MÁSODIK FELVONÁS.
(Lehotai lakása. Jó agglegény-elegancia. A fenékajtó az előszobába visz. Baloldalt két ajtó van. Egy kicsi, nem szárnyas, ami az inas szobája felé vezet, s egy szárnyas, ami Lehotai másik szobája. Ez az ajtó a szinpadról kifelé nyilik. A középen kell lennie egy nagy diványnak, szőnyeggel letakarva, ez előtt áll egy kis asztalka, azon van a felvonás végén a kis villam-lámpa, ami szerepel. A jobb oldalon egy gázkandalló, de szép nagy, fatörzs-imitációkkal. Lehotai soffőrje fiatal ember, az inas őszfejü, derék legény, régi szolga.)
Első jelenet.
SOFFŐR (ül egy fotelben, mélyen, kényelmesen).
INAS (tesz-vesz a szobában, az ozsonna körül foglalatoskodik, amiről később szó lesz).
SOFFŐR: Biztosan nem kell a motor.
INAS: Nem biztos.
SOFFŐR: De bizony. Már több, mint egy éve nem kell délután.
INAS: Örülj neki.
SOFFŐR: Örül a fene. Az ember ül a garázsba és unatkozik. Én tudom, mit jelent ez. Ha délután nem kell a motor, akkor férjesasszony van.
INAS: Ne mondd!
SOFFŐR: Mit teszi magát, mintha nem tudná? Férjes asszonyt nem lehet járatni a mi kocsinkon. Azért nem kell a motor délután.
INAS: Vigyázz, mert még kitalálod a puskaport!
SOFFŐR: Ki én. Ha már ki nem volna találva, én kitalálnám. Mikor lány-féle volt, akkor kellett a motor…
INAS: Jó, jó.
SOFFŐR: Hát persze, nekem jó. De azér ez már mintha lefelé menne…
INAS: Mi?
SOFFŐR: Ami most van. Szerelem. A mult héten már kétszer-háromszor kellett a motor délután is. Kár a pénzt a fiákerosoknak adni.
INAS: Fiákerosoknak?
SOFFŐR: Na igen. Taxás-motorra nem ül uriember.
INAS: Hát, akinek gépe van…
SOFFŐR: Pedig nekünk van, finom kocsi…
LEHOTAI (kint I. ajtó mögött): János!
INAS (soffőrhöz): Vigyázz! Jön a méltóságos!
SOFFŐR (fölkel, szépen kihuzza magát).
Második jelenet.
LEHOTAI (bejön, az utcáról jön, ugy van öltözve).
(Inas és soffőr meghajtják magukat.)
LEHOTAI (a soffőrhöz): A motor nem kell.
SOFFŐR: Igenis.
LEHOTAI: Különben egy óra mulva visszajöhet, hátha megyünk valahova este.
SOFFŐR: Igenis.
LEHOTAI: Nem kell felcsengetni, feljönni se. Csak vár odalenn. Majd leizenek.
SOFFŐR: Igenis. (Köszön és el a II. ajtón.)
LEHOTAI (leveszi a kalapját, kabátját, az inas beszélgetés közben kiviszi az előszobába): János.
INAS: Tessék.
LEHOTAI: Minden rendben van?
INAS: Minden.
LEHOTAI: Azt a köpenyt meg a kalapot elvitték oda délelőtt?
INAS: El.
LEHOTAI: A számlát?
INAS: Ideküldik.
LEHOTAI: A szamovár?
INAS: Itt van a kis asztalon.
LEHOTAI: A sütemény?
LEHOTAI: Vaj, sonka, gyümölcs?
INAS: Friss, friss.
LEHOTAI: Akkor elmehetsz.
INAS: Igenis.
LEHOTAI: Elmégy a szobádba.
INAS: El.
LEHOTAI: Lefekszel aludni.
INAS: Le.
LEHOTAI: És nem bujsz ki, érted?
INAS: Értem.
LEHOTAI: Ha a ház összedül, akkor sem.
INAS: Akkor sem.
LEHOTAI: Ha csöngetnek, nem hallod.
INAS: Nem hallom.
LEHOTAI: Ha lárma van, nem hallod.
INAS: Nem hallom.
LEHOTAI: Nem látsz és nem hallasz.
INAS: Ugy lesz.
LEHOTAI: Mehetsz.
(Csengetés.)
INAS: Csöngetnek.
LEHOTAI: Mit mondtam?
INAS: Hogy mehetek.
LEHOTAI: Tehát mehetsz.
INAS: De ha csöngetnek.
LEHOTAI: Nem hallod.
LEHOTAI: Akkor most nem hallod.
INAS: Igenis. (Csöngetés.) Ezt nem hallom. Nem csöngetnek (meghajtja magát és el).
LEHOTAI (az órájára néz): Öt. (Erős csengetés, kimegy, a kifelé vezető ajtót nyitva hagyja.)
Harmadik jelenet.
SZENDREI (kint): Csak egy percre!
LEHOTAI (kint): Csak egy pillanatra!
SZENDREI (felét már bent mondja): Nem fogom méltóságod idejét tulságosan igénybe venni…
LEHOTAI (udvariasan): Szeretném, ha ugy volna.
SZENDREI: Szendrei, ha még emlékszik…
LEHOTAI: Emlékszem… (udvariasan.) Kérem, nagyon röviden.
SZENDREI: Igen… ámbár… Ami azt illeti… Igyekezni fogok… Hogy ugy mondjam: egész röviden…
LEHOTAI: Mivel lehetek szolgálatára?
SZENDREI: Ó… szolgálat! Szolgálatról szó sincs… dehogydehogy! szolgálat!?… Méltóságod valóban…
LEHOTAI (türelmetlenül várja a végét).
SZENDREI (egyszerüen befejezi): Valóban. Csak azt akartam mondani, hogy a… a… a…
LEHOTAI: Kedves uram, ha minden névelő ilyen sok időnket veszi el, akkor, nagyon sajnálom, de aligha várhatom be a végét.
SZENDREI: Csak egy percet még… egy egész kurta percet… mert ha mi ketten volnánk itt… csak… magunk…
LEHOTAI: Magunk vagyunk.
SZENDREI: Ha nem volna jelen egy harmadik… (körülnéz.)
LEHOTAI: Nincs.
SZENDREI: Ó… ó… nem ugy gondoltam, hogy férfi… mert az a harmadik nő is lehet…
LEHOTAI: Nem lehet. És ezt ne is folytassuk, mert ön, ugy látom, olyan területekre téved…
SZENDREI (bocsánatkérően): Kérem, kérem.
LEHOTAI: Higyje el, hogy nincs időm és legyen szives, mondja meg, hogy mit parancsol?
SZENDREI: Parancs… Ó parancs… Dehogy!
LEHOTAI (kicsit bosszusan): Kérem, keres ön itt valamit?
SZENDREI (belekapaszkodik a szóba): Valamit? Nem. Szó sincs róla.
LEHOTAI (türelmetlenül): Vagy valakit?
SZENDREI (nem felel).
LEHOTAI: Mert igy nem tudunk végezni. Méltóztassék megmondani, hogy kit keres? Mert engem, látom, nem illet ez a vizit.
SZENDREI: Ne tessék haragudni… ne tessék. Én… (pauza.)
LEHOTAI: Nos?
SZENDREI: Én a művésznőt keresem.
LEHOTAI: Nálam?
SZENDREI: Önnél… mindenütt… Kérem, bocsásson meg… én… én… Nem tudok a nyugtalanságtól hová lenni!
LEHOTAI: Ön nem atyja a művésznőnek?
SZENDREI: Nem, nem.
LEHOTAI: Nem férje?
SZENDREI: Dehogy.
LEHOTAI: Akkor… nem értem.
SZENDREI: Édes jó uram, méltóságos uram, még egyszer kérem, bocsásson meg egy szegény, elvakult szerelmes embernek… Hiszen férfiak vagyunk. Ön megért engem.
LEHOTAI: Pardon, nem egészen. Azt hiszem… ugy tudom… az ember mindenfélét összeolvas… Ön nős ember. Vagy az egy másik?
SZENDREI: Nem, az én vagyok. De méltóztassék megérteni… ez is én vagyok. És méltóságod tegnap ott volt…
LEHOTAI: Ez igaz.
SZENDREI: Önök közt valami történt.
LEHOTAI: Ez nem igaz.
SZENDREI: Vagy mintha történt volna… És Magda, akinek két év óta én vagyok az egyetlen bizalmasa, tanácsadója, apja… Magda, amikor megkérdeztem… Magda nem mondott semmit.
LEHOTAI: Jól tette.
SZENDREI: De egészen más volt, mint rendesen. Egészen más. Tehát történni kellett valaminek.
LEHOTAI: Nem történt.
SZENDREI: Vagy történni fog.
LEHOTAI: Az isten áldja meg Önt! Ön, ha már ennyit tud, azt is tudja, hogy tegnap láttam a művésznőt először… illetve tegnap volt először személyesen szerencsém, száraz üzleti ügyben.
SZENDREI: Azt… azt nem hiszem.
LEHOTAI: Kérem, vigyázzunk a szóra. Ön kíméletet kér, mint szegény, szerelmes ember. Én viszont megkövetelhetem… hogy…
SZENDREI: Nem mintha kétségbe vonnám.
LEHOTAI: Azt nem is tanácslom.
SZENDREI: De méltóságod ottléte idézte elő a változást. És én félek…
LEHOTAI: Mitől fél?
SZENDREI: Azt nem mondhatom meg.
LEHOTAI: Ahogy tetszik.
SZENDREI: És… és mert olyan gyámoltalannak és szerencsétlennek érzem magam…
LEHOTAI: Ez nem az én dolgom.
SZENDREI: Szóval ezért jöttem fel… Hogy… hogy alázatosan… megkérdezzem… megkérjem.
LEHOTAI: De… de… ez kétségbeejtő, ez a naivitás… Uram… én is voltam szerelmes, de hogyan képzelte? ha az az eset forogna fenn, amitől ön fél, hogyan képzelte ezt a vizitet? Ön megkérdezi, hogy szerelmes vagyok-e a müvésznőbe? Vagy megkér arra, hogy ne legyek szerelmes bele? Vagy hogy?…
SZENDREI: Sehogy. (Lehotai háttal a III. ajtónak, Szendrei szembe.)
(Csend.)
(A III. ajtó kinyilik és megjelenik az Asszony, összerezzen, halkan elsikitja magát, becsapja az ajtót.)
SZENDREI (eközben): Magda!
LEHOTAI (megfordul, akkor már nincs ott senki): Uram, uram, távozzék, távozzék, ön nem tudja, miről van szó.
SZENDREI (csendesen): Istenem, tudom.
LEHOTAI: Kérem… menjen, nem ugy van, ahogy ön gondolja…
SZENDREI (egészen fejbeverve): Megyek… most már ugyis hiába. Ha ma nem, hát holnap. (Lehotai viszi magával az I. ajtó felé.)
LEHOTAI: Kérem, kérem, siessünk. (Kint gyorsan becsukja az ajtót és jön vissza, szinte fut vissza a III. ajtó felé.) Korán jött és ilyen pehhes véletlen. Ennek a csacsinak épen most kellett idetalálni! (Az ajtó felé, mikor a kilincsen van a keze) Müvésznő… (mikor egészen benyitott) De Margit! Hogy tehetett ilyet?!
Negyedik jelenet.
AZ ASSZONY (vontatottan): Nem tudtam, hogy van itt valaki… Csend volt a szobában.
LEHOTAI (kulccsal zárja be az ajtót és a kulcsot lehuzza): Nem az! az nem baj, az nem baj. Ez a szerencsétlen ember ugy sem tudja, ki maga, (elharapja).
AZ ASSZONY (minden átmenet nélkül): Emil! csókoljon meg.
LEHOTAI (megcsókolja a kezét).
AZ ASSZONY (fájdalmasan): A kezemet?
LEHOTAI (elháritja): Margit… kérem… Hogy jutott eszébe most idejönni?
ASSZONY: Nem tudtam otthonmaradni.
LEHOTAI: Ez a könnyelmüség… Összedöntheti az egész kártyaházat, amit olyan kinos erőfeszitéssel fölépitettünk.
ASSZONY: Nem baj! Szeret?
LEHOTAI: Ne… ne arról beszéljünk. Hogy volt bátorsága eljönni hazulról? Ijesztő.
ASSZONY: Az uram nincs otthon. A miniszter kérette. Emil, szeret?
LEHOTAI: Ha nem szeretném, elkezdtem volna-e ezt a vakmerő játékot? Hazudtam az urának, belerántottam egy nőt, akinek semmi köze az egészhez.
ASSZONY: Azt a nőt sajnálja?
LEHOTAI: Megaláztam magam azzal, hogy elmentem hozzá, hogy elmondtam neki a szerelmünket…
ASSZONY: Minek tette?
LEHOTAI: De hiszen maga is akarta?
ASSZONY: Akkor még nem éreztem, amit most.
(Szünet.)
Emil, nézzen a szemembe. Ugy mondja: Szeret-e?
LEHOTAI: Szeretem… ó istenem!
ASSZONY: Akkor megteszi, amit kérek.
LEHOTAI: Mit?
ASSZONY: Ne játsszuk tovább ezt a csunya komédiát.
LEHOTAI: De mikor csak ez ment meg bennünket.
ASSZONY: Nem kell, nem kell. Nem akarom. A titkunkat egy harmadiknak odadobni… nem akarom.
LEHOTAI: De hisz már megtörtént.
ASSZONY: Mindegy… nem birom tovább. Eljöttem magáért… hogy megkérjem: vigyen el magával. De ez az utolsó erőm, érzem… Holnap már annyi sem lesz, hogy hazudjak az uramnak. Ha ma nem leszek a magáé… egészen, holnap már sehogysem… Visszavonulok… öregedni… Emil, menjünk!
LEHOTAI: Ha akarja, megteszem. De gondoljon az urára… a világra, a gyermekeire.
ASSZONY (nagy szünet): Értem… a világra hivatkozik… ó értem! Maga játszani szeretné ezt a játékot tovább is… mert ez érdekesebb… azzal a másikkal…
LEHOTAI: Féltékeny rá.
ASSZONY: Az vagyok.
LEHOTAI: Arra a nőre, akivel tegnap beszéltem először?
ASSZONY: Az a nő olyan, mint én vagyok.
LEHOTAI: Nem olyan!
ASSZONY: Nem. Hát meg akarja tudni, hogy milyen. Az ize, az illata…
LEHOTAI: Hogy mondhat ilyet?… nem is engem sért, hanem egy nőt, akit nem ismer… aki hozzáférhetetlen. Érintetlen. Még nem volt senkié.
ASSZONY (csendesebben): Ki mondta?
LEHOTAI: Ő.
ASSZONY: Akkor… akkor már a tiéd.
LEHOTAI: Ne bántsd. Nem tudod, mit cselekszel. Meggyanusitsz egy nőt…
ASSZONY (közbevág): Akit te most megvédsz. Nem tőlem. Magadtól. Ne tedd, hiába teszed. A nő, ha volt valakié, csak az előtt tagadja el, akié lenni akar, s ha senkié sem volt, csak annak mondja meg, akié lesz… (Hisztériásan.) Elvesznek tőlem. Emil, gyere… gyere… Nem engedem, hogy találkozz vele!
LEHOTAI: Margit!
(Kopogás a III. ajtón.)
ASSZONY: Már itt van!
LEHOTAI: Itt, itt. Lássa be, hogy lehetetlen… Maga izgatott, menjen haza…
ASSZONY (kis sikitással): Nem, nem… haza nem megyek, haza nem! (de már megy kifelé, tétován).
LEHOTAI: Ott az ura jöhet. Menjen erre. (a II. ajtóra mutat). Ez is a hátsó lépcsőre visz. Vigyázzon! (Az asszony el.)
(Kopogás az ajtón.)
LEHOTAI: Azonnal… azonnal… csak a kulcsot nem tudom hová… (kapkod). Talán idetettem… (Végigkapkodja az összes butorok tetejét.) Hová tettem? (észreveszi, hogy a markában van, pattint az ujjával.) Milyen izgatott vagyok. (Kinyitja a III. ajtót).
Ötödik jelenet.
MAGDA (most ugyanugy van öltözve, mint az asszony volt. Igen jókedvü, friss és kedves): Jónapot Lehotai. Nehéz bejutni magához.
LEHOTAI (zavarosan): Dehogy, dehogy… A kulcsot nem tudtam… hová… Hát… hát… eljött?
MAGDA (nevet): Nem. Otthon maradtam.
LEHOTAI: Látja, miket beszélek! Kicsit elfogult vagyok.
MAGDA: Ne csodálja. Először, legelőször egy legénylakáson, szerelmi tanyán.
LEHOTAI: Ki?
MAGDA: Maga. Nyilván. Mert maga az elfogult s nem én. Üljek le, ugy-e? Foglaljon helyet művésznő… Azt akarta mondani?
LEHOTAI: Ne… nem!
MAGDA: Nem? Ejnye, milyen barátságtalan!
LEHOTAI: De müvésznő… persze, hogy mondani akartam… Ide, ebbe a fotelbe… vagy a kerevetre…
MAGDA: Szóval mégis üljek le? Kedves. Idehallgasson méltóságos ur. Báró.
LEHOTAI (szerényen és kedvesen meghajtja magát).
MAGDA: Mért kell ezt a cimtárból, a telefonkönyvből megtudnom? mért nem irja fel a báróságát a névjegyére?
LEHOTAI: Nem dicsekszem vele.
MAGDA: Mért nem?
LEHOTAI (egyszerüen): Mert nem én szereztem.
MAGDA: Vagyis dicsekszik vele. De én most már megmaradok a maga puszta neve mellett.
LEHOTAI: Hálás vagyok érte.
MAGDA: Mikor nálam volt, nem tudtam, hogy báró.
LEHOTAI: Akkor én se nagyon tudtam. Zavarban voltam.
MAGDA: Eszerint most se igen tudja, mert most is zavarban van. De nem miattam… Én itt női hangot hallottam.
LEHOTAI: Igen… a szobalány.
MAGDA: Nana, óvatosabban. Magának inasa van, nem szobalánya.
LEHOTAI: Nem az én szobalányom.
MAGDA: Az övé?
LEHOTAI: Az… levelet hozott.
MAGDA: Érdekes. (Mosolyogva) Hát hol van az a levél? Ha már itt vagyok, szeretnék egy kicsit indiszkrét lenni. Hol az a levél?
LEHOTAI: Eltéptem.
MAGDA: És a darabkáit zsebre tette…
LEHOTAI: Elégettem.
MAGDA (mosolyog): Hol?
LEHOTAI: A kandallóban.
MAGDA: Amelyben tüz sincsen.
LEHOTAI: Az ám, az inasom!
MAGDA: Elfelejtett tüzet rakni? És maga elfelejtett levelet kapni.
MAGDA: Hogy ne vallassam? Mert nem vagyok vizsgálóbiró?
LEHOTAI: Na, nem, nem ugy gondoltam.
MAGDA: De ugy látszik, mégis vizsgálóbiró vagyok, mert maga mindjárt az első kérdésemre füllentett. Igaz?
LEHOTAI (bólint a fejével): Igaz.
MAGDA: Jó. Akkor majd én mondom maga helyett az igazat. Az asszony itt volt.
LEHOTAI: Honnan tudja? Nem látta.
MAGDA: Őt nem, de látom magát. Tehát itt volt, mert ő akkor jön, amikor akar, és én akkor, amikor maga akarja. Mit akart az asszony?
LEHOTAI: Semmit, eljött, mert… mert eljött.
MAGDA: Ha itt volt, akart valamit. Mit?
LEHOTAI: Azt nem mondom meg.
MAGDA: Mért nem?
LEHOTAI: Mert ha megmondom, maga elmegy.
MAGDA: Ha nem mondja meg, akkor megyek el. (Fölkel.)
LEHOTAI: Maradjon. Az asszony itt volt, idejött, mert féltékeny.
MAGDA (felháborodva): Ó… (fölkel.)
LEHOTAI: Ugy-e mondtam, hogy elmegy…
MAGDA: Nem… nem megyek el… Féltékeny? Rám? (Kis pauza.)
LEHOTAI: Én nem tehetek róla. Itt volt, elrohant. Szerettem volna, ha találkoznak, de nem akarta látni kegyedet.
MAGDA (idegesen): Nem. Hagyjuk. Már nem érdekel a maga asszonya. Abszolute nem érdekel. Nincs itt. Ami itt van, sokkal jobban érdekel. Hol a férj? Az persze később jön, különben az asszony nem mert volna idejönni.
LEHOTAI: Igen. Később jön.
MAGDA: Nem baj. Nem vagyok kiváncsi rá (körül jár a szobában). Kényelmes kis otthon. Barátságos…
LEHOTAI: Igen… Az ember igyekszik…
MAGDA: Barátságos lehet, ha az embert barátságosan fogadják benne.
LEHOTAI: De müvésznő!
MAGDA: Müvésznő! Egy csepp fantáziája sincs?
LEHOTAI: Van, hogyne volna!
MAGDA: Csak volt, amig kigondolta ezt a fantasztikus játékot. Most már befagyott és ha én nem tartanám szóval, elaludnánk. Müvésznő. Müvésznő. Azt a másikat is müvésznőnek szólitja?
LEHOTAI: Ó dehogy!
MAGDA: Hanem?
LEHOTAI: Margitnak.
MAGDA: Na látja. És én olyan vagyok, mint az?
LEHOTAI: Talán.
LEHOTAI: Igen is Margit.
MAGDA: Nem Margit! Magda.
LEHOTAI: Magda.
MAGDA (nevet): Egész jól ejti.
LEHOTAI: Magda.
MAGDA: Igen, igen, Magda. De ez még kevés. Ha játék, hát játssza jobban. Játsszék! Ha van fantáziája. Azt a másikat is igy fogadja? „Igen, nem, talán, kérem“.
LEHOTAI: Az más.
MAGDA: Mert az az igazi? De eljátszani csak el lehet velem is? Eljövök életemben először egy legénylakásba és akkor unatkozom.
LEHOTAI: Mit mondjak, Magda?
MAGDA: Ha nem tud egyebet, akkor mondja azt, amit ilyenkor szokott. A másiknak.
LEHOTAI: Nem!… Hogyan?
MAGDA: Hát majd én elkezdem. Hisz én vagyok a müvésznő. (Fölkel, visszamegy a III. ajtóhoz, kimegy rajta.)
LEHOTAI (maga marad és kissé tanácstalanul néz körül).
MAGDA (igen kedvesen és gyerekesen bedugja fejét az ajtón): Emil! (abbahagyja a szerepet) Mert, ugy-e, Emilnek hivják a bárót?
LEHOTAI (még most is zavartan): Annak.
MAGDA: Emil, itt vagyok.
LEHOTAI (kicsit, mintha szégyelné a játékot, éppen ezért nagyon természetesen): Isten hozta édes… Magda… Isten hozta… Ugy vártam.
MAGDA (bejön): Ah! remélem, nem látott meg senki? Mit gondol Emil? (a saját hangján) mert, ugy-e, a kegyelmes asszony magázza magát?
LEHOTAI: Honnan tudja?
MAGDA: A művész fantáziája! (a másik hangján) Milyen jó meleg van itt… Brrr. Ugy összefáztam… (ki a szerepből) De ezt csak ugy mondom, mert, bizony isten, nincs meleg itt…
LEHOTAI (komolyan): Felgyujtom a kandallót.
MAGDA: Nagyon helyes…
LEHOTAI: Idejöjjön melléje. (Meggyujtotta a lángot.)
MAGDA (őszintén): Jé! Milyen szép kék, meg milyen piros!
LEHOTAI: Egész piros a maga arca is a hidegtől… Leteszi a kalapját?
MAGDA: Nem, nem! Mi jut eszébe?
LEHOTAI (kérő hangon): Tegye le.
MAGDA: Ma csak ugy felszaladtam magához… Nem érek rá…
LEHOTAI: De a kalapját leteszi? (ki akarja huzni a kalaptüt).
MAGDA: Ne bántsa.
LEHOTAI: Honnan jön?
MAGDA: Hazulról. Mindent otthagytam.
LEHOTAI (melegen): Leteszi a mantillát is?
MAGDA: Jó, jó… azt is… (leveti a köpenyt, beleül a nagy karosszékbe, amit Lehotai a kandalló elé tolt). Most igazán melegszem.
LEHOTAI (a karosszék hátára könyököl, ugy néz le a nőre): Kellemes, ugye, kellemes?
MAGDA (fölnéz rá): Jöjjön, üljön le maga is… (ki a szerepből, de most utoljára, ez után a játék hangja mindkettőjüknél észrevétlenül a komolyba megy át) Hova szokott?
LEHOTAI (a kandalló elé mutat): Oda.
MAGDA: Hová?
LEHOTAI: A… térde elé… csak ott érzem jól magam… (egy puffot odatesz és szépen a térde elé ül.)
MAGDA: Mit csinált egész nap?
LEHOTAI: Semmit.
MAGDA: Járt-kelt, szórakozott, mi?
LEHOTAI: Jártam, keltem… igen, de azt se tudom: hol, merre…
MAGDA: És nem gondolt rám?
LEHOTAI: Éppen azért… azért, mert magára gondoltam.
MAGDA: Rám?… sokszor?
LEHOTAI: Nagyon sokszor… egyébre sem. Egész nap csak magára. Csak magára…
MAGDA: Ez igazán kedves.
LEHOTAI: Ugy látszik, nem tudok egyébre gondolni, amióta megláttam.
MAGDA: Mikor volt az? Tegnap?! Ó…
LEHOTAI: Hogy kisért a fejemben, az tegnap óta van, de hogy megláttam, annak rég ideje már…
MAGDA: Mennyi? Mégis?
LEHOTAI: Két esztendeje… Három…
MAGDA: És azelőtt?
LEHOTAI: Most nem jut eszembe, hogy mi volt azelőtt… és ma ugy érzem – bár ez furcsa – hogy nem is tegnap óta ismerem… sokkal régebben…
MAGDA: Pedig nem ugy van.
LEHOTAI: Tudom… De most ugy összezavarodnak a dolgok… Nem tudom mért… most ugy rémlik, mintha… mintha az a másik… az is maga lett volna…
MAGDA: A másik… Igaz, igaz, a másik…
LEHOTAI: És a többi nők…
MAGDA: Voltak? sokan?
LEHOTAI: Voltak… Hiszen nem vagyok már fiatal… Negyven felé járok…
MAGDA: Szépen élt?
LEHOTAI: Talán… Ki mondhatná az életéről, hogy ma már szép… amig holnap majd még szebb lehet… s akkor lesz igazán szép… Gazdag vagyok… független… ur… és a szemem mindig nyitva volt… ez elég… mert a tarka világ mindig önti elénk a szépet… És én néztem azt, ami szép. Néztem. Ez az élet. S amit megkivántam: az enyém lett.
MAGDA: Ez a boldogság.
LEHOTAI: Nem. Ez csak a nyugalom. A boldogság valahol ezen tul kezdődik. A boldogság váratlanul kell, hogy eljőjjön… Hogy hirtelen megdobogtassa az ember szivét… igy gondolom.
MAGDA (halkan): Szóval… voltak nők?
LEHOTAI: Voltak… vagy nem is voltak… De egyik sem jött váratlanul. Egyik sem volt hihetetlen… De most, hogy itt ülök maga előtt… és maga itt van…
MAGDA (csendesen): Itt.
LEHOTAI: Drága, friss, fiatal testével ebben a kuckóban… és én a negyven éves… és maga talán husz sincs… nem is tudom elhinni, hogy ez igaz.
MAGDA (csendesen): Igaz, itt vagyok (megsimogatja a férfi fejét).
LEHOTAI (egész szerényen megcsókolja a kezét): Igaz, itt van… milyen édes illata van a kezének…
MAGDA (mintha nem hallaná.)
LEHOTAI: Ma éjjel is… egész éjjel álmodtam erről.
MAGDA: Miről?
LEHOTAI: A mi találkozásunkról.
MAGDA: Mit álmodott? Mondja el szépen.
LEHOTAI: Azt álmodtam,… (röstelkedve.) Elmondjam az álmomat?
MAGDA (szeliden): El, kérem…
LEHOTAI: Azt álmodtam… de ne nevessen ki…
MAGDA: Csak mondja… Figyelek…
LEHOTAI: Azt álmodtam,… hogy még sohase láttam magát… Otthon voltam… az anyám házában…
MAGDA (igazi, szép érdeklődéssel): Él még az anyja?
LEHOTAI: Meghalt.
MAGDA: Az enyém is.
LEHOTAI: Ültem egymagam a szobában. Kedves, kis sötétes szobám volt otthon, abban az erdélyi kastélyban, és az anyám bekopogtatott. Soha kopogtatás nélkül nem nyitott volna be… És azt mondta: „Fiam, édes fiam, hoztam néked valakit…“ Nagyon együgyü álom. Akkor én fölnéztem; nagy világosság áradt be az ajtón, de nem ugy, mintha a nap sütött volna be… máskép. Az anyám kézenfogva vezetett egy fehérbe öltözött leányt… Koszoru volt a fején.
MAGDA: (csendesen): Mirtus?
LEHOTAI: Az. Ugye banális?
MAGDA: Nem… A mirtus sohasem lesz banális, amig szüzlányok lesznek a világon.
LEHOTAI (folytatja): Az a fehér lány ragyogott annyira, hogy nehéz volt ránézni… és az anyám mondta: „Fiam, ez a te menyasszonyod…“ Gyerekes álom, nem?
MAGDA: Mért volna gyerekes? Álom. Szép.
LEHOTAI: A lány odajött elém, le volt sütve a szeme, és ahogy’ a szent Erzsébet legendájában, ugy tele volt az öle rózsával. Piros meg fehér rózsával… És olyan hihetetlen jó szaguk volt – de nem rózsa-szaguk volt – hogy szinte fájt lélekzetet venni abban a szobában. Giccs? Ugy-e?
MAGDA: Lehet. De ha szép! Rózsával?
LEHOTAI: Fehérrel, meg pirossal. És elkezdte, szeliden lehajtott fejjel szórni rám a rózsát. Azt mondta, vagy talán nem is mondta, csak én gondoltam, hogy mondja: „A tiéd, mind a tiéd…“ De, ez volt a csodálatos, a rózsa nem fogyott, mindig több volt, tele volt vele a padló, minden, körös-körül… és én szivtam magamba azt a képtelen illatot, ami nem volt rózsaillat, egyre kábultabb lett a fejem és ugy éreztem, hogy elájulok. Akkor… az utolsó pillanatban… álomban sokszor van igy…
MAGDA (érdeklődve): Az utolsó pillanatban?
LEHOTAI Megismertem, hogy az a lány maga (kis csend).
MAGDA: Mikor álmodta ezt?
LEHOTAI: Mára, virradóra. Az előtt nem ilyen együgyüen szép álmaim voltak… Inkább nagy szerelmi tusák… mindenféle…
MAGDA: És mondja… ki volt az a lány?
LEHOTAI: Maga.
MAGDA: Én?
LEHOTAI: Maga.
MAGDA: Vagy csak olyan, mint én?
LEHOTAI: Nem. Maga. Álmában az ember tudja, hogy ki az, még akkor is, ha az arc, esetleg, másé. Maga volt…
MAGDA (kiegésziti):… Margit.
LEHOTAI (csendesen): Nem; maga volt… Magda. És mikor reggel fölébredtem, boldog voltam. Miért? És most is… Fiatalnak és boldognak érzem magam… Miért?
MAGDA: Én… én nem tudom (innen egész halk és forró a jelenet).
LEHOTAI: Mert az egész hosszu és szines életen át, sok, sok nő között – ez most egy furcsa vallomás – soha még nem közeledtem leányhoz… leányhoz, aki senkié… Ezrenkint vagyunk igy, férfiak… Sokan meg is halunk anélkül… és most érzem… hogy ez az igazi szomjuság… Az egyetlen…
MAGDA (bódultan): Igen… nem tudom…
LEHOTAI: Ez a boldog és izgalmas vágyakozás. A leány… aki csak az enyém, a szent és áhitatos tulajdonom. És maga most itt van… szeretném puhán megsimogatni az óra percmutatóját és megkérni halkan, hogy ne szaladjon… ne vigye tovább az időt…
LEHOTAI: Hagyja igy, ahogy most van, mikor az ölébe hajthatom a fejemet, mig el nem szédülök… vannak az életnek ijesztően szép pillanatai, mikor… mikor elakad a lélekzetünk és szétfoszlanak az idegeink a rajtuk átszivárgó, csendes gyönyörüségtől…
MAGDA: Igen.
LEHOTAI: Talán soha ez igy nem lesz többé… hogy ilyen közelről láthatom az arcát. (Magda lejebb hajol hozzá) Hogy reszket a karom, attól, hogy átfogom a nyakát (alulról nyul fölfelé, és ugy fogja át a nyakát). Milyen édes illata van a testének!…
MAGDA (lehajolva és nagyon csendesen): Ciklámen…
LEHOTAI:… talán soha ez igy nem lesz többé… Sohasem látom a szemem fölött igy csillogni a szemét, igy égni, pirosodni a száját… a száját… Magda… a száját… (már csak a csók hiányzik).
MAGDA (megriad, eltolja a férfi fejét): Lehotai!
LEHOTAI (szembe fordul vele, de még ül): Borsásson meg, elragadtattam magam…
MAGDA (furcsán és bizonytalanul): Én is…
LEHOTAI (fölkel): Csak játék volt.
MAGDA (elindul): Veszedelmes játék!
LEHOTAI: Elmegy?
LEHOTAI: Magda, cserbenhagy? És az igérete?
MAGDA: Az igéretem nem számit, amikor megigértem, akkor még nem tudtam…
LEHOTAI: Mit?
MAGDA: Nem tudom, hogy mit nem tudtam, de valamit nem tudtam… Mert ha tudtam volna… nem igértem volna.
LEHOTAI: És a férj?
MAGDA: Mi közöm hozzá? Csak nem gondolta, hogy most, igy…? Lehotai, csak nem gondolta? Most nem állhatok elébe… Nem tehetem… Nem játszhatom… nem tudok játszani… Ostobaság volt az egész… valószinütlen, vakmerő tréfa… nem is igaz… mese… Az egész mese: asszony, férj, hogy én idejöttem… Mindez nem igaz… csak álom volt… isten vele!
LEHOTAI: Maradjon!
MAGDA: Jön a férj!
LEHOTAI: Nem bocsátom be. Nem mutatom, ó dehogy mutatom! Őrzöm… mindenki elől titkolom…
MAGDA: Kit? Engem? Engem titkol? Miért? Hiszen nem voltam itt… Csak álom volt… együgyü álom… már szét is foszlott… felejtse el… isten vele! (Indul, megy.)
(Csengetés.)
LEHOTAI (utána szól): Magda! (megy ajtót nyitni I.)
Hatodik jelenet.
A FÉRJ (hangja kinn): Szervusz.
LEHOTAI (hangja kinn): Szervusz.
(Bejönnek, a férj elől.)
A FÉRJ: Megbocsáss, hogy nem voltam pontos. Elkéstem. De a miniszter kéretett. Azt mondta, fontos. Neki fontos. Félóra hosszat fecsegett. Magad nyitsz ajtót?
LEHOTAI: Az inasom elment.
FÉRJ: Elküldted. Na igen. Nálatok, legényembereknél, ennek már rendes tehnikája van. Az inas elmegy hazulról, véletlenül elmegy…
LEHOTAI (szórakozottan): Igen… El…
FÉRJ: De előbb mindent rendbehoz (körülnéz). A szamovár és az uzsonna. Nem rossz. Nem rossz.
LEHOTAI: Persze, hogy nem rossz. Mi nem rossz?
FÉRJ: Igy legénykedni. Amig az ember rajta nem veszt… de ez az eset, ez nem is veszedelmes.
LEHOTAI: Kérlek.
FÉRJ: Ugy gondolom, hogy itt nincs kitől félni. Szórakozott vagy.
LEHOTAI: Igen, egy kicsit. Tudod, mégis kellemetlen.
FÉRJ: Ugyan kérlek. Egy szinésznő. Na!
LEHOTAI: Kérlek.
FÉRJ: Istenem, meg ne sértődj, nem azért mondom, mintha talán… hanem ez mégis más… Ez az igazi, a szabad szerelem (rossz hangon nevet).
LEHOTAI: Nem ugy van, ahogy képzeled.
FÉRJ: Nem szivesen ment bele, ugy-e, hogy velem megismerkedjék?
LEHOTAI: Nem.
FÉRJ: Nem is veszem rossz néven. Ha egyszer nem szoktatok a világ előtt mutatkozni. Mert nem szoktatok?
LEHOTAI: Nem.
FÉRJ: Pedig a mostani felfogás ilyen dolgokban nagyon liberális.
LEHOTAI: Az.
FÉRJ: A másik államtitkár például, a politikus…
LEHOTAI: Ismerem.
FÉRJ: Vén agglegény. Annak is mindig szinésznő barátnője van, persze nem olyan szerencsés, mint te. A legelsők egyike! Hisz ez szép, ez nagy dolog. De az szabadon mutatkozik velük.
LEHOTAI: Igen.
FÉRJ: Ugy értsd, hogy egyszerre csak egygyel. No, nem hogy társaságba viszi; azt nem! hanem az esti szórakozásaiban…
LEHOTAI: Igen.
FÉRJ: Szinházban, orfeumban megjelenik, nem is bujik el és nem is inkognitó. És nem árt a karrierjének. Én nem tenném.
LEHOTAI: Te? Akinek olyan kedves asszony a felesége…
FÉRJ: Hagyjuk, a feleségemről ne beszéljünk. Jó?
LEHOTAI: Kérlek, de akkor talán a másikról se beszéljünk.
FÉRJ: De igen, arról beszéljünk. Furcsa bogaraid vannak. Ne kivánd, hogy respektáljam őket. Nem tréfából jöttem ide és nem is azért, hogy hiábavaló beszélgetéssel töltsem az időt. Azért jöttem ide, hogy bemutass őnagyságának.
LEHOTAI: Nincs itt.
FÉRJ: Kérlek, ez nem olyan egyszerü.
LEHOTAI: Ez a legegyszerübb. Nincs itt.
FÉRJ: Még, vagy már?
LEHOTAI: Ahogy parancsolod. Nincs itt. Nem tudlak bemutatni.
FÉRJ: Itt volt?
LEHOTAI: Erre talán nem kell felelnem.
FÉRJ: De kell. Félreérted a helyzetet. Légy olyan kegyes, és ne bujj a hamis diszkréció mögé, mert onnan én elő foglak kényszeriteni.
LEHOTAI: Nem mondhatok neked egyebet, minthogy nincs itt, akit vártam. Nem hiszed? (Kitárja a kis szoba ajtaját III.)
FÉRJ: És ez? (A II. ajtót kinyitja.)
FÉRJ: És az az ajtó?
LEHOTAI: Az inasom szobája.
FÉRJ: És a folyosó?
LEHOTAI: Kivezet.
FÉRJ: A hátsó lépcsőre?
LEHOTAI: Az mellékes.
FÉRJ: Az nem mellékes és itt semmi sem mellékes. Te nagyon jól tudod, hogy én nem a te szinésznődet keresem voltaképpen. Te bizonyitékot igértél és én belenyugodtam abba, hogy bizonyithass. Most idejöttem és most te begombolkozol és homályos mondatokkal traktálsz.
LEHOTAI: Világosan beszéltem.
FÉRJ: A tények még világosabban beszélnek s ha te nem akarod bemutatni azt a szinésznőt…
LEHOTAI: Több tiszteletet!
FÉRJ (gunyosan korrigálja):… őnagyságát, akkor a magam részéről ezt a felét a dolognak el tudnám én is intézni.
LEHOTAI: Mit mondasz? Nem értelek.
FÉRJ: Azt mondom, hogy mielőtt tennék valamit, én magam megyek el hozzá, hogy megkérdezzem.
LEHOTAI: Azt nem teszed.
FÉRJ: Miért nem?
LEHOTAI: Mert uri ember vagy.
FÉRJ: Beszélj egyenesen és becsületesen. Nem a szinésznő becsületéről van szó, hanem az enyémről. Az a szinésznő nem jön ide?
LEHOTAI (hallgat).
FÉRJ: Felelj kérlek. Nem jön ide?
LEHOTAI: Nem.
FÉRJ: Hogy mért nem jön, hogy szokott-e idejönni, vagy ha ő nem, akkor ki szokott, azt megengeded, most már én állapitom meg… mert valaki jár ide… (csengetés) valaki jár ide, délutánonként, ebben az időtájban. Mért nem nyitsz ajtót a vendégednek?
LEHOTAI: Megmondtam, hogy nincs itthon az inasom.
FÉRJ: Nekem is magad nyitottál ajtót.
LEHOTAI: De…
FÉRJ: Engem érdekel, hogy mi történik itt; mert az nem történik, amit te mondasz. Légy szives, bocsásd be a látogatódat.
LEHOTAI: De öregem… nem veszed észre, hogy nevetséges vagy?
FÉRJ: Nem. Majd én bebocsátom! (Férj kimegy.)
Hetedik jelenet.
FÉRJ (visszajön): Egy ur keres.
LEHOTAI: Na látod! Nem a feleséged? Rossz inas lett volna belőled, mert a nyakamra eresztesz valakit, akit nem fogadtam volna.
SZENDREI (bejön): Mindössze néhány másodpercre…
LEHOTAI: Tessék. Bár, megbocsát, ismét a legalkalmatlanabb időben…
SZENDREI (a férj felé): Magánügyben… a báró urat…
LEHOTAI: Sajnálom. Őexcellenciája itt van, s csak nem kivánja, hogy az ön kedvéért elmenjen…
SZENDREI (gyámoltalanul): De ha lehetne…
LEHOTAI: Nem lehet. Tessék talán holnap, vagy holnapután (bosszusan) vagy sohase.
SZENDREI: Beszélhetek kedves vendége előtt?
FÉRJ: Átmegyek talán a másik szobába…
LEHOTAI: Ne menj.
SZENDREI (bemutatkozik a férjnek): Szendrei… bár talán fölösleges is… nem hizelgek magamnak, de ebben a városban ugy körülbelül mindenki ismer.
FÉRJ: A szinész?
SZENDREI (boldogan): A szinmüvész!
FÉRJ (kissé kiméletlenül): Nincs szerencsém… Nem járok szinházba.
SZENDREI: Csodálom… de én a báró urral szerettem volna beszélni.
FÉRJ: Csak tessék!… Mintha itt sem volnék…
SZENDREI (zavarban): Igen… lehetőleg… (A férj felé tekintget, aki távolabb áll tőlük.) Ne haragudjék, ha zavarom… Tudom, hogy a müvésznő már elment, tudom… láttam.
LEHOTAI: Nem is volt itt.
SZENDREI: Ahogy parancsolja. Megvártam volna önt az utcán, hogy elmondjam önnek, amire kérni akarom; de mert nem jött, én jöttem fel, hogy szóljak, mielőtt Magdával ujra találkoznék. Kérem, nagyon szépen kérem, ne méltóztassék a müvésznőnek szólni arról, hogy itt voltam.
LEHOTAI: Természetes, hogy nem szólok.
SZENDREI: Nagyon helytelenül tettem, be kell látnom. Nem volt rá semmi okom… vagy ha okom lett volna is, jogom semmiesetre sem volt. Ha Magda idejött… megtehette… én nem tilthatom meg neki. Szabad nő… Szinésznő… Azt szereti, akit akar. Engem biztosan nem szeret már… valamikor azt hittem, hogy igen… olyan kedves volt hozzám. De ez, ugy látszik, kevés. S nem jogosit fel engem arra, hogy utána lessek… s hogy ma délután mégis megtettem: szégyellem magam érte. Jobb is lett volna ha nem jövök ide és nem látom meg itt.
LEHOTAI: Ismétlem: ön nem látott senkit.
SZENDREI: Értem, kérem. Férfiak vagyunk. Nem láttam senkit, de bevallom, nagyon, nagyon össze vagyok törve. Ugy mentem el innen, mintha megvertek volna… ön talán nem tudja, mi az, ha egy férfi évekig imád egy nőt, némán és mikor szólni akar, látja, hogy a nő már másé. Tragédia.
LEHOTAI: Talán máskor beszélnénk erről… Magunk közt, tanu nélkül.
SZENDREI: Köszönöm, hogy kimél. Most már mindegy. Hogy beszélünk róla, vagy sem. Vége. Csak az a fontos, hogy a müvésznő meg ne tudja, hogy én megláttam itt, mert akkor biztosan megharagudnék rám és én nem birnám elviselni a haragját. Eltiltana maga mellől, kerülne is… Akkor én meghalnék. Tessék elhinni; meg. Ahogy levegő nélkül nem lehet meglenni, ugy nem tudok én megélni nélküle. Nem szép, hogy kimondom, nem nagyon férfias, hogy éppen önnek mondom meg… én még most is szeretem, most is, mikor már tudom… (Abbahagyja, zsebkendőt vesz elő.) Az urak előtt nem kell restelnem magamat. Hiszen uraim, férfiak vagyunk mindnyájan.
FÉRJ (akinek kényelmetlen ez a siró ember): Na igen, férfiak.
SZENDREI: Még egyszer kérem, hogy a müvésznő ne tudjon meg egy szót sem arról, hogy itt voltam.
LEHOTAI: Legyen nyugodt. Nem fogja megtudni.
SZENDREI: Köszönöm. S ne nézzenek le érte, ha ellágyultam. Az embernek tulárad a szive és olyankor, ami a szivén, az a nyelvén.
FÉRJ: Nem is kell részletezni.
SZENDREI: Nem, nem… hiszen férfiak vagyunk mindnyájan. Bocsánat, ha terhükre voltam az uraknak, de igazán, igazán… (Kifelé indul, de nem az előszoba felé.)
FÉRJ: Arra méltóztassék… Arra! (mutatja merre.)
LEHOTAI (az ajtóig megy és azzal vágja el Szendrei makogását, hogy beteszi mögötte az ajtót).
(Kis szünet.)
FÉRJ (Lehotaihoz, aki visszajön): Ejnye, hát mért nem mondtad?
LEHOTAI: Mit mondtam volna?
FÉRJ: Hogy azért nincs itt a szinésznő…
LEHOTAI: Azért nincs itt, mert nincs itt.
FÉRJ:… mert ez a csacsi megneszelte a dolgot és utánajöttt. Szegény fiu! Hallom, nem is rossz szinész. Te pedig bocsáss meg, hogy igy rád eresztettem. De akkor, az imént még, a látszat egészen más volt. Egészen más. És ha az előbb olyasmiket mondtam volna…
LEHOTAI (könnyedén): Ha szivességet teszek vele, elfelejtem, amiket mondtál.
FÉRJ: Lásd be kérlek, hogy amit előadtál, azzal a szinésznővel, aki ugyanolyan… hétköznapi használatra kicsit valószinütlen. Ilyesmit az ember csak a szinpadon hisz el; vagy még ott sem.
LEHOTAI: Most már talán fölösleges tovább bizonyitanom.
FÉRJ: Ha közbe nem jön ez az elcsapott szerelmes, nem mondhattam volna le arról, hogy be ne mutass a szinésznődnek. Igy is elég kényelmetlen. Aki meglát vele, mégis azt hiheti, hogy a feleségem.
LEHOTAI: Csak a legritkább véletlen, hogy együttlátnak vele. Légy nyugodt, ezentul az sem fordul elő.
FÉRJ: Hanem azért furcsa fiu ez a szinész, egész egyéni módon viseli el ezt a csapást. Náluk ugy látszik nem ritkaság. Ugy látszik, nem is régen vetted el tőle a nőt.
LEHOTAI (mereven): Kérlek. Rosszul fejezed ki magadat. Nem vettem el tőle a nőt. Nem volt az övé.
FÉRJ: Értlek, értlek.
LEHOTAI: Nem értesz, vagy félreértesz. Ha azt mondom, hogy nem volt az övé, légy szives, vedd ugy, ahogy mondom. Minden gunyos mosoly nélkül.
FÉRJ: Anélkül, anélkül. Csak meg ne egyél. Nem volt az övé… talán senkié se volt.
LEHOTAI: Senkié! Értesz!
FÉRJ: Hogyne, barátom. Ezt el is lehet hinni.
LEHOTAI: Nem lehet, hanem kell. Kell. És most már nagyon kérlek, hogy csakugyan hagyjuk ezt a tárgyat.
FÉRJ: Ne hevülj ugy neki, édes Emil. Egyáltalában nem beszélek róla. Szervusz, nem akarok tovább terhedre lenni.
LEHOTAI: Szervusz.
FÉRJ: És nézz fel hozzánk közelebb.
LEHOTAI: Köszönöm a szives meghivást, nem fogom igénybevenni. Engedelmeddel távolmaradok a házadtól.
FÉRJ: Emil csodállak. Ugy beszélsz, mintha nem volnál értelmes fiu. Különben, ha majd férj leszel, megérted, hogy nekem ugy kellett tennem, ahogy tettem. Szervusz. Ne is kisérj ki. Ideges vagy. (Megy kifelé, az ajtónál még egyszer visszafordul.) Szervusz.
LEHOTAI (föl és alá járkál, csönget, azután iróeszközt vesz elő, a kis ajtóhoz megy): János, János! (Szünet.) Mi az? Meghaltál, gazember?
JÁNOS: Parancsol a méltóságos ur?
LEHOTAI: Csöngettem.
JÁNOS: Nem hallottam. Nem volt szabad hallanom.
LEHOTAI (közben már leült és ir, rámutat a teás asztalkára): Kiviszed ezt a szemetet.
JÁNOS: Igenis.
LEHOTAI (ir, látszik, hogy kinosan megy az irás. Az asszonynak ir).
JÁNOS: A méltóságos ur itthon marad?
LEHOTAI (végigsimitgatja a homlokát, eltépi a levelet): Lepihenek, fáj a fejem.
JÁNOS: Nem csuda, olyan járás-kelés volt, mint a turi vásáron. Csak ugy durrogtak az ajtók.
LEHOTAI: Most már senki sem jön be. Senki. Se angyal, se ördög. Megértetted.
JÁNOS: Meg. Se angyal, se ördög.
LEHOTAI: Senki, semmiféle ügyben. A kandallót oltsd ki. Meleg van itt.
JÁNOS (megteszi): Igenis.
LEHOTAI: Mindent olts el, hozd ide a kis állólámpát.
JÁNOS (megteszi; a középluszter taszterének az első ajtó mellett kell lenni).
LEHOTAI: A levelet el ne felejtsd odavinni (Elnyulik a divánon.)
JÁNOS: Igenis, nem felejtem el. (Kis pauza.)
LEHOTAI (fekszik, fejét a kezére támasztja).
JÁNOS (áll és vár).
LEHOTAI: Mire vársz? (Még mielőtt János felelhetne, kinyilik az ajtó, belép rajta egy nő, de azonnal visszahuzódik, mint a felvonás elején.)
LEHOTAI (ijedten ugrik felé s megy arra felé): Margit! Margit! Az ura már hazament!
JÁNOS (visszalép a saját ajtaja felé, csendesen morog): Az angyal már itt is volna. (Ki akar menni, de amikor a II. ajtóhoz ér el, besodródik rajta a férj, félrelöki az inast.)
JÁNOS: Na az ördög is megjött. (Gyorsan el.)
FÉRJ: Lehotai!
LEHOTAI (odafordul, idegesen): Hol jöttél be és mi bajod megint?
FÉRJ: Az inasod szobáján jöttem keresztül, mert ugy látszik, a te többi ajtaidon rendezés szerint járnak ki-be a látogatók.
LEHOTAI (nyersen): Ugy járnak, ahogy nekik tetszik, vagy ahogy nekem tetszik. És ezt a tónust kikérem magamnak.
FÉRJ: Te akarod a tónust diktálni? Hiszen elárulod magad! A feleségem itt van nálad!
LEHOTAI: Előlről kezded?
FÉRJ: Még be sem fejeztem! A feleségem itt van nálad.
LEHOTAI: Féltékeny vagy. Rémeket látsz.
FÉRJ: Elég. Másodszor nem megyek lépre. A feleségemet láttam most, most éppen, amikor lementem, a kapud alá besuhanni. Felfutott a hátsó lépcsőn és itt van!
LEHOTAI: Nincs itt, ha mondom. Senki sincs itt.
FÉRJ: Ha nem ő volna itt, nem tagadnád le és nem akarnál innen eltávolitani. Most mért nem mutogatod sorra a szobáidat?
LEHOTAI: Mert nincs kedvem hozzá. Mert unlak.
FÉRJ: Ez csak világos. Már az előbb leleplezted magad az idegességeddel. Most mégis elintézzük ezt az ügyet. Mért fehéredtél el? Csak nem félsz tőlem? Nem ismertelek gyávának. Ha a szinésznőd volna itt, megmutatnád, de nem az van itt, hanem majd én mutatom meg a feleségemet. Ott van, vagy ott volt (elindul.)
LEHOTAI: Hová mégy?
FÉRJ: Oda. A másik szerelmi odudba.
LEHOTAI: Elfelejted, hogy az én lakásomon vagy. Itt csak odamehetsz, ahova én megengedem.
FÉRJ: Ne szavalj! Vagy ha éppen beszélni akarsz, mért nem mondod most, hogy nem a feleségemet láttam, hogy tévedtem: a szinésznő volt; a te szinésznőd, akihez semmi közöm?
LEHOTAI (vállat von).
FÉRJ: Mért nem állsz most elő avval a hasonlósági mesével? Most, amikor ellenőrizhetem?
LEHOTAI (hallgat).
FÉRJ: Mert a feleségem van nálad és ami itt az imént történt, csak megrendelt komédia volt. Nem válik becsületedre, hogy pénzért végigjátszattad azt a farsangi tréfát és magad is komédiáztál, mint egy szinész. De most már elég! Vége a türelmemnek!
LEHOTAI: A feleséged nem volt itt és nincs itt…
FÉRJ: Azt mondod, hogy a szinésznő? Nem! Tudod, nem! nem a szinésznő! Nyisd ki az ajtót, ha nem akarod, hogy én nyissam ki.
LEHOTAI: Nincs ott senki.
FÉRJ: Ha nincs, ha már időt adtál neki arra, hogy elmenjen, akkor is a feleségem volt. A szinésznődnek nincs oka elszökni előlem! Kinyitod?
LEHOTAI: Esküszöm!
FÉRJ: Vagy olyan becstelen, hogy hamisan esküdj!
LEHOTAI (elveszti a fejét): De most már torkig vagyok veled…
LEHOTAI: Azt az ajtót nem, hanem a másikat és kutyakorbácscsal hajszollak ki rajta.
FÉRJ (rekedten): Nem?
LEHOTAI: Nem!
FÉRJ: (revolvert vesz ki.) Akkor majd beszél ez a Browning… ez nem játék. Igy majd kinyitod. (Lehotai hátrál, ledönti a kis asztali lámpát, sötét van a szobában.)
LEHOTAI: Hát botrányt akarsz mindenáron?
FÉRJ: Keresztüllőlek… mint egy kutyát. Az még nem botrány. (Közvetlenül az ajtó előtt vannak és pedig ugy, hogy a férj Lehotai mellének tartja a revolvert. A férj van az ajtónak ama szárnya előtt, amely nyilik, az ajtó felrándul, a nő felfelé üti a férj kezét. Revolverdörrenés.)
MAGDA (sikit): Emil!
JÁNOS (berohan a II. ajtón, a fal mellett gyorsan eltapogatódzik az I. ajtóig, felgyujtja a középcsillárt, remegve áll és nézi a csoportot a másik ajtónál).
LEHOTAI (lihegve): Magda!
MAGDA: Mi történt? Megsebesült?
LEHOTAI: Dehogy, dehogy.
JÁNOS (el az előszobaajtón át).
FÉRJ: Megbocsát… kisasszony… (Lehotaihoz.) Kérlek szépen… állok rendelkezésedre. (Kimegy az I. ajtón.)
LEHOTAI: Magda!?… hát maga az?… maga jött vissza?
MAGDA: Én… Visszajöttem. Most itt maradok. (Átfonja a férfi nyakát és megcsókolja.)
LEHOTAI (kibontakozik; pauza): Nem, Magda!… (kiált:) János!
JÁNOS (bejön).
LEHOTAI: Lekiséred a kisasszonyt a lépcsőn az autóig… (nagyon udvariasan és mélyen meghajtja magát.)
MAGDA: Emil?
LEHOTAI: Vigyázok magára.
MAGDA (kábultan megy az ajtó felé).
LEHOTAI (egyedül marad, a kandallóhoz megy, leül, arcát abba a párnába temeti, amin Magda feje a nagy jelenetben nyugodott).