HARMADIK FELVONÁS.
(Szin ugyanaz a szalón, ami az első felvonásban. Mikor a függöny felmegy, a szobalány rakosgat.)
Első jelenet.
SZAKÁCSNÉ (bejön II. nézi, hogy mit csinál a szobalány): Kati!
SZOBALÁNY: Pszt!
SZAKÁCSNÉ: Tudom, tudom… még nem kelt föl… Milyen ház ez!
SZAKÁCSNÉ: A nagysága nem kelt föl, de már megreggelizett… Az ebédnek sincs rendes ideje. Egyszer kettőkor, egyszer háromkor… Milyen ebéd az!
SZOBALÁNY: Csak olyan, amilyent egy ilyen szakácsné főzni tud…
SZAKÁCSNÉ: No no. Ellépek én innen.
SZOBALÁNY: Sir majd a kapufélfa.
SZAKÁCSNÉ: Nem tetszik nekem ami itt van. A nagyságos Szendrei ur! Mit akar az itt?
SZOBALÁNY: Azt ő tudja.
SZAKÁCSNÉ: Én is tudom… Nem nagy kunszt tudni azt… Férfi mindig csak egyet akar… de meg a felesége is… azért megreped a szivem.
SZOBALÁNY: Gyönge szive van magának.
SZAKÁCSNÉ: Ahogy ezek itt ki-be járnak, minthogy ha ajtó se volna a lakáson. De nem azér jöttem be.
SZOBALÁNY: Hát?
SZAKÁCSNÉ: Itt voltak a virágos boltbul.
SZOBALÁNY: Na?
SZAKÁCSNÉ: Azt mondja az a kifutó lány, hogy most nincs nékik az a cékla-virág. De közbe majd hozatnak a nagycsarnokbul.
SZOBALÁNY: Jó, majd leszaladok mindjárt.
SZAKÁCSNÉ: Aztán csak maradjon el egy órahosszat, hogy nekem kelljen az ajtót nyitogatni.
SZOBALÁNY: Nem törik le a keze.
SZAKÁCSNÉ: Itt van a portás. A szinháztul. A kisasszonynyal akar beszélni.
Második jelenet.
PORTÁS (kopog a II. ajtón.)
SZOBALÁNY (gyorsan eldugja a kefét, leveszi a fejéről a kendőt): Tessék.
PORTÁS (bejön): Kérem szépen, nekem vissza kell mennem az igazgató urhoz. Kérem Katinka kisasszony, tessék megmondani a müvésznőnek… Tessék megmondani, hogy az igazgató ur délután szeretne feljönni a szerző urral.
SZOBALÁNY: Minek?
PORTÁS: A miatt a harmadik felvonás miatt.
SZOBALÁNY (érdeklődve): Megint rossz?
PORTÁS (legyint): Magyar szerző. Nem tud az jó harmadik felvonást irni, ha megfeszül, akkor se… De az igazgató ur már nem akarja magához kéretni a müvésznőt, mert tegnapelőtt éjfékor is evvel a harmadik felvonással bajmolódtak. Hát hogy itthon lesz-e a müvésznő? Sziveskedjék megüzenni.
SZOBALÁNY: Jól van, Peske ur, majd szólok neki.
PORTÁS: Isten velük. (Az ajtóból visszaszól.) Délután ötig. (El.)
SZAKÁCSNÉ: Addig talán föl is kel a müvésznő.
SZOBALÁNY: Biztosan fönn van már.
SZAKÁCSNÉ: Addig talán föl is veszi a pongyoláját. (Gunyosan.) Pongyoláját. Addig talán a Katinka kisasszony is fölkefélte a szalont.
Harmadik jelenet.
PAULA (bejön II.): A konyhában nincs senki.
SZAKÁCSNÉ (morog): Na, ez már begyött, ez a kisértet!
SZOBALÁNY: A kisasszony még nem öltözött fel.
SZAKÁCSNÉ: Én meg most kimegyek a konyhába.
SZOBALÁNY: Jól teszi, szakácsné.
SZAKÁCSNÉ (nem megy ki).
SZOBALÁNY: Szóljak a kisasszonynak, hogy itt tetszik lenni?
PAULA: Hagyja Katinka, én várhatok.
SZOBALÁNY: A kisasszony tegnap este nem játszott…
PAULA: Tudom fiam.
SZOBALÁNY: De azért mégis későn feküdt le.
SZAKÁCSNÉ: De milyen későn!
PAULA: Tudom fiam.
SZOBALÁNY: Nagyon ideges volt, mikor hazajött.
SZAKÁCSNÉ: Hüh! Milyen ideges!
PAULA: Tudom fiam.
SZOBALÁNY: És a Szendrei nagyságos ur még nem volt itt ma délelőtt.
SZAKÁCSNÉ (gunyosan): Pedig nagy szükség lett vóna rá.
PAULA: Azt is tudom, fiam.
SZOBALÁNY: És… és… és itt jön már a kisasszony.
Negyedik jelenet.
MAGDA (reggeli pongyolában kilép).
SZOBALÁNY: Kezeit csókolom. (Odaszalad, kezet csókol.) Kérem szépen, itt volt a Peske ur, a portás…
MAGDA: Hagyd csak, ráérsz, kimehetsz.
SZOBALÁNY (knixet csinál és kimegy).
MAGDA: Szervusz Paulus, igazán te vagy az?
PAULA: Csókolom a kezedet.
MAGDA: Na, mit csinálsz? Csak nem akarod a kezemet megcsókolni, mint a szobalányom.
PAULA: Olyan gyönyörü kezed van!
MAGDA: Erigy már, te! Hogy vagy? Két nap óta nem láttalak. Mért nem jöttél be hozzám?
PAULA: Voltam itt… de csak olyankor, mikor te nem voltál itthon.
MAGDA (leül): Hol az urad, az a futóbolond?
PAULA: Próbán.
MAGDA: Mi van? Nem is néztem a táblát.
PAULA: Hamlet. Repriz.
MAGDA: Ja igaz. Hamlet. Fekete trikó… nagy monológ és mélabu… Az urad megint megvadithatja a nőket. Lesz nagy erkölcsi…
PAULA: Lesz… lesz. (Pauza.) Lesz.
MAGDA: Ejnye, de el vagy szomorodva. Mi bajod, Paulus?
PAULA: Semmi, angyalom… semmi, semmi.
MAGDA: De hisz itt a sirás, a torkodba.
PAULA: Semmi… csak beszélni akartam veled. (Kis szünet.) Az uramról… de ám komolyan.
MAGDA: Lehet a te uradról komolyan beszélni! Az még ötvenéves korában is gyerek lesz.
PAULA: Az igaz, hogy fiatal még… az Isten tartsa meg… nem öregszik… olyan fiatal… és olyan szerelmes.
MAGDA: Az a szerepköre. Amorózó.
PAULA (sóhajt): Nem, nem… igazán szerelmes.
MAGDA: Beléd?
PAULA: Nem. Beléd.
MAGDA (idegesen nevet): Az lehet. Nekem tegnapelőtt mondta.
PAULA: És tegnap olyan volt, mintha elvesztette volna az eszét. Egész nap szaladgált ide-oda, nem találta a helyét, nem tudott egy percig nyugodtan maradni.
MAGDA: Tegnap?
PAULA: Igen. Egész délután. Este aztán… este ugy sirt, mint a záporeső. Három zsebkendő nem volt elég. Mind tele-sirta… Magduska… én nem tudom, tegnap mi történt veled… csak azt láttam, hogy az Imre egészen oda van érted… És tudod, igaza van szegénykének…
MAGDA: Sajnálod?
PAULA: Persze. Te olyan szép vagy, jaj, olyan szép, olyan kedves, olyan fiatal és olyan hires! És nézz meg engem.
MAGDA (kedvesen): Nem tetszel magadnak, Paulus.
PAULA: Ó, magamnak! nem tetszem én már senkinek!
MAGDA: Nekem tetszel. Derék asszony vagy.
PAULA: De nem tetszem neki, az Imrének. Látod, befogtam magam a házi munkába, dolgozom reggeltől estig, takaritok, főzök, rendbentartom, megbecsülöm… Azt hittem, ez kell neki. Jó, nyugodt otthon, egy ilyen nagy müvésznek. Mikor elvett…
MAGDA: Kórista voltál?
PAULA (büszkén): Nem. Segédszinésznő. Akkor azt gondoltam, avval hálálom meg a jóságát, hogy megmutatom: szinésznőből is lehet jó háziasszony.
MAGDA: Lett is, Paula. Boldog lehet az urad.
PAULA: De nem az… Olyan boldogtalan! (elsirja magát) mert az a nagy szenvedély… ez egy nagy szenvedély…
MAGDA: Szinész-szerelem. Szeretem a partneremet.
PAULA: Nem, nem! ez egy nagy szenvedély Meghal az érted.
MAGDA: Csak várd meg nyugodtan.
PAULA: Meghal, vagy lesoványodik. Pedig most olyan jó husban van.
MAGDA: Hála istennek.
PAULA: És épen azért jöttem be hozzád… hogy szóljak neked… én nem akarok akadály lenni…
MAGDA: Akadály?
PAULA (makog): Szerelem… házasság.
MAGDA (komolyan): Te, Paula… mondd… te is azt hiszed?… Hogy az urad szeretője vagyok?
PAULA: Ó, ó! Hogy tételezhetsz fel rólam ilyent.
MAGDA: Nem rólad: rólam; és nem én, hanem te.
PAULA: Isten ments! ments isten! Hát nem tudom én, hogy te olyan tiszta vagy, mint a hó… te édes, te szép, te csillag! (Csókolgatja a kezét.)
MAGDA: Akkor nem értelek.
PAULA: Én csak azt akartam mondani, ó angyalom, csak azt, hogy én nem akarom, hogy az én Imrém boldogtalan legyen és hogyha téged el akar venni… hogy akkor én, ha megszakad is a szivem… mert megszakad… meg, meg… megszakad.
MAGDA: Na, ne szakadjon meg a szived és térj magadhoz Paulus.
PAULA: Nem, nem! Ha megszakad is a szivem, én elválok, tőle, el, ha tudom, hogy evvel boldoggá teszem… Elválok.
MAGDA: De Paulus, Paulus! Vedd már elő a jobbik eszedet! Mért akarsz összeadni az uraddal?
MAGDA: De ez a házasság nem az uradtól függ, hanem tőlem.
PAULA: Te is boldog leszel. Ugy szeret, ugy imád. Én elválok.
MAGDA (nevet): Az nem olyan könnyen megy. Soká tart.
PAULA: Nem is tart soká… Nálunk nem… Nálunk hamarabb is meglehetne. Hamarabb… Akár holnap.
MAGDA: Ugyan mért, te gyerek?
PAULA: Mert mi… (elakad; halkan:) Mert mi nem… (a fejét rázza) nem… nem vagyunk… megesküdve.
MAGDA (felháborodva): Ó!… ezt nem tudtam, Paulus, ti csak ugy… ugy együtt…?
PAULA (lehajtott fejjel): Igen… csak ugy… mindig halasztódott… nem értünk rá… tudod… oda délelőtt kell menni… és a sok próba, Imrének… hát csak ugy maradtunk. Azért válhatunk el könnyen.
MAGDA: Majd ezt elintézem az uraddal. Hogy ne válhassatok el ilyen könnyen.
PAULA: Hát nem akarod?
MAGDA: Ugyan, ugyan!
PAULA: Pedig az Imre olyan kedves fiu. A tenyerén fog hordani… téged biztosan.
MAGDA: Ezentul téged is.
PAULA: Olyan szép ember!
PAULA: És a többi nőknek. Mind a nőknek. Annyi leveleket kap!
MAGDA: Elhiszem. De nekem az amorózó: nem férfi.
PAULA: Az én Imrém az!
MAGDA: Te, én ugy látom, hogy az urad már meg is kérte a kezemet – tőled. És te oda is adtad neki.
PAULA: Olyan szép pár lennétek! Két ilyen hires!
MAGDA: Ezt a csacsiságot temesd el. Az urad a tiéd.
PAULA (boldogan): Köszönöm, angyalom, köszönöm.
Ötödik jelenet.
SZAKÁCSNÉ (kinyitja II. ajtót): Tessék, itt van a nagyságos asszony!
SZENDREI (mogorván): Jó, ha itt van, magam is megtalálom.
PAULA: Az uram! akkor szaladok ebédet csinálni.
MAGDA: Ne szaladj.
SZENDREI: Csókolom a kezét, Magda.
MAGDA: Beszélgessetek addig, gyerekek. De várj meg Szendrei, neked akarok egyet-mást mondani. (A saját szobájába megy.)
SZENDREI (egy kis szünet után): Te is itt vagy?
PAULA (az egész itt következő jeleneten át megmarad csendesnek és alázatosnak, mig Szendrei egyre beljebb nyargalja magát): Itt.
SZENDREI: Észlelem. Örömmel és lelkesedéssel észlelem.
PAULA (csodálkozva): Mit?
SZENDREI: Hogy itt vagy. Mért bőszited az embert fölösleges válaszokkal?
PAULA: Kérdezted.
SZENDREI: Kérdeztem, kérdeztem! Nem minden kérdésre kell felelni. Vannak, ugynevezett szónoki kérdések. De asszonyok ezt soha meg nem tanulják. Mondd, kérlek, mit tanultok meg, ti, asszonyok?… mondd?
PAULA: Hisz én csak megmondtam, hogy itt vagyok. Bejöttem.
SZENDREI: Láttam, hogy itt vagy, ennek következtében azt is láttam, hogy bejöttél. Ezt magamtól is kitalálom.
PAULA: Imre, kérlek.
SZENDREI: De azt nem találom ki magamtól, hogy otthon miért nincs senki. Otthon? Kacagok. Nincs nekem otthonom. Madárnak barlangja, medvének fészke van… nekem nincs otthonom.
PAULA: Megforditva.
SZENDREI: Nem megforditva! Vagy talán a medvének nincs otthona?
PAULA: Nem. A medvének van barlangja.
SZENDREI: Abszolut mellékes, hogy mije van a medvének. Engem az nem érdekel. Engem az érdekel, hogy nekem nincs otthonom. Mer’ otthon minálunk nincs senki. Az ember hazalohol a próbáról és olyan fáradt, mint egy kutya…
PAULA (nem akar közbeszólni).
SZENDREI: Igenis, olyan fáradt, mint egy kutya. A hasonlathoz ragaszkodom. Ahhoz hasonlitom magamat, amihez akarom.
PAULA: Fáradt vagy, fiacskám?
SZENDREI: Merek lenni.
PAULA: Kérlek szépen…
SZENDREI: Talán megengeded egy szinésznek, hogy fáradt legyen, ha háromszor végigcsinálta a Hamlet ötödik felvonását. (Szaval):
Túlzajg az ádáz méreg lelkemen
Nem élhetem meg az uj hireket…
és igy tovább, a többi esti lapokat. És ezt az egész jelenést háromszor… Mert a rendező uj felfogásban akarja a meghalást. Mért nem hal meg ő, ha olyan nagyszerü uj felfogással tud meghalni? Az ember meghal háromszor, aztán hazaliheg a próbáról és nincs otthon senki. (Magda bejön.) Senki! Egy lélek se.
SZENDREI: A cseléd nem a feleségem.
MAGDA (közbeszól és Szendrei elkezd egész kicsi lenni): De a feleséged, az cseléd, ugy-e?
SZENDREI: Kérem, egy szóval sem mondtam.
MAGDA: Szendrei, egy kicsit szégyelhetnéd magadat, hogy veszekedni mersz a feleségeddel…
SZENDREI: Bocsánat, Magda… (morog) igaza van, majd otthon.
MAGDA: Se itt, se otthon. Mért bántod ezt az asszonyt?
PAULA: Ne bántsd, Magda, hiszen nem bánt ő engem.
SZENDREI (kap rajta): Na látja, hogy nem bántom. Csak megkivánhatok a feleségemtől annyit… hogy otthon is legyen egy kicsit és ne üljön egész nap egy idegen lakásban.
PAULA (félénken): Most jöttem csak.
MAGDA: A feleséged nem ül itt egész nap, Szendrei, de te itt ülsz. És ha a feleséged itt ülne is, az nem volna olyan nagy baj. Mert a feleséged okos és kedves asszony.
SZENDREI: Nna!
MAGDA: Nem na! Hanem a feleséged okos és kedves asszony, csak most nem az, mert most abban fárad, hogy megkérje a kezemet – a te számodra.
PAULA: Ne… ne!
MAGDA: Nem mondtam igazat talán?
PAULA: Ne beszélj róla, édes angyalom.
SZENDREI (zavarosan): Kérem, kérem…
MAGDA: Ennek az ostobaságnak ki kell már csavarni a nyakát. Mit csinálsz, te szerencsétlen ember?
SZENDREI (ijedten): Kérlek alássan, én, én…
MAGDA: Mért kergeted ilyesmibe ezt az áldott jó asszonyt?… Ez a csacsi, a szemedből kiolvassa, hogy mit akarsz. Hisz ez az asszony olyan jó hozzád, hogy kenyérre kenhetnéd, mint egy darab vajat.
SZENDREI: Tiltakozom… tiltakoznom kell!
MAGDA: Kérj tőle bocsánatot, hogy olyan gyalázatosan viselted magad.
SZENDREI: Majd otthon.
MAGDA: Nem. Ezt nem otthon, hanem itt. Csókold meg a kezét.
PAULA: De Magda!
SZENDREI: Igazán azt akarod, hogy…?
MAGDA: Azt. Egy-kettő. Csókolj kezet neki. Ugy (megtörténik). És csókold meg szépen a homlokát is.
PAULA (tulboldogan): Ó Magda, angyalom!
SZENDREI: A homlokát?
MAGDA: Igen, a homlokát meg a száját.
SZENDREI (megteszi): Ahogy’ parancsolod.
MAGDA: És mondj le arról, hogy engem elveszel.
SZENDREI: Most már nem is… Tegnap… tegnap óta… én láttam… én tudom…
MAGDA: Ha láttál valamit, akkor hallgass, légy férfi.
SZENDREI: Igen… mindnyájan férfiak vagyunk.
MAGDA: Csak nem igaz, hogy te ezt az asszonyt nem szereted?
SZENDREI: Persze, hogy nem igaz. Ki mondta, hogy nem szeretem? Ki az a gazember, aki azt mondta?
MAGDA: És ha okvetlenül házasodni akarsz, adok neked egy jó tanácsot. Vedd el a feleségedet.
SZENDREI (elképed és kinyitja a száját, de nem tud szólni).
PAULA: Jaj ne mondd, Magduskám, csak ezt ne!
MAGDA: Igen, igen. Vedd el a feleségedet, szépen, szabályosan, ahogy tisztességes emberhez illik…
SZENDREI (némi szünet után): Ezt is tudod?
MAGDA: Tudom.
SZENDREI (Paulára néz).
MAGDA: És nehogy az asszonyt egy szóval is megbántsd emiatt, hogy megtudtam… Most erigy haza nyugodtan és szeresd a Paulát. Jó?
SZENDREI (sóhajt): Jó.
MAGDA: Csak akkor gyere, mikor… különben most egyáltalán ne gyere. Jó?
SZENDREI (lemondással): Hát jó. Ha kidobsz, Magda… ha engem kidobsz…
MAGDA: Ha neked tetszik ez a szó: ki.
SZENDREI: Szivtelenül ki?
MAGDA: Szivesen és szeretettel ki.
SZENDREI (lassan elindul): Akkor én már most megyek.
MAGDA: Isten veled.
SZENDREI: Elmegyek… (de nem akar menni.)
MAGDA: Elmégy.
SZENDREI: De tényleg el.
MAGDA: Tényleg.
SZENDREI: El… végleg.
MAGDA: El, el. Szervusz. Paula, te maradj!
SZENDREI (alázatosan): Akkor hát… csókolom a kezedet. (Kimegy II.)
PAULA: Istenem, ez a szegény ember! ez még belehal!
SZENDREI (visszajön): Ha szükséged lesz egy hü…
MAGDA: Jó, jó. Tudod mikor jöhetsz vissza?
SZENDREI (ragyogva): Mikor?
MAGDA: Majd ha egy kis irásod lesz arról, hogy elvetted a feleségedet.
SZENDREI: Paula! gyere, menjünk az anyakönyveshez.
MAGDA: Ne siess, ha tiz évig nem siettél.
SZENDREI: Hát akkor holnap. És azután mingyárt bejövök. (Boldogan el.)
Hatodik jelenet.
MAGDA (Paulához): Na látod, nem hal bele. Tegnap, ugy látszik, utánam lesett. Azért volt olyan izgatott… Látta, hogy velem baj van…
PAULA: Baj? Veled? Magduska! Hát lehetséges volna?
MAGDA: Mi?
PAULA: Hogy te szerelmes lennél?
MAGDA: Még nem tudom, de félek tőle.
PAULA (határozottan): Akkor már megvan. Szép ember?
MAGDA: Nem olyan szép, mint a te urad.
PAULA: Olyan nem is lehet. Fiatal? Gazdag? Finom?
MAGDA: Nem tudom… nem kérdeztem… nem érdekelt…
PAULA: Akkor szereted. Jaj, vigyázz, Magduskám, vigyázz nagyon!
MAGDA: És… és ha már késő volna, Paulus?
PAULA: Istenem. Az lehetetlen. Ilyet ne mondj… olyan okos voltál… és olyan hideg.
MAGDA: De egyszerre megszédültem és felforrtam.
MAGDA: Történt. Fenn voltam egy férfi lakásán…
PAULA: Jaj, jaj. És… és?
MAGDA: Megcsókoltam.
PAULA: Hej, hej, hej. Más nem történt?
MAGDA: Nem, más nem… Elküldött.
PAULA: Ki? A férfi?
MAGDA: Az.
PAULA (őszinte felháborodással): De hisz ez borzasztó!
MAGDA: Hideg volt és udvarias. És nem akart más lenni. Vagy nem is tudott. Paulus! Ha visszafizethetném neki! Paulus, ha még egyszer, egyetlenegyszer alkalmam volna rá, hogy ezzel a férfival, aki olyan furcsán keresztezte az életemet, kegyetlen lehessek! Milyen kegyetlen tudnék lenni! Szeretném szerelmessé tenni magamba, hogy elkergethessem; a szemébe kiálthassam, hogy nem szeretem; csak bolonditottam, csak játszottam vele, igen: játszottam, de csak azért, hogy megkinozzam, hogy gyönyörködjem a szenvedésében! (Más hangon.) Mert… Paulus, az olyan megalázó, ha az embert nem szereti az, akit… vagy ha az ember azt hiszi, hogy nem szereti… és mégis rá kell gondolni… folyton… Azért nem tudtam ma elég szigoru lenni az uraddal. Ma jobban sajnálom, mint tegnap, mert ma jobban megértem.
PAULA: Hát megcsókoltad azt a férfit?
PAULA: Akkor ne félj! Akit te megcsókoltál, Magda, nem mondhat le rólad. Ne félj. Eljön utánad, ittfekszik a küszöböd előtt egy hétig, megőrül érted, akit te egyszer megcsókoltál. Ne félj, Magda, az ujjad köré csavarhatod, ugy meggyötörheted, ahogy akarod… (szünet, ránéz) ha akarod.
MAGDA (bizonytalanul): Akarom!
Hetedik jelenet.
SZAKÁCSNÉ (bejön II.): Fölcsöngettek a földszintről.
MAGDA: Kicsoda?
SZAKÁCSNÉ: Az a kegyelmes, aki tegnapelőtt itt volt, hogy itthon van-e a kisasszony?
MAGDA (felugrik): És mit mondott?
SZAKÁCSNÉ: Mit mondtam volna, mikor itthon van a kisasszony? Azt mondtam, hogy itthon van. Gyün is már.
MAGDA: Erigy! erigy!
SZAKÁCSNÉ: Kérem szépen. Két hét mulva egészen.
MAGDA: Paulus, én evvel az asszonnyal nem beszélhetek – … ne kérdezz semmit. Beszélj vele, mondj neki valamit, ne félj, hamar el fog menni. Légy hozzá kedves… Vigyázz, Paulus, vigyázz.
PAULA: Kegyelmes?
MAGDA (a szobájából már): Az, az, légy kedves hozzá.
SZAKÁCSNÉ: Aztán én nyissam ki az ajtót? Vagy már arra se vagyok jó?
PAULA: Mért ne volna maga arra jó?
SZAKÁCSNÉ: Tetszett látni az elébb, hogy rám támadt a kisasszony.
PAULA: Mert nem kellett volna azt mondani, hogy a kisasszony itthon van.
SZAKÁCSNÉ: Azt csak a szobalány tudja, hogy mikor van ugy itthon a kisasszony, hogy nincs itthon; és mikor nincs itthon ugy, hogy itthon van. Én vidéken szolgáltam.
PAULA: Jó, jó lelkem.
SZAKÁCSNÉ: Voltam én rendesebb házaknál is. De ott mindig otthon voltak az urak, mikor otthon voltak.
PAULA: Majd máskor vigyáz.
SZAKÁCSNÉ: Megkérdezzem, hogy itthon van-e, ha látom…
PAULA: Igen, igen, meg kell kérdezni.
SZAKÁCSNÉ: Hát most mondjam, hogy nincs itthon?
PAULA: Ne, lelkem, most már csak eressze be.
SZAKÁCSNÉ: Mer’ én mondom azt is, ha kell.
PAULA: Ne mondja, most csak eressze be. Hamar egy kis rendet kellett volna csinálni.
SZAKÁCSNÉ: Ehe! A szobajány megint csak ugy átabotába takaritott (megtörül egy butordarabot.) Tetszik látni, itt a por. Nálunk nem köll egy kis porér’ a patikába elmenni, amig ez a Katuska van a háznál.
PAULA: Ne most takaritson, lelkem. Most siessen.
SZAKÁCSNÉ: Minek a’ kérem? Amig itt valaki föltotyog a harmadik emeletre, kimék én addig innen Törökbálintra.
PAULA: Hát a lift ma sem jár?
SZAKÁCSNÉ: Nem jár az kérem sohase. Olyan pesti kitalálás az, hogy azér van, hogy ne legyen!
PAULA: Gyerünk, gyerünk!
SZAKÁCSNÉ: Hiszen mindig mondtam én, hogy nem is rend az, hogy az embereket kis skatulába huzkodják föl a harmadik emeletre. (Megáll) No, de nem is huzkodják! (diadalmasan.) Azér megyek én el innen! Nem győzöm én a hárem emeletet.
PAULA: Szakácsné lelkem, hiszen magának liftpénze van.
SZAKÁCSNÉ: Mi örömöm van benne, ha egyszer a lift nem jár? Ha jár, akkor örülök rajta, hogy megspórolom az öt krajcárt, mer’ látom, hogy a házmester megpukkad, ha gyalog hozom föl a kosarat. De hogyha nem jár, akkor mindenki gyalog gyün föl, tetszik látni, még egy ilyen kegyelmes asszony is.
PAULA: Menjen már, lelkem, az isten áldja meg!
SZAKÁCSNÉ (indul, fölmegy a lépcsőre, ott megáll, visszaszól): Én már ezentul csak földszinten szolgálok! Nem vagyok én harang, hogy olyan közel lakjak a jóistenhez!
(Csengetés.)
PAULA (rendbehozza magát).
Nyolcadik jelenet.
ASSZONY (bejön I, a tegnapi toalett, körülnéz): A müvésznő?
PAULA: Ó… foglaljon helyet, kegyelmes asszony. Talán ide… vagy talán ide… a müvésznő nincs itthon, tetszik tudni, a próbák… rettenetes sok próba… ha tudta volna, hogy ide tetszik fáradni.
ASSZONY: Nincs itthon?
PAULA: Nincs, de talán egy óra mulva…
ASSZONY: Azt mondták, hogy itthon van, mikor felcsöngettem.
PAULA: Félreértés lehetett… Tetszik tudni… a cselédség… a mai cselédség… milyen megbizhatatlan… igazán nagyon… ne méltóztassék neheztelni… hogy ilyen rendetlenség (körülmutat, de a szobában nincs rendetlenség) és hogy ilyen zavarban vagyok. De ez a furcsa hasonlatosság… mintha ő volna.
ASSZONY: Nem ő… én. Kérem, ha nincs itthon, akkor persze hiába jöttem. Kegyed talán rokona a müvésznőnek?
PAULA: Nem. Csak a barátnője vagyok. Kegyeskedjék leülni.
ASSZONY: Köszönöm, hiszen csak egy percre jöttem… Kegyed beszél még ma a müvésznővel?
PAULA: Ó igen, ha megjön… okvetlen.
ASSZONY: Akkor nagyon kérem… igen… mondja meg neki…
PAULA (szolgálatkészen): Igenis.
ASSZONY: Mondja meg neki… hogy… hogy itt voltam. Irhattam volna, de személyesen akartam… megköszönni… igen, csak ennyit tessék mondani neki… megköszönni, amit tett. Ő tudja, hogy miről van szó… hogy nagyon köszönöm, hogy olyan szives volt… és kedves… igen… és önfeláldozó… És hogy ha még alkalmam lenne rá az életben… meghálálnám… és hogy… különben elég, ha ennyivel terhelem kegyedet… csak azt, hogy köszönöm…
(Csöngetés.)
PAULA: Valaki jött. Talán a müvésznő…
ASSZONY: Nem! Az nem jön! Tudom!
SZAKÁCSNÉ (bejön): A báró ur… mit mondjak neki?
PAULA: A báró?
SZAKÁCSNÉ: Na igen, a Lehotai báró.
PAULA: Nem ismerem…
SZAKÁCSNÉ: Mit mondjak neki?
PAULA: Én nem ismerem… Nem tudom.
ASSZONY: Én ismerem… kérem, asszonyom, bocsáttassa be és, ha nem veszi zokon, ezt a különös kérést, hagyjon egy percre magunkra…
PAULA: Ó, dehogy… én, én átmegyek a lakásomra, tetszik tudni, itt lakom a szomszédban… (el.)
Kilencedik jelenet.
LEHOTAI (jön, meghökken, összeszedi magát): Csókolom a kezét…
ASSZONY: Csodálkozik, hogy itt talál?
LEHOTAI: Igazán… az igazat megvallva… feljöttem, hogy köszönetet mondjak…
ASSZONY: Én is azért jöttem, Emil. Nekem is van mit megköszönnöm. És magának is van.
LEHOTAI: De mért beszél velem ilyen különös hangon? Hiszen tegnap egészen más volt.
ASSZONY: Barátom, az tegnap volt… Milyen régen volt a tegnap!… Egy álmatlan éjszaka van a tegnap és a ma között. És egy álmatlan éjszakán egy asszony sokat álmodik. Tiz esztendőt öregedtem tegnap óta, Emil.
LEHOTAI: Ne mondjon ilyet.
ASSZONY: Hagyja, Emil. Tegnap délután ugy mentem el hazulról, mint egy asszony, aki soha többé vissza nem megy a családi fészkébe. És este későn, ugy mentem haza, mint aki soha többé ki nem lép onnan… Tegnap el tudtam volna képzelni, még talán azt is… hogy magával elmegyek a világ végére. De mikor este egymagam kószáltam az utcákon, akkor megéreztem, hogy magának volt igaza… hogy a család, a kényelem, a cim… igen… mindez kell, ha az embernek már üres a szive. Akkor hazajött az uram és elmondta, hogy mi történt a maga lakásán. Hogy ez a nő… ott volt… ott, mikor nem kellett volna ott lenni… mert ez, már nem volt benne a játékrendben. És aztán, ma délelőtt, a maga levele… Hogy most, egyideig ne találkozzunk. Nem akar veszedelembe sodorni. Értem, Emil, értem… Most, egyideig… soha többé! Férjes asszonyok mindig igy bünhődnek a szerelmükért! Jön egy leány… és a lány mindig többet ér, mint az asszony… És ez a lány, ez mindent tud adni: szépséget, zavartalan szerelmet, és még annál is többet: érintetlenséget… Istenem, én… én? amim nekem volt, azt én már odaadtam, és én vagyok a legyőzött ebben a harcban, amely nem is volt harc, csak tréfa volt, ami komolyan végződött… Mért nem szól? Mért nem szakit félbe?
LEHOTAI: Mit mondjak Margit?
ASSZONY: Csakugyan. Ne mondjon semmit. Hiszen amit mondana, nem volna igaz. Amit hallgat, az az igaz. Leszámoltam magammal tegnap… Megcsókoltam a gyerekeimet és megtisztitottam a szivemet. Azután egyenes szóval és nyilt arccal nyugodtan azt hazudtam az uramnak, hogy el akartam menni hazulról, a sértett büszkeségem kergetett el engem, a tiszta asszonyt…
ASSZONY: Engem, a tiszta asszonyt! Az uram elhitte. Ezt kellett megköszönnöm ennek a nőnek. A hátralevő életem nyugalmát… Ezt a nyomorult nyugalmat, amit ő szerzett meg nekem, mikor magát elvette tőlem…
LEHOTAI: De nem…
(Szünet.)
SZOBALÁNY (kinyitja a II. ajtót és két kosár virágot hoz be): Kisasszony kérem, itt a virág… Pardon…
ASSZONY: Csak tegye le, fiam. Ajándék. Ugye?
SZOBALÁNY: Dehogy, kérem. Mink csak premieren kapunk virágot. A kisasszony hozatta. Azt mondta, hogy hozzak fel igen sok cserép cikláment és rakjuk teli vele a lakást. De csak ezt a kél kosarat tudták megszerezni. A többi majd ezután jön.
SZOBALÁNY (kimenőben): A fehér egy kicsit gyönge… azt mondták a virágos boltban, hogy a fehér nem sokáig fog tartani (kimegy)
ASSZONY: Bizony, Emil, a fehér egy kicsit gyönge… Nézze. Ugyanaz a virág…
LEHOTAI: Ugyanaz… Igen…
ASSZONY: És mégis… az egyik fehér, a másik piros… A piros az igazi, a fehér nem sokáig fog tartani. Már elvirult… a fehér hamarabb virul el… isten vele, Emil.
LEHOTAI: Lekisérem…
LEHOTAI: A kocsijáig…
ASSZONY: Egyedül megyek. Maga itt marad. Nem azért jött ide, hogy velem találkozzék. Isten vele. És az uram irni fog két bocsánatkérő levelet. Magának, és a nőnek. Nem lesz lovagias ügy. Nem engedem meg. Párbaj?… Nem!… Már magam miatt sem. Semmi se lesz. Isten vele. Örülök, hogy nem történt baja.
LEHOTAI (visszajön és a cikláment nézi, cigarettára gyujt, eldobja).
Tizedik jelenet.
SZENDREI (bedugja a fejét az ajtón): Ezer bocsánat… Nem zavarom?
LEHOTAI: Á! Szendrei ur? (közönyösen) Nem zavar. Hogy zavarna? Itt ön épannyi joggal van, mint én.
SZENDREI: Ne méltóztassék gunyolódni. Méltóságodat itt szivesen látják, ellenben engem… nekem nem is szabad ittlennem, amig el nem vettem a feleségemet.
LEHOTAI (nem érti): Kérem?
SZENDREI: Ezt ön nem érti, nem is értheti…
Horáció, mintsem bölcselmetek
Álmodni képes. De jerünk tovább
Én csak beszöktem, hogy bocsánatot kérjek öntől a tegnapi viselkedésemért, hogy megmagyarázzam…
LEHOTAI: Fölösleges minden magyarázat… Férfiak közt…
SZENDREI: Igen… férfiak vagyunk mindnyájan. Tegnap is az voltam. Nem tudtam elmenni az ön háza környékéről. Ugy jártam ott, mint a madár, amit kigyó szeme vert meg. És ugyanugy kinlódtam is. Ugyanugy. Talán még harmadszor is visszamentem volna… még akkor is, ha tudom, hogy inzultusnak teszem ki magam.
LEHOTAI: Inzultus! hogy mondhat ilyet!?
SZENDREI: Annak is kitenném magamat! Én ki! Csak tessék! Méltóságodnak passzpartuja van a becsületemen át. A férfi, akit Magda kiválaszt…
LEHOTAI (hogy elterelje a beszélgetést): Pardón…
SZENDREI: Én tudom, mi a szerelem. Kunyhóban és palotában egyaránt. Azt lehetne mondani: mindenütt. Nem véletlen, hogy szinpadi karrierem a szerelem felé sodort.
LEHOTAI: Valószinü.
SZENDREI: Nem valószinü, hanem biztos! A sziv szava ez. Mert ki a jó szerelmes szinész? Ki? Aki érti a sziv szavát. S aki zengetni tudja a szó szivét. És én tudom.
LEHOTAI: Valóban.
SZENDREI: Ezt még kritikusaim is elismerik.
SZENDREI: Csinján!
LEHOTAI (nem érti): Hogy-hogy?
SZENDREI: Csak esetről-esetre okosak. Megtörténik, hogy valamely ezer soros szerepemről mindössze egy sorban emlékeznek meg.
LEHOTAI (unatkozik): Ez is előfordul?
SZENDREI: Elő. Ezer sort mondok én, egy sort irnak ők. Mily aránytalanság!
LEHOTAI: Annak látszik.
SZENDREI: És az is. (Szünet.) Uram!
LEHOTAI (figyel).
SZENDREI: Uram. Tegnap még azt hittem, hogy megölöm önt.
LEHOTAI (udvariasan): Nagyon megtisztelő.
SZENDREI: Amig nem tudtam biztosat. De most már ugy érzem, hogy nem ölöm meg.
LEHOTAI: Köszönöm.
SZENDREI: Most már lehiggadtam és hideg vagyok. (Nagyon egyszerüen) Mint a jégmezők…
LEHOTAI (fölkel): Örülök.
SZENDREI (elindul): És most ajánlom magamat. Magamat ajánlom. Nem vagyok itt, nem szabad ittlennem. (Az ajtóból) Hideg vagyok, mint a jégmezők.
Tizenegyedik jelenet.
PAULA (jön).
LEHOTAI (meghajtja magát).
PAULA: A báró ur, ugy-e bár?
PAULA: Szendreiné.
LEHOTAI: A müvésznő…? (Magdát érti.)
PAULA: Itthon van, de átment mihozzánk, nagyon izgatott volt, mikor a kegyelmes asszony jött. Már szóltam Magdának, de nem akarja a báró urat sem fogadni.
LEHOTAI: Nem akar fogadni?
PAULA: De azért tessék csak maradni. Szólok még egyszer. Azt hiszem, Magda még nem tudja, mit akar (kimegy).
LEHOTAI (egyedül marad): Megbánta volna?
Tizenkettedik jelenet.
SZOBALÁNY (néhány cserép cikláment hoz): Hála istennek, ez is itt van. Ezek is szépek. Tessék megengedni, méltóságos ur, hogy addig szétrakjam a szobában. A nagyságám még megharagudna, hogy megjött a virágja, de kinthagytam a konyhában.
LEHOTAI: Hogy hijják magát, fiam?
SZOBALEÁNY: Katinka a nevem, kezét csókolom.
LEHOTAI: Akkor idefigyeljen, Katinka. Biztos, hogy ez a virág már megjött a boltból? (egy huszkoronást vesz ki) Vigye ki szépen ezt a virágot.
SZOBALÁNY: Hát beviszem az ebédlőbe, kérem szépen. Csak a cserepeket?
LEHOTAI: Nem. Az egészet. A kosarakat is.
SZOBALÁNY (bemegy az ebédlőbe): Ideteszem a paraván mögé.
LEHOTAI: Itt a két kosár is. Igy.
SZOBALÁNY (kikiált): De itt is meglátja a kisasszony később.
LEHOTAI: Később? az nem baj. Rakja le.
SZOBALÁNY (kikiált): Kérem szépen, leesnek a virágok!
LEHOTAI (bemegy, közben ezt mondja): Várjon fiam, segitek. (Behuzza maga után az ajtót).
Tizenharmadik jelenet.
PAULA (benyit, visszaszól Magdának, aki utána jön): Nincs már itt.
MAGDA (bejön, kis selyemköpeny van rajta, ahogy a nők a szomszédba át szoktak menni): Megsértődött, elment.
LEHOTAI (kijön a szobából, egyszerüen): Kezét csókolom.
PAULA: Itt van. Meggyötörheted (szerényen kimegy).
MAGDA: Hát még sem ment el? Azt hittem…
LEHOTAI: Okvetlen látni akartam. Beszélni akartam magával. Annyi minden mondani valóm van!
MAGDA: Nem is lehet. Ha tegnap nem volt, ma se legyen. Nincs közünk egymáshoz, báró ur, ahogy tegnapelőtt sem volt. Belesodródtam egy meggondolatlanságba, végigjátszottam a szerepemet. Ezt most megköszöni? Ugy-e? Akkor, ezzel, már végeztünk is.
LEHOTAI: Nem! Azt köszönöm, hogy nem játszotta végig a szerepet. Hogy elfutott. (Más hangon.) És hogy visszajött. Mért nem beszélt most az asszonynyal, Magda?
MAGDA: Fölösleges volt. Tudtam, hogy mit akar. Azért jött, hogy megköszönje, amit tettem. Üzente is. Mit mondtam volna neki? „Asszonyom, boldog vagyok, hogy ön boldog. Ver a szivem az örömtől, hogy ön visszakapta a férfit, akit már csaknem elveszitett.“ És tettem volna hozzá, hogy „ezentul vigyázzon a szerelmére? És hogyha meg kell menteni, akkor még jobban vigyázzon rá, ne vigye oda, ahol elveszitheti?“ Mit mondtam volna, mikor gyülölöm a maga asszonyát, aki miatt csaknem elszédültem. És ahogy tegnap ő nem tudott az én szemembe nézni, ugy nem tudnék én ma az övébe! Nem tudok! Nem akarok! Kitéptem ezt a három napot az életemből. Menjen vissza az asszonyához. Legyenek boldogok! Ölelkezzenek tovább! És hogy tegnap mi történt… (elakad, idegesen.) Nem történt semmi!
LEHOTAI: Magda! Magda! mért dacol? mért makacskodik? Nem engedem elhazudni az életem legszebb percét. Nem engedem! Ó, csodaszép volt az alkalom, de én nem nyultam utána! Nincs még egy férfi a világon, aki elszalasztotta volna magát, a gyönyörüt, az áttüzesedettet. A csókja ragyogó emlék. Ajándék volt. Mikor kértem, nem adta; mikor adta, nem kértem! Ne mondja, hogy tegnap, ha csak egy percre is, nem szeretett.
MAGDA: Nem szerettem.
LEHOTAI: Akkor ma is szeret!
MAGDA: Se tegnap, se ma!
LEHOTAI: Akkor még holnap is.
MAGDA (meggyőződés nélkül): Nem! nem!
LEHOTAI: És a ciklámen?
MAGDA: Kidobtam azt a parfőmöt!
LEHOTAI (gyöngéden megcsókolja a kezét): Most is érzem a kezén. Azt se dobta ki.
MAGDA: Azt se? Van még egyéb is?
LEHOTAI (mosolyog): Van. A virágok.
MAGDA (most már nem tagad): Hát maga tud róluk?
LEHOTAI: Láttam őket.
MAGDA (bizonytalanul): Hát akkor…
LEHOTAI: Látja, gyerek, látja!… Beszélni kellett volna az asszonnyal.
MAGDA: A maga asszonyával.
LEHOTAI: Ha beszélt volna vele, most tudná, hogy már nem az én asszonyom. Nem az enyém.
MAGDA: Mióta?
LEHOTAI: Tegnap óta. Vagy nem is. Talán az első perc óta, mióta magát megláttam.
MAGDA (gyerekesen): És most… most maga igazán engem szeret?
LEHOTAI: Látja, Magda, mingyárt ezt kellett volna kérdezni és nem kellett volna menekülni a szerelem elől (meg akarja csókolni).
MAGDA (elháritja): Nem, nem, nem!
LEHOTAI (gyöngéd kéréssel): Magda!
MAGDA: Nem! Tegnap nem féltem, most félek.
LEHOTAI (nagyon melegen): Mitől? szerelmem.
MAGDA: A szerelemtől. Nem leszek a szeretője… érti? nem leszek, még ha szeretem is. Én nem akarok ugy járni, mint az az asszony, szegény, aki tegnap könyörgött, ma lemond, tegnap sirt, ma is sir és talán sirni fog egy életen keresztül, ahogy bünös asszonyoknak sirni kell, hogy vezekeljenek.
LEHOTAI: Ne féljen tőlem… nem vagyok már olyan fiatal… és ilyen virágom még nem volt… nem, soha!… Nem ciklámen, a nevét még nem is tudom, csak azt tudom, hogy nem szabad letépnem ugy, mint a többit… (lassan, csendesen) Nem, deresedik már a fejem, édes szép gyermekem.
MAGDA (félénken): Akkor… hát elválunk?
LEHOTAI (átöleli): Nem. Együtt maradunk. Akar a feleségem lenni, Magda?
MAGDA (boldogan hajtja fejét a férfi mellére, halkan): Akarok.