Tizenötödik jelenet.
ASSZONY (félénken jön, szemrehányó arccal néz Lehotaira; különbség, sápadtabb, mint Magda, a szemöldöke sötétebb, a szája szélesebb és vastagabb, szóval olyan külömbségek vannak, amiket könnyen és hamar meglehet csinálni. Vigyázni csak arra kell, hogy másfajta cipő legyen rajta, okvetlenül. A toálett egy külön e célra szerkesztett übervurf.)
SZAKÁCSNÉ (jön utánuk és némán csodálkozik).
LEHOTAI (halkan): Ne féljen, szivem.
ASSZONY (a hangja vontatott, kicsit éneklő): Nem félek. Nem szoktam félni. De ez a megalázkodás…
LEHOTAI: Nem, nem! Ez egy igazán kiváló nő… Nagyon kedves nő. Okos. Megértette.
ASSZONY: És… és… nekem is… meg kell… erre kérnem?
LEHOTAI: Nem is kell… csak egy pár barátságos szót váltson vele…
SZAKÁCSNÉ (illedelmesen állt az I. ajtó mellett): Arra tessék. (A III. ajtót mutatja.)
ASSZONY (belép a III. ajtón).
LEHOTAI (izgatottan néz utána).
SZAKÁCSNÉ: A nagyságos ur tessék helyet foglalni… (Odamegy egy asztalhoz, egy albumot vesz fel.) Tetszik parancsolni addig a fényképeket? Ezek a régi szerepek… mert, kérem, a mi nagyságánk szinésznő… a szinházba játszik szerepeket… (egy ezüst tálcát tesz oda, amin fényképek vannak.) Ezek a legujabbak.
SZOBALÁNY (kijön a III. ajtón. Miközben az ajtót kinyitja: Magda hangja.)
MAGDA: Ó igazán meglepő… Nem haragszik, hogy igy, félig felöltözve…
SZOBALÁNY (beteszi az ajtót, int a szakácsnénak, hogy mehet már. Szakácsné nem akar, játék. A szakácsné nem megy.)
MAGDA (az ajtót kinyitja belül és kiszól): Katinka, a gyémántcsatt benn van az uj ruha derekában, amit délelőtt próbáltam. Hozd be. (Befelé): A kegyelmes asszony nem is hiszi…
SZOBALÁNY (a II. ajtón bemegy, kihozza a selyemderekat, amin csillog az ékszer, átviszi a szobán és beadja Magdának.)
(Ezalatt)
LEHOTAI (nagyon kényelmetlenül érzi magát, turkálja az arcképeket, a szakácsnéhoz): Mondja, lelkem…
SZAKÁCSNÉ: Tessék parancsolni.
LEHOTAI: Mikor kell a müvésznőnek a szinháznál lenni?
SZAKÁCSNÉ: Azt kérem, én nem tudom. Én itt a szakácsné vagyok. Nem a szobajány.
MAGDA (hangja mikor a bluzt a szobaleány beadja):… szó sincs róla… igazán nagyon szivesen…
SZOBALÁNY (beteszi az ajtót, visszafordul.)
SZAKÁCSNÉ: Hallja, szobajány, a nagyságos ur azt kérdi, mikor kell a kisasszonynak a szinháznál lenni?
SZOBALÁNY: Nyolc után. Mert az első felvonás közepén jön csak.
LEHOTAI (megnézi az óráját): Háromnegyed. Még elkésik. Szóljon be fiam.
SZOBALÁNY (kopog, az ajtó kinyilik.)
MAGDA (hangja belül): A viszontlátásra.
LEHOTAI: Igen, igen… mennünk kell, mert már inkomodáljuk a müvésznőt.
ASSZONY (visszafelé szól a nyitott ajtóba): Köszönöm… nagyon, nagyon köszönöm.
LEHOTAI (az ajtó felé meghajtja magát. Kifelé mennek): Ugy-e, hogy minden rendben van?
ASSZONY: Igen… mehetünk barátom… (Kimennek, a szobalány utánuk.)
Tizenhatodik jelenet.
SZAKÁCSNÉ (csak ott áll és néz): De ilyent!… ezt is csak egy szinészné házában látja az ember!
SZOBALÁNY (visszajön): Nahát!
SZAKÁCSNÉ: Én is éppen azt mondom, hogy nahát! Az embernek elkáprázik a szeme. Kicsibe, hogy nem a mi kisasszonyunk! Mutogathatnák magukat a cirkuszban.
SZOBALÁNY: Ha nem volna kicsit ványadtabb, éppen olyan lenne. Mit akarhatott?
SZAKÁCSNÉ: Hát megmutatta magát, hogy ő is a világon van. Ölég különös.
SZENDREI (bejön a II. ajtón): Maguk még itt vannak?
SZAKÁCSNÉ: Mink itt.
SZENDREI: Az az ur már nincs itt?
SZAKÁCSNÉ: Tetszik látni. Ha itt volna, azt is tetszene látni. Nem dugtam a kötényem alá.
SZENDREI: Maga kimehet.
SZAKÁCSNÉ: Hogyne! Ha a nagyságos ur már nem posztol a konyhába! (kimegy II.)
SZENDREI (a szobalányhoz): Maga is kimehet.
SZOBALÁNY: Igenis ki (bókol, kimegy).
SZENDREI (a III. ajtóhoz megy, kopog rajta, nagyon félénken): Mehetünk a szinházba… mindjárt nyolc óra.
MAGDA (kilép, egyszerübb fajta estélyi toálett van rajta, fején még igazitja a tolldiszt): Ugy látszik, ezt a számüzetést is a konyhában méltóztatott tölteni?
SZENDREI (csendesen): Ott. Nem akartam hazamenni.
MAGDA: Leskelődött. Kellemetlen.
SZENDREI: Magda… mondja…
MAGDA (türelmetlenül): Mit mondjak?
SZENDREI: Mi volt ez itt?
MAGDA: Mi?
SZENDREI: Ez a furcsa járás-kelés. Ez a különös izgalom?
MAGDA: (kurtán) Járás-kelés, izgalom. Mi lett volna? Az volt. Látta. Mért kérdi?
SZENDREI: Nevessen ki… csak érzés, ugy-e, hiszen semmit se tudok… hogy maga itt valami rosszra készül… valami könnyelmüségre. Ne haragudjon. Én ugy féltem magát!
MAGDA: (nyersen.) Ne féltsen! Érti? Ne féltsen! Ezt nem fogom türni, és ezt az örökös megjelenést sem a lakásomon. Hiszen nem vagyok ura a cselekedeteimnek! Börtönben ülök és állandóan benéz hozzám a kis ablakon a porkoláb. Ki fogom adni a parancsot…
SZENDREI: Magda! Ne!
MAGDA: És ha kedvem támadna szeretőt tartani? No? Ugy mint a többiek.
SZENDREI: Maga nem olyan mint a többiek.
MAGDA: De ha kedvem támadna… ha azt akarnám, hogy itt ki-be járjanak a férfiak. Nem lehetne. Szendrei itt lábatlankodnék.
SZENDREI: Ne mondja tovább. Hiszen nem csinálok semmi rosszat. Csak azt, amit már két év óta mindig… járok utána… hüségesen, mint a kutya… kiszolgálom… lesem a parancsát… félek a szeszélyeitől… de megnyugszom bennük… Bün ez?
MAGDA: Ez bün. A feleségét féltse.
SZENDREI: Mit akart ez az ember?
MAGDA: Semmit.
SZENDREI: Magdácska… mondja meg… nézze… régi jó barátja… mondja meg… ez az ember… ez szereti magát?
MAGDA (idegesen): Nem. Még nem.
SZENDREI: De igen… igen!
MAGDA: Mi ez? Egy komplett féltékenységi jelenet?
SZENDREI: Magdácska… ha meg tudnám védeni!
MAGDA: Nem tud.
SZENDREI: Nem, mert nincs rá egyéb jogom, csak az, hogy… (halkan) szeretem.
MAGDA: Tudom, tudom… szeret. Nem igaz, csak szeretne, szeretné, ha a babája lennék, mint egy kóristalány. Pfuj! Hálából, pfuj! Ne folytassuk.
SZENDREI: Nem… nem ugy gondolom. Szeretem, annyira szeretem… hát nem látja, hogy mi van velem?… Hiszen ugy fel vagyok forgatva, sokszor nem is tudok magamról… és ha magát nézem, nem is hallom, mit beszélnek hozzám… és mindig csak magát nézném és maga mellett lennék, és közben játszanom kell a gondos apát, a jó barátot, az udvari bolondot… pedig én csak szerelmes vagyok… semmi egyéb; nem tudok más lenni… és nem tudom, hogyan mondjam meg, mert valahányszor meg akarom mondani, félek, hogy kinevet, hogy azt mondja, hogy valamelyik szerepemből mondom, pedig nincs egyikben sem olyan eszetlen, olyan szomoru, olyan alázatos szerelem, mint az enyém… (egyik mondatnál letérdel.) Magda, ez kétségbeejtő… Magda… ez kétségbeejtő!…
MAGDA (szeliden): Térj az eszedre, Szendrei. Hiszen feleséged van!
SZENDREI (csendesen, komolyan): Elválok tőle.
MAGDA: Szendrei! Nem tréfálsz?
SZENDREI: Komolyan beszélek.
MAGDA (őszinte felháborodással): Kelj föl. Ki merted ejteni a szádon ezt a gyalázatosságot. Utállak! Erigy a szemem elől, nem akarlak látni! Amig azt hittem, hogy csak szaladsz utánam, addig eltürtelek. De hogy ilyen gonoszságra mersz gondolni, nem vártam tőled. Ez felháboritó. Ne kerülj a szemem elé.
SZENDREI: Magda! Csak ezt ne mondd! Inkább nem mondtam semmit. Csak engedd, hogy tovább is járhassak utánad, melletted lehessek, szivhassam a levegőt körülötted. Csinálj, amit akarsz, menj, ahová akarsz, légy, akié akarsz. Csak türj meg magadnál. (Keservesen sir.)
MAGDA: Ne sirj, hallod, ne sirj! (az I. ajtó felé megy).
SZENDREI (sirva): Elkisérlek.
MAGDA: Nem. Maradj. Nem kellesz. Most irtózom tőled. Megyek a szinházba. Erigy haza. (Eloltja a villanyt, kimegy, a szinpadon egyedül marad Szendrei. Halkan utána szól) Magda!
Tizenhetedik jelenet.
SZENDREI (sirva borul egy kerevetre).
(Kis szünet. A II. ajtón bejön Szendreiné, megáll az ajtóban és nagyon csendesen szól.)
SZENDREINÉ: Imre… Imre, gyere fiam vacsorázni.