Kék kis ruha volt rajta, fehér szalagokkal. Sokszor látok most így kiöltöztetett szegény gyerekeket. Bizony elég ferdék és koldusok ebben a díszben. De akkoriban szegénységre szoktatott szemem tündéri előkelőségnek nézte a kis leányt kék ruhájában. Féltem tőle és nem tudtam szólani. Azt szerettem volna mondani: kisasszony. De a serdülő fiú érthetetlen szemérmetességével visszariadtam ettől a szótól. Úgy éreztem, megvet, ha csak észre is veszem, hogy ő leány.
– Maga nagyon boldog, – folytatta a kis leány – maga iskolába jár és tapsot kap itten. Én is szeretnék iskolába járni és tapsot kapni. Volt már színházban?
– Nem – hebegtem.
– Én voltam – folytatta elvadult hévvel. – Nénémmel egyszer voltam. Ó, az nagyszerű. És ha tanulnék, én is lennék színésznő, mert én nagyon szeretek szavalni. Akarja hallani? Tudom a Gonosz mostohát is. Akarja hallani?
És ott a kocsmaajtó előtt, szemben a rendőrrel és a kifestett leánnyal, elszavalta nekem a Gonosz mostohát. Hadart, mert sietett. De a hangja csöngése mostanig is a fülemben maradt és sokszor, ha ünnepelt színésznőket látok, önkéntelenül kutatok nem-e a kis Emmi pompázik előttem?
– Úgy-e hogy tudom? – szólt lihegve, diadalmasan. – De szeretném azt is tudni, amit maga tud. Akar rá megtanítani? Tanítson meg. Minden délután ráérek, míg apa hazajön a munkából. Odamegyek magához és akkor együtt szavalunk. Úgy-e, maga is színész lesz? Én meg színésznő leszek. Akarom, hogy színésznő legyek. És ha máskép nem lehet, megszököm és színésznő leszek. Akar tanítani? Akkor nagyon fogom magát szeretni. Tudja mit? Akkor a szeretője leszek.
A vér a fejembe tolult. Ó, hogy a keblemre öleltem volna a kékruhás kis teremtést! A kamaszkor zsibongó, kínzó vágyai hány álmatlan éjtszakán könnyeket sajtoltak szemembe! Tudó voltam, mint a paradicsom kígyója, de rettentő bűnnek éreztem vágyaimat.
– Nekem nem kell szerető! – kiáltottam szinte fölháborodottan.
– Most nem, – folytatta egészen természetes hangon a kis lány – én is még nagyon fiatal vagyok. Hanem majd későbben, ha maga gazdag ember lesz és én nagy leány. A néném is gazdag embernek a szeretője volt, mielőtt férjhez ment. Ó, beh fogom magát szeretni, ha megtanít versekre!
Ez a beszéd fölháborított és mélységesen megindított. Nagy istenem, milyen világ lehet ez, ahol a kis lány így beszél! Ahol az ártatlanság természetesnek tudja a bűnt, nem is sejtvén, micsoda lealacsonyodást jelent. Igen, én ezt a gyermeket tanítani fogom, gondoltam, mert belőle művésznő lehet és feleségül veszem, mert szeretem. Nevelni fogom magamnak, jóra, dicsőre!
És meg is mondtam neki. De nem azt, hogy feleségül veszem. Csak azt, hogy tanítani fogom és nem kívánom érte, hogy a szeretőm legyen.
Ő ezzel nem igen törődött. Csak boldoggá tette, hogy tanítani fogom. Minden délután öt órakor, ha leckéről jövök, meg fog várni a Práter-utca sarkán és akkor tanítom.
Dobogó szívvel mentem másnap elébe. Ez rendezvous, mondta bennem valami, s megijedtem. – Nem, – védekeztem a hang ellen – ez is lecke, mint a másik, csak nem jár érte fizetés.
Már ott várt. És én elmondtam neki V. Lászlót, strófánként, kétszer-háromszor, ő meg utánam mondogatta. Nagyon rongyos volt akkor és mezítláb járt, de a szeme époly gyönyörüen mély volt és a haja vakítóan szőke, mint a káprázatos kék ruhában. Gyorsan tanult, bizonyos sietős lázzal. Mintha minden percben várta volna, hogy ráront az apja, vagy hívja az édesanyja rikító hangja.
De már másnap nem jött. Hiába vártam rá az utcasarkon. Harmadnapra ott volt.
– Mosnom kellett, – mondta – nem engedett az anyám.
Én pedig boldog voltam, hogy vele lehettem és megtanítottam a velszi bárdok első felére. Aztán hallgattam sóvár káprázatait a jövőről. Amikor ő színésznő lesz és én katonatiszt, aki szocialista költeményeket ír. Mert nekem ez volt a tervem a jövőre.
Minden nap vártam, de nem minden nap jött. Mosni kellett. Sokszor kellett mosni.
– Mosni! – kiáltotta kétségbeesetten és kék szemében a lázadás tüze cikázott. – A gazdag lányok tanulnak és kalaposan járnak iskolába, nekem meg mosni kell! De tanulni akarok, színésznő akarok lenni, s ha máskép nem lehet, hát megszököm.
Megtette-e? Nem tudom. Elkerültem a Práter-utcából és a leckéim miatt nem értem rá a hosszú kerülőre. El-elmaradoztam én is és érintkezésünk megszakadt. Néhány éven át nem láttam, szinte el is felejtettem. Egyszer aztán a szociálistáknál ismét találkoztam vele. Elbujtam, szörnyen szégyeltem magamat. Részt vett a hangversenyen énekelt. Gyönyörű, szép hangja volt, majdnem olyan gyönyörű, mint a kék szeme, mely most komolyabban, hidegebben nézett, mint akkor. Égtem a vágytól, hogy régi ismerősként elébe lépjek és gratuláljak neki, de eszembe jutott, hogy mit igért nekem és röstelkedtem. Amíg a tapsokat megköszönte, én megszöktem.
Most pedig gyakran látom. Utam elvisz egy utcasarok előtt, ahol tolókocsija mellett egy gyümölcsöskofa áll. Emmi az. Hogy jutott ennyire, nem tudom. Sovány, csúnya asszony, az éhség rí ki hajdan rajongó szép szeméből. Ezt a szegénység teszi. Ha a nénje nem megy férjhez s neki nem kell helyette mosnia, talán lett volna belőle, amire született.
Most gyümölcsöt árul.
MIHÁLY.
(Féltizenkettő. A rács mögött még szorgalmasan dolgozik a főkönyvelő, a szaldakontista és a strazzista. A rácson innen a fal mellett, egy kis asztalon Jóska az inkasszáns maga kasszát csinál. Mihály, a takarító szolga mellette ül és lopva pipáz.)
A főkönyvelő: Mihály, egy pohár vizet!
Mihály: Igenis, kérem. (Cammogva hozza a pohár vizet. A főkönyvelő a világosság felé tartja, mint a pálinkát és iszik.)
A főkönyvelő: A fene egye meg a budapesti vizet, Bécsben a legnagyobb élvezetem volt, ha egy pohár vizet ittam.
A szaldakontista: És ép olyan olcsó volt, mint Pesten.
A főkönyvelő: Tudom, hogy mit akar ezzel mondani, de majd maga is olcsóbban adja, ha benő a feje lágya. Maga vajas pogácsát uzsonnál és sört iszik hozzá, pedig félannyi fizetése, mint nekem s dupla annyi az adóssága, mint az én megtakarított pénzem.
A szaldakontista: Ez már igaz, Krausz úr és erről jut eszembe, nem adna kölcsön öt forintot elsejéig?
A főkönyvelő: Hahá! Még csak tizedike van s magának máris nincs öt forintja.
A szaldakontista: Igen, de kérem ki van fizetve a koszt, a kvártély, a borbély, a szabó, éppen csak a mosás nincs. S mivel ennek a hosszú Mihálynak a feleségével mosatok, hát a hivatal méltósága is megkívánja, hogy ne maradjak neki adósa.
A főkönyvelő: Hát azt nem kívánja meg a hivatal méltósága, hogy ne enyelegjen a szolgának a feleségével?
A szaldakontista: Ha maga megengedi, hogy a maga feleségével enyelegjek, akkor békét hagyok a Mihály feleségének.
A főkönyvelő: Berger úr, az ilyen beszédet kikérem magamnak.
A szaldakontista: Bocsánatot kérek, de csak úgy mondtam. Az egész különben szót sem érdemel. Csak vadházasságban élnek és az a Mihály olyan barom, hogyha látna is valamit, nem merne szólni.
A főkönyvelő: Az már igaz, hogy valóságos állat. Sohse láttam még ilyen mulyán engedelmes embert. Bezzeg, ha Jóskának a felesége mosna magára, akkor…
A szaldakontista: Azt hiszi, hogy félnék Jóskától? Igaz, hogy szemtelen egy firma, de nekem már volt párbajom is és nem féltem. Még pedig asszony miatt… hallgasson csak ide…
(Míg az urak tovább diskurálnak, Jóska és Mihály a kuckóban ugyancsak adják egymásnak a szót.)
Mihály: Jártál arrafelé is?
Jóska: Merre?
Mihály: Hát… tudod, hogy mit gondolok.
Jóska: Vagy úgy! Megint az jár az eszedbe? Hát nem voltam arrafelé, hanem a Béla-utcában reggel találkoztam Marcsával.
Mihály: A Béla-utcában?
Jóska: Hát mi van azon csudálni való? Ott lakik a Berger úr s ő ma tisztát vitt neki haza.
Mihály: Annak a kutya zsidónak be fogom törni a fejét.
Jóska: Te? Ha csak rád szól, már négykézláb csúszol elébe. Ne hencegj öreg, tudsz te jól mindent és tűrsz, mert félted a kenyeredet.
Mihály: Már nem sokáig fogom félteni, nem ismersz engem! S ha olyant találnék az én tilosomban, aki nekem sem ingem, sem subám, hát annak megmutatnám, hogy ki fia vagyok!
Jóska (nyugodtan): Emlékszel, mikor első találkozásunkkor a kocsmában félkézzel az almárium tetejére raktalak? Onnan nézted, hogy csókolom meg a Marcsát.
Mihály (megjuhászodva): Nem rólad beszélek.
Jóska: Mulya vagy, Mihály, rólam beszéltél. Énrám gyanakszol, pedig nincs igazad, mert ha igazad volna, akkor én már régen összetörtem volna annak a zsidó ifiúrnak a csontját. Mert ha Marcsa az én szeretőm volna, nem tűrném el, hogy valaki más is… eh, téged is agyonütnélek, mert téged sem tűrnélek meg, még ha hites ura volnál is, akkor sem.
Mihály: Könnyű beszélned neked, nem a tiéd!
Jóska: Te, Mihály, hát mért engeded, hogy Marcsa arra az emberre mosson? Hiszen szegény nem is tehet róla. Ma reggel is azt mondja: a fene egye meg Mihályt, hát mért kívánja, hogy mossak annak a zsidónak?
Mihály: Mondta? No, ezért megrugdosom.
Jóska: Majd én téged! Hozzá ne merj nyúlni, mert én nem tűröm, hogy énmiattam legyen bántódása.
Mihály: Nem ismertek még engem. Ha én egyszer kitörök…
A strazzista (tizenötéves fiú): Mihály, adja ide a kopirkönyvet.
Mihály (fölugrik és alázatosan odacammog): Tessék, Fejér úr.
A strazzista: Maga mulya, az a régi könyv, az újat adja.
A szaldakontista: Jóska, lesz-e már? Háromnegyed van, nekem nincs kedvem, hogy maga miatt lekéssem az ebédről.
Jóska (egykedvüen tovább rakosgatja a pénzt): Hát csak menjen ebédelni, Berger úr, én meg a Berger úr kedvéért nem fogok ráfizetni a számadásra.
A szaldakontista: Jóska, ne szemtelenkedjék.
Jóska (fölugrik): Hát itt a pénz, számítsa össze maga, az úr nem adta nekem, én se loptam a kauciómat. Kiki vigyázzon a magáéra.
A főkönyvelő: No, azért nem kell úgy kikelni, Jóska, végezze csöndben a számadását és több tisztelettel viselje magát az urak iránt.
Jóska: Magammal se hagyok packázni.
(Megint a kuckóban együtt ülnek.)
Mihály: Egyszer rosszul fogsz járni, Jóska!
Jóska (igen nyugodtan): Hát aztán? Van pénzem, a kauciómmal akárhová mehetek. De olyan barom, mint te, akkor sem volnék, ha egy fityingem sem volna. Tudod-e, Mihály, hogy te voltaképen állat vagy?
Mihály (csüggedten): Csak kívül, belül nem. Van itt lélek s ha nekem kaucióm volna, akkor tudom istenem…
Jóska: Époly állat volnál, mint most. Nem vagy te férfi, Mihály és csodálom, hogy az a Marcsa hogy felejthette magát nálad!
Mihály: Ő tudja, ki vagyok. A kvártélyosa voltam, aztán hogy ezt a hivatalt kaptam, összeállottunk. Azért tűrök én itt mindent, mert ha nem volna hivatalom, hát az a beste céda otthagyna. No, de amíg a kezem alatt van, érzi, hogy az embere vagyok. Látnád csak a testét, kékre van az rugdalva. Pedig olykor nem is csinál semmi rosszat. Eszembe jut, hát megrugdalom. Hadd érezze, hogy ki az úr a háznál.
Jóska: Buta vagy, de ravasz. Ezt most azért mondtad, hogy eláruljam magamat. De vigyázz, ha még talán gyanakodol, hát úgy lehet, kedvem szottyan és egyszerüen elveszem tőled az asszonyt.
Mihály: Te? Az olyan legényfajta, mint te, nem vesz magára asszonyt állandó koloncnak.
Jóska: Csak ne bizakodj benne. Az ember megváltozik, s azt találja, hogy mégis jobb, ha van valaki, aki főz neki. Marcsa pedig igen jól főz. Nem hínál meg ma vacsorára? Adok hozzá három hatost, meg a bort is magammal hozom.
Mihály: Bort is? Nem, Jóska, engem ugyan le nem kenyerezel. Nem a főztiért mennél…
Jóska: Barom, hisz ott leszel magad is!
Mihály: Jóska, te igaz barátom vagy, erősebb is vagy nálamnál, nincs mitől tartanod. Aztán nekem már mindegy, akár az a zsidó, akár te. Mondd meg igaz lelkedre, van köztetek valami?
Jóska (nevetve): Hát igaz lelkemre mondom, szamár vagy.
Mihály: Hiszek neked, hát akkor szívesen látlak!
Jóska: Itt a három hatos, a bort majd este viszem. Aztán jó birkapaprikást csináljon a Marcsa és túrósgaluskát töpörtyűvel. Most leszámolok a zsidóval.
(Meg is teszi. Öt perc multán félénk kopogtatással benyit Marcsa, csinos arcú, köpcös teremtés, kosárral a karján.)
Mihály (sziszegve): Mit keresel itt?
Marcsa: Jó napot kívánok, Berger úr, kérem hazavittem a ruhát és átadtam a szobaleánynak, a jegyzéket meg gondoltam, itt átadhatom a nagyságos úrnak.
A szaldakontista: Ohohó, a szép Marcsa, isten hozta szép Marcsa, de sajnálom, hogy olyankor viszi haza a ruhát, amikor nem vagyok otthon.
Marcsa (kacéran): Van eszem, hogy ne olyankor állítsak be.
A szaldakontista (kijön a ketrecből és átfogja Marcsát): Eszem a lelkét, aranyom, igaza van, ha otthon érne, nem menne el úgy, ahogy jött. No, Mihály, irígylem magától a feleségét.
Mihály (zavartan mosolyogva): Nem úrnak való volna, csak olyan szegényemberfélének.
Jóska (a ketrecben): Kérem, Berger úr, tizenkettő elmult, ne méltóztassék most enyelegni.
A szaldakontista: Ejnye, be sietős egyszerre a dolga. Hát lelkem, a jegyzéket majd adja oda Mihálynak, az majd elhozza holnap. Isten vele.
Mihály (kimegy az asszonnyal az ajtó elé, egyet rúg feléje, de Marcsa kikerüli): Hazudtál, agyon foglak ütni!
Marcsa (a kosarát maga elé tartja): Elment az eszed?
Mihály: Most vitted haza a ruhát? Csak a számlát hozod? Hát reggel ki vitte haza a ruhát? Hol csavarogtál mostanáig? Látta a Jóska is, magad mondtad neki, hogy reggel voltál nála. Te czéda, te… egy zsidóval… no csak gyere haza… (Ismét rug felé egyet, de most eltalálja.)
Marcsa: Vadállat!
(Ekkor kilép Jóska.)
Jóska: Mit csináltok itt?
Mihály (megjuhászkodva): Csak azt mondom neki, hogy sok töpörtyű legyen a túrósgaluskán.
Jóska: Mintha veszekedtetek volna.
Mihály: Dehogy – csak egy kicsit megrugdostam.
ÖRMÉNY REGÉNY.
Különbül, mint az öreg Katagár Mózes, ember még nem bánt el hűtlen feleségével. Kerek húsz esztendeig tartott, míg elégtétele teljes volt.
Az elején ott voltam magam is, kicsi gyerekkoromban. Katagár úr a boltjában ült és pipált, a felesége kiszolgálta a parasztokat. Bizony, én nem tudom, hogy szép asszony volt-e; lompos szoknyájában, tarka kendőbe csavart fejével nekem nem tetszett. De vidám volt és barátságos mindenkihez. Azonfelül ő volt az úr a háznál. Ura csak pipázgatott, elment a szomszéd városba kártyázni s idehaza szóba állt az oláh parasztokkal, hogy lesz-e hó, eső? Az asszony szolgált az üzletben, számolt le a regálebérletben, vágatta az erdőben a fát, vezette a havasi legelő marhaállományát. Nála volt a nagy kassza kulcsa is, a kis kassza kulcsa is. S amellett ő tanította írni-olvasni a kis ötéves Juliskát is, egyetlen gyereküket.
A szomszéd faluban fával kufárkodott Sverteczky Bertalan, aki valamikor vadászhadnagy volt, de holmi csúnya kártya-afférek miatt kitették a katonaságból. Összevásárolgatta a fát levágottan, levágatlanul s tovább adogatta. Közben ő is bement a szomszéd városkába, ahol nagyokat ivott és kártyázott. Csodálatos, mióta rajtavesztett a katonaságnál, a kártyában mindig becsületes maradt és állandóan veszített. Ennélfogva Katagár Mózes, aki jeles kártyás és fukar ember volt, nagyon szeretett vele kártyázni.
Egy ízben megesett, hogy egy tizesbankót, melyet Katagár Mózes éppen elnyert, kiégetett a szivarjával, a jobb csücskén. Nagy baj nem esett vele, alapos vizsgálat után kitűnt, hogy maga a bankó rajza, ami értéknek számít, sértetlen maradt. Ebben megnyugodva, Mózes zsebregyűrte a többi pénzzel és vígan kocogott hazafelé. Ott nevetve mesélte feleségének, hogy megint nyert ötvenöt forintot attól a szamár Sverteczkytől s átadta az asszonynak a pénzt, aki meglehetős egykedvüen becsukta a kasszába.
Másnap ott járt Sverteczky és az asszonnyal leszámolt egy nagy faszállítást s mint Mózesnek mondta, rögtön le is szúrta az árát.
– Nem jön-e be egy kis partira? – kérdezte azután.
– Ha az asszony enged – felelt Mózes.
Az asszony jó volt, mindent engedett. Igy a Sverteczky csézáján elkocogtak s két óra multán már ott ültek a kaszinóban, egymással szemben, egy csomó kibictől körülvéve és kártyáztak. A szerencse, mint mindig, most is kedvezett Mózesnek, aki egyre gyűrte mellénye zsebébe a bankókat. A másik káromkodott, de igazában nem igen bánta a veszteséget.
Egyszerre Mózes csak meghökkent s azóta következetesen veszített. A hadnagy egy tízforintosat adott át neki, ugyanazt, amelyiket tegnap tőle nyert, az átégetett széllel. A jószemű Mózes rögtön fölismerte, de nem szólt semmit. Majd minden pénzét elvesztette, kivéve az égett tízforintosat. Ezt nem adta oda, inkább adósa maradt Sverteczkynek tizenöt forinttal.
Mikor hazament, csak ennyit mondott az asszonynak.
– A kasszakulcsot.
– Minek?
Mózes csökönyösen ismételte:
– A kasszakulcsot!
Az asszony elhalványult, de odaadta a kulcsot.
– Gyere be.
Követte.
Mózes fölütötte a könyvet, abba be volt vezetve a Sverteczky által fizetett négyszáznyolcvan forint. Kinyitotta a kasszát és talált benne kétszázat.
– Hogy lehet ez? – kérdi Mózes.
Az asszony próbálja elriasztani.
– Mit törődöl vele? Ha eddig rám bíztad, ezentúl is rám bízhatod.
– Hogy lehet ez? – kérdi Mózes ismét és már kezében tartja az asszony nyakát.
– Jóisten! – hebegi ez – ne bánts Mózes.
– Hogy lehet ez? – kérdi emez harmadszor.
Az asszony látta, hogy nem a pénzre kíváncsi, hanem valamit sejt. Ismerte emberét és tudta, hogy el van veszve. Összeszorította tehát fehér ajkát s lehorgasztotta a fejét.
– Tégy velem, amit akarsz, – mondotta.
Mózes ellökte, hogy nekiesett az almáriomnak, aztán nekiült az üzleti könyveknek és egész éjtszaka számolgatott. Mikor ezzel készen volt, odaállt a kis gyerek ágyacskája elé és figyelmesen nézte. Most már látta, ami eddig föl se tűnt neki: a gyerek szakasztott Sverteczky volt, ugyanaz a fekete szem, ugyanaz a kiálló áll s mikor nevetett, az arca épúgy, mintha három darabra vált volna, mint a volt hadnagyé.
Az asszony az ágyban feküdt és nem mert moccanni. Megértette minden mozdulatát s mikor a gyereket vizsgálta, megértette ezt is. Most az ember hozzálépett s az asszony megkövült rémülettel nézett rá. Azt hitte, hogy meg akarja fojtani. De Katagár Mózes csak leült az ágy szélére és lerántotta lábáról a csizmát, aztán egészen levetkőzött, lefeküdt és öt perc mulva mélyen és nyugodtan aludt.
Kora reggel befogatott és elhajtott, egymagában. Délre azért otthon volt s ebédhez ült, mintha mi sem történt volna. Az asszony tudta, hogy hol járt, de sejtelme sem volt róla, mit művelt. Tán megölte? S most rajta a sor? Halálos aggodalommal kémlelte az ember torzonborz, nyugodt arcát, s a szeméből még csak azt sem látta, hogy valami a fejében járna. Mikor elvégezte az ebédjét, odament a kasszához, kinyitotta, lassan, körülményesen kikotorászott a tárcájából egy váltót és gondosan elzárta.
Ekkor állt a felesége elé és mondta:
– Elintéztem mindent. Tizenhétezerkétszáz forintot adtál neki, hogy fattyú anyjává tett. A pénz az enyém, a gyerek az övé. Előbb adja meg a pénzemet, aztán majd meglássuk, mi lesz a gyerekkel. Értetted?
Nem értette ugyan, de bólintott a fejével és mód nélkül meg volt rettenve.
De csakhamar megértette. Mózes behívta a gyereket, aki az udvaron kergette a libákat, térde közé fogta, hosszan nézte az arcát, megsimogatta vad, fekete haját s ezt mondta:
– Van-e kedved velem a Lunka Negrára menni?
– Most mindjárt! – kiáltott a gyerek és tapsolt örömében.
– A Lunka Negrán sok mulatság akad, – folytatta Mózes – ott örökké csilingel a nyáj kolompja, mindig vannak kecskegidák, mikkel játszogathatsz, aztán két kecskét befogunk egy kis szánba és usgyi, repülünk velök le a lejtőn.
– Jaj de jó lesz! – kiáltott a gyerek – papa menjünk a Lunka Negrára!
– Készülj tehát – szólt az öreg és fölállt.
Akkor tavasz volt, a hegyekről egyre robogtak lefelé a vadvizek. A Lunka Negra felől távoli dörgés jelezte a hótömegek összeroppanását, a nyájak most vonultak fölfelé. Az öreg Mózes összeszedte téli holmiját, összecsomagolt néhány kiló dohányt, néhány skatulya töltést, egy doboz teát. A gyerekkel összeszedette összes holmiait, fölrakatta az egész göncöt egy kis kétkerekű szekérre, maga pedig a gyereket kézenfogva, mondta:
– Most gyerünk!
Rá se hederített az asszonyra, aki kővé meredve állt ott és nézte hol a gyereket, hol azt a rémületesen nyugodt embert. A gyerek vígan anyjához futott, hogy búcsúzzék, de apja visszarántotta.
– Nem érünk rá – mondta és hátra se nézve, egy szót se szólva, nekiindult a havasoknak.
– Mózes! – sikoltott az asszony és utánavetette magát.
Mintha nem is hallotta volna, csak ment, ment a körbe tekergődző úton, föl, a havasok felé.
És leszállt a nap és elmult az éjtszaka, az ember nem jön haza. Tán valami baja történt? Jöttek a parasztok a havasok aljáról: nem látták-e Katagár uramat? De igen, találkoztak vele, fölment az a Lunka Negra felé és igen vidáman játszogatott a gyerekkel. Majd egy másik: a gyerek a vállán lovagolt, úgy vitte, bizonyára fáradt volt. De hogy is lehet ilyen kis gyereket olyan magasra vinni, különösen most, mikor patak folyik az ösvényeken?
Aztán nap mult nap után és Mózes nem jött vissza. Beköszöntött a nyár, a nyájak a legmagasabb legelőkre vonultak föl és Katagár Mózesről azt hallotta az asszony, hogy egy havasi kunyhóban ütött tanyát a kis Julissal, aki igen vidám. Puskával a vállán barangolja be a sziklákat és egyre teregeti le a zergéket. – Nem izent semmit? – Semmit.
S az ősz is beállt és a kis oláh falu éjjel-nappal, heteken keresztül ázott a szakadatlan esőben. Sverteczkyről hírt se hallott többet. A Retyezát fehér jéglapjai eltűntek a felhők mögül, a pásztorok vissza-visszatértek már a faluba, a hegyeket egészen ellepte már a hó. Csak Katagár Mózes maradt fönt a kislánnyal, ahol most farkasok ordítanak versenyt a bömbölő széllel.
Jött a karácsony is, egészen fehéren, egészen reménytelenül. A hegyi utak járhatatlanok, most már nem is jöhetnek le, tán el is pusztultak odafönt.
Ez a folytonos várás, rettegés, tépelődés, a lelkifurdalás, a gyerekért való gond, közepette a nyugodalmas, egyhangú életnek a boltban, a számadások között, csontig lesorvasztották a szegény asszonyt. Imádkozott, hogy ura jöjjön vissza és lőjje le.
Szilveszter estéjén aztán váratlanul betoppant. Úgy, mintha mi sem történt volna. A kislányt karján tartotta s az vastag nyakát átölelve, aludt. Az asszony szólni sem mert, csak úgy lihegve, vágyva nézett a gyerekre, de nem merte érinteni. Mózes rá sem nézett, csak gyöngéden levetkőztette a gyereket és lefektette. Aztán maga is levetkőzött és lefeküdt.
Másnap kiállt a boltajtó elé és pipált. Csikorgó hideg volt, ott fönt a havasokban megszokta. A kis gyerek, mikor fölébredt, csodálkozva nézett körül, egészen elszokott a szülei háztól, tán nem is igen emlékezett rá. Édesanyja most, hogy az ember nem látta, rávetette magát és keserves könnyhullatás között csókolgatta. A kislány tűrte, idegenül, szinte kedvetlenül.
– Elfelejtetted már anyádat, nem szereted már anyádat? – zokogott a szegény asszony.
A gyerek nem felelt, csak nézett vágyva ki a kis ablakon, a szabadba.
– Ugy-e jó itt? Most már itt maradsz! – szólt reménykedve, meg hogy valamit megtudjon, az asszony.
– Odafönt jobb – volt a kurta felelet.
– De nem engedlek, itt tartlak, te szívtelen gyermek! – kiáltott az asszony.
– Apa erősebb – volt a felelet.
Délfelé az öreg Mózes nyugtalankodni kezdett. Egykedvű arca elsötétült, majd fenyegető lett. Nézte az óráját s a kezében tartogatva, kémlelte az utat. Mikor a mutató pontban tizenkettőre ért, Katagár Mózes bement a boltba.
– Jól jár az óra?
Ez volt első szava a feleségéhez.
– Jól jár. – Megnézte, ott még egy negyedóra hiányzott tizenkettőre.
Ekkor száncsörgés hallatszott, a bolt előtt állt meg s belépett Sverteczky. Egészen lefogyva, arcán a hajszolt vad fáradtsága és a kísértettől remegő kutya félelme. Egy pillanatra találkozott a szeme az asszonyéval, de akkor már ott állt Katagár Mózes.
– Megvan? – kérdezte.
– Megvan – felelte amaz halkan.
Bementek a belső szobába. Ott Sverteczky egy váltót adott át és néhány nagy bankót. Katagár Mózes gondosan megolvasta a pénzt, elzárta, aztán kivette és átadta Sverteczkynek a régi váltót.
– Mához egy esztendőre, – mondotta és elfordult.
– Mózes, – szólt az most – valamit szeretnék kérdezni.
– Az üzletre tartozik?
– Arra.
– Nos?
– Mi lesz, ha véletlenül meghalnék?
– Az a ti bajotok, gondod legyen rá, hogy ne halj meg. Én is vigyázok magamra. Ha vele akarsz beszélni – nem bánom.
Nem bánta, sőt maga ment ki a boltba, míg azok ketten beszélgettek. A gyerek nem tágított oldala mellől.
Ekkor tudta csak meg az asszony az egész szörnyűséget. A megállapodás, azaz Katagár Mózes határozata az volt, hogy míg az egész pénzt le nem fizette, addig a gyereket magánál tartja. Ha pedig bármely oknál fogva elmarad a törlesztés, megöli a gyereket.
S ezzel a rémítéssel kergette végig az országon azt az embert, pénzt szerezni. Kényszerítette, hogy vigyázzon az egészségére és éljen rosszabbul, mint a kutya és takarékoskodjon, mint a fukar. Ha gályarabságra ítéli, nem olyan szörnyű a büntetés. S míg az embert végigkergeti az országon, az asszonyt egyhelyben, egymagában fogva tartja a boltban. Ez húsz esztendeig fog tartani, mert annyihoz kötötte magát az öreg Katagár.
Még két napig lent maradt s beszerezte a szükségleteit. Aztán hátra se nézve, kézen fogta a gyereket és elindult ismét a vadonba. A gyerek se nézett hátra, egészen olyan volt, mint az az ember, akit apjának tekintett.
És év év után megismétlődött ugyanaz a jelenet. Minden esztendő sorvadtabban, megtörtebben, megvénültebben hozta össze a hajdani szerelmes párt, és erősebben, duzzadó egészségben piros orcával és büszke fejhordással a megcsalt férjet. S a gyerek is megbarnult, szinte megnémult, de erős, durva szépségű női óriássá fejlődött. A pásztorok között regék jártak róla, a havasok odafönt százszorosan visszaverték vidám kacagását, harsogó danáját és a puska ropogott a kezében s úgy utánairamodott a zergéknek, hogy szinte elevenen fogta el. Itt lent néma volt és csöndes, rá se nézett senkire, csak az apján csüngött a szeme, rajongó szeretettel és boldogsággal.
Mikor a leány tizenöt éves lett, Katagár Mózes nem vitte többé a havasokba. Ellenben összeszedett egy nagy csomó pénzt s elment vele Pestre. Az ember és a leány nagyon jól értették egymást, odafönt annyira összeszoktak, hogy a gondolatuk is találkozott s amit az öreg akart, az mindig jól esett a lánynak. Szép lakást rendezett be Pesten és járatta a házhoz a különböző mestereket. A lány tanult nyelveket, tanult zongorázni, festeni és táncolni. Olyan erős és egészséges volt, amivé csak tízévi merőben fizikai élet tehet, istenverte magánosságban, a legzordonabb környezetben. És ezt a megedzett anyagot most megcsiszolgatta kulturával. A durva arc, a szinte fekete kéz megtisztult, megfinomult anélkül, hogy elpuhult volna. Három év multán Katagár Juliska olyan szépség volt, amilyen Magyarországon még nem termett.
Sverteczky pedig egészen összeaszott, most már csak mankón tudott járni. De hűségesen, mintha kísértet kergette volna, minden újév napján ott volt a kis oláh faluban és hozta a törlesztést meg az új váltót. És látva azt az asszonyt, akivel vétkezett, félig megfehéredve, félig megkopaszodva, egészen belefásulva ebbe a rettenetes életbe, amint gépiesen méri a pálinkát, a lisztet, a cukrot, petróleumot, kocsikenőcsöt, szöget, sarlót, kaszát, minden évben kegyelemért könyörgött, de Mózes hajthatatlan maradt.
– Az utolsó garasig, az utolsó napig – mondotta – a gyerek a kezemben van és tudod, hogy én megteszem, amit mondok.
Juliska huszonegy éves korában férjhez ment. Igen előkelő, igen gazdag ember vette el. De Katagár Mózes föltételül tűzte, hogy míg a leánya huszonhat esztendős nem lesz, addig az ő házánál kell maradnia. Fényes, nagy házat vitt és époly könnyűséggel merült bele a nagyúri életbe, mint annak idején a havasiba. Ezt az embert semmi se hozza ki a sodrából.
Végre elkövetkezett a huszadik év és Sverteczky úgyszólván a sír széléről támolygott a kis faluba s olvasta le az utolsó részletet.
– Most rendben vagyunk – szólt az öreg Mózes.
– Most már meghalhatok – szólt Sverteczky.
– Most visszakaphatod a lányodat, – szólt Katagár Mózes – de becsületes módon, hogy kára ne legyen belőle.
– Hogyan? – hebegte Sverteczky.
– Azt majd este megtudod.
Délben történt ez a beszélgetés és estére az öreg Katagár Mózes halva volt. Főbe lőtte magát, Néhány sort hagyott hátra a feleségének: meg fogtok most esküdni egymással, hogy becsületes szülei lehessetek a lányotoknak.
KÉT ÁGY.
Szép vagy, én édesem, ezidőszerint egyetlenem, de a feleségem sokkal szebb tenálad. Mi a te buja húsosságod az ő ártatlan nádszáltermetéhez képest. A te beszédes, csókos, kipárnázott ajkad ahhoz a keskeny, rózsaszín vonalhoz képest, mely beszédesen és mosolyogva minden szónál, minden hangulatnál másfelé kígyózik s mikor ajkammal megközelíteném, hirtelen csúcsos, piros tölcsérré csucsorodik, olyan, mint egy kis nyíló kráter, mely magába szívja a lávát! Soha úgy nem szerettelek és nem foglak soha úgy szeretni, mint őt, akit veled megcsalok, akit elhagytam, mivel nem engedtek tőle elválni.
Az emberek nagyon sokat spekulálnak és csóválgatják a fejüket, hogy miért jár az örök hűség fogadalma nyomán a hitszegés és a kiábrándulás. Évszázak óta törik rajta a fejüket, hogy miért szeretlek téged jobban, mint a feleségemet, pedig téged nem is szeretlek. A férfi csapodár teremtés – de a két év alatt, hogy »boldog« házasságban éltem vele, csapodár természetem minden szép alak felé hajlott, csak feléje nem. Hogy megvan, hogy birtokomban van s csak a nehézség, meg a tilalom ingerli az embert? Te is megvagy és semmi nehézségembe nem került a meghódításod. Leírom az én történettelen regényemet azok okulására, akik hasonló bajban vannak s megvan a komoly szándékuk a bajtól való menekülésre.
A főbaj a két ágy, a közös hálószobában. Amikor a boldog mamák kiválogatják a bútorosnál szerencsés gyermekeik számára a családi ágyakat, akkor koporsót vásárolnak gyermekük szerelmének és boldogságának. Mikor jegyes korunkban, két nappal az esküvő előtt megnézvén lakásunkat, – nekünk semmi beleszólásunk nem volt, mivel a menyasszony szülei fizették a bútorokat – beléptünk a hálószobába, bennem reszketett minden ideg és ész nélkül magamhoz kaptam a remegő szép leányt.
– A hálószoba – suttogtam és majd megrepedt a fejem.
És kémleltem az ő szép, finom gyermekarcát, melyet gyönge pirosság vont be. S az első nyilallás akkor támadt a szívem tájékán. Oda tudott lépni az ágyhoz és annyi műértéssel megtapogatta a paplan selymét, végigsimította a habos párnákat és gyönyörködött a tenyérnyi monogrammban.
– Ez lesz az enyém, – mondotta, a fal felé álló ágyra mutatva – nem tudok az ablak felé aludni.
Különös volt. Én nem tudtam megbarátkozni a valóság gondolatával, hogy ezzel a liliomszállal egy szobában fogok aludni. Pedig a kalandok emléke egész árbocerdőként meredezik mögöttem ég felé. Ő a szende, a tiszta, az ártatlan, úgy beszélt róla, mintha azt mondaná: holnapután hetivásár lesz.
– Kedvesem, – mondtam már akkor – ha rajtam állna, külön hálószobát rendeznék be neked.
– Miért? – kiáltott szinte kétségbeesve – hát nem szeretsz?
Zavarban voltam s akkor a magam vágya ellen is szóltam. Csakugyan, miért? A két ágy egymás mellett örökkévaló ölelést jelent. Melyik szerelmes térne ki ez üdvösség elől?
– Mert szeretlek – rebegtem őszinte érzéssel és gondolattal – és szent vagy te nékem, mint feleségem is és nem akarom, hogy a tulajdonommá válj, mikor feleségemmé teszlek.
Ennek sok értelme nincs és ő nem is értette meg. Csak sírt és alig tudtam nagynehezen megbékíteni.
– Hát ez nem tartozik a házassághoz? – kérdezte panaszos hangon.
– Hogyne, hogyne. Bizonyos körökben nincs úgy, de a polgári osztálynál ez a házassághoz tartozik. Sőt a szegény embereknél az tartozik a házassághoz, hogy a két ágy egy ágy legyen.
– Ez förtelmes – kiáltott föl és elfordult.
A jó isten érti, miért volna ez förtelmesebb, mint a két ágy, de iszonyodása mégis jól esett.
Az olyan romlott ember, mint jómagam, szörnyen naiv az ártatlan naiv asszonykához képest. Könnyelmű életében könnyelmű nők között gyüjtvén emberismereteit, a rossz és az ártatlan nőt annyira különböző két isten teremtményének véli, hogy szinte belekábul, mikor megismeri a magától értetődő igazságot, hogy a tiszta nő is: nő. A mennyország is, a pokol is a hitnek egyívású pólusai, mind a kettő a jó istennek világfenntartó eleme. De hát melyik férfi élte végig viharos ifjúságát romlatlan teremtések közepette? Melyik nem jár úgy, mint én, hogy vágyódik a szennyből, az olcsóságból, a léhaságból a piruló tisztaság után, ahol a csók szentség, és a nő, mikor karjába zárja a férfit, esdeklő pillantással, akarata nélkül, elbűvölve és kiszolgáltatva rogy az ölelő szerelem forgatagába? Egy tiszta, szemérmes nő oldalán – ez a képzet a maga költői varázsával megutáltatta velem eddigi életemet. És mesék meséje a képzeletnek valóra válása és poklok pokla, az éden kertjének kínszenvedéses elvesztése, mikor az ember tapasztalja hogy ez a valóság csak egyszer valóság, aztán – hajrá! vágyódhatsz ismét bűvös, remegő szemérmetesség után.
Az én szegény kis feleségem nem tehet róla hogy máskép képzeltem a tisztaságot. Mire hazaértünk a nászútról, én megtanultam pirulni, ő elfelejtette. A szerelem új világa nyilt neki és megrészegítette. Az odaadás gyönyörűségébe beletorkollott a fiatal asszonynál a becsületes, őszinte átérzése a frázisnak: férj és felesége egy test, egy lélek. Jól értem, ez csupa tisztaság, de az ördögbe, mikor voltam én szerelmes a magam testébe?
– Minek szégyeljem magamat? – mondotta az angyal meggyőződésével – hiszen egyek vagyunk!
Persze, persze. De amikor a férjet éppen az vonzza és hevíti szerelemre, amitől a nő iszonyodva menekül: az idegenség? Ti, okos férfiismerők, tudjátok azt és azzal tartjátok fogva a férfi csapodárságát, hogy egy testetekből, egy szépségetekből minden napon mást csináltok. Egy új toilette: új asszony, új ingerrel, új szerelemmel a régi, a megismert helyében. De mit ért ehhez egy erényben növekedett polgári asszonyka? A szerelem minden igézetét beleöli a jogba és megengedettségbe. De mikor éppen a jog és a megengedettség kövezi ki az utat a megszokottság és meguntság felé!
Mit ád az ilyen asszony külsőségekre – az ura előtt? Hétszámra ugyanabba a pongyolába bujik. A női fehérnemű, csipkés, habos tisztaságában kész bűvölet, mint a madár tolla, a virág színpompája. Nekem látnom kell, mint válik a csipkés sejtelemből szennyes. A nő üde arca a szépség igéretföldje – de a férj előtt minek mesterkedni? Nekem látnom kell, hogy reggelre ébredve az üde, szép arcot mint lepte el az éjtszakai alvás fakósága, mint duzzasztja a bőr zsírosodása, mint dohosítja a rászáradt verejték. Istenem, hát vak ez az asszony? Erőnek erejével széjjel akarja tépni az illuziókat? Nem tudja-e, hogy minden nő egyforma, ha az illuzió nem tesz közöttük különbséget?
És ez az átkozott, ez a végzetes egyszerűség, a könnyű, kedves, formát adó ruhácska alatt a praktikus, a durva alsó! A csíkos alsószoknya, meg a vastag barchet-nadrág, mely térden alul csúszik. S látnom kell a feleségemet, aki olyan mint a péklegény a műhelyben s szerelmes vággyal vagyok köteles a péklegény mozdulatait követni s rettegve gondolok a pillanatra: no most a kebledre fog borulni. Belenéznék gyönyörű tószín szemébe, attól elfelejtenék barchetet, péklegényt, meg mindent, de szép szemét lehúnyja az ártatlan teremtés és én nem tudok szabadulni a péklegény-hasonlattól.
Az isten szerelmére, miért nem adják a leányokat egy tapasztalt kokotthoz iskolába? Az életnek boldogsága attól függ, hogy vetekedni tudjon veletek és büszkén és gőgösen ragaszkodnak ügyetlenségükhöz, sírjukat ásó tudatlanságukhoz. Nem az a fő, hogy a gyermeket nem a gólya hozza s azok az ártatlan teremtések azt hiszik, hogy most már asszonyok, amikor megtudják, hogy a gólya kelepelő szárnyas, aki csak békákat és kígyókat fogdos. Annyi évszázadon keresztül panaszkodnak az asszonyok, hogy mily komiszak a férfiak, mennyit kell tőlük szenvedniök s mégsem jut eszükbe, hogy valamit kitaláljanak e komiszság ellen, valamit, ami már régen megvan s aminek az elhanyagolása teremti meg a férfikomiszságot és a női boldogtalanságot.
Ha pedig teljes nyers műveletlenségben akarnak élni, hát kérdezlek, nem éppen az ő érdekük-e, hogy minden fogyatékosságuknak ne legyen tanuja az az ember, aki előtt tökéletesnek akarnak és kell is látszaniok? S még egy csekélység. Jóérzésű ember nem alhatik másodmagával. Parasztnak és munkásnak való ez, aki mihelyest behúnyja szemét, már hortyog is. A magunkfajta ember többé-kevésbbé mesterségesen altatja el magát. Az egyik olvas, a másik mozdulatlanul fekszik. Már most én olvasnék, de kedves nőmet bántja a lámpa fénye. Ő hamarosan elalszik, én a sötétben fetrengek. S annyi neme, faja van az alvó embernek. Fordul, csapja a takaróját, nyög, megrezzenti az ágyat, hát miért ne alhasson nyugodtan és úgy, ahogy megszokta, az a szerencsétlen ember, aki férj?
S mi ennek a következése? Ha nagyon álmos voltam már és egyszer kedvemre aludni akartam, vasútra ültem és elutaztam képzelt üzleti ügyek miatt. Ez volt az első stáció. A második előtt még egyszer meghökkentem, mert én igazi férj akartam lenni, aki hűséget tart a feleségének. Minden asszony, aki nem velem alszik egy szobában, őrült szerelmet keltett bennem. Mikor fogyni éreztem erőmet s a kísértés már-már megejtett, komolyan beszéltem a feleségemmel.
– Kedvesem, nekünk mégis jobb volna, ha külön hálószobája volna mindegyikünknek. Egymásba nyíló, az ajtó akár nyitva is maradhat, de ajtó legyen közöttünk, melyet esetleg be lehessen csukni.
– Hát nem szeretsz már? – kiáltotta kétségbeesetten és ettől valóságos dühroham fogott el, melyet alig tudtam legyűrni.
– Éppen, mert, szeretlek – szólottam – kedvesem, vannak dolgok, miknél csak egy csúnyább van a világon: az elmagyarázásuk. Engedd el a magyarázatot és tégy a kedvem szerint vakon, de bízva.
Hát hogy asszony olyasmit tegyen, amit nem ért, arra nincs eset. Ekkor azt ajánlotta nekem, hogy váljunk el. Hát ez is furcsa dolog. Egészen elválni: ok nélkül, az természetes, de egy ajtórésnyire távolodni egymástól: soha!
Az imént szavamba vágtál, ellenem vetvén: hát a lélek? a lelki közösség? Édes barátnőm, nagyon ritkán van férj és feleség között lelki közösség. Nálunk például nincsen. Megszerettem a nőmet szépségénél fogva, elvettem, mert minden egyéb külső föltétel megfelelt. Nem vizsgáltam meg: mit tud, s fiatal leányról senki sem tudhatja, hogy milyen, mert abban a tisztelő, szűzies távolságban lappang a megtévesztő hamisság. Sőt ha utolsó gondolatáig ismerem is a leányt, nem tudhatom, milyen lesz, mint asszony. Az asszony abban a pillanatban születik, amelyben először karjába zárja a férfi, addig nem élt. S az új asszony éppen nem ugyanolyan, mint a leány volt, sőt a legritkább esetben olyan. A szerelem olyan minden gondolatát és képzetét átalakító fölfedezés, mely után kő kövön nem marad a leány világában. Hát mi közöm nekem a nő lelkéhez? Egyetlen közöm volna hozzá, de az éppen testi szépsége és kívánatossága útján szövődik. Aki elmámorosodik a nő karjaiban, annak édes és szép a lélek is és a csókokkal gondolatokat és lelket cserélnek.
Az én nőmmel nem volt semmi lelki közösségem, különben megértett volna, különben lehetséges lett volna megértetnem magamat. De mikor arra határoztam magamat, hogy részletekbe menjünk, megint csak fölkiáltott:
– Hát utálsz engem?
S azóta sportszerüen mindig azzal kínzott:
– Tudom, hogy utálatos vagyok, tudom, hogy undorodol tőlem.
De nem kötelessége-e az asszonynak, ha ezt csak félig sejti is, tenni róla, hogy férjének ne legyen oka ilyen förtelemre? Ahelyett azonban ő a tényt bűnnek tette meg: férjnek, aki szereti a feleségét, mindenképen szépnek kell találnia asszonyát, ha nem találja annak, akkor nem szereti.
S most én vagyok a gonosz, a hűtelen, a csélcsap. Egy új alsószoknyát ha magára vesz, kétszáz pengővel többet költ ruhára és valami ízlést, luxust fejt ki egyebekben: mi boldogan élnénk ma is. Vagy legalább ezt az egyik ágyat tétette volna át a másik szobába. Nem, jött az anyós is és kijelentette, hogy ő harminc éven át aludt az ura mellett, azért mégis tisztességes ember az ura. No hát, én nem vagyok az. Hazudni nem akarok, csalni még kevésbbé, hát jó, legyen: váljunk el.
Ilyen válópör nem folyt még bíróság előtt. Neki is csak az az oka volt, hogy én nem szeretem már. Nekem külön hálószoba kellett. A bíró tárgyalás közben azt mondta: nevetséges. A majom. Nincs súlyosabb ok a válásra, mint a közös hálószoba.
És nem választottak el. Bírói utasításra, törvényes szankció mellett élem most a feleségem oldalán a legényéletet. Pocsolya a családi tűzhely, sóhaj és könny a családi élet tartalma. Sajnálom szegénykét, de nem tehetek róla. Ő akarta voltaképen. És most még egyszerűbben jár, mint tisztességes, elhanyagolt asszonyhoz illik s napról napra jobban sajnálom és jobban iszonyodom tőle. De a családi két ágyhoz ragaszkodik. Mert ez a szerelmi boldogság és a tisztes családi élet szimboluma és a nagyanyja is így élt. Én pedig már nem is kérdezem: a szimbolum a fődolog-e, vagy az, amit szimbolizál?
VAK ASSZONY.
I.
Az ismerősök, jóbarátok mosolyogva suttogták, hogy Kludiéknál az úr fogadja föl a cselédeket. Megesett, hogy a különben nem nagyon serény ember pusztán szobaleányért utazott föl Budapestre és hozott is magával egyet, olyat, hogy a szeme is káprázott annak, aki ránézett. A gyönyörű teremtés úgy is viselte magát, mint akit gyorsvonaton hoztak, külön kupéban. Figyelmes szemű gazdasszonyok legalább észrevették, hogy a Juliskának fehér kötője és takaros klottruhája mindig tisztább, mint a bútorok; ablakmosáson, padlósúroláson pedig sohasem érték. Az érdeklődő asszonyságok – nincs ebben semmi, ha asszonyok cselédről beszélgetnek – puhatolództak is Ágnes asszonynál: hogyan van megelégedve az új szobaleánnyal. Elállt a szájuk, mikor azt az egykedvű választ kapták:
– Majd elkergeti az uram, ha nem lesz vele megelégedve. Nekem mindegy, akármilyen a szobaleány, mert én csak a szakácsnénak veszem hasznát.
Nevettek is rajta, szörnyűködtek is. Hát vak ez az asszony? Vagy nincs szíve? Tudvalevő, hogy az Ágnes szülői a végsőig ellenezték ezt a házasságot, mert féltették gyermeküket a Kludi Gábor csapodár hirétől. Csakhogy Ágnes kijelentette, inkább nekimegy a Marosnak, semhogy Gáborról lemondjon. Tehát szerelmi házasság volt – legalább az ő részéről. S most az urára bízza, mikor kergesse el a szobalányt.
Igaz, Ágnes asszonynak egyéb dolga is van, mint leskelődni a cselédszoba ajtaján. Öt éve, hogy férjhez ment és négy gyerek sivalkodik a háznál. Sőt mintha az ötödik is útban volna már. Szegény, sajnálni való teremtés különben, aztán úgy is lehet, hogy ez a túlságos fogékonyság az anyai hivatás iránt, okozója minden bajnak. Már az első gyerekágy után a karcsú, nyúlánk Ágnes komlósrúddá soványodott, finom elefántcsontszínű arca fakóra vált, sőt ragyogó szőke hajából is kiveszett a csillogás. Nem csoda, ha a férj, aki szerette a szép leányt, nem találja meg szerelme tárgyát a csúnya asszonyban.
Hogyan van, mint van? Én nem tudok többet a szomszéd asszonyoknál. A békesség különben mintaszerű a háznál. Még a cselédleány sem hallott soha semmi veszekedést férj és feleség között. Ellenkezőleg, nagyon sokan tanui voltak a kiváló gyöngédségnek, melyben Kludi Gábor feleségét részesíti. No meg a minden esztendőben kelepelő gólya is jelenti, hogy abban a házban csönd és békesség uralkodik.
Hát éppen azért támadt Ágnes asszony felől az a különös, félig gúnyos, félig lenéző hír, hogy asszony, akit az ura a szobaleányával aláz meg és nem tud róla! Lehetséges ilyesmi? S ha igen, hol a hiba: a fejében-e, vagy a szívében?
Ágnes asszony különben maga a mosolygó türelem. A gyerekek mind olyanok, mintha egyetlenek volnának. Folyton rajta lógnak, agyoncsigázzák. Hónapok múlnak el és Ágnes asszony nem kerül ki az utcára. Pedig jókedvű leány volt, táncos, kacagós kedvű. Most valami különös mosoly lebeg az ajkán, mely félig lomhaságot, félig fásultságot jelent. Ha vendég van a háznál, alig látni. Rendszerint a leves után bocsánatot kér: a gyerekekhez kell mennie. Este, ha férfitársaság gyülekezik, Ágnes asszony nagyon korán visszavonul és urának sohasem kell búcsúznia tőle, ha a jókedvű társasággal átvonul a kaszinóba, ahonnan csak hajnalhasadáskor vetődik haza.
Amennyire az asszonyok lenézik Ágnest, a férfiak annyira irígylik Gábort.
– Ilyen asszony kellene! Boldog ember, aki sohase hallott kukli-prédikációt!
Kludi Gábor ilyenkor nem szerette folytatni ezt a témát. Bizony néha, mintha jól esett volna neki egy kis szemrehányás az asszony részéről.
A nyárra vendégük érkezett. Rendes Gézáné, az Ágnes unokanénje. Mintegy harmincesztendős asszonyka, pezsgő temperamentummal, erős, szélesvállú, pirosarcú pesti asszony, aki nyaralás ürügye alatt itt, ezen az elmaradt erdélyi vidéken ragyogtatta káprázatos toalettjeit.
Ennek a látogatásnak az volt a következménye, hogy a szép pesti asszony egy hét folytán összepörölt a szőke szobaleánnyal, akinek nem igen imponált a selyem pongyola s ugyancsak visszanyelvelt. Ágnes asszony különös fásult mosolygásával hallgatta a pörlekedést, de nem szólt. A szép asszony gyönyörű fekete hajába markolt rózsás körmeivel, úgy támadt reá:
– És te eltűröd, hogy a cseléd így bánjék vendégeddel?
Ágnes asszony, aki ölében tartotta a legkisebbiket, míg a két nagyobbik gyerek kétoldalt iparkodott, ki a hátára, ki a nyakába mászni, szelíden válaszolt:
– Majd ha Gábor hazajön, rendet csinál.
Rendesné egy pillanatra meghökkent, gyilkos szemmel mérte végig a szobalányt, aki kihívó mosollyal állta tekintetét. Mintha ebben a pillanatban megértették volna egymást s nem mint uriasszony cseléddel, hanem mint asszony az asszonnyal álltak volna egymással szemben.
Kludi Gábor hazajött és rendet csinált. Azonnal elcsapta a szép szobaleányt.
– Rögtön pakkoljon és kotródjék – rivallt rá.
A szép leány dühre fakadt.
– Jó, megyek, de hát elébb a nagyságával fogok beszélni. Meg kell neki is tudnia, mi dolgom volt nekem ebben a házban és miért kell most elmennem.
Ágnes asszony szelíden, de határozottan felelt:
– Velem nincs semmi beszélni valója, ha a nagyságos úr elbocsátotta, menni fog s cseléddel nem állok szóba.
És elvonult a hálószobába, a ház végén, hogy ne hallja a mosdatlanságokat, miket az elbocsátott cseléd pakkolás és távozás közben torkaszakadtából kiáltott, hogy a szomszédság ablakai kinyiltak és ifjak meg öregek kaján mosolygással, durva érdeklődéssel mohón magukba szítták.
Ő tehát megint nem tudott semmit, az egész város pedig arról beszélt, a szép pesti asszony miként túrta ki a szép pesti szobaleányt.
Sajátságos élet folyt azután. Az idegen azt hitte volna, hogy Rendesné a ház asszonya, míg Ágnes csak amolyan fizetett, alázatos gouvernante, aki a gyerekekkel foglalkozik. Alig mult nap, hogy az eleven pesti asszony valami kirándulásra nem ment, természetesen a Kludi Gábor kíséretében. Majálisokat is rendeztek, nyári táncmulatságokat. Rendesné mindenütt a Kludi Gábor karján jelent meg. Ágnes asszonyt sohase látták. Az is megesett, hogy a szép asszony, ha már idáig jött, kíváncsi volt megtekinteni Nagyszebent. Délben indultak el útnak és csak harmadnapra érkeztek vissza. Ilyet se tűrt volna el más asszony, de hát ennek az Ágnesnek valóban nincs vére.
Megfoghatatlan egykedvűsége ingerelte Rendesnét is.
– Mondd csak, Ágnes, – szólt hozzá – nem vagy rám féltékeny?
Ágnes vállát vonogatta.
– Nem féltem az uramat, – felelt csöndesen.
– Senkitől?
– Senkitől.
– Annyira hiszed, hogy szeret?
– Annyira hiszem, – szólt Ágnes, erősen szemébe nézve a kémlelő asszonynak, – hogy Gábornak szüksége van rám és amit én nyujtok neki, azt senki másnál még csak keresni sem fogja.
– És – tudja azt ő is?
– Ma még nem – felelt egyszerüen és ölébefogva a sivalkodó gyereket, kezdett neki mesélni: volt egyszer egy igen szegény leány, úgy hívták, hogy Hamupipőke.
Rendesné végighallgatta a mesét, melynek hossza-vége nem volt, mert mikor Hamupipőke már a király felesége lett, a gyerek belemarkolt az édesanyja hajába s mintha csöngetyűzsinór volna, úgy rángatta:
– Még ne legyen vége, akarom, hogy a mese tovább tartson.
És a mese tovább tartott.
A könnyelmű pesti asszonyon, mintha megindulás vett volna erőt.
– Hallod Ágnes, – szólt fojtott hangon, – ha te azt hinnéd, hogy az én ittlétem árt neked, hát én elutazom.
Ágnes szelíden nézett rá.
– Semmi okod rá. Gábor nagyon szereti, hogy itt vagy. Arra kérnélek, hogy hosszabbítsd meg ittmaradásodat, amíg éppen lehet.
Rendesné erre nem felelt semmit, csak nézte, nézte a fonnyadt asszonyt, aztán hirtelen odalépett hozzá és megölelte. Ágnes nem viszonozta ölelését, de tűrte.
Bekövetkezett az aratás ideje, Gábor a tanyára vonult s nem is tért haza éjtszakára sem. Rendesné mindennap kikocsizott hozzá, mert nagyon érdekelték a mezei munkák. Közbe-közbe egy kis tanyai mulatságot is rendeztek, ilyenkor csak hajnalhasadáskor tért vissza.
Ágnes a gyerekeknél maradt. Állapota is rosszabbra fordult, számítása szerint egy hónap múlva megint itt lesz a gólya. Sokszor rosszul lett, egyszer el is ájult, de rendes életmódján nem változtatott semmit, ágya most is a gyerekszobában volt és éjtszakánkint négyszer-ötször fölkelt, mert mindegyik gyerek legalább is egyszer ébredt föl, hangos sivalkodással. Az ura csak vasárnapra tért haza, ilyenkor futólag megcsókolta, szórakozottan végigsimogatta a haját és másfelé kalandozó gondolattal mondta:
– Jó volna, ha most már kímélnéd magadat.
Ebéd után aztán rögtön a kaszinóba sietett. Nem tűrte a gyereksivítást.
II.
Augusztus második felében megeredt az eső és nem akart többé elállni. Rendesné kedvetlenül és idegesen járt-kelt a szobában és nézte a felhőket.
– Nem lesz vége ennek az unalomnak? – szólt Ágneshez.
– Itt a hegyek között bizony nehezen tisztul ki az idő.
Harmadnapra a szép asszony odaszólt:
– Ha holnapra nem áll el az eső, én megyek.
– Ne tedd azt, – kérte Ágnes, – Gábor már úgy megszokta, hogy itt vagy. Rosszul esnék neki.
Ekkor lépett be a férj, lucskosan, kedvetlenül. Rendesné odafordult hozzá:
– Hallja, Gábor, a felesége tartóztat. El akarok menni és ő azt mondja, hogy hiányoznék magának. Mit szól hozzá?
Gábor izgatottan szólt:
– El akar menni? És miért?
– Mert ez az átkozott eső nem akar elállani. Meghalok az unalomtól. Én nyaralni jöttem ide, nem pedig a szobában ülve lesni a felhőjárást.
– És ez elég ok, hogy menjen? – szólt amaz. – Csak a szép idő kedvéért maradt itt eddig?
– Édes istenem, – felelt a szép asszony, – nem mindenki született arra, hogy csöndesen a kuckóban üljön, mint Ágnes, aztán végre sem maradhatok itt örökre, meg nem is jöttem ide úgy, hogy itt ragadjak a sárban.
– Akkor jól van, – szólt Gábor. Sarkon fordult és ment.
A szép asszony dacosan összeszorította ajkát, úgy állt az ablaknál, hátat fordítva Ágnesnek, aki apró főkötőkbe kék pántlikákat fűzött.
– Eh, – fakadt ki végre, szóval folytatva, amit magában gondolt, – megyek. Mindennek vége van, legyen ennek is vége. Mondd, Ágnes, de igazán, nem haragszol rám, biztosan tudod, hogy nincs okod engem gyűlölni?
Ágnes félretette munkáját. Szokatlan gerjedelemben volt.
– Komolyan elhatároztad magadat? – kérdezte fojtott hangon.
– Még ma pakkolok és holnap megyek.
– Visszavonhatatlanul?
– Visszavonhatatlanul.
– Semmi esetre sem engedsz? Neki sem?
– Neki legkevésbbé.
– Akkor, – szólt Ágnes különös hangon – ha ez befejezett dolog és az én szavamnak már semmi befolyása nem lehet rá, felelek előbbi kérdésedre. Én nem haragszom rád, nem is gyűlöllek, mert nem vétettél ellenem semmit. Jól tudom, mit gondoltál te eddig felőlem s nagyon jól tudom, hogy az egész városban nevetik a vakságomat. Pedig nem vagyok vak. Nem kémkedem soha az uram után, de azért tudok mindent. Azt is, hogy mi történt köztetek.
– Ágnes!
– Ne szakíts félbe, hadd mondjam meg neked, amit tudnod kell. Ellenem te nem vétettél semmit, csak a Juliska ellen, akit miattad elkergetett az uram. Az egyik követi a másikat s nekem igazán mindegy, hogy ki van soron. Ezért, ha a lelkiismereted nyugtalanít, kérj bocsánatot a szobalányomtól, a kávéházi kaszírnőtől, meg mit tudom én, kitől, csak tőlem ne. Ami engem illet, én szeretem Gábort és szeretni fogom utolsó lehelletemig és soha nem bánt semmi önző féltékenység, mert amikor őt szeretem és nélküle élni nem akarok, nem a magam boldogságát kívánom, hanem az övét. Én az ő csapongó hajlamait nem tudom kielégíteni. Nyűgös, csúnya asszony vagyok s majdnem mindig beteg. Nem köthetem magamhoz, mikor mások felé húz a vére, akármit csinálnék is. Tehát nem csinálok semmit, hanem tudom, hogy a felesége mégis csak én vagyok, hogy mindenkin, akit elémbe tesz, megbosszul engem ő maga, mikor mindenki csak megelőz egy másikat. Én tűrök és várok és a lelkemet nem bántja semmi önző érzés. Itt várok és tartom készen számára a nyugodalmas otthont arra az időre, mikor nyugodalmas otthonra szüksége lesz.
– És mikor lesz az? – kérdi halkan a másik.
– Nem tudom, talán csak akkor, mikor öregek leszünk. De akkor rajtam lesz a sor. Akkor én leszek az ő mindene s ha majd meg fogja ismerni, mit tettem én érte és hogy gondoskodtam róla, hogy amikor mindenki elhagyja, a lelke fázik és a teste beteg, akkor annál jobban fog szeretni engem, a csúnyát, a vénet és meg fogja becsülni azt a szerelmet, melyet mostan nem tud meglátni. – Most ismersz engem, eredj békén haza, nem te vagy az első, nem te vagy az utolsó, de ami engem erőssé és türelmessé tesz, az a tudat, hogy mégis csak én vagyok az egyetlen.
A gyermekszobából rivalgás hangzott, Ágnes egy szökéssel ott termett és a rajta lógó gyerekeket lihegve maga után vonszolva, ragyogó szemmel még odaszólt a megkövült asszonynak:
– És ezek az ő gyerekei!
*
Másnap Rendesné elutazott. Gábor esőköpenyben ácsorgott, úgy várt reá a szobában.
– Itt marad, – szólt rá ridegen a szép asszony. – Nem akarok magával többé egyedül lenni. Isten vele…
Gábor nagyon el volt keseredve. Mogorván járt-kelt a nappaliban, nem lelte a helyét sehol. Ágnes szelíden nézte és nem szólt semmit.
– Bizonyosan te zavartad el, mordult rá Gábor. Nem bírtad elnézni, hogy egy kis szórakozásom is legyen ebben az átkozott fészekben.
– Nem, Gábor, hidd el, nem én vagyok az oka.
– Az oka, az oka! – ismételte a férje idegesen. – Nagyon jól tudod, hogy milyen a természetem. Szeretem az elevenséget, a jókedvet. Mit csináljak magamban? Te mint a kotlóstyúk, úgy ülsz a fészekben. Az ördögbe is, nekem nem gyerekekre van szükségem, hanem asszonyra.
– Tudom Gábor, tudom, – szólt szeliden Ágnes.
Kludi Gábor elszégyelte magát. Odalépett a feleségéhez és hegyes állát az ujjai közé fogva, gyöngéden fölemelte arcát.
– Szegény kicsikém, – szólt lágyan.
Az asszony szemében könny gyülemlett. Lehajlott az ura kezére és hirtelen megcsókolta.
– Köszönöm, – szólt a legmélyebb háladatosság hangján.