VII.
PROMETHEUS.

Én vén haszontalan lump minden este a Jardin de Parisban vagyok, ledér nők társaságában. Azaz mindennap csak egy ledér nő társaságában: a másikéban. S mindegyik nő épúgy szeret engem, mint én őt: addig, ameddig együtt vagyunk. S mindegyik nő egy darabot kihasít a zsebemből, hogy most már azt sem tudom, miért fognak becsukni: mert az utolsó este megfojtottam az utolsó nőt, vagy pedig, mielőtt ez megtörténik, kiderülnek a sikkasztásaim.

Hogy ezt így nyíltan bevallom, ebből is látszik, hogy már nem egészen józan az eszem. De hogy is lehetne józan? Reggel négy órakor írom ezt a históriát, azon frissiben, hogy a drága Elvirának, aki lebernyeges élőképeket táncol, átnyújtottam negyven fillér kapupénzt és száz korona fájdalomdíjat azért, hogy százhetvenkilenc koronás számlát ivott számomra a Jardinban. Aztán félig álomban hazahajtattam magam is, úgy téve, mint mikor az ember számokat álmodik s álmában bemagolja, nehogy fölébredvén, elfelejtse. Én a Jardinban nem számokat álmodtam, hanem az isteni Elvirát hallgattam, aki igen különös, hogy ne mondjam, hihetetlen dolgokat mesélt nekem.

Úgy volt, hogy mikor egy üveg pezsgővel mosta meg a kezét s egy másik üveget a színfaltologatónak küldött, aki igen jó és előzékeny ember, akkor eszembe cikázott: hadd csukjanak be, mert az isteni Elvirát megfojtottam. S az ölembe vontam, s két kezemet a nyakára tettem:

– Most megfojtlak!

S ekkor csodák csodája, nem az isteni Elvira nyakát fogtam, hanem egy keselyűét, aki csőrével a májamat kereste s én kétségbeesetten el akartam hárítani mellőlem, de nem sikerült. A májamban az éles csőr hasítását éreztem, s ekkor megint a drága nő ült velem szemközt, de keselyűarca volt, nekem pedig nem a májam fájt, hanem a szívem. Mert eszembe jutott, hogy milyen kár értem, hogy idáig sülyedtem a nő, mindig a nő miatt, s hogy különben mekkora nagyszerű, istennek és embernek egyaránt tetsző műveket alkottam volna. Sőt a sülyedésem is onnan való, hogy túlnagyszerű akartam lenni. Persze, nyomban átláttam, hogy az egész csak képzelődés, s Prometheushoz csak annyiban hasonlítok, hogy nekem is fáj a májam.

Az isteni Elvira azonban határozottan csúnya és félelmetes volt keselyűarcával. S még furcsább és félelmetesebb lett, mikor a véremtől még piros csőre két oldalán könnyek peregtek le.

– Ó, – szólt mély fájdalommal s hangja egy eltiport kislány szegletes búgása volt – még mindig az ősi félreértés és igazságtalanság.

– Mit? – szóltam én. – Tán mondtam valamit? Akkor bocsánatot kérek.

– Nem, – és szomoruan rázta a fejét – nem szóltál semmit, de ami még rosszabb, gondoltál valamit.

– Erről a rossz szokásról igazán le fogok tenni, drágaságom.

– Ne gúnyolódj, hiszen nem tudsz még semmit.

– Dehogy nem, az ital egy kicsit megártott nekem, s megbocsáss, ennek a hatása alatt bájos orrocskád és eperszád egy kicsit madárszerűen egybeolvadt.

– Ez az, az ős átok és félreértés kiült az arcomra.

– Megengedd, csak én vagyok részeg, ebben egészen bizonyos vagyok.

– Te sem vagy részeg, drága Promim.

– Tessék?

– Promi. Mi így rövidítjük a hosszú és unalmas és hideg Prometheust.

– S te tudod, ki volt az? Ennyire műveltnek nem hittelek volna.

– Én ne tudjam? Hiszen azoktól a keselyüktől származom, akik az ő máját rágták.

– Tessék?

– Nem hiszed? Pedig így van. S ha már észrevetted arcomon, hát bevallom. Én csak külső formára vagyok nő, a valóságban keselyű vagyok. Ti csak olyan meséről tudtok, mikor a királylányt a boszorkány madárrá változtatja, pedig súlyosabb átok, mikor a keselyüt leánnyá változtatják.

– Hisz az tiszta szerencse a keselyűnek.

– Nem, nem, ezt jobban tudom. A lánynak rossz, ha hollóéletet kell élnie, dögből táplálkozni, holott gyümölcshöz szokott, a keselyűnek még rosszabb, ha nőies életet kell élnie, giardinettót csámcsogni, mikor eleven májra szokott. S különösen nekem rossz, akinek családja Prometheus májából táplálkozott.

– Badarság.

– Ne mondd. Ha eljösz hozzám, megmutatom neked eredeti görögben az ősanyám sirámát Prometheushoz. Ennél meghatóbb szerelmi sirámot nem ismerek.

– Ugyan.

– El is mondhatom, úgy nagyjában. Akarod hallani?

– Hogyne.

– Hát valahogyan így szól: itt vagy drága bálványa szívemnek, aki nélkül nem akarok élni? Lám, az istenek is egymás számára rendeltek bennünket, a szívem dobbanása pedig az istenek rendelése nélkül is a tied volna. Büntetés? Nem az, drágám. Ne hidd, hogy a mi viszonyunk az istenek irgalmassága és végtelen jósága. Az istenek meg akartak engem és társaimat jutalmazni, s azért téged adott nekünk, akinek májából táplálkozhatunk időtlen időkön át. Nekünk adják májadat, de neked halhatatlan, elfogyhatatlan májat adtak. S nem érzed-e, mekkora szerelemmel lakmároznak belőled, ó, a te májad a legédesebb máj a világon, ha ez nem volna, nem is kellene máj. Inkább meghalnék, semhogy más ember májából egyem.

– Gyönyörű, – mondom én – s Prometheus úr erre a szerelmi vallomásra elájult a gyönyörűségtől?

– Elájult, – szólt Elvira szomoruan – de nem a gyönyörűségtől, a szegény ember azt hitte, hogy a gyűlölet és kegyetlenség repdes feléje, csak azért, mert a mája fájt.

– Megfoghatatlan előítélet.

– Gúnyból mondod, pedig így van. A férfi nem érti meg a nő szíve lüktetését és mindent csak a maga helyzete szerint ítél meg. És sejtelme sem volt róla, hogy egy szegény keselyűnek mennyit kell szenvednie a féltékenységtől.

– Promika csapodár volt?

– De mennyire. Hány mással osztotta meg a máját, pedig az én ősanyám egymagában is meg bírta volna enni naponta. De szegény tűrt és sohasem tett szemrehányást, mert átlátta, hogy nem Prometheus csapodársága az oka, hanem szintén az istenek rendelése.

– Ősanyád nagyon toleráns volt. Aztán csakugyan úgy volt, hogy ősanyád szerelmi vallomások között vájta májába a csőrét?

– Minden falat előtt és után azt mondta: szeretlek, édesem, mindenem, szeretlek és csak téged foglak mindig szeretni, s nincs az a májpástétom a világon, amelyért itthagynám a tiedet.

– S a vége?

– A vége? Ó, ne kérdezd. Mi szegény keselyük mindig az örökkévalóságban hiszünk. Azt hisszük, a legnemesebb érzelem és viszony örökre tart. Pedig egyszer csak megszűnt Prometheus, a megsemmisülő mitosz őt is leoldotta sziklájáról, s szegény ősanyám beváltotta fogadalmát: meghalt, mert megszűnt az, akit egyedül szeretett a világon.

Ránéztem. Az isteni Elvira nagyokat kacagott és azt mondotta:

– Jaj, de bolondokat beszélsz.

– Én?

– Hát én? Hogy én keselyű volnék, hogy a Prometheus keselyűinek az utódja volnék? Nézd ezt a kezet: hát ezek karmok? Nézd ezt a szájat: nem csókolni való-e?

– És nézz engem, – szóltam én – nem a bolondok házába való vagyok?

– A karjaimba való vagy, tapsi. És most úgy megszerettelek, hogy nem engedlek többé mással mulatni, érted? Szerelmes vagyok beléd. Ha másra mersz nézni, vagy mással mulatni, hát lelőlek, érted? S én nem tréfálok, én már egyszer vitriollal leöntöttem valakit, akibe szerelmes voltam. Azóta pedig mindig ezt hordom magammal, ni.

S egy Browningot mutatott, aztán még egy üveg pezsgőt rendelt, a szivaros fiúnak húsz koronát adott a tárcámból, s a főpincérnek azt mondta, hogy holnap és holnapután és ezentúl mindig én leszek az állandó vendége, s ne is álljon irányában szóba senkivel, mindennap húsz korona borravalót kap.

– Hogy pedig lásd, mennyire csak a tied akarok lenni, hát ezentúl te fizeted a lakásomat és Isten engem úgy segéljen, a toaletteimre sem fogadok el pénzt senkitől, csak tőled.

VIII.
A FÚRIA.

… Végem van, – gondoltam. S a rettentő pók szívembe eresztette lábait s összeszorította. Mintha csak öklöt csinált volna magából, melyben a szívemet facsargatta, mint a spongyát. Álom, nem lehet ez igazság! – Végem van. S iszonyatos kacagást hallok s a suhogó korbács hangján e szót: dehogy is álom! És felébredek.

Felébredek? Ó nem, másik álomra ébredtem. Vagy igazán ébren vagyok? Ágyamban fekszem. A lámpa nem ég, de világosság van. Persze, az új égőket próbálják ki éppen az ablakom alatt, az utcai gáz ontja szobámba azt a foszforosan kék világosságot. S ágyam szélén egy tünemény ül, – mért ne ülne ágyam szélén egy tünemény? – Egy szőke hajkoszorúba foglalt fehér leányarc, olyan szende, olyan szomorú, és kék nagy szeme rám néz, nem tudom, szerelemmel-e, vagy részvéttel? Két kezét az ölében összekulcsolva tartja, s amint ébredésemet látja, felém emeli. Nem tudom, meg akar-e ölelni, vagy a párnámra visszainteni. S a jóságos finom száj megnyílik egy halk sóhajra.

– Ki vagy? Hogy kerülsz ide? – rebegem, abban a tudatban, hogy álmodom. – Pardon, kisasszony, – folytatom abban a tudatban, hogy nem álmodom. – Akármi hozta ide, áldja meg érte az Isten. Szépségébe ha nézek, megenyhülök. Esküszöm, semmi földi gondolat nem lappang bennem. Maradjon, maradjon itt, míg elmult ez a rettenetes érzés. A pokolba jött, hogy oda vigyen.

A szép leány szemeibe könny szivárog.

– Legyen áldva jóságos részvétéért. Ugy-e ön sajnál engem?

– Végtelenül – rebegi – és sajnálom, hogy nekem kell ezt a gyötrelmet okoznom.

– Önnek?

– Nekem. Én… én…

– Beszéljen, mondja meg, amit mondani akart

– Úgyis meg fogja tudni, jobb, ha mindjárt megmondom. Nem vagyok én jóságos lény, akinek néz, én a fúria vagyok, aki…

– Ön? Fúria?

– Aki sarkába szegődtem s hivatásom, hogy soha megnyugodni ne engedjem.

– Ezzel az arccal? Fúria?

– Ne higyjen a szemnek és ne a babonának Én vittem őrületbe Oedipust, tőlem nem tudott aludni Brutus, miután ledöfte Caesart. Ne keresse rajtam a torz kegyetlenséget, nem lobognak halántékom körül a kígyók. Babona ez. Meg fogja tanulni, hogy ami az embert meggyötri és őrületbe viszi, az mindig szép, szelíd és szomorú, mint én.

– Nem lehet, tudom, hogy ön nem rossz.

– A büntetést a jóság találta ki, a bűnt a jóság szenvedteti meg.

– Nem lehet igaz. Rettentő fájdalmakból ön mentett ki. Álmomban egy óriási pók mászott rám, belehaltam volna, ha…

– Szegény ember, ezzel az álommal is én költöttem fel, hogy még jobban meggyötörjem.

– Hát akkor gyötörj, szép, szomorú jelenés. Nyugodtan, megnyugodva várom: micsoda kínt okozhat ilyen égi jóságú szem.

Lehorgasztotta fejét s szemeiből könnyek folytak.

– Szegény ember, mért nem gonosz maga?

– Ugy-e, hogy nem vagyok gonosz? Hála néked, hogy tőled hallom, amit magam mondogatok magamnak, de csak kétkedve: hátha nincs igazam?

– Igazad van, nem vagy gonosz. Ezért nem lett volna szabad gonoszságot elkövetni. A fúriáknak csak a jó emberek fölött van hatalmuk. Aki rossz, az nem tartja rossznak, amit cselekszik és nyugton alszik áldozatai tetemén. De jaj annak, aki valamit rossznak tud és mégis meg cselekszi.

– Mint én.

– Mint te.

– Hát szedd elő pókkarmaidat, szabadítsd rám az üvöltő poklot. Ébren vagyok és nem félek semmitől.

– A pokol alszik, kínzószerszámaim nincsenek, csak csöndes, búbánatos szívem van, amellyel mesélek neked. Elmondom neked, mit tettél, nem úgy, ahogy te láttad, mikor megcselekedted, hanem úgy, amilyen volt.

– Hát nem úgy volt, ahogy cselekedtem?

– A cselekvő ember sohasem tudja, mit cselekszik. Viszik az indulatai s szemeit a célra függesztve, nem lát egyebet, mint célt és eszközt.

– Nekem nem volt célom. Nekem kénytelenségem volt.

– Enélkül nincs cél és cél nélkül nincs kénytelenség.

– Elhagytam egy lányt, mert mást szerettem, s elhoztam egy asszonyt az emberétől, mert engem szeretett. Én vagyok az egyetlen, aki ezt tette?

– Nem, nem. De te vagy az egyetlen, akinek ehhez az egy esethez köze van. Elhagytál egy lányt, aki végig szeretett s nem hagytad el, hanem megölted.

– Ezt ő maga tette.

– Miattad. Ha kalapáccsal szétzúzod a fejét, épúgy mondhatod, hogy a kalapács ölte meg, nem te.

– Rettentő szofizmáid vannak.

– Ugy-e, hogy rettenetesek? De nem az enyéim, hanem az igazságéi. Miért fűzted magadhoz, ha el kellett szakadnod tőle? Szerettél egy asszonyt, aki elhagyta érted az urát. Mért engedted, hogy lekötött szívvel hozzád tapadjon s magához kösse a szívedet?

– Nem én tettem, ez megtörtént velem.

– Boldog ember, aki még védekezel. De nem sokáig fogsz védekezni. Boldog akartál lenni és boldogítani azt, akit igazabban szeretsz?

– Igen, igen.

– Hol van ez a boldogság?

– Ó jaj!

– Itt fekszel magadban és nem arra gondolhatsz, akit szeretsz, hanem arra, akit tönkretettél. Valahol másutt a szerelmes asszonyod jajgat és tépi a haját, hogy a gyerekeit nem hagyja, pedig nem illetik meg. Az egyik meghalt, a másik megőrül. S te ezt a boldogságtokért tetted?

– Ezt mind magam mondtam el magamnak és bánt és nem tántorít meg. Ezt meg kellett tennem, mert nem tudtam, mi lesz belőle. S most, hogy tudom, mi lett belőle, visszacsinálnám, ami megtörtént s újra csinálnám, ha a régi helyzetben volnék.

– Tudom, tudom. De mást is tudok. Akit elhagytál, akit megöltél, úgyebár sokat megkínzott szemrehányásaival, féltékenységével.

– Sokat, szegényke.

– S ezzel segített neked. Könnyebb egy harcolóval harcolni, s az igazság érzetével táplálja az önzést is, ha bántódások érnek a másiktól.

– Kíméltem, ameddig kímélhettem, de a mérték betelt. Szegényről nem illik rosszat mondanom, de volt okom kiábrándulni belőle.

– Nos hát, nem volt okod. Ő is küzdött érted, ameddig küzdhetett, de aztán látta, hogy le van győzve. Az ő sorsa meg van pecsételve, a te szerelmed irányában meghalt, de az övé megmaradt. Azon az estén, melyen becsaptad magad után az ajtaját, az arcképedet csókolta. Azon a reggelen, amelyen új szerelmeddel elutaztál, ő imádkozott, hogy baj ne érjen. S hogy a mérget megitta, nem az ő boldogtalansága miatt volt, hanem szegényke azt hitte, hogy jó neked, ha végleg kitér az utadból. Nem ő nem tudott nélküled élni, hanem valami azt súgta neki: ez az ember jó és eszébe találna jutni, hogy vétett ellenem. Magányos életem és halovány arcom eleven szemrehányás lesz, mely nem hagyja boldogságát élvezni. Annyira szeretem, hogy boldog vagyok, ha másban találja boldogságát. Ezt is tudtad?

– Nem hiszem. Az utolsó pillanatig gyűlölködő volt. Szidott és átkozott. Megöltem, – igaz – de gyűlölködőt öltem meg és átokkal az ajkán halt meg azért, hogy a lelki mardosások megmérgezik életemet.

– Azt hiszed? És zsebedben a levele, az utolsó szava hozzád és nem mered elolvasni, mert tudod, azt találod benne, amit tőlem hallottál. Szegény gyászos ember, érzed, hogy amely pillanatban elveszted az ürügyet, hogy ő ellened vétett és halálával bosszút akart állni, még azt a reménységet is elveszted, hogy valaha nyugodtabban fogsz lélegzeni.

– Igaz, igaz, hát ne vedd el ezt a reménységet.

– Nem tudod megcsókolni új szerelmedet, mert közétek tolakszik a halott sápadt képe. Nem mersz emberek közé menni, mert tudod, hogy csak a törvény fogyatékossága óv meg a gyilkosok sorsától. S szerencsétlen ember te, megbántad, ami történt, úgy-e? És szeretnéd visszacsinálni, ami nem csinálható vissza?

Felugrottam.

– Nem, drága szép fúriám, ebben már tévedsz. Eredj vissza a sötétségbe, ahonnan fölbukkantál, vagy költs fel óriás pókjaiddal, de megbánni nem fogom, visszacsinálni nem akarom. Tudom, itt fogsz mellettem ülni minden éjjel és igazad van: ez a szépség és jóság sokkal gyötrelmesebb, mint az Erynniák lobogó kígyóhajzata és vad hajszája. De ma már más az ember. Ma, ha nem tud felejteni, hát megszokja, amit feledni nem képes. Eredj el, mert hiába maradsz itt. Szépséged, jóságod könnyen megszokható. És én élni fogok s tudod mi lesz a vége bosszúművednek? Kettőnk fölé egy szép árnyék és megható emlék fog borulni. Szegény halott, igazán szeretett. Kár, hogy meg kellett halnia. A megszokáson megtörik a fúria hatalma.

A szép tünemény nem mozdult, de elhallgatott.

– Szegény ember, – sóhajtotta és mesélt tovább. S addig-addig mesélt, míg el nem aludtam.

IX.
IDEGVILÁG.

Amint az út kanyarulatánál megláttam a pirostéglás pavilloncsoportot, gyerekes tiroli csúcsaival és fontoskodó lépcsőfeljáratával, míg körös-körül az osztrák Alpok fenyvesei az ég felé kúsztak, elnevettem magamat.

Hát itt akarnak engem hat hét alatt kigyógyítani?

– Semmi, semmi, – mondta otthon az orvosom, mikor ide küldött.

S ahogy a kocsi megáll, egy sapkás fiatalember igen nyájasan kisegít. Egy másik sapkás vidám ember már viszi a pakkomat. Oldalt egy ajtó vidáman kipattan és egy kövér úr vidáman bemutatja magát. Toll volt a füle mögött, tehát ő bizonyára a tulajdonos, vagy a diurnista. Egy fehérkötényes matróna igen vidáman kalauzol a szobámba, mely egy vidám második emeletről egy földszintes ablakot bocsát a hegyoldalba. Alighogy széttekintek, begurul egy gömbölyű, sárga vászonkabátos, pofaszakállas úr, vidám szemekkel a szemembe nézne, ha bírnám a tekintetét, majd megrázza a kezemet, hogy hangosan fölkiáltok.

– Dr. Calmus, – mondja s két sor egészséges fog nevet felém a szájából – a főorvos tiszteletét küldi, majd délután ő is bemutatkozik s megvizsgálja. Egyelőre az én kezemben van s én irgalmatlanul kezelésbe fogom.

– Doktor úr, olyan fáradt vagyok.

– Nagyon jó, nagyon jó, legalább, ha kipihente magát, az én kúrámnak fogja tulajdonítani, ha jobban érzi magát.

Ezzel már visz is. Hónom alá dugja a karját és fecseg.

– A kollégám már mindenről értesített, – szólt, míg a földszintes második emeletről levisz az első emeleten lévő földszintre – nem is munka, amit önnel küldött. Tudja, ki fogja magát gyógyítani? A szakács. Enni, enni, enni. Voilà tout.

Szerettem volna megkérdezni, hogy mirevaló hát a vizsgálat, ha már tudja, hogy semmi bajom, de féltem, hogy megfelel. Már pedig én megfogadtam magamban, hogy ezt az orvost igen okos embernek fogom tartani, hogy vakon megbízhassam benne.

A rendelőszoba kicsi és egészen meg van telve. Iróasztal, fekvőszék, állószék, spanyolfal, egy csomó villamozó készülék s átható patikaszag egészen megtölti. Alighogy bent vagyunk, az ajtón kopognak. Asszonyok összenevetgélnek:

– Doktor, doktorka, nem szabad?

– Nem szabad, gavallért kezelek, egészen friss, majd hasznát vehetik, mert vidám ember.

– Hihihi, – hangzik az ajtón keresztül, s pajzán ruhasuhogás jelzi, hogy a hölgyek futvást menekülnek.

A doktor pedig hozzáfog a megvizsgálásomhoz. Először is kitereget egy nagy könyvet, abba beleírja a kórtörténetet. Úgy, ahogy a beteg diktálja. Eszerint harminchétéves vagyok, ügyvéd, nőtelen, kanyarón kívül tizenhét éves koromban tiphoidom volt, más bajom soha. Apám hetvenöt éves, összes fogai tulajdonosa, édes anyám hatvanéves korában halt meg és familiám mindkét ágról makkegészséges. Tehát a bajomat szereztem.

Mivel? Hát kérdéseire felelve, kisült, hogy huszonöt éves koromig mértéktelenül sokat szerettem, azontúl sokat ittam és dolgoztam. Dr. Calmus vígan kacsint felém.

– Tiszta kép, tiszta kép – mondja és én nevetek. Mert tudom, hogy sejtelme sincs a baj valódi okáról, s mégis kezelni fog.

Aztán el kell mondanom, hogyan kezdődött a baj. Hát álmatlansággal és étvágytalansággal. Aztán ha nem aludtam, nagyon ingerült és lusta voltam. Aztán ittam, hogy el tudjam végezni a dolgomat, aztán nem tudtam dolgozni, mert sokat ittam.

– Világos kórkép – örül a doktorka, akit most már végtelenül megszerettem, mert láttam, hogy ez az úr sohasem fog engem kiismerni és így talán nem is fog meggyógyítani. Mert mondanom sem kell, hogy belül ragaszkodom a betegségemhez, s meghalnék, ha kigyógyítanának belőle. Mondhatom-e valakinek, hogy életem célja csakis egy asszony lelkiismeretének a megterhelése, s nem akarom, hogy az megkönnyebbülten mondhassa: lám, mégis kigyógyult, pedig azt mondta, hogy ebbe bele fog pusztulni.

Tehát a jelenlegi tünetek: elviselhetetlen vándorló fájdalmak, miknek főfészke a hátgerinc közepetája. Ingerlékenységgel váltakozó búskomorság, az emlékezőtehetség teljes hiányossága, aztán mintha hideg sapka nyomná a fejem búbját. A hátamon, a karjaimon mintha hangyák másznának, a lábszáraimban pedig amolyan permetező érzésem van, mintha a vérem számtalan cérnaszálon csurogna a lábamba. Amellett, ha ülök, azt hiszem, mintha a lábszáram csontja üres volna s eltörne a testem súlya alatt. Éjtszaka pedig, alighogy behúnyom a szememet, egerek futkosnak a paplanomon. Minden összevág, magam is így olvastam nem egy orvosi könyvben. Még az orvosnak sem voltak ezek a tünetek ismeretlenek.

– Kimerültség, tisztára csak kimerültség, – mondja a füzetet vidáman összecsapva dr. Calmus – hát csak föl a fejjel, hat hét múlva olyan egészséges lesz, hogy az ellenfél ügyvédje sírni fog. És nem csinálunk semmit. Egy kis villamozás, attól elszaladnak az egerek, egy kis langyos fürdő, enyhe masszázzsal, ettől megszűnik a sapkanyomás és a hangyamászás, meg a vérbizsergés a lábszárakban, aztán néhány vidám társ a szebbik nemből, ettől visszatér a memóriája.

Erre a fordulatra a doktor úr felugrik, mert én hátraesem. Igazán nevetséges. A vidám társnők emlegetésére itt állt előttem. Abban a kivágott fekete bársonyruhában, gyémánt diadémmal a hajában, amikor villogó szemmel egyet kacsint, a legyezőjével rám üt és azt mondja:

– Előbb kellett volna ismernie engem, kedves barátom, most már későn nevez gonosznak, lelketlennek. Hát igen, megcsaltam magát is és megcsalom két hónap múlva azt is, akivel magát most csaltam meg.

Aztán ráemelem a kezemet és rásujtok a fehér vállra, aztán a rózsás arcán csattan a tenyerem, aztán a térdén állva látom, amint rémülten rám néz és a kezét könyörögve összeteszi:

– Ne üss!

Aztán az ölembe ül és vadul csókol.

– Megütöttél! Pedig úgy szeretlek, mint asszony férfit nem szeretett soha. S te elhitted nekem, hogy meg tudnálak csalni? Én? Téged? Akit jobban imádok az istenemnél. Hát tehetek róla, hogy utánam járnak? Hiába járnak utánam. S akit annyira szeretek, az elhitte rólam, hogy… ó…

Keservesen zokog. S én a térdemen állva fogom át a derekát és keservesen sírva kérek tőle bocsánatot.

– Egy kis szédülés, egy kicsi kis szédülés, – mosolyog a doktor – ez a vérszegénységtől ered. Sokat fogunk enni. És szeretjük a tejecskét? Bizony sok tejecskét fogunk inni.

Most már rémülten nézhettem erre az emberre, aki tejecskével akarja ezt az asszonyt kiölni belőlem, aki most azért költözött belém, karvalykarmaival a szívem rostjaiba kapaszkodva, mivel nem engedte végigálmodnom az egész viziót. Most tudom, hogy hetekig ismét a rabja leszek, mert térden állva bocsánatot kértem tőle. S most ettől az asszonytól szakadtam el, ezt vesztettem el örökre, nem azt a másikat, aki leejtve utolsó álarcát, rám szólt:

– Kifacsartalak, mit akarsz még? Eredj meghalni, ha nem tudsz nélkülem élni. Aki engem magáénak akar, az legyen férfi, hogy én jajgassak a karjai között, ne pedig nyávogjon, ha az ölébe ülök.

S a lélek, a lélek? Hát semmi, hogy neked adtam lelkem gazdagságát, hogy elaljasodtam érted, hogy loptam és csaltam érted, hogy tönkrementem érted? Hát semmi, hogy minden gondolatomban te ülsz, hogy álmaimban te vagy, hogy amíg égtem a szerelem lázától, egy sóhajodra meg tudtam juhászodni. Az ifjúságod is elmúlik s én imádlak öregen, csúnyán is. Ki fog téged szeretni, ha én nem leszek s te nem leszel fiatal? Ki fog támogatni, ha jönnek a késő bánat rémei s a kísértetem sanyargatni fog: mért öltél meg engem?

Hopp, az orvos az ebédlőbe visz. S ekkor kíváncsian oldalt ránézek. Észrevett valamit? Hogyan bámulna ez az ember, ha tudná, micsoda komédiát szavaltam most el önmagamnak, abban a képzeletben, hogy a másik is látja? Hogy mikor ez a kétségbeesett kifakadásom sem hatott rá, hát betettem magam után az ajtót s egy cigarettára gyujtva, mondtam magamnak:

– Hát csakugyan vége? Ördög tudja, mintha mégsem örülnék egészen annak, hogy szabadultam tőle.

Ezt magyarázzák meg nekem az orvosok, ha meg akarnak gyógyítani. Miért sorvadok el attól az asszonytól, holott hónapokon keresztül szabadulni akartam tőle? S mikor sikerült, miért akarok sorvadni s a lelkét terhelni az én pusztulásommal, holott egészségesen élhetnék, ha nem akarnám őt okolni a romlásommal?

S mikor a fájdalmaim elviselhetetlenek, miért rémülök meg a gondolattól, hogy valamikor szabadulok tőlük? S mikor hozzá kiáltok éjtszaka, miért tudom, hogy ez komédia? S mikor komédiázok, miért markol a lelkembe a legvadabb és legigazabb kétségbeesés, féltékenység és fogvicsorgató szerelem? S ha kérdem magamtól: mi lenne, ha ismét a tied lenne? – azt felelem magamnak: Isten mentsen s kiveszem tárcámból a gombot, mely kesztyűjéről leesett és csókolom és könnyeimmel öntözöm.

– Most egy kis sonkát fog enni, egy kis zabkását fog kapni, aztán máma pihen. Hahó, hölgyeim, itt egy új kolléga, vidám cimbora lesz.

Nem látok jól. Egy öreg asszonyt látok, egy fiatal asszonyt, egy kislányt a mamájával, mind egészségesek, mint az élet, kihízva, kipirulva, s szemök fehérjéből rámvillan valami, ami Kamillára emlékeztet. Mit keresnek ezek itt, s vajjon micsoda komédia teszi őket beteggé? Mert most már meg mernék esküdni, hogy minden lelki baj, élet-tragédia, tört szív és sorvadó idegzet komédia, csupa komédia, mint az enyém.

X.
AZ ÚR.

Egy vágyam van még: ha pofonüthetném Jerome-ot. Jerome-ot, a főpincért. Jerome-ot, a jótevőmet. Jerome-ot, akin úgy ül a frakk, mint Beketow a lovon, s aki úgy hajlong előttem, mint a tölgy előtt a fűszál. Ha én ezt a mindig sima, mindig alázatos és amellett mindig szemtelen pofát egyetlenegyszer végiglegyinthetném, akkor boldog volnék. Igaz, az előföltétele is boldoggá tenne, az, hogy kifizettem volna neki minden tartozásomat s újabb kölcsöneire nem szorulnék.

Ha benyitok a kávéházba, Jerome alázatosan elémbe tartja szivartárcáját. Csupa drága szivart tart erre a célra a nyomorult. Ha pénzem volna, ötkrajcáros kubát színék, de mivel nincs, hát negyven-ötven krajcáros mi a csodákat kell elfüstölnöm. S nem tudok olyan gondtalan arcot csinálni, hogy Jerome rögtön le ne olvasná róla a pénzhiányt.

– Méltóságos úr, – mondja vérlázító alázatossággal – csak tessék szólani, boldog vagyok, ha szolgálhatok.

S én fogcsikorgatva boldoggá teszem a nyomorultat.

Már most nézzük csak. Az utca tele van szocializmussal. A nép lázong és a gazdagok menekülnek a pénzeszsákjaikkal. A mult héten kifosztottak két bankot és agyonütöttek hét bankigazgatót. Le a vagyonos osztállyal! – ordítják a fülembe. S ilyenkor ereimben bizsereg a vér és szeretném én is ordítani: le a vagyonos osztállyal! De cilinder van a fejemen s az apám gróf volt. Fizetésem a takarékpénztárnál háromezer korona. Tehát én is a vagyonos osztályhoz tartozom.

Ez a Jerome minden vendégtől kap legalább három krajcárt. Jár hozzá naponta legalább ötszáz, az napi tizenöt forint. Ehhez járul a kiflipénz, a szivarpénz, az uzsorapénz. A rajtam levő kamatnyeresége havonta vagy húsz forint. S van ilyen legalább egy tucat. Ennek az embernek húszezer korona az évi jövedelme s vagy százezer a megtakarított pénze. És én vagyok az úr, ő a szegény ember.

Amennyire én tapasztalom, pénze csak a szegény embernek van, jól csak a szegény ember él. Nem kell messzire menni a bizonyítékért, ott van Helén. Helén egy szegény vargának a kitaszított lánya, akit én tettem szerencsétlenné. Gyermekünk meghalt, mielőtt megszületett s a kitaszított lány, akit én tettem tönkre, az én költségemen járt a színésziskolába. Azóta primadonna lett a szerencsétlen, hatszobás lakást tart a boldogtalan, apja, a varga, aranyórát hord és naphosszat a kávéházban kártyáz és átkoz engem, aki a lányát tönkretettem. S valahányszor elmegyek hozzá, – ha már tönkretettem szegényt, csak nem hagyhatom el! – folyton sopánkodik, hogy neki nyomorognia kell, a lakás, az élet, a toilette koldussá teszi, a gázsi semmi, mert nyomorult tizenhatezer koronából nem tarthatja el magát is, a szüleit is, nem nevelhet tanítónőt a hugából, és orvost a bátyjából és költőt az öccséből. Nem is szólva a legidősebb nénjéről, aki egy pincérnek a felesége, de akinek korcsmát rendezett be és a legidősebb bátyjáról, aki kovács volt s most építési vállalkozónak csapott föl. A hiányt persze nekem kell pótolnom, az én, háromezer koronámból, mivelhogy tönkretettem szegényt. Ha én nem vagyok olyan alávaló, ő most tíz koronát is keresne hetenként a masamódnál, ahol megismerkedtem vele.

Én tartom a szegény primadonnát a fizetésemből és a váltóimból és Jerome tart engem. Ha Jerome megharagszik, vagy azt mondja: most már eleget kerestem, nyugalomba vonulok, – akkor nekem éhen kell halnom.

Aztán ne higyjék, hogy különben is úr volnék. A hivatalban én vagyok az első, aki jön, az utolsó, aki megy, mert a munka a legolcsóbb időtöltés. Amellett én vagyok a takarékban az egyetlen gróf, a többi mind szegény ember. Az egyik pláne jól házasodott és földet is vásárolt. Az igazgató is szegény ember, az apja még diurnista volt és ő is harmincforintos praktikánsból küzdötte föl magát. Ezek mind azt a dogmát vallják, hogy a gróf urizál és nem dolgozik s ha nem szakadok bele a munkába, mind azt hinné, hogy henye vagyok. Igy is átlag csak minden harmadik évben javítják a fizetésemet, a szegény emberekét pedig minden esztendőben.

Amikor künn háborog az utca s a szociálista mozgalom elsöpri a rendőrök lovait is, engem is mérhetetlen düh fog el. Gyűlölöm a kapitalistákat, érzem a nyomorult világ minden súlyát, igazságtalanságát. Petróleum-kannát, hogy leöntsem Jerome-ot, a kapitalistát, az ex-vargát, Helén apját, a kapitalistát, kollégámat, a jól házasodót, a kapitálistát. De a szociálisták kinevetnek, ha közéjük mennék és Jerome, amikor dühömet, keservemet és irígységemet rossz viccekbe fojtom, bánatosan mosolyog és bajusztalan lakájarcát simogatva mondja:

– Hja, a méltóságos úrnak könnyű!

És Helén, amikor illatos szobájába lépek s gyönyörű szőke haját óva, gyémánt hajtűt dug bele, ha átfogom selyempongyolás derekát, sóhajtva enged ölelésemnek:

– Persze, a gróf úrnak primadonna szerető kell, de feleségnek elveszi majd a grófkisasszonyt.

S az édesanyja, – hogy lehet ez a némber valakinek az édesanyja? – ha az előszobában találkozom vele, féloldalt, hogy ne nekem szóljon, de hangosan, hogy mégis halljam, epéskedik:

– Vigyázz a hangodra, lányom, neked dolgoznod kell, hogy eltartsad a gróf úr szeretőjét.

Ó mint gyűlölöm a szegény embereket s hogy szeretnék én is szegény lenni, hogy forradalmat csinálhassak ellenük!

*

Minden este le kell ereszteni a rolókat. Kint zajong a nép, mely kenyeret és jogokat kér. A nép ugyanis kimondta az általános sztrájkot s aranyért sem akar sztrájktörő lenni. Ennélfogva a nép éhezik és kenyeret akar. Kap is, mert a hatósági ingyen kenyér- és pástétom-boltok csak úgy öntik a karéjokat és a pástétomokat s ha egy csoport munkás betér az Angol királynőbe, nem merik sem kidobni, sem fizetést nem mernek kérni tőlük, különben törnének, zúznának. A nép tehát éhezik és elkeseredése nőttön nő a kizsákmányoló polgári társadalom ellen.

A kávéházban a leeresztett rolók mögött töröm a fejemet, hogy meddig bírom még. Váltóimat már nem tudom prolongálni, a takarékban az igazgató figyelmeztetett, hogy fizetési letiltásokat igazgatósági határozat szerint nem tűrhet, s így ha jövő elsejéig nem szerzek feloldást letiltott fizetésemre, hát kénytelen lesz engem rövid úton elbocsátani. Helén összeveszett az igazgatójával, mert vetélytársnője is sárga ruhát csináltatott s az igazgató nem tiltotta el a viselésétől. Ugyanekkor automobilt vásárolt a szegény lány és soffőrt szerződtetett. Ennek a szegény páriának éppen tíz forinttal nagyobb a fizetése, mint az enyém. Hogy viseljem el mindezt?

S amellett Jerome is aggodalmaskodik. A forradalom nagyon bizonytalanná teszi a helyzetet. Ő nem olyan optimista, mint a gazdája, ő meg van róla győződve, hogy maholnap berontanak a sansculotte-ok s neki bizony szegény ember létére is becses a bőre. Három gyermek apja lévén, kötelessége az óvatosság. Azonkívül ő pincér, tehát nem köteles bátornak lenni.

Ameddig lehetett, nem akartam ezt a beszédet elérteni. Egy este azonban sápadtan, reszketve hozzám lépett. Teljes alázatossággal, mint szegény pincérhez illik, szólott:

– Méltóságos úr, ne tessék haragudni, de én még ma itthagyom az üzletet. Azt a csekélységet, amivel a méltóságos úr számláját terheltem… röstellem, mert a méltóságos úrnak csekélység, de nekem, szegény embernek sok, különösen most, hogy nem lesz keresetem sem.

Éreztem, hogy minden csöpp vérem a szívem felé tolul, s szinte fázott az arcom, annyira kiment belőle a vér. A torkom összeszorult s az öklöm is. Aztán irtózatos düh fogott el, öklömmel rácsaptam az asztalra, balkezemmel kifordítottam a nadrágom zsebét.

– Gazember! – ordítottam. – Csekélység? Nekem csekélység? Egy fityingem sincs és a pikolóm a vacsorám és…

Tovább nem folytathattam. Irtózatos csörömpölés, döngetés, recsegés és ordítozás hangzott az utca felől. A néhány szál vendég fölugrált és ész nélkül menekült az udvarba. Az ajtó bedőlt és vad alakok bunkósbotokkal, késekkel, vasrudakkal fölfegyverkezve rontottak be.

– Le a vagyonos osztállyal! – ordítottam fölvillanyozva és rávetettem magamat Jerome-ra. Egynek éreztem magamat a vad tömeggel s vele együtt én is elnyomóm ellen fordultam. Azt hiszem, mégis csak teljesedik leghőbb vágyam pofonüthetem Jerome-ot.

De Jerome ijedten kiáltotta:

– Méltóságos úr, eresszen el!

– Ahá! – röhögött a tömeg vezére, egy mezítlábas óriás, akinek a szájában Ferenc József-szivar égett, amilyet egyszer a vezérigazgatómtól kaptam. – Méltóságos úr?

– Le a vagyonos osztállyal! – dörögtem ismét és rávetettem magamat Jerome-ra. – Uzsorás spongya, szipolyozó nadály…

Többet nem mondhattam. A szivarozó óriás kiszabadította kezemből Jerome-ot, a tömeg pedig rám vetette magát:

– A pincért, a szegény embert bántja! Le vele!

S vagy tíz bunkósbot döngött a fejemen, hogy szétloccsant az agyvelőm és én szörnyethaltam.

ELBESZÉLÉSEK.

CSIPKERÓZSIKA.

I.

– Várjon – mondta Régen András dr. és az írása fölé hajolt.

Ez reggel kilenc óra körül történt. Az írása fölé hajolt és gondolkodott. A nyitott ablakon keresztül látszottak a hegyek, melyek szintén vártak. Beszállingózott a por és letelepedett a megiratlan papirosra és szintén várt. Régen András pedig ült mozdulatlanul, s olyan volt, mintha szintén várna, s várakozás közben ellepné a por, a pókháló, mint valami régi nemes palack bort a pince elfelejtett, vagy féltett zugában.

Igazi porlepte ember. A haja fakóbarna, mintha régen kefélte volna. Bajusza formátlanul lelógó, a szakálla mintha száz év óta nem látott volna szabályozó ollót. Szürke, színtelen volt a ruhája, szürke a fehér inge és nyakravalót meg mellényt egyáltalán nem viselt. S a szürkeségből kivilágított a két szeme, az is mintha álomba borultan gondolkodnék. S a kisvárosi toronyóra a delet ütötte és Régen András még mindig kereste a szürke gondolatot, mikor nyilt az ajtó, s az inasa ételes kosárral a karján rányitotta az ajtót, s egy porlepte asztalról elsöpörte a könyveket, hogy ráterítse az abroszt.

– Már dél?

– Igenis, tekintetes úr. S a kisasszony még mindig vár.

– Akkor jöjjön be.

Egy pillanatra sem hökkent meg, hogy a kisasszonyt kilenc óra óta várakoztatja.

A kisasszony megjelent. Gyászruhás kislány, tán tizennyolc éves. A tekintete egy másodpercig félt, egy másodpercig haragudott, aztán mosolygott és durcáskodott:

– Csakhogy eszébe jutottam a bácsinak. Maga a bácsi?

Régen dr. feléje fordította a székét s nézte. Ha a szemét nem lepte volna be a szürkeség, rég nem látott volna ennél szebb gyereket. Gyönyörű hamvas, friss arc, mesébe illő szájszögletekkel, s két nagy forradalmi fekete szem, melyben a gyermeki ártatlanság minden vakmerősége és kémlelődése benne volt. A gyermek, aki azt mondja: én nő vagyok. A függő, az alárendelt, a fegyelem alá hajló, aki uralkodásra való. De a porlepte tudós csak a fekete ruhát és a gyászfátyolt látta, mikor feléje nyújtotta a kezét:

– Igen, én vagyok a bácsi és ebéd közben elmondom majd, hogy mihez tartsd magad.

– Még egy tányért – szólt a lány az inasnak s letette kalapját. – És ebéd után majd a podgyászomat elhelyezi ott, ahol a bácsi nekem lakást rendel.

Ezzel már az asztalnál ült, beleharapott a kenyérbe és azt mondta:

– Nagyon éhes vagyok, én nem szoktam meg, hogy tizenkettőig várjak uzsonna nélkül.

A doktor úr erre sem reagált, mert nem reagált semmire. Furcsa volt neki, hogy ne egyedül ebédeljen, de azért ebédelt kettesben is. S közben útbaigazította a kislányt:

– Szívesen tartlak, de nem akarom, hogy megszokott életmódomon változtatnom kellene. Holnap megint egyedül akarok ebédelni, te a szobádban ebédelsz, akkor, amikor akarsz, azt, amit akarsz. Költhetsz, amit akarsz, tehetsz, amit akarsz, a ház elég nagy, hogy együtt éljünk úgy, hogy egyik a másikat ne zavarja.

– És ha unatkozom?

– Azzal mulatsz, akivel akarsz, amivel akarsz. Szüleid engem kértek meg, hogy tartsalak el s abban a tudatban haltak meg, hogy így is lesz. Hát így is lesz, de semmi közöm hozzá.

A kislány elbiggyesztette a száját.

– Ez nem lesz nagyon mulatságos, de a bácsi az úr, a bácsi tehet, ahogy jónak látja s én engedelmeskedni fogok, amíg bírom. De mondja meg a bácsi, mért olyan savanyú ember?

Régen dr. csodálkozva nézett a kislányra.

– Én savanyú?

A kislány is mintha megingott volna véleményében. Ez a hang tömör, fiatalos csengésű hang volt, szinte naiv. S ugyanakkor a kislány fölpattant, az íróasztalhoz lépett és elkiáltotta magát:

– S milyen csinos ember a bácsi?

– Hagyod ott mindjárt! – dörgött a bácsi vadul, mintha ütött volna. A kislány ijedten tette vissza az arcképet, melyet felvett. A bácsit ábrázolta frakkban s mellette egy nagyon szép hölgyet menyasszonyi fátyolban.

– Tedd vissza, – szólt a bácsi csöndesen – aztán jegyezd meg: semmihez, ami itt van, nem nyúlni. Aztán nem kérdezni. Nem kíváncsiskodni. Én sem kérdezek tőled semmit. Igy jó barátok leszünk. Különben nem. De ez is mindegy. Ha nem leszünk is jó barátok, neked nem kell félned. Itt minden épúgy a tied, mint az enyém.

A kislány félig félénken, félig kíváncsian kereste ebben az emberben azt a csinos fiatalembert, akit a kép ábrázolt. S mintha megtalálta volna – csóválta szép gyerekfejét, aztán bólintott:

– Ahogy a bácsi parancsolja. De azért mégis – ha beretválkoznék, most is olyan csinos lenne.

– Elég – szólt Régen dr. s ismét az íróasztalhoz ült.

II.

A kislány beleélte magát a házba és megismerte annak csodáit. Fölfedezte, hogy az egész nagy háznak összevissza két lakott szobája volt, abban alig valami bútor: a bácsi dolgozó- és hálószobája. Aztán egy sor szoba, pazarul berendezve és porlepetten. Gyönyörű úriszoba, remek női szalon, egy kettős hálószoba csipkéből és selyemből és paliszanderból, nehéz virágos szőnyegekkel, drága képekkel és kárpitokkal. Volt márványos fürdőszoba, melybe a háztetőre helyezett víztartóból ömlött a víz, ha fölpumpálták volna. Annak a sornak a végében volt egy kicsi szoba, tele elszáradt muskátlikkal és sárga, holt pálmákkal. Itt vette be magát a kislány, s élve a bácsi engedelmével, bebútoroztatta magának a saját gusztusa szerint.

Az inastól aztán megértette, hogy ez a szép lezárt lakosztály a fiatal párt várta, de a tekintetes úr csak egyedül érkezett meg. A szép menyasszony az esküvő után s a nászút előtt eltűnt. Megszökött az urától, akihez csak erőltették. S a tekintetes úr megérkezett egyedül, egy ideig nem mert senkinek a szemébe nézni, mert csúfság volt, mi vele megesett, aztán nem akart senkinek a szemébe nézni. Könyveket írt és olvasott, s amit írt, amit olvasott, vele együtt belepte a por.

A kislány, ezt megértvén, nagyon csöndes lett. Majd a változatosság kedvéért nemcsak olyankor sírt, mikor szülei jutottak eszébe, akiket majdnem egyszerre veszített el, hanem olyankor is, mikor a bácsi szobája előtt suhant el, azaz állt meg az ajtaja előtt s befelé hallgatódzott. Aztán lábujjhegyen végiglopódzott az elátkozott szobákon, ahol nem volt szabad takarítani, s ahol minden még mindig várta a fiatal asszonyt. Olyan furcsa volt az, hogy a kislány elfelejtett unatkozni.

De aztán mégis csak unatkozott, s nem akart unatkozni. Betű szerint betartotta a bácsi rendelkezéseit. Magára hagyta s maga tett, amit akart. Például zongorát állíttatott magának és zongorázott. Aztán a színház karmesterét hivatta, s taníttatta magát énekelni. Aztán könyveket hozatott magának, aztán sétált a kertben, a városban és a városon kívül. Csak egyet nem tett meg, úgy érezte, mintha ez gyávaság volna, ha megtenné: ő sem ment emberek közé, a mesterén és az inasán kívül senkivel sem érintkezett.

A két ember így élt együtt s tudomást sem vett volna egymásról, ha a zongorának és a kislány gégéjének nem lett volna hangja. De a hang nem respektálja a tilalmat, a hang nem áll meg a bácsi ajtaján, a hang nem vár kilenctől délig. Régen dr. csóválta a fejét és nem tudott gondolkodni. Aztán gondolkodott s megismerte, hogy ebbe ő nem szólhat bele. Ha neki szabad gondolkodnia, a kislánynak szabad énekelnie és zongoráznia.

Aztán csóválta a fejét, mikor Pestről könyves csomagok érkeztek s a sajátjából ki kellett választania azokat, miket nem ő rendelt, hanem a kislány. Ez már bosszantotta. S megesett, ami sohasem esett volna meg:

– Pista, kéretem a kisasszonyt.

A kisasszony jött. Fekete ruhácska, fehér arc.

– Parancsol a bácsi?

– Annuska, nem volna lehetséges, hogy a te paksamétáid ne kerüljenek az én kezembe?

– De igen, bácsi. Ha a bácsi paksamétái az enyémbe kerülnek, akkor én választom el a kettőt.

– Jól van – mondta a bácsi s megint gondolkodott az írása fölött.

A hangok tovább zúgtak s a bácsi megszokta őket. Most már csak úgy tudott gondolkodni, ha a kislány zongorázott, vagy énekelt. S mikor egy nap, két nap se zongora, se ének, a bácsi nem tudott gondolkodni. Zavarta a csönd.

– Pista, a kisasszonyt.

– Parancsol a bácsi?

– Mért nem énekelsz, zongorázol?

A kislány csodálkozott.

– Eszembe jutott, hogy zavarom a bácsit. Hát abbahagytam.

A bácsi ránézett.

– S nem hiányzik? Mit csinálsz most?

– Gondolkodom – szólt halkan a kislány.

– Micsodán?

– Hogy hogyan kerüljek innen el s meddig kell még itt zavarnom a bácsit, míg elkerülhetek.

A bácsi ismét feléje fordította a székét, mert eddig rá se nézett.

– Nem jól érzed magad itt? Akkor mehetsz Pestre, vagy akárhova. Mondtam, ami az enyém, az a tied is, nem tartozol semmi számadással.

– Ez nem igaz, – szólt a kislány – itt minden a bácsié és én kegyelemkenyéren élek, de ezzel nem törődném, ha a bácsi jó volna hozzám, vagy rossz volna hozzám. De így gazdátlan vagyok és rab vagyok, s meg sem köszönhetem, hogy jót tesz velem, mert nem jóságból teszi, hanem mert maga nem törődik semmivel.

A bácsi még rá is emelte a szemét.

– Hát nem jó az, ha mindent szabad?

– De, az nagyon jó, hogy minden szabad, de nem jó, hogy úgy szabad minden, hogy magának mindegy, vagyok-e, vagy nem. Én inkább elmennék, de nem a maga pénzén, hanem a magam erejéből. S azt hittem, megtanulok énekelni, s elmegyek színésznőnek, de most már ez sem lehetséges, mert eszembe jutott, hogy zavarom a kornyikálásommal.

A bácsi erősen gondolkodott ezeken a dolgokon s úgy érezte, hogy most tudna az írásán is gondolkodni. A kislány beszéde úgy hatott rá, mint a zongorázása. Valami hang volt s amellett olyan értelem, melyet nem tudott egészen megérteni, mert nem igen ismerte a kislányos értelmeket.

– Tőlem csak muzsikálj, – szólt – sőt kérlek is, hogy muzsikálj, mert már megszoktam, s most zavar a csönd.

– Igazán?

A kislány egyet ugrott, s a bácsi kezéhez nyúlt. Ez el akarta kapni, de a kislány már megcsókolta és kipöndörült az ajtón. Egy perc és vígan, csapongva, hullámozva és morajos zúgással omlott feléje a zongora-hangzuhatag. Olyan volt, mintha a beporosodott márványkád megtelnék a kiszáradt rezervoár vizével.

Ez tetszett a bácsinak s az írása fölé hajolva gondolkodott. Nem jutott eszébe semmi, de nagyon meg volt elégedve.

III.

Nagy baj történt. Bekövetkezett a tél s a kislány vacogva tapasztalta, hogy kályha nélkül a szobácskája hideg. S a szobácskájában nem volt kályha. S kisült, hogy a szobácskának kéménye sincs és egyhamar nem lehet oda kályhát állítani.

Az inas referálta ezt a tekintetes úrnak.

– Kéretem a kisasszonyt.

– Parancsol a bácsi?

– A szobádban nincs kályha.

– Tudom.

– Te fázol, Annuska?

– Fázom.

– Ezért nem tudsz zongorázni?

– Ezért.

– Mit csináljunk?

– Olyan szobát adjon a bácsi, ahol kályha van.

A bácsi megrezzent. A kislány is megjiedt.

– Napközben légy itt.

– Zavarom a bácsit.

– Ez igaz. De légy itt. Néhány napom kárba vész, ennyi az egész.

S a kislány megvonult a szoba sarkában s olvasott.

– Annuska, hozassuk be a zongorádat. Zongorázz.

– Nincs hely. Hová tegyük?

Három napig voltak így. A bácsi gondolkodott s nem jutott semmi eszébe, a kislány olvasott, s azután együtt ebédeltek.

Negyedik nap a bácsi ideges lett. Ötödik nap fölpattant.

– Hát keressünk – szólt rekedten s kiegyenesedett, mintha valami ellenséggel kellene szembeszállnia s a kislány megértette, hogy szobát keresnek.

S benyitottak az elátkozott szobasorba – ketten. S végigmentek az elátkozott szobasoron ketten. S léptük alatt fölijedezett a por s a belepett selymek és csipkék meglibbentek a léghuzamban. S megálltak abban a szobában, mely sohasem volt hálószoba s az ember lihegett és dadogott:

– Talán ez?

S a kislány reszketett, a bácsi kezét fogta, aztán ránézett, s a nyakát fogta és keservesen sírt. S a bácsi csitította és símogatta a haját, csitította és magához ölelte, csitította és megcsókolta. S ekkor a kislány még keservesebben sírt és odatapadt a ziháló emberhez.

– Mi baj? – kérdezte az.

S a kislány csak zokogott s az ember csak csitította:

– Annuska, Annuska, no, ne sírj, majd jó lesz, majd jobb leszek.

– És nem küld el maga mellől?

– Nem, ott lehetsz mellettem, hisz már megmondtam, hogy ott légy?

– És megborotválkozik a bácsi?

– Minek?

– Mert így szurkál a szakálla.

Az ember eleresztette. Aztán a karjába kapta:

– Megberetválkozom.

S visszamentek.

– Pista, a beretva!

S mikor a tükörbe nézett, ámult és bámult, aztán a kislányra nézett s kacagott és megölelte.

– Csipkerózsika – szólongatta boldogan, – fölkeltetted az alvó princet!

ERDŐ SZÉLÉN.

A réten keresztül egy ifjú ment dalolva az erdő felé. A nap sugárlávával öntötte le, de ő dalolva vetette kalapját a levegőbe. Mikor az erdő szélére ért, félarcát beborította az árnyék, félarcát perzselte a nap. Ekkor már nem dalolt, hanem fütyült. Füttye, mint a rigóé, végigugrált az erdőn és elért egy öreg ember füléhez, aki görcsös botra támaszkodva iparkodott az erdőből kifelé. Éppen akkor ért a szélére, mikor az ifjú ember nagyokat kurjongatva nyakába hurkolt egy kötelet, hogy fölakassza magát.

Az öreg ember: Az isten szerelmére, mit csinálsz?

Az ifjú: Ihaj-csuhaj, fölakasztom magamat.

Az öreg: Ne légy istentelen, fiatal ember, ne vesd el magadtól az életet, mely még sok jót tartogathat számodra. Mért akarsz meghalni?

Az ifjú: Tele van a szívem gyönyörűséggel és olyan boldognak érzem magamat. Ez az ág olyan hivogatólag intett felém, hát eszembe jutott: jó volna, ha felakasztanám magamat rája.

Az öreg: Léha fickó vagy, aki velem játszol és nem a halállal.

Az ifjú: Sohse tapasztalj kevesebb tiszteletlenséget, ősz ember, mint én érzek irányodban. Fehér a hajad, bús az arcod. Hová igyekszel, jó öreg?

Az öreg: Megpihenek itt az erdőszélen. A lábam roskatag és lelkem nehéz az élet terhétől. Megyek napnyugat felé.

Az ifjú: Lelked nehéz az élet terhétől és mégy napnyugat felé. Milyen bús szavak és milyen szomorú vándorút. Hány éves vagy, öreg?

Az öreg: Ha isten megengedi érnem, télhavában nyolcvanéves leszek.

Az ifjú: S még mindig egyedül jársz az élet útján? Nincs kunyhód, ahol bevárhatnád a halált? Nincs unokád, aki kezedet csókolná?

Az öreg: Van kunyhóm, de abban mások ülnek. Fiatalok és szívtelenek. Van unokám, de ez nem csókol kezet. Nyolcvan esztendő folytán nem találkoztam az örömmel. És nem szeretnék meghalni, míg meg nem látom.

Az ifjú: Tavasz elején töltöttem be huszonnegyedik évemet. Mint gyermek szerettem a kecskegidát és a kutyákat. Mint fiú a könyveket és most a virágokat, a szép lányokat, az érett gyümölcsöt és a reszkető falevelet. És minden rám mosolygott, a gyümölcs, a szép lány és a szívem tele van örömmel. Szegény öreg, ha adhatnék belőle tenéked!

Az öreg: És mégis meg akarsz halni?

Az ifjú: S te mégis élni akarsz?

Az öreg: A reménység tart.

Az ifjú: A teljesedés küld. Öreg, oly mindegy, hogy mit csinálunk, a fő, hogy azt csinálhassunk, amit akarunk. Lásd, mikor a nap úgy a szemembe szikrázott, az erdőszéli szellő felém libegtette ezt a gyönyörű ágat, mintha egy tündér arca jelent volna meg és az erdő kacagott és a tündér mosolygott, és csupa szeretet és boldogság súgta felém: akaszd föl magadat, akaszd föl magadat!

Az öreg: S ha nem jövök, most tehetetlen hulla volnál. Hallod a varjút? Már kivájta volna szemedet. Szép ragyogó világod egy fekete semmiség.

Az ifjú: Ez az élő látása, nem a halott kára. Szánlak, jó öregem, látszik, hogy nem voltál soha boldog. Ha csak egy pillanatig érezted volna, milyen édes élni, nem sajnálnád azt, aki meghal, mielőtt az édesség keserűséggé válik.

Az öreg: Vén szemem sok boldog embert látott, mind irtózott a haláltól.

Az ifjú: Nem is voltak azok boldogok, csak kapzsiak. Kuporgatták a perceket, mintha az időt össze lehetne gyüjteni. Egy perc és még egy perc nem két perc, hanem egy. A szerelem egy hosszú csók, a boldogság egy hosszú sóhajtás. Váltogasd gyorsan a csókot, mert különben nem tartod meg az egyiket, csak megúnod. Da capo? Látod, te öreg ember, ettől féltem a boldogságomat. Mikor minden megvan és minden jól esik, akkor halni meg, mint a szerelmes fajdkakas, ez az élet teljessége, nem pedig a lassú fáradás, a biztos leszegényedés, az örömtelen elárvulás.

Az öreg: Nem illik csúfolni a vakot, olyanokat beszélvén neki a színekről, miket ő nem ismer, de nem is hihet benne.

Az ifjú: Nézz a tükörbe és mondd meg: egy boldog ifjúnak lehet-e kívánatos, hogy olyanná váljék, mint te?

Az öreg: Aki boldog ifjú, az nem lesz soha olyan, mint én. Abból boldog aggastyán válik, s örömei épúgy megteremnek, mint a léleknek gyönyörűsége a nyári káprázat után.

Az ifjú: Százéves ha volnék, mindig csak ifjúságomra gondolnék. Ezt a boldogságot nem érhetem el többé soha s akinek ez a boldogság kell, annak nem boldogság egy másik. Isten áldjon meg, szegény öreg, ne zavarj tovább a boldog meghalás gyönyörűségében.

Az öreg: Úgy lehet, valahol egy virág nyílik az éjjel, számodra, holnapra. Meg tudsz halni és nem tudod, vajjon az a holnap nem szebb-e, mint a ma?

Az ifjú: Mindig szebb, mindig üdvösségesebb a holnap a mánál. Mindaddig, míg az élet delelőre nem ért. Most tele vagyok az élet tudatával és lesz holnap, mely kevesebbet ad. Az élet tele fakasztja fámat virágokkal, hogy azután virágokat téphessen életem fájáról. Megcsallak, ravasz élet, elfogadom virágaidat és azután telerakódva megszököm. Evoe, éljen a halál!

Az öreg: Az életet meg nem csalhatod. A sírba ugrasz és virágaid itt maradnak.

Az ifjú: De nem látom, mint lopja le rólam az idő. Nem tudok róla, nem siratom, tele hálával és szeretettel Isten iránt, elalszom virágos virulásomban.

Az öreg: A holnaptól szöknél, mely az élet célja. Gyerekkoromtól fogva a holnapot várom, roskadó inakkal a holnap elé megyek. Évtizedek múlnak, emberöltők változnak s a holnap nem jön el. Ha ezt a holnapot megérem, én is szívesen meghalok, de verejtékkel a homlokomon és keserű búval a szívemben elébe megyek, s ha mérges kígyó sziszegne rám, repülni tudnék vén lábaimmal, hogy megmeneküljek marásától.

Az ifjú: Az én holnapom a hátam mögött van. Kedvesem sohasem lehet többé olyan szép, mint tegnap volt. Karom sohasem fogja többé oly hevesen szívemhez szorítani, mint tegnap. Csókom nyomán sohasem fog többé oly szűziesen elpirulni, mint tegnap. De értsd meg, öreg ember, én nem akarok meghalni, csak meghalok.

Az öreg: Én nem halok meg, csak akarok. Bűn elmenni a földről, mielőtt az ember boldog nem volt és bűn itthagyni a földet, mikor boldog.

Az ifjú: Ne ámítsd magadat, szegény öreg, az élet felé mégy és a sírhoz érsz. A boldogságot hiába várod már, a hátad mögött van. A boldogsághoz ifjúság kell, mikor leszel te fiatal?

Az öreg: Voltam.

Az ifjú: Ha voltál ifjú, akkor sem voltál. Az ember átalussza a napfölkeltét s fölébredvén, megesküszik rá, hogy a nap fölkelt. A boldogsággal te már régen találkoztál, de akkor a holnapra vártál és elrúgtad magadtól. Szegény öreg, aki az élettől valamit vár, annak nem ad semmit. Isten veled.

Az öreg: Tehát nem ölöd meg magadat?

Az ifjú: Az is jó lett volna, így is jó. Nem kötöm magamat semmihez. Isten veled.

Ezzel az ifjú nagyot kurjongatott és eltűnt az erdő mélyében. Az öreg hallgatódzott utána, amíg csak az utolsó galy recsegését hallhatta. Aztán kimondhatatlan öröm csillogott ki vén szeméből. Az ifjú ugyanis a fán felejtette kötelét.

Az öreg: Mily boldogság!

És fölakasztotta magát.