Visszajöttem.
MAGDA: Jó. Majd később leszámolunk. Azért is, ha hallgatózni méltóztatott, mert azt látom, hogy haza nem ment.
SZENDREI. Nem. Ott kint voltam.
SZENDREI: Igen.
MAGDA: És hallgatózott?
SZENDREI: Szerettem volna, nem mertem… a cselédek miatt…
MAGDA: Azok meg maga miatt nem mertek. Tehát nyertem az üzleten.
SZENDREI: Én csak azt hallottam, hogy maga kiabált… Be akartam jönni, hogy összeverjem ezt a (gazembert akar mondani).
MAGDA: Na!… Hogy beszél?!
(Csönget.)
SZENDREI (korrigálja):… ezt az idegen urat.
MAGDA: Jó, majd elintézzük. Át kell öltöznöm. (A szobalány bejön II.) A szobalány nálam lesz; a szakácsnénak mondja meg, hogy, ha csöngetnek, bebocsátja ezt az urat.
SZENDREI (fájdalmasan): Hát vissza is jön?
MAGDA (kurtán): Vissza. És maga elmegy, de nem jön vissza. Érti?
SZENDREI: Értem.
MAGDA (bemegy a szobájába III., a szobalány vele.)
Tizennegyedik jelenet.
SZENDREI (néz utána, majd a csengőhöz megy): Egy: szobalány; kettő: szakácsné. (Csönget; elmegy a csengőtől föl és alá lépked a szobában és számolja a lépéseit.) Egy: szobalány, kettő: szakácsné… ámbár ebből a szakácsnéból egy is bőven elég. Nem nagyon siet Juliánna asszony. Nem sok szerencséje van Magdának a cselédeivel. Ezentul én megyek a helyszerzőhöz.
SZAKÁCSNÉ (jön, sötéten): Tessék!
SZENDREI (nyájasan): Szakácsné, lelkem…
SZAKÁCSNÉ: Mondom, hogy tessék!
SZENDREI: Szakácsné, lelkem, nem hallotta, hogy csöngettem?
SZAKÁCSNÉ: Az elsőt nem halottam.
SZENDREI: És a másodikat?
SZAKÁCSNÉ: Arrul azt hittem, hogy a fülem cseng.
SZENDREI: Kettőt cseng a maga füle, lelkem?
SZAKÁCSNÉ: Kettőt, mert két fülem van. A nagyságos ur sokallja?
SZENDREI: Nem, lelkem, én egyebet sokallok. Ami magának csak egy van (a száját mutatja.) De csak azt akartam mondani, hogy, ha az előszobában csöngetnek, akkor maga beereszt egy nagyságos urat.
SZAKÁCSNÉ: Be. Mert én vagyok a szobalány.
SZAKÁCSNÉ: Nem is vóna tanácsos. Na, ilyen furcsa házba se szegődtem még! Ahány ajtó, azt mind én nyitogatom. Mért nem tesznek a konyhába kiküldeni a szobalányt, hogy az keverje a galuskát helyettem?
SZENDREI: A szobalány nem tud főzni.
SZAKÁCSNÉ: Ugy nézem, ajtót nyitni se tud, ha nekem muszáj az előszobába silbakolnom.
SZENDREI: Ezek katonai müszavak, lelkem, amiknek a provenienciája nem is homályos előttem. Mindamellett nyissa majd ki az ajtót és ereszsze be azt a nagyságos urat.
SZAKÁCSNÉ: A nagyságos ur nem ereszthetné be a nagyságos urat?
SZENDREI: Nem.
SZAKÁCSNÉ: Mért nem?
SZENDREI: Mert én mingyárt nem leszek itt.
SZAKÁCSNÉ: El tetszik menni?
SZENDREI: Nem.
SZAKÁCSNÉ: Akkor itt tetszik lenni.
SZENDREI: Nem.
SZAKÁCSNÉ: Hát ugy még senkise vót kérem, hogy valahun ne lett vóna.
SZENDREI: És mégis ki tetszik nyitni az ajtót, még akkor is, ha nem tetszik.
SZAKÁCSNÉ: Jó.
SZOBALÁNY (kinyitja a 3 ajtót és kinéz).
MAGDA (hangja): Szendrei! Maga még itt van?
SZENDREI: Itt vagyok Magdácska, itt vagyok!
MAGDA (hangja): Hát ne legyen itt!
SZOBALÁNY (áll az ajtóban).
SZENDREI: Megyek már! Megyek már!
(Csöngetés.)
SZOBALÁNY (visszaszól az ajtóba): Kisasszony, kérem, most csöngetnek csak!
MAGDA (hangja a szobalányhoz, aki áll a III. ajtóban): A kegyelmes asszonyt vezessétek be hozzám, Lehotai urat ültessétek le a szalónban.
SZOBALÁNY (átszalad és kifelé mondja): A kegyelmes asszony kegyeskedjék befáradni a müvésznőhöz, a nagyságos ur sziveskedjék várni a szalónban. A kisasszony még nem öltözött fel. (Ezt akadozva mondja, miközben a szeme kimered a csodálkozástól. Átjön a szalónon, megy a III. ajtó felé és hangosan mondja): Szentisten, kisasszony! Csuda! De ilyet! Nem lehet elhinni! (becsapja a III. ajtót.)