VÉGRE!
I.
– Még öt perc – gondolja magában Gerendás Béla biztosítótársasági hivatalnok évi háromezerkétszáz korona fizetéssel, s jelenleg két koronával és tizenegy fillérrel a zsebében. Belebámul a kávéház ragyogásába, s rémülettel követi az óramutatót, mely gyorsvonati sebességgel végez az öt perccel.
– Még öt perc – gondolja ennek elteltével, de csak fölcihelődik. Tíz órára jár az idő, s ez a még öt perc kapupénzt jelentene. Utolsó irígy pillantást vet a szomszédos ablakpáholyba, ahol egy fiatalember egy még fiatalabb hölggyel titkos kézszorításokkal tölti az időt, s ingadozón, mintha sokat ivott volna, indul az ajtón kifelé. Mindenki utána néz, ilyen óriási alakot ritkán látni Pesten.
Hát menjünk haza. Vajjon mit fog otthon találni? Mindennap kérdi ezt, s mindennap tudja, hogy mit talál otthon. Egy beteg asszonyt, aki egészséges korában is csak a derekáig ért, most még odáig sem. Egy beteg asszonyt, akivel szemben szörnyetegnek, szívtelennek föst, pedig… rabszolga. S mindennap fölfogadja, hogy végez vele, hogy föllázad ellene, és mindennap az asszony végez vele.
Hogy is van? Meg kell házasodni, ezt az életet tovább nem bírja. Sok az adósság, sok a szerelmi baj. Nem, kilábolni az adósságokból, s rendes életet élni, mindennap rendesen otthon lenni, néha az asszonnyal együtt kimaradni. Voltaképpen roppant családi hajlamú embernek ismerte meg magát minden viselt dolgának dacára.
Hát itt van ez a csinos, szőkehajú Pécskai Annus. Szerelmes belé? Nem. De szép, kedves leány, ennyi elég. És kicsi lány, s neki mindig gyöngéje volt a kicsi termetű nő. S a nagybátyja takarékpénztári igazgató, befolyásos ember. Ez majd előresegíti a hivatalban. Ezt nemcsak ő gondolta, hanem a nagybácsi mondta is. Aztán itt van a másik nagybácsi, a mama bátyja. Majdnem milliomos cég. Ez látja el a kislányt kelengyével, sőt tízezer korona hozomány is lesz. S voltaképpen ez a fő. Ki kell tisztulni az adósságokból, aztán szegényesen, rendesen eléldegélhetnek. Pénzgond, szerelmi gond nélkül.
No, aztán megvolt az esküvő. A szomorú nagybácsi titokzatosan egy borítékot csúsztatott a kezébe:
– Menjetek nászútra.
Ezer korona volt benne, nászútnak elég.
De sajnos, még sok is volt. A kicsi csinos asszony harmadnapra megbetegedett s többé ki sem akart gyógyulni. Az orvos azt mondta, nem lett volna szabad férjhez mennie. Hát ez nagy baj, az asszonykának is, aki imádta az urát s elveszettnek tartott minden percet, mely csók nélkül múlik el, az embernek is, aki révedezve kérdezgette magában:
– Most már mi lesz? Megházasodtam és nincs feleségem, feleségem van, de az orvos azt mondja: nem igaz.
Hát kár a költségért, menjünk haza. S hazajöttek s az asszonyka mindjárt befeküdt az új ágyba s ritkán kelt onnan föl. S hazajött s a takarékpénztári bácsi nagy botrányok között el volt csapva állásából, mert kiderült, hogy a mamai bácsinak mint rokon aránytalanul nagy hitelt nyújtott s a csőddel a takarékpénztár óriási összeget vesztett. Mert a mamai nagybácsi csődbe ment, s az az ezer korona, melyet nászutazásra kezébe csúsztatott, voltaképpen az egész hozomány volt.
Már most mit tegyen? Nyakig az adósságban, egy beteg asszonnyal, akit gyöngéden ápolni s drága kúrákkal gyógyítani kell.
– Be vagyok csapva, – gondolta elkeseredetten – s nem vagyok bolond, hogy becsapassam magamat. – Azzal az eltökélt szándékkal indult haza a hivatalból, hogy vagy az asszonyt küldi haza, vagy ő maga pakol s megy vissza a hónapos szobába.
De mikor zord ábrázattal belépett, két vékonyka kar nyúlt feléje:
– Ilyen sokáig, ilyen sokáig, nem bírom ki, hogy olyan sokáig távol maradj!
S az óriás elszontyolodott s gyáván rebegte:
– Édesem, háromig tart a hivatal s most negyed négy van.
– Tudom, tudom, de oly sok, oly irtózatos sok idő ez, ha az ember vár.
Hát küldheti haza ezt a szegény teremtést? Mehet ő hónapos szobába? Mélyet sóhajtva ült az ágy elé s elrévedezve kanalazta a levest. Nem, ez már így van, ő ezt a szegény gyönge teremtést nem fogja megölni.
– Meghal magától is – gondolta magában, de nyomban letagadta maga előtt, hogy gondolta.
II.
Megtörtént, amiről azt hitte, ezt már nem köteles eltűrni. Apának kellett volna lennie, s orvosi operáció alapján megakadályozták ezt az anya élete érdekében. Tömérdek pénzáldozat, azaz újabb adósság. Mikor a szegény teremtés először mosolygott reá és feléje tárta karjait, szinte meggyűlölte. Van lelke hozzá? Mintha mi sem történt volna? Hát ő nem érzi, hogy megölték a gyermekét az ő élete érdekében? Úgy érezte, ha ő lenne az anya, gyilkosnak érezné magát. S ez a gyönge teremtés, ez a csupa esendőség, – ennek van ereje tovább élni, s egy könnycseppet sem ejt gyermekéért, csak azért, mert nem szülte meg?
S csókra gondol? Ez a semmiség? Nem, nem érdemel irgalmat. Igazi asszony megszüli gyermekét, s ha belehal is, egy életreképesebb teremtés örökölte életét. Mikor e hangulatában először durvult el a hangja, az asszony meglepett, majd rémült tekintetet vetett reá, aztán, mintha megértette volna urát, a párnába rejtette arcát, úgy rebegte:
– Nem tehetek róla, hogy még élek.
Ez szívébe vágott az óriásnak. Odaült az ágy elé, s lágy fuvolahangon kérlelte a zokogót. S megvetette és átkozta magát, s megfogadta, hogy ezentúl minden ocsmány gondolatot messze űz magától, s ha akármilyen nehéz lesz is az élete, ennek a szegény beteg teremtésnek nem fogja betudni, s nem fogja vele éreztetni.
Aztán lábra állt az asszony, aztán ismét beteg lett. S minél hívebben tartotta meg Gerendás a fogadalmát, tapasztalta, hogy a gyönge asszony voltaképpen rettentően erős és kegyetlen. Ha benyitott a sivár kis lakásba, mind többször az asszonyt lesütött szemmel, ölbe tett kezekkel találta, s köszöntésére is alig felelt.
– Mi baj?
Nem kap feleletet.
– Mégis, mi baj?
Nagysokára megtudja. Semmi. Ha még kérdi akkor semmi. Nehéz nyugodtnak maradni, ha egy asszony azzal izgatja az embert, hogy azt mondja: semmi. Végül kisül, hogy szívtelen ember, ha még kérdi. Itt tölti ifjúságát betegágyban, betegszobában, s még kérdik, hogy mi baja van? Hát ez nem elég ok? Itt él egy férfi mellett, aki elhitette vele, hogy szereti és most elhitetné vele, hogy hű hozzá.
– Hát tudod az ellenkezőjét?
Erre sem kap feleletet.
Aztán később:
Persze, mert szegény. Mintha tehetne róla, hogy nagybácsijait az a szerencsétlenség érte. Hitvány dolog ezt megbosszulni egy gyönge teremtésen, mely ki van neki szolgáltatva, mivel beteg. Pedig hát mitől beteg? Csak attól, hogy őt szerette. Maradt volna meg lánynak, most ugrálhatna. S ha el nem szédíti a fejét, bizony szívesebben maradt volna meg lánynak és egészségesnek.
Eleinte ezek a beszédek felbőszítették. Aztán észbe kapott. Minden kifakadása után az asszony állapota rosszabbodott. Görcsöket kapott, ágynak esett és hetekig föl sem kelhetett. És simogatta a haját és elnézően, gyöngéden nézte az óriást:
– Nem haragszom érte, de úgy-e, többé nem teszed?
Minek vitatkozni vele? Az erősebbnek meg kell hajolnia a gyöngébb előtt. De a gyöngébb mind kiméletlenebb, az erősebb mind gyöngébb lett. Végre észrevette, hogy minél több időt tölt otthon, az asszony annál jobban elvadul. Szinte már boszorkányszerű lett. S amire nem volt képes a maga akaratából s a maga könnyebbségére, arra hajtotta a tudat, hogy jobb neki. Ebéd után elment hazulról, s csak este, kapuzárás előtt ment haza. A kávéházban vacsorált, vagy nem vacsorált. S otthon aztán ketten fogadták: a szinte már tomboló asszony s a némaságában még elviselhetetlenebb anyós, aki hozzájuk költözött, mivel ilyen szörnyeteg férj mellett a leányát nem hagyhatta minden támasz nélkül.
III.
– Még meddig bírom ezt? – tanakodott magában az ember a kávéházi ragyogásban, s mind többször gondolt a revolverre. Megborzongott tőle, elhárította magától, de érezte, hogy a gondolat mind közelebb csúszik a lelkéhez, s mind nehezebben hessegetheti el. Végül már nem is küzdött ellene. Anélkül, hogy akarta volna, tudta, hogy főbe fogja magát lőni.
Már elő is készítette. Órák hosszat tapogatta a zsebében, melyben állandóan hordta. Otthon csöndes és kishitű volt, félt, hogy indulatba jő, s akkor kirántja a fegyvert és végez magával. Hát kellett ez neki?
Egy este az asszony már tűrhetetlen volt. Nem bírta tovább. Elébe állt s vonagló szájjal mondta:
– Még egy szót és itt előtted főbe lövöm magamat.
A hatás megdöbbentő volt. Minden átmenet nélkül a beteg átfonta a nyakát és kétségbeesve kiáltotta:
– Nem, nem, engem lőjj agyon, megérdemlem, minek is éljen az ilyen hitvány, rossz teremtés, mint én?
S következett néhány békés, nyugodt nap és aztán következett az előbbi pokol. Aztán következett, aminek végre is be kellett következnie: a kicsi asszony ereje egyre fogyott, s végre, ötévi házasság után, huszonhat éves korában meghalt – a halottkémi jelentés szerint végkimerülésben.
A temetést megelőző éjtszakán aludt Gerendás öt év óta először nyugodtan. S álmában, noha nem álmodott, noha nem tudott magáról, mégis egyre az a félgondolat, félérzés szorongott benne: végig tűrtem mindent, most végre meg vagyok váltva.
S a temetésen, mikor sírt, az ő elveszett öt esztendejét siratta. S mikor a sírra rögöt vetett, nem gondolt mellette semmit. És gyász érzése nélkül fogadta a kondolációkat. De mikor hazaért, ahol végre nyugalom várta, elszorult a szíve. Üres az ágy, nincs betege. Nincs kínzója, nincs pokla. S ekkor kitört belőle a zokogás, a kétségbeesés, s a haját tépve omlott az üres ágy elé:
– Mi lesz most már velem? Mi lesz most már velem?
A PÓK.
I.
A kárpit hófehér, ő maga szövögette, hímezgette. A padló ragyogó sárga, ő maga festi be esztendőnkint kétszer. S barna, száraz kezén szinte zörögnek az ujjak, amint év-év után kötögeti a takarókat, a kerek asztalra, a magasra tornyosított ágyra, a szekrény oldalára, az ablak párkányára, az imazsámolyra, a székek hátára, a kanapéra, a tálcára, a lámpára, a lámpa alá, a kis kakukóra fölé sátornak, a biblia elefántcsontjára toknak. S míg szorgalmas, zörgő kezeivel barnára fon be mindent, odakint a konyhában a kályha mellett áll árva unokája és főzi a kávét. Az is barna.
És beszél neki:
– A tisztaság a fő. Midőn a szobába lépsz, papucsba bujjál. Mielőtt leülsz, kötényeddel törüld meg a széket, úgy kell ráülnöd, hogy ki ne mozduljon a helyéből. Emberrel szóba ne állj, mert piszkos a lélegzete. Ne barátkozzál senkivel, mert akkor eljönnek vendégségbe és piszkot hoznak magukkal. Tudod, mióta vagyok boldog? Huszonöt év óta, azóta, hogy magamban élek és tisztaságot látok a házamnál. Ez az igazi élet. Ezt fogod te átélni és boldogabb leszesz mint én, mert hamarább fogtál hozzá.
A tizenhét éves leány a nagymama keze fölé hajolna, de az feléje szegzi a kötőtűket.
– Semmi csók, az nem egészséges. A széket pedig ne tologasd. Látod? Itt a karcolása a padlón.
– Nagymama, – mondja a fiatal leány – aztán nevetni szabad?
– Soha, kedves lányom, a nevetés megcsal. Csak az sír, aki nevet. Mindig sírni kell a nevetés után.
– És te sohasem nevettél?
– Azelőtt igen, amíg meg nem tanultam, hogy sírás a vége. Azóta nem nevetek. Te se nevess soha. Gonoszok az emberek.
A kicsi ablakban muskátlik állanak. Jaj be szép muskátlik! A kislány pihegve borzolja föl leveleit az orrával, ám a nagymama szigoruan rászól:
– A virág arravaló, hogy árnyékot tartson. Különben gonosz, mint az emberek. Megszédíti a lányt. Nem szabad szeretned a virágot.
– Aztán kit szeressek, nagymama, ha a virágot nem szerethetem?
– A jó istent és a tisztaságot és a rendet. Ennyi elég a boldogsághoz, nekem sincs több.
– De nagymama, te öreg vagy és én még oly fiatal.
– Te is öreg vagy. Akinek senkije sincs, az öreg. Apád, anyád fiatalok voltak, mert halálra kínozták egymást. Te öreg vagy, mert téged nem fog senki sem kínozni. Tudod, mi az ember? Olyan, mint a gyümölcs a fán. A levél, a virág, az semmi, csak arra szolgálnak, hogy gyümölcs legyen. És a gyümölcs is csak akkor teljes, ha már megérett. Ifjúság, rajongás, nevetés, mulatás hiábavaló éretlenség. Aki megérett, az az igazi ember és az egy helyben ül és imádja istent. Értetted?
A kislány nem érti, de bólogat a fejével.
– Ha pedig nem érted, – folytatja az öregasszony, akkor azt mondom, az embernek kenyérre és alvóhelyre van szüksége. Azt tőlem kapod. Ezért pedig engedelmeskedned kell. Mindennek úgy kell lenni, ahogy én akarom. Értetted?
Ezt már megértette a kislány.
– Most eredj, főzd meg a kávét.
És a kislány megfőzte a kávét és törölgette a könnyeit. Pedig még csak nem is nevetett.
II.
Az ablakok egy poros józsefvárosi utcára nyíltak, mely örökké hangos volt az utcagyerekek zajától, éjtszaka az emberek verekedésétől, nőszemélyek sivalkodásától. A sűrű barna ablakfüggönyön keresztül nem lehetett belátni, de a kislány gyakorta állt mögötte és tekintgetett ki.
– Nagymama, sétálni is árt?
– A sétát az ördög találta ki az emberek megejtésére. Aki sétál, el van veszve. A gonoszság ott leselkedik az utcasorban. Az ember járjon, ha dolga van, de ne járjon, csakhogy járjon.
– Azt hallottam, nagymama, hogy a város belül egészen más. Nagy márványpaloták állanak és minden bolt olyan, mintha üvegkereskedés lenne. És hogy a Duna is itt van Budapesten. Nagymama! – kiáltott föl keservesen – szeretném egyszer látni a Dunát!
– Olyan az, mint odalent Dunaföldváron. Nincs rajta látnivaló. Víz, víz, víz. És azok az utcák? Ház, ház, ház. Oda nem szabad sohasem menned. Én sem megyek oda, mégis elélek.
– Te már láttad, nagymama, – véli a kislány, s alig bírja visszafojtani a sírást.
Az öregasszony pedig leereszti kötését, fekete karikájú pápaszemét homloka egy rángásával lerázza az orra hegyére s mintha a szemét tűvé élesítette volna, vizes kék tekintetével egyenesen beleszúrt a kislány lelkébe:
– Ha meg akarod nézni az utcát, eredj és maradj ottan. Ha nálam akarsz maradni, úgy élsz, ahogy én akarom, de az első engedetlenségre elhagyod a házamat, értetted?
Ezt megint meg kellett érteni.
A kislányban egy darabig fickándozott még az ifjúság élnivágyása, kíváncsisága, mint a szárazra vont halacska, aztán csodálatos nyugalom költözött belé. Órákhosszat ült a nagymamával szemben és horgolt, kötött, mint ő. Az utca zaja csak bántotta, de nem volt kíváncsi, ki, miért zajong odakint. Az öregasszony sajátos bölcsessége, könyörtelen rendszeretete és szívtelen nyugalma mintha belé is szállt volna. Vagy mintha az az öreg pók már kiszívta volna a vérét, a szegény legyecske aléltan feküdt a hálóban.
És most már nemcsak értette a nagymama szavát, hanem hitt is neki. Kíváncsiság nélkül, csak fokozódó utálattal és rémülettel vett tudomást a világ komiszságáról. Milyen istentelenek az emberek, különösen a fiatalemberek. S milyen baj, ha a lány kezébe kerül az olyan hitvány embernek, akár feleségül veszi, akár nem. Hiszen tudhatja, az édesanyja is belehalt, a nagymama is megszenvedett a nagypapáért. Szerencse, hogy agyonütötte a szeretője ura, különben őt kínozta volna korai sírba. Minek ezt kitapasztalni? A vége egy – ha bele nem hal, magára marad, öregen, ráncosan, az ablak mellett, öröm nélkül, gond nélkül. Érett gyümölcs, csak ez ér valamit az életben. Ez a tisztaság, meg a rend, mert ez távol tartja az ördögöt, az unalmat és a könnyelműséget, minden bűn forrását.
III.
A harmadik házban volt a kis szatócsbolt, ahol minden szükségletüket beszerezték. Kéthetenként egyszer betoppant a szatócs inasa és átvette a rendelést. Hét év alatt mindig ugyanaz az inas. Szögletesfejű, köpcös gyerek volt, óriási tenyerekkel és vastag ajakkal. Eleinte mikor látta, a kislány még lenézett rá, hét év multán föl kellett hozzá tekintenie, annyira megnőtt. Sőt annyira megnőtt, hogy mikor legutóbb hozta a cukrot, a kávét, a cikóriát, a lisztet meg a vaniliát, hát rászögezte lusta szemét a kislányra:
– Ejnye be szép maga, kisasszony!
Ezzel sarkon fordult és ment. Mégsem volt még annyira felnőtt ember, hogy a feleletet is be merte volna várni.
A kisasszony pedig ettől az otromba férfiszótól elvörösödött, kábultan nézett a csukott konyhaajtóra, hol a fiú eltűnt s csak a nagymama rikácsoló hívására költözött bele ismét a lélek. Összerezzent és leült szokott helyére és horgolt. Horgolt és hét év óta először ismét szóba hozta:
– Nagymama, mégis szeretnék a városba menni.
A nagymama nem is szólt, csak ismét lerázta a pápaszemet s tekintetével megszúrta a lányt. Az lesütötte szemét és izgatottan tiltakozott:
– Nem, nem, igazad van, nem akarok a városba menni!
De az a kihalt, poros utca hogy megelevenült azóta! Egy teremtett léleknél több nem fordult meg benne és mégis mennyi újság esett meg! Az emberek egészen megváltoztak. Férfi és asszony lett belőlük. A verklis, aki a házba vonta kíntornáját, mintha csak most kezdené muzsikáját dolgoztatni. A fuvarosok káromkodásából duhaj életkedv csapott felé. Este hajadonfős lányok ingujjas és kékkötényes legényekkel sétálgattak az ablaka alatt. Messziről egy kéziharmónika rezgő nótája ostromolta ablakát. S a szegény kis lány egyre a boltoslegényre gondolt és lopva kitekintve az ablakon, kutatta, vajjon nincs-e ő is a sétálók között.
Éjtszaka lázálmok gyötörték. Egyszer kiugrott az ágyból és az ablakhoz futott. Mintha megzörgette volna valaki. Nagymama korholta:
– Nincsenek itt tolvajok, csak egy rossz emberpár csókolódzik az ablak alatt.
Forró hidegség járta át a testét. Tehát csakugyan! Nem tévedett. S ahogy ijedten visszabujt az ágyba, egyre kínozta, marcangolta a kérdés: nem a boltos-segéd csókolódzott az ablak alatt? És kivel? Azzal a fiúval ezentúl is találkozott, mikor az árut hozta s csak leste, várta, hogy újból mondja: be szép a kisasszony! De nem mondta többet, a szemébe sem mert többé nézni, vagy úgy lehet, nem is találta többé szépnek.
Ez a szerelem! – mondogatta magában elálló szívveréssel, babonás rémülettel s valami különös hasogató örömérzéssel, ez a szerelem és szerelmes vagyok a boltos-legénybe.
A nagymama gyanakodva nézte a lány megváltozott viselkedését. A horgolás sehogy sem ment, szívesebben állt a konyhában és a kávé kétannyi ideig főtt, mint azelőtt.
– Valami bajod van? – kérdi s a lány rémülten akar elébe vágni a pápaszem lerázatásának.
– Isten uccse nincs semmi bajom, nagymama, csak rosszul alszom éjtszaka.
– Többet kell horgolni, – jelenti ki a nagymama – ezentúl én főzöm a kávét, akkor jobban fogsz aludni.
És ő főzte a kávét és szegény most már kéthetenként sem láthatta a boltoslegényt.
IV.
Elmult ismét vagy három esztendő. Nagymama ágyba esett és ott folytatta a horgolást. Doktor is járt a házhoz, de csak néha. A leány arca megsápult, elráncosodott, a lelke elkeseredett. Gyűlölte az öregasszonyt, de félt tőle. Mégis erősebb volt most, mert ő szabadon járt-kelt, a nagymama meg rászorult. Kemény, dacos hangon kijelentette:
– Nagymama, én tükröt akarok. Nem tudok fésülködni tükör nélkül.
A nagymama felült az ágyban és rábámult:
– Tükröt?
– Igen, tükröt. Minden leánynak van tükre.
A nagymama arcán nyüzsögni kezdenek a ráncok.
– Tükröt? – ismétli. – Hát kell tükör? Láttál nálam tükröt? Szebbé tesz a tükör? Fiatalít a tükör? Talán bizony férjhez is mennél?
– Azt is! – kiáltott fel vadul a szegény teremtés. – Élni akarok, mint más, élni akarok, mint te éltél, nem bírom tovább ezt a rabságot, és ha nem engedsz tükröt vásárolni, akkor megszököm.
Az öregasszony visszahanyatlott, póklábú ujjai görcsösen belemarkoltak a paplanba, aztán rekedten rákiáltott a lányra:
Az dacosan melléje állt.
– Tükröt akarsz?
S a görcsös ujjak egy hirtelen csapással belekaptak a hajába, hogy fájdalmában nagyot kiáltott és lerogyott az ágyra.
– Tükröt, – hörögte a vén asszony – eredj és végy magadnak tükröt. Nézz bele és kárhozzál el. Eredj a városba és nézd meg a várost. Eredj az utcára és sétálj a kocsisokkal. Menj férjhez, ha akad, aki elvesz, keríts magadnak szeretőt, ha akad, aki szóba áll veled. Most már mehetsz. Szép és fiatal voltál, mikor hozzám kerültél, most hála istennek csúf és öreg vagy. Csak vedd meg a tükröt, de aztán nézz is bele!
És csúnyán és vérlázítóan kacagott. A lány arca elé tette a kezét és keservesen sírt. Nem beszélt többé tükörről.
SZEGÉNY ASSZONY!
– Aki annyit szenvedett és csalódott, mint én, nem kockáztathat nyugodt lélekkel újabb kísérletet. Itéljen ön maga, ön előtt semmi titkom. Tizennyolc éves sem voltam, mikor férjhez adtak. Megjelent egy kellemes fiatalember, aki szüleim fölhatalmazásával körülhálózta fehér lelkemet. Megszerettem azzal a tisztasággal, mellyel engem elámított. Csillagokat, rózsákat, holdat és madárcsicsergést igért, aztán mikor magunkra maradtunk, egyszerüen fenevad lett belőle. Könyörögtem, sírtam neki: maradjunk úgy, mint voltunk, tisztán akarok élni, ideális szerelemben, hogy nem így képzeltem a házasságot, hogy inkább meghalok. Ő durván kikacagott, s a csillag, hold, virág és madárcsicsergés brutálisan mondta, hogy ő férjem s nem azért vett el, hogy ne legyek a felesége.
– Szörnyűség!
– Tudom, hogy ezt gúnyból mondja, s nem is állítom, hogy igazam volt, de akkor így gondolkodtam és éreztem és ezt az embert halálosan meggyűlöltem. De azontúl már nemcsak szenvedtem, hanem igazam is volt. A nyomorult elhanyagolt. Ahelyett, hogy szelíd szóval és gyöngéd bánásmóddal kibékítette volna halálosan megsebzett lelkemet s megbecsülte volna a női tisztaságot, miknek romjaikban is szenteknek kellett volna lenniök előtte, durván és kíméletlenül kifakadt ellenem. Ha hazajött s engem búsan, boldogtalanul talált, nem iparkodott fölvidítani, hanem káromkodott: megint siralomházba jövök? S boldogtalanságomat ürügynek használta föl, hogy mind tovább és mind többször kimaradhasson, éjtszakázzon. Nem telt el egy esztendő s meg is csalt.
– A nyomorult!
– Ne szidja, mert már meghalt. De akkor én is azt mondtam, hogy nyomorult. S mikor hűtlensége letagadhatatlan bizonyítékait a szemébe csaptam, cinikusan azt mondta: hát mit bánt az téged, hiszen te nem akartad, hogy valóban a férjed legyek! Pedig tudta, jól tudta, hogy egy tizenkilenc éves fiatal teremtés mennyit szenved, ha egyszer már megismerte az életet és lelke hozzátörődött ahhoz, amitől eleinte förtelemkép irtózott.
– Én értem önt.
– Ő azonban nem értett. S ekkor megjelent a másik. Ó, hogy maguk férfiak mind oly pokolian lelketlenek. A tulajdon öccse volt. Olyan szépen tudott beszélni, olyan becsületesen nézni. Irtózatos magányomban, emésztődésemben, keserűségemben, haragomban, gyűlölségemben s mondhatatlan szenvedéseim közepette ő volt a jótékony nemtő. Elítélte bátyját, megosztotta gyűlöletemet, megédesítette magányos óráimat s egyre sóhajtott, hogy mért nem vele találkoztam először, milyen más volna a mi kettőnk élete.
– Szegény fiú!
– Szegény fiú? Jó, becsületes embernek tartottam én is, talán az is volt, hiszen maguk férfiak sem sokat követelnek a maguk fajtájától. Hát ez a becsületes ember még az uramnál is becstelenebb volt, mert volt lelke elcsábítani a vérbeli bátyja feleségét.
– Ne mondja!
– De mondom, mert igaz. Ákos, mondottam neki, ez szörnyűség, ez nemtelenség, gondold meg, én a bátyád felesége vagyok! S azt hiszi, hallgatott rám? A nyomorult! A második ember, aki tönkre tette életemet. Pedig még akkor csak húszéves voltam.
– De férje meghalván, mi sem állt útjában, hogy…
– Hogy az öccse felesége legyek? Ezt ugyan jól adja. Gondoskodott a nyomorult ürügyről, hogy ne vegyen el. A férjem ugyanis főbe lőtte magát.
– Ah!
– És öccse, a nyomorult gazember, kifundálta, hogy miattunk lőtte magát főbe. Fölhasználta azt a körülményt, hogy az uram egyszer váratlanul hazajövén, az öccse ölében talált engem. Hát mi van ebben? Hisz a sógornője voltam. Az uram nem is szólt semmit, végignézett rajtunk s egészen nyugodtan magunkra hagyott. S mégis azt állította aztán Ákos, hogy miattunk halt meg s a halott árnyéka örökké köztünk lebeg elháríthatatlan akadálykép. Hogy tovább is szeret, de vége közöttünk mindennek, neki ezentúl a lelke nyugodalmát kell keresnie. Mit szól ehhez? Mintha nekem nem lett volna lelkem s több becsületérzésem, mint az összes férfiaknak együttvéve.
– És mi lett belőle?
– Haha! Elzüllött. Azt mondta, a lelke nyugalmát keresi. És hol kereste? A kocsmában. Nekifeküdt a dőzsölésnek. Ivott, kártyázott, kártyázott és ivott és bizonyára ledér nőktől sem idegenkedett. S ezzel végleg tönkre tett engem.
– Nem tudta elviselni kedvese hűtlenségét?
– Hallgasson meg. Míg ő dőzsölt, én özvegyi magányban töltöttem egy teljes esztendőt. Ültem, ültem, ültem és gondolkodtam, vártam, kérdeztem magamtól: hát most mi lesz? Húszéves vagyok, mikor más nő kezdi az életet, s az enyém már befejeződött volna? Akkor egy embert helyezett át a kormány képében a balvégzet. Mérnök, komoly ember, folyton a vasutat tanulmányozta s valahogyan összekerültünk. Azt mondta, hogy ő is magányos ember s mennyire meghatja őt az én magányosságom. Szóval, azt hittem, hogy végre megtaláltam az igazit s hozzá mentem. S meglehetős boldogságban éltünk két esztendeig, mikor rajta is tapasztalni kezdtem, hogy ép olyan gazember, mint a többi. Rám fogta, hogy mióta a felesége lettem, egészen más vagyok, mint azelőtt. Persze, nem mondhatta azt, hogy ő lett egészen más. Az volt a bűnöm, hogy fiatal asszony létemre, aki már annyit szenvedtem, egy kicsit élni is akartam. Ő meg folyton otthon akart ülni, aztán egyszer ép olyankor vitt mulatságra, mikor jobb lett volna otthon maradni. Máig sem tudom bizonyosan, hogy nem előre kiszámított terv szerint cselekedett-e. Egy jótékony hangversenyen voltunk s utána vendéglőbe mentünk vacsorázni. Nyugodtan ültünk egymással szemben, mikor egyszerre csak nyílik a belső külön szoba ajtaja s megjelen benne Ákos, holtrészegen. Tessék elhinni, a lábán sem tudott állani, a szava is dadogó volt, becsületes ember egy szavát sem hitte volna. Ránk néz, elénkbe áll és azt mondja: maga az a becstelen, aki ilyen asszonyt feleségül vesz? Aki megcsalta az urát a sógorával s a halálba kergette? Mondom, olyan részeg volt, hogy semmit sem kellett volna hinni a szavából s ő maga sem tudta volna később, hogy mondott-e valamit. De hát drágalátos uramnak kapóra jött a dolog, párbajban agyonlőtte a rágalmazót, ellenem pedig válópört indított.
– Hát így történt a válás?
– Igy, s a gazember a bíróság előtt azt mondta, hogy két ember vére terheli lelkemet. Az én lelkemet, melyen a nyomorultak csakúgy gázoltak, mint a lovak az úton. S nekem most megint magamban kellett élnem, az elvált asszony teljes védtelenségében s ódiumával, szinte kilökve a társaságból, csak azért, mert minden ember, akivel a végzet összehozott, gazember volt.
– S ebből a helyzetből keresett menekülést a színpadon?
– Úgy van. Új világot kellett magamnak teremtenem, új tartalmat keresni elhibázott életemnek. Én őszintén a művészetet akartam szolgálni, de a férfiak mindig csak az asszonyt látták bennem. Elkábítottak, megvesztegettek, – édes Istenem, még mindig nem akartam elhinni, hogy az én életem le van zárva. S kerestem és hittem és kiábrándultam a művészetből is, mikor láttam, hogy egyik ember nyomorultabb, mint a másik, s igazán nem érdemesek másra, mint hogy felhasználjam őket, aztán eldobjam magamtól, ahogy engem eldobtak.
– Pedig ön még oly szép és fiatal, lehetetlen, hogy ne szerethesse senki önmagáért.
– Huszonnyolc éves vagyok és szép, amint ön mondja. A szépségem soknak kellene még, de becsületesen szeretni, azt nem tudnak maguk férfiak. S mivel annyi ember gazember volt s tönkretett, engem ítélnek el. Ez a világ igazsága. S ilyen tapasztalatok után menjek ismét férjhez? Ó, nincsenek többé illuzióim, ez sem lesz jobb a többinél. De mit csináljak? Mégis rászánom magamat, de nem ám azért, mintha többet várnék tőle, mint a többitől. Föláldozom magamat, mivel ismét tisztességes nevet és vagyont nyújthat, s talán az öregségénél fogva nem lehet olyan komisz, mint a fiatalok voltak. Hát most mindent tud, mit szól hozzá?
– Szegény asszony!
PRÓBA.
I.
A barátnő: Jobb ezt nem tudni. Hidd el, nekünk asszonyoknak jobb, ha az urunk nem érdemli bizalmunkat, mintha nem bízunk benne.
A feleség: Igazad van, de hiába mondom ezt magamnak. Mi közöm hozzá, ha megcsal, de szakasztott olyan, mintha csak engem szeretne? Hiába látom, hogy féltékenységem komolyan sérti és sohasem tapasztaltam, hogy valaki másra érdeklődve nézne. Mégis, mégis… Te például sokkal szebb vagy, mint én, tapasztaltad valaha, hogy…
A barátnő: Én? Hova gondolsz?
A feleség: S téged ismert lánykorodból, mikor művésznő voltál.
A barátnő: De kérlek!
A feleség: Ne érts félre, én tudom, hogy te akkor is megközelíthetetlen voltál. De a férfiak nem igen hisznek ebben, s a művésznőknek olyan különös varázsuk van.
A barátnő: Egy szál virágot sem kaptam tőle. Sőt a színháznál általános volt a vélemény, hogy ez az ember vagy nagyon szerelmes a feleségébe, vagy nincs vére.
A feleség: Köszönöm, édes, oly boldog vagyok, hogy ezt hallom. Mert hogy vére van, azt én tudom. S látod, amikor meggyőznek engem gyanakodásom alaptalanságáról, akkor kétszeresen boldogtalan vagyok.
A barátnő: Már miért?
A feleség: Mert akkor rossznak tudom magamat s attól félek, hogy örökös alaptalan féltékenységemmel még elidegenítem magamtól, s magam idézem elő, ami nélkülem sohasem következett volna be.
A barátnő: Kedvesem, ez már betegség.
A feleség: Úgy van, látod, hogy van okom boldogtalannak lenni?
A barátnő: De ezt tudván, tartózkodhatnál a baj szításától. Látod, én mondom, aki pedig nem vagyok valami különös véleménnyel a férfihűségről, s szentül hiszem, hogy az én uram akárhányszor megcsal, én mondom, hogy a te urad hűségéért a tűzbe tenném a kezemet.
A feleség: Milyen jó, hogy ezt mondod, de tudsz-e róla meggyőzni? Be tudod-e bizonyítani?
A barátnő: Édesem, azt, hogy megcsalnak, lehet bizonyítani. Tetten is érheted. De hogy nem csal meg, hogy akarnád tetten érni a hűséget?
A feleség: Igazad van, ez lehetetlen. És mégsem lehetetlen.
A barátnő: Ugyan.
A feleség: Tudod, nagy keserűségemben mindenféléket összegondoltam. Gondoltam arra, hogy megfigyeltetem.
A barátnő: Detektívvel?
A feleség: De ez nagyon csúnya. Gondoltam arra, hogy rendezvousra hívom, s magam megyek el.
A barátnő: Ez kitünő ötlet.
A feleség: Igen, de nem bizonyít semmit. Hátha mégsem olyan elvetemült, hogy egy ismeretlen hívására megy, hátha azt hiszi, hogy az illető csúnya, s ezért nem megy, nem pedig mert egyáltalán nem megy.
A barátnő: Ez is igaz. Tehát, úgy-e, nem lehet emellett bizonyságot teremteni.
A feleség: És mégis lehet. Egyetlen módot tudok.
A barátnő: És az?
A feleség: Az pedig keresztülvihetetlen, mert egy igazi barátnő teljes barátságára van utalva.
A feleség: Mért ne mondjam meg? Nevess ki és ezzel vége van. Hát úgy találhatnék teljes megnyugvást, ha egy igazán tántoríthatatlan asszony, aki amellett szép és ügyes is, az én tudtommal, de ne az én káromra próbára tenné.
A barátnő: Csábítaná?
A feleség: Igen. S ha ő ellentáll, akkor boldogít a hírrel, hogy nem tudott semmire menni s ha nem áll ellent, akkor szemtől szembe leleplezi, s megmondja neki, hogy csak próba volt az én megbízásomból.
A barátnő: De gondold meg, ez va banque-játék. Ha ez megtörténnék, akkor köztetek vége mindennek.
A feleség: De te azt mondtad, hogy a tűzbe tennéd érte a kezedet, mért gondolod, hogy akkor vége mindennek? Azt kellene mondanod, ha csak ennyi kell, vállalkozol rá te.
A barátnő: Én?
A feleség: Igen, te, aki szép vagy, s aki erényes vagy, akiért én tenném tűzbe a kezemet, s akiben megbízom, mint édesanyámban, s akinek átkulcsolom a nyakát és rimánkodva könyörgök: add meg a lelkem nyugodalmát, tégy osztatlanul boldoggá, vállald a próbát!
A barátnő: De gondold meg, drágám…
A feleség: Én tudom, hogy meg fogja állni a próbát, én is tűzbe teszem érte a kezemet, amíg kételkedem benne, s csak akkor őrjöngök a féltékenységtől, ha adat nélkül kell benne hinnem.
A barátnő: Édesem, tudod, hogy érted sok mindenre volnék képes, de ilyesmi… engedd meg, te elfelejted, hogy nekem is van uram, akinek a lelke nyugalmáért felelős vagyok.
A feleség: Hiszen nem csalod meg!
A barátnő: Ehhez a próbához legalább is kacérkodnom kellene az uraddal, s olyan látszatot teremteni, mely az enyémet nyugtalanítja.
A feleség: Nem kell róla tudnia, csak utólag. Hiszen a férfiak úgy tudnak bízni, hogy szinte ostobaság! Tedd meg, drágám, egyetlenem, tedd meg, lásd, az életem függ tőle, mert olykor már öngyilkosságra is gondolok.
A barátnő: Kezdek félni tőled. Aztán, hidd el, nekem fogalmam sincs, hogyan fogjak hozzá.
A feleség: Soha kedvezőbb alkalom. Az urad csak holnap este érkezik, így tehát a legjobb alkalom, hogy ma nálunk vacsorálj.
A barátnő: És?
A feleség: És aztán én rosszul leszek és ti egyedül maradtok.
A barátnő: De kérlek, itt nálad?
A feleség: Hiszen úgy sem történik semmi! Aztán ő hazakísér s ennyi csak elég!
A barátnő: Első agira?
A feleség: Nekem nem kell több. Ha az első kísértésnek ellentáll, akkor többnek nem is akarom kitenni.
A barátnő: S ha megállja a próbát, mit fog rólam gondolni?
A feleség: Azután felvilágosítjuk. Ugy-e, drágám, megteszed?
A barátnő: Mulatságnak nem rossz. De igérd meg, hogy nem tekinted egyébnek játéknál.
A feleség: Igérem, és te is igérd meg, hogy akármi lesz, meg fogod mondani az igazat.
A barátnő: Természetesen. De hidd el, bolondokat csinálunk mind a ketten.
II.
A férj (miközben felesége hálószobájából visszatér az ebédlőbe): Vacsora alatt kétszer a lábamon felejtette a lábát: ez nem hasonlít reá. A feleségem rosszul lesz s magunkra hagy: ez nem vall a feleségemre. Jeremiás, vigyázz, ez a két asszony összejátszik s próbára tesz. Nohát meg fogom állni a próbát. Pedig a menyecske szép, nagyon szép. Ördög vigye, szinte jobb volna, ha nem láttam volna keresztül a szitán.
III.
A barátnő: A baj nem olyan nagy, holnapra már vígan lesz.
A férj: S kegyed olyan bizonyos benne? Én nyugtalankodom.
A barátnő: Én pedig olyan bizonyos vagyok benne, hogy örülök neki. Tudja-e, hogy amióta asszony vagyok, még nem beszéltünk egymással négyszem között?
A férj: Nem is tűnt föl nekem. Hiszen amit mondunk egymásnak, azt akárki hallhatja.
A barátnő (mamlasz; csakugyan hű): Az igaz. De lássa, én is tisztességes asszony vagyok, azért most kellemesnek érzem, hogy így egyedül vagyok egy másik férfival.
A férj: Igazán? No persze, velem, akiről tudja, hogy nem fogom félreérteni.
A barátnő: Téved. Jobb szeretnék mással lenni, vagy legalább is olyannal, aki félreértene. Tudja, miről álmodom sokszor? Szeretnék egyszer valakivel nekimenni egy éjtszakai mulatságnak. Amúgy istenigazában kilumpolni magamat.
A férj (teringettét, ha ezt elhihetném): De csak addig, míg szaván nem fogja valaki.
A barátnő: Nem a! Próbálja meg, fogjon szavamon.
A férj: Könnyen beszélhet. Ugyis tudja, hogy ismerem magát, s a feleségemet nem hagyom itt semmi körülmények között.
A barátnő: Hiszen megigérte, hogy haza kísér.
A férj: Ez egy félóra.
A barátnő (nehéz ember): Az igaz. Hát le kell mondanom. Különben úgyis csak bolondság volt. Igaza van, adott esetben magam szaladnék el a lehetőségtől.
A férj: Pardon. (Ő nagysága ugyanis ismét a lábára hágott.)
A barátnő: Én kérek pardont. Adna egy cigarettát?
A férj: Örömmel.
A barátnő: Csaljuk meg a zsidót, a magáén akarok rágyújtani.
A férj: Tessék.
A barátnő: Jaj de ügyetlen vagyok, a két cigaretta nem találkozik. Majd így. (Megfogja a férj kezét.)
A férj (teringettét, ez puha, meleg és nagyon sok; óvatosság, el ne hagyj): Milyen finom a keze érintése.
A barátnő: Veszi észre? De a magáé. Még sohasem láttam ilyen kicsi, finom férfikezet.
A férj: Pardon. (A térdük ugyanis összeért.)
A férj: Mi lelte?
A barátnő: Semmi. (Kezét az arca elé tartja.)
A férj: Kedvesem! (Lefejtené a kezet.) Hilda! (Teringettét, ez bódító! Lehetetlen, hogy komédiázzon.) Édes Hilda, nézzen rám.
A barátnő: Hazamennék.
A férj: Maradjon még. Mondja meg, mi bántja. Hiszen olyan jó barátok vagyunk, olyan jó barátok vagyunk… olyan… jó… barátok… vagyunk… (Föléje hajolt, s míg a kezet forró szorítással lekényszeríti az arcról, hirtelen reáborul és megöleli.)
A barátnő: Mit csinál? (Már késő, a férj megcsókolta. Csak azután löki vissza és fölpattan.) Szégyelje magát. Nyomorult. Tudja meg, hogy én tűzbe tettem volna önért a kezemet és ön… próbára tettük a feleségével, s maga, maga az első kísértésre elejtette az álarcát. Szegény barátnőm.
A férj: Próbára tett? Hát mégis jól sejtettem?
A barátnő: Ah, most kibúvót keres? Azt mondani, hogy sejtette s azért maga is játszott? Ez már több mint nyomorultság!
A férj: Téved, nem azt akartam mondani. Hanem azt, hogy tudtam, hogy játszik velem, hiszen egészen más volt, mint eddig, és mégsem tudtam ellentállni. Hát igen, a próbát nem álltam. Magának nem tudtam ellentállni. Itéljen el érte. Tisztességes, hű férj voltam eddig, mert maga nem nézett rám. Nyomorult ember vagyok, mert a maga szemébe néztem. Ez így van. S most áruljon be a feleségemnek, mondja meg neki, hogy alávaló férje van, mert a maga szépsége, a maga égető közelsége nem hagyta hidegen.
A barátnő: S maga rólam föltette, hogy képes volnék…
A férj: Nem tettem föl, hiszen sohasem szóltam. Most sem szóltam volna. Azt mondtam magamnak: ez az isteni nő isteni elérhetetlenségben lebeg fölötted. De most gondolja meg, ha egy angyal, akit a magasban imádnak, mégis felém nyújtja a kezét, s én azt gondolom: nem szerelemből teszi, elpusztulok érte, de megéri a pillanatnyi üdvösséget…
A barátnő: Maga azt mondja, hogy már régen.
A férj: Amióta ismerem, szeretem. S most próbára tesz a feleségemmel összejátszva. S én ezt tudom, de hiába, nem tudok magamon uralkodni… vége… jól van… most menjen be hozzá és számoljon be: a férjed nyomorult, mert egyetlen asszony van, aki előtt minden önuralma, kötelességérzete romba dől…
A barátnő: Szegény ember és… sokat szenvedett?
A férj: Ne kérdezzen, áruljon el.
A barátnő: Föltesz rólam ilyen hitványságot?
A férj: Ó, drága angyalom, magáról rosszat föltenni?
A barátnő: Istenem, mit csinál? Hagyjon!
IV.
A feleség: Hogyan köszönjem ezt meg neked? Most már igazán hiszek, bízom és boldog vagyok.
V.
A férj: Mi az, hogy most oly keveset vagytok együtt? Összevesztetek?
A feleség: Nem vesztünk össze, de amióta nálunk vacsorált és én rosszul lettem, nem tetszik nekem.
A férj: Ugyan. S miért?
A feleség: Igaz, hogy én marasztaltam, de neki tudnia kellett volna, hogy egy más asszony férjével nem illik egyedül maradnia. Hogy én bízom benned, még nem jogosítja föl arra, hogy ezt a bizalmat föltételezze bennem!
EGY SZEGÉNY FIÚ EMLÉKEIBŐL.
I.
Janowsky úr.
Abban az időben a Gólya-utcában laktunk. Egy hosszú, keskeny udvar végében, földszinten volt a lakásunk: konyha, szoba. Hogy kik voltak a szomszédaink, nem emlékszem, csak a szemben levőre, annak is csak a feleségére, meg a lakóira. Az ura pincér volt, ő maga gyönyörű szép, gömbölyű asszonyka és a lakói, a két orvosnövendék, egyre évődtek vele. De nyár volt és este végig a keskeny udvaron ültek az emberek ingujjban, a nők is nagykomótosan öltözve, és hűsöltek.
Apám nehézkes léptekkel jött haza a munkából. Megmosakodott, megvacsorált, azután hosszú pipájára gyújtva, szintén az udvarra tolta székét. Nekem ez volt a legnagyobb gyönyörűségem. Mert ekkor összekerült Janowsky úrral, aki szintén kinn pipált és a két férfi kezdett egymással vitatkozni.
Az apám tanulatlan asztalos, Janowsky úr ügyvéd. Ez parasztember fia, amaz bárói sarjadék. Azt tudta felőle az egész udvar. Magas, hajlottnyakú, szép öreg úr volt, – amint most látom – nagyon szegényesen öltözve járt s nem is igen lehetett pénze, sem rendes foglalkozása. De akkoriban a szobaúrban felsőbb teremtéseket láttam, mert a szegény emberek utánuk éltek. Nyolc forintot fizetett egy ágyért a hordárnak, aki mellettünk lakott, holott szemben a két orvosnövendék együtt fizetett öt forintot. Főleg azzal imponált nekem, hogy amikor papirosban hol füstölt disznóbordát, hol libacombot (a zsidó libásasszonytól, akinél minden méregdrága) hozott magával vacsorára, hát a csonton annyit hagyott, hogy érdemes volt megszerezni a csontokat és lerágni őket. A görögdinnyének meg majd a fele husát hagyta a héján, míg az egész házban a zöld rész feléig kanalazták a levét.
Az apám igen okos ember volt. Nem végzett sok iskolát, de munkás létére sokat tudott, különösen a szocializmushoz. Ezért akármiről folyt a beszéd, egy váratlan fordulattal a szocializmusnál termett. Ezen aztán a két öreg ember, mert Janowsky úr is túl volt már az ötvenen és vastag, a felső ajkra kunkorodó bajusza egészen fehér volt, késő éjjelig el tudott vitatkozni, apám nagy hevülettel, Janowsky úr roppantul komolyan és meggondoltan. Mindenben igazat adott édesapámnak és mégis úgy toldta meg a beszédét, hogy egészen más értelme támadt.
Én szomjasan lestem a szavukat. A küszöb lépcsőjén kuporogva néztem a Janowsky úr finom száját, amint a sűrű fehér bajusz alatt oly különös meggondoltan ejtette a szókat. Szinte körülesztergályozza, gondoltam asztalosfiú létemre. Azt csodáltam leginkább, hogy az apámat egyenlőrangú vitatkozófélnek ismerte el, holott nekem úgy rémlett, ha én volnék ő, nem is tartanám érdemesnek szóba állani olyan velem nem egyívású emberrel, amilyen az apám.
Magándolgairól nem igen beszélt. A jelenéről éppenséggel semmit. Nagysokára megtudtam, hogy foglalkozása voltaképen nincs, hanem a bátyjától vagy az öccsétől, aki hatalmas nagy úr, kap havonta vagy ötven forintot. Akkor elszédültem e summa hallatára, ma persze már látom, hogy az öregnek nem igen telt másra, mint papiros-vacsorára.
Közbe-közbe beszélt valamit a régi időkről. Ekkor kinyílott az elmém, hogy egy ember ül előttem, az apámmal egy sorban, aki grófokkal, bárókkal van sógorságban, komaságban. Csak kisfiú-élményei játszódtak ily káprázatos körben, legalább erre kell következtetnem abból, hogy a nagyapja szerepelt bennük mint galiciai hatalmas földesúr.
Ez úri világ létéről innen kaptam az első kalandos fogalmakat. De hiszen nem erről akarok én beszélni, hanem arról a szomoruan izgalmas eseményről, mely Janowsky urat sajátságos viszonyba hozta familiánkkal.
Míg az öregek politizálgattak, az udvar lányai hármas, négyes sorokba kapaszkodva jártak föl-alá az udvaron, vagy kint az utcán. A néném is köztük volt. Most is emlékszem rá, ő volt az egyetlen, aki le nem tette a fűzőjét az esti sétáknál. A többiek közt volt olyan is, aki mezítláb járkált, mivel így kellemesebb.
Én persze nem vettem észre, hogy szép volna, egyrészt mivel az ilyen kis fiú csak az édesanyját tartja szépnek, másrészt a nénémmel örökös hadilábon álltam. Olyan különös, véremet lázító gőggel tudott beszélni és egyre kiszolgáltatta magát velem. Aztán engedetlenkedett az édesanyámmal, különösen ha arról volt szó, hogy az utcán valamit cipeljen. Sehogy sem tudtam fölfogni, mi röstelni való van azon, hogy valaki a pékhez menjen a kenyérért, vagy a dézsával menjen a vízvezetékhez. Szívtelennek tartottam, mikor elnézte, hogy édesanyám, aki egész nap dolgozott és beteges is volt, akkor is törje magát, mikor ő otthon volt. Egy lány sem olyan, mint ő és kisasszonynak gúnyolták a háta mögött. Pedig csak három forint ötven krajcárt keresett hetenként egy varróműhelyben.
Nos, ennek a Márta nővéremnek az öreg Janowsky szokott néha apró ajándékokat hozni. Hol egy szép szőlőfürtöt, hol egy kis virágcsokrot, vagy egy papiroszacskóban finom cukrokat. Márta mosolyogva köszönte meg az ajándékokat, de nem igen beszélgettek különben. Janowsky úr az apámmal politizált, ő a lányokkal vihogott. Éppen csak hogy néha találkoztak az utcán, hazajövet, ilyenkor az öreg úr természetesen hozzácsatlakozott és együtt értek az ajtónkhoz.
Egyszer csak nagy izgalomban találtam a házunkat. Az apám hangosan káromkodott, a mama csitította. Nem tudtam, miről van szó, csak azt értettem, hogy édesanyám szerint nem olyan szörnyű nagy dolog az. Hogy szólhatott volna ugyan, de ha nem szólt, annak csak apa heves természete az oka. Nyilván nem mert.
Denikve Mártáról beszéltek. Hogy nem jön haza egy darabig, mert egy úriasszony magával vitte Isaszegre a birtokára, hogy ott varrjon neki. Csak levélben értesített bennünket erről és a nagy sietséget azzal okolta meg, hogy az úriasszony nem akar várni, míg otthon összeszedi a holmiját és szól a szüleinek. Hanem küldjék utána csomagban a legszükségesebb fehérnemüeket Isaszegre, poste restante.
Janowsky úr ezúttal nem volt otthon, ez még jobban bántotta az édesapámat. Legalább politizálással könnyíthetne magán. Édesanya szó nélkül hallgatta kifakadásait és összerakta a postacsomagot. Én írtam rá a címet, meg én állítottam ki a szállítólevelet.
– Édesanyám, – szóltam – hát nem volna egyszerübb annak az úriasszonynak a címére küldeni a csomagot, kinél a Márta van?
Erre a kérdésre nagyon meghökkent a szegény asszony. Az apám is.
– Hát kicsoda is az az úriasszony? – kérdi durván.
– Eh, amilyen ugrifüles leány, elfelejtette megírni.
– De mért írja, hogy poste restante küldjük? Ha elfelejti, ezt se írja! A dolog éppenséggel nem tetszik nekem.
Úgy látszik, édesanyámnak sem. Éjtszaka fölébredtem, hallottam a fojtott zokogását. Reggel csöndben, szomoruan látott a dolga után. Közben a Márta holmijai között kotorászott és meg-megsímogatta, ami kezébe került, majd meg a szemét törülgette. Úgy tettem, mintha nem venném észre, mert láttam, hogy rejtegeti.
Másnap Janowsky úr otthon volt. A mult éjtszakát nem töltötte otthon.
– Jó, hogy ma nem hozott gyümölcsöt a Mártának, – kezdte a beszédet édesapám – mert nem találná itthon.
És elmesélte, mi történt a lánnyal. Janowsky úr végighallgatta összehúzott szemöldökkel, aztán csak annyit mondott:
– Nincs benne semmi rossz, fogadni mernék, hogy holnap levelet kapnak már.
Csakugyan, másnap jött levél. Igen gyöngéd, szerető levél, amilyet nem tettem volna fel a rideg Mártáról. Hogy ne aggódjanak érte, nagyon jó helyen van és igen gyakran fog írni, még pénzt is fog küldeni.
Ez az utóbbi igéret még édesapámat is lecsöndesítette. Nagy szó a pénz az ilyen szegény embernél, akinek egész heti keresete, ha jól megy, tíz forint. Jött is levél, egyszer pénz is és a háznál békesség volt vagy három héten keresztül.
Sokkal jobban sajnálta apám, hogy Janowsky úr azóta gyakran maradt ki éjtszakára és az estéli politizálás megszakadt. Dolga van, mondta az öreg úr, valami örökség után jár és ezért sokszor a környékbe kell utaznia.
Három hét multán apám megint kezdett békétlenkedni. Mi van azzal a lánnyal? Ennyi idő alatt tíz regement asszonyt lehetne kistafirozni, s ha annyi a dolga, hát hol van érte a pénz? És még mindig poste restante irat magának. Hát olyan titok az, hogy kinél tartózkodik?
Én már búcsúztam a vakációtól, itt a beiratás ideje. Ehhez is pénz kell és apám most már duplán háborgott: Mi van azzal a lánnyal?
Vasárnap aztán elment a Márta régi varróműhelyébe és tudakolta, hogy is hívják azt az isaszegi kisasszonyt, aki a Mártát magával vitte? Nagyot néztek rajta és kijelentették, hogy Isaszegnek a hírét sem hallották.
Szörnyű háborgás volt akkor este. Szerencse, hogy Janowsky úr nem volt otthon, idegenek előtt ezt a dolgot titkolni kell.
Most már bizonyos, hogy Márta nincs Isaszegen. De hogy kapja meg a leveleket? És hogyan adja föl a magáét? A poste restante titka meg volt fejtve. Nincs más lehetőség, mint hogy valaki elmegy a levelekért Isaszegre és föladja az övéit. De hol van ő? Bizonyára itt, Budapesten.
A nyomozás megindult. Mikor az ember gyanakodni kezd, roppantul éleslátó. Valamiképen feltűnt, hogy valahányszor Janowsky úrnak dolga van vidéken, mindig azután jön levél Mártától. Csak nem ő a postása?
Azonkívül Janowsky úr sohasem tudakozódott Márta után, pedig egy kevés érdeklődés az ő kedvence után nagyon természetes lett volna. Aztán meg ha apám kezdett róla beszélni, elpirult és másra terelte a beszélgetést. Janowsky úr határozottan gyanus volt.
Egy este aztán apám rámparancsolt, hogy kövessem. Édesanyám is a fejére vette a kendőjét és egyre kérte apát:
– Csak szelíden, az Istenért, csak szelíden.
Mire apám rámordult:
– Ha igaz, mindkettőnek kicsavarom a nyakát. De előbb lássunk.
Az utcán utasított, hogy a Rákosárok-utca közelében jegyezzem meg magamnak, hol áll rendőr, hogy szükség esetén rögtön megtaláljam.
Nem értettem a dolgot, csak tudtam, hogy Márta keresésére megyünk. A Gólya-utcából a Rákosárok-utcába a szörnyű hosszú utat borongó csöndben tettük meg. A Sugár-úton láttam rendőrt, a szívem nagyot dobbant. Apa csak nem akarja Mártát becsukatni?
Tovább mentünk. Majdnem az utca végén, a vasút füstje megérzett a levegőn, befordultak egy alacsony kapuba. Benyitottunk egy földszinti ajtóba.
– Itt lakik az a fiatal nő? – kérdi apám.
– Nem lakik itt idegen – felelte egy szurtos asszony, maszatos kis csecsemővel a karján.
– Figyelmeztetem, hogy én az apja vagyok és biztosan tudom, hogy itt lakik magánál. Utánajártam annak az úrnak, aki kitartja. Ha ki nem nyitja az ajtót, rendőrt hívok.
Hát ezért kell a rendőr!
Az asszony megszeppent, édesapám az ajtónak tartott. Anyám könyörögve kapott a karjába:
– Majd én!
De akkor már föltépte apám az ajtót, anyám azonban megelőzte és sikoltva berohant. Odabent is sikoltott valaki.
Mikor én is beértem, majd elájultam. Iszonyatosan bűzhödt volt a levegő. Apám Janowsky urat tartotta a torkánál fogva és egyre-másra összegazemberezte. Édesanyám átölelve tartotta Mártát, aki a földre roskadt s az ölébe szorította arcát.
– Megöllek, gazember! – ordította az apám.
– Csak csöndesen, hiszen én mindenre kész vagyok – nyögte az. – Fölösleges a botrány, kedves szomszéd, majd megértjük egymást.
Anyám meg szelíd szóval és forró csókkal bátorította Mártát. Kivonta magával a szobából, ekkor láttam, hogy lesoványodott és milyen ijesztően sápadt volt. Amellett egészen meg is szelídült. Engem is megölelt és megcsókolt.
Igy mentünk haza.
Azt hittem, Janowsky urat apa megöli és komolyan aggódtam érte. De apa is hazajött. Nem szólt egy szót sem, Mártára rá sem nézett. Mi lett Janowsky úrral?
Édesanyám remegve meg is kérdezte tőle. Apám habozott egy darabig, mintha röstelte volna mondanivalóját, aztán erőszakosan kibökte:
– Fizessen a gazember, amíg tud. Aztán majd elbánok vele.
És Janowsky úr még soká lakott a szomszédságunkban. Nem politizáltak többé egymással, hanem pénzről beszéltek. Janowsky úr adott is, azt hiszem, havonként húsz forintot. Hogy miért, nem tudtam, csak szörnyen rösteltem a Janowsky úr szomorú szemébe nézni.
Egyszer azt is hallottam, hogy a gyerek meghalt, de Janowskynak nem kell róla szólni. Később aztán elhurcolkodott, vagy mi mentünk előbb ki a Gólya-utcából és azóta se nem hallottam felőle, sem nem láttam. Márta összeszedte magát, ismét munkába járt és ép olyan gőgös és rátartó volt, mint azelőtt.
II.
Emmi.
A gimnázium negyedik osztályába jártam és nagyon művelt voltam. Sőt, amennyire visszaemlékszem, tapasztalat dolgában férfinak képzeltem magamat. A gyermekek játékos korán rég túl voltam, pénzt is kerestem leckeadással és apám elvitt a szocialista körbe, a könyveim meg Hellasz klasszikus ege alá. Itt a hősök egek-ostromlásán hevültem, ott a nép nyomorúságáról hallottam vad kifakadásokat, miktől ökölbe szorult a kezem és megesküdtem, hogy azt a puskát, melyet majd a gazdagok védelmére szorítanak kezembe, neki fogom szegezni a szegények elnyomóinak. Gyerekeskű, gyerekideál! A pince hevülése, melynek nyoma nem maradt, de mégis csak szomorú, ha tizennégy éves korban ilyen a gyerekálom, gyerekideál.
A szocialista körben találkoztam először Emmivel. Kéthetenként társasestélyt szoktak rendezni és ilyenkor összeverődött valami kis hangverseny. Magam is résztvettem benne, a kékinges, kopott társaságnak, elnyűtt fejkendős asszonyoknak, durvakezű dohánygyáros leányoknak elszavaltam az Arany János balladáit, bizonyos kétségbeesett elfogulatlansággal. A hangom nem reszketett, csak a térdem ingott, s miközben kieresztettem a hangomat, az egyes alakok elmosódtak. Nem láttam senkit a szememre boruló könnyfátyolon keresztül.
Egyszer azonban láttam valakit. A legutolsó asztalon, pipafüstben úszva, egy szőke leányfőt. Finom állát a két tenyerére támasztva, – nagyon eldurvult két tenyér volt – úgy nézett rám, hogy kimeredt a mesésen kék, nagy szeme. Láttam, amint szinte issza mindenik szavamat, szomjasan, mohón, hogy belepirult a sárgás arca és az ajka vonaglott. Az asztal fölött mind előbbre csúszott a könyöke, végül már egész derekával rajta feküdt. Ekkor a mellette ülő asszony meglökte a könyökét s a szép áll támaszát vesztve, az asztalra koppant. Nekem elakadt a szavam, mondhatatlan düh fogott el, különösen mikor még elég hangos szitkok a másik oldalán ülő férfi részéről egészítették ki a durva kis jelenetet.
A kis leány mintha nem is vette volna ezt észre. Leült ugyan a székére, de arcának sóvár kifejezése egy pillanatra sem változott. Nagynehezen bevégeztem szavalatomat – V. Lászlót mondtam el – s akkor tapsoltak. A munkások szemében félig csodálat, félig leereszkedés látszott, amint elhaladtomban reám mosolyogtak és kezemet szorongatták. Ezúttal nem igen hatott rám a siker, mely máskor reszkető mámorral töltött el, csak azt a szőke fejet néztem, a még mindig rámbámuló, sóvár szemet. Melegem volt s az utcára igyekeztem, hogy lehűtsem magam. Igy haladtam el őmellette is. A mellette ülő ember Stösser Nepomuk elvtárs volt, mesterségére nézve szabó, egyike a legbőbeszédübb szocialistáknak, aki egyre az emberszeretetről szónokolt. Most megfogta a kezemet s el sem akarta ereszteni.
– Látja, fiatal barátom, az mind igen szép, amit nekünk szaval, hanem nem ez az igazi. Ezek burzsoa dolgok, nekünk azonban komolyabb nóták kellenek. Majd ha nagyobb lesz és többet tud, akkor majd beszélni fog és nem szavalni. Beszélni, mint én, meg a többi elvtársak, jogokról és emberszeretetről. Főleg emberszeretetről. Mert minden azon fordul meg, hogy az egyik ember testvért lásson a másikban. Ha a vagyonosokban volna emberszeretet, akkor nem kellene szocializmus. Ezt kell megtanulni! – No, mit tátod úgy a szádat? Nem láttál még embert?
Ez a fordulat a kis szőke leánynak szólt és kísérete volt egy könyökrúgásnak, mely a szegény teremtést gyomron találta.
Azt hittem, a föld alá kell sülyednem. Én éreztem át a leány szégyenét, akit egy idegen fiú előtt így bántalmaznak. Kitéptem kezemet az elvtárséból és rohantam kifelé. A hideg őszi levegő megcsapta homlokomat, ez jól esett. Szemben egy rendőr ácsorgott, meg valami kifestett személy. Ekkor valaki vállamra teszi a kezét. Riadtan megfordulok: a szőke kislány volt.
– Én is tudok szavalni – mondta forró hangon, s úgy állt mellém, hogy a testünk majd összesímult. – Ó igen, – tette hozzá szakadozottan – és nagyon szeretek szavalni, hanem otthon nem szabad. Otthon mosni és vasalni kell.
Tétova tűz lobogott a szemében.
– Ó, hogy szeretem magát, – folytatta – maga nagyon szépen tud szavalni. És sok verset tud, magának szabad tanulni. Nekem nem szabad, mert nappal mosok és vasalok, este meg petróleumot kell égetni. Maga iskolába jár? Én is jártam. Polgáriba is. Két polgáriba. Ekkor férjhez ment a néném és segíteni kellett anyámnak a mosásnál. Ha a néném nem ment volna férjhez, most is iskolába járnék.