Cognac-idillek

KÁROLY.

Károly nem olyan gyerek, mint a többi. Nem is tudom, minek van neve, mint a többinek. Mikor megszületett, senki sem várta. Korán jött. S mire jöttének híre kelt, már nem volt. Korán ment. Éppen csak annyit élt, hogy el lehessen temetni. S éppen annyira volt ember, hogy az anyakönyvbe be kellett vezetni a jöttét, meg a mentét.

Huszonnégy órán át volt gyerek. Ennyi idő alatt is szert tett a rossz gyerek hírnevére. Egyre sírt, éjjel-nappal. Az egész életét átsírta. Valami fájt neki – az élete vagy a halála? Bajos azt megmondani. Nem ringatták puha bölcsőben, mint más gyereket, ellenben vattába göngyölgették, mint a porcellánbabát. A bába megnézte: fiú! Az orvos megnézte: sárgaságot kap, elpusztul. Az anyja siratta és az apja temette. Ennyi az egész biográfiája.

Valami sok vizet nem zavart a világban. Jöttek a rokonok és vigasztalták a szülőket. A szülők is vigasztalták magukat. Hiszen nem kell komolyan venni, az ilyen kis poronty voltaképen nem igazi ember. Még nem is költözött belé a lélek. Csak betegsége volt az édesanyjának, az most elmult. Nem érzi a fájdalmat, nem tudja az életet és nem tudja a halálát.

Mégis jött a pap és beszédet, imádságot mondott a kis koporsónál. Hosszú beszédet, rövid imádságot. Ott állt mögötte a temetői szolga, az apja, meg én. Minek nagy dolgot csinálni az ilyen kicsi emberből? Halottas csönd, nyomott lelkület – hiszen csak érezzük, hogy itt járt a halál angyala. Aztán a szolga ölébe kapja, karjára ölti a koszorút is, mi meg megyünk utána. Nem kell nagy cécó, elég, ha mi férfiak megyünk vele az üveges gyászhintón, hogy megjegyezzük magunknak a helyet, hol nyugszik a Károly.

Ezzel vége. Belejött ebbe a nagy világba és nem tud belőle semmit. De hát az is csak látszat. A kis Károly élete azért mégis teljes. Nincs az a százesztendős világjárt ember, akinek az élete teljesebb volna. Az ember-nyilvántartás minden rubrikája be van töltve, éppen csak hogy adókönyve nincsen. Ezért meg nem érdemes búsúlni, Károly. Sőt ha meggondoljuk a dolgot, többet éltél, mint más. Avagy van-e öreg ember, akinek mozgalmasabb, jelentősebb huszonnégy órája lett volna, mint Károlynak? Aztán lássuk csak, e huszonnégy óra alatt Károly dolgot adott: a bábának, az édesanyjának, a nagyanyjának, az édesapjának, az orvosnak, a patikusnak, az anyakönyvvezetőnek, a papnak, a temetkezővállalatnak, két fehér lónak, a virágárusnak, két szolgának és két sírásónak. Dolgot fog még adni a kőfaragónak, meg a fuvarosnak. Mindezt huszonnégy óra alatt. Bizony sok ez azért, hogy egy emberrel ne éljen több a föld hátán.

Gyönyörű, ragyogó nyári reggel volt, mikor Károlyt kivittük a budai temetőbe. Rossz volt a kedvünk, ennyivel tartozunk a kis fiúnak. A villamos vasút vígan csilingelt előttünk, hogy figyelmeztessen. Halott van a kocsinkon, annak aligha árt meg az elgázolás. Károlynak ez is újság, no lám, rövid élete pályáján megismerkedhetik a modern technika munkáival is. Nem baj, hogy koporsó zárja le, hiszen ha dajka vinné selyemtakaró alatt, sem értene többet a világból. De mégis jó, hogy vinni kell valamerre. Úgy érzem, nagy jótett ez: hadd lássa Károly, mit hagy itt a siralom völgyében.

Én már sokkal öregebb vagyok s betelt a szemem sok mindenféle csodával. Láttam a pálmát hajlongani és fájáról téptem a citromot. Fáztam poláris éjtszakán és fulladoztam délszaki hőségben. Tenger hulláma ringatott, elannyira, hogy majdnem belefulladtam. És most mégis, mikor végigődöngünk üzleti gyásztempóban a Krisztina-körúton, úgy nézem a dombokat, a házsorokat, a fölmagasló várfalat és a szétlapuló vérmezőt, mintha először járnék ott. Igy érzem mindig, mikor idegennek mutogatom a várost. Magam is idegen szemmel újságnak látok mindent. Károly mutogatja nekem a világot.

Mert igaz is. Az ember gondolat nélkül ődöng a világon. Látod, Károly, a körúti palotákat? Ezek az örökkévalóság számára épültek. Mintha az emberek nem is halnának meg, úgy rakosgatják össze a dologi javakat. Nézd ezt a sok lótó-futó embert: mind keres valamit. Nézd amott sír egy gyerek, borús homlokkal járkál egy férfi. Mellette meg kacér mosolygással tipeg egy szép leány. Ezeket még sohase vitték koporsó alatt a temetőbe, de fogják vinni. Mégis az egész lelkükkel itt a földön keresnek valamit. Te ezt nem érted, miképen lehet örülni vagy búsulni, holott meg kell halni. Mert te tökéletesebb vagy: azt a sok jelentéktelen hivatást, az életnek ezt a gondolatjelét, kihagytad pályádból.

Itt kórház, ott gyár, amott meg iskola. Hallod a vasút füttyét? Ez a világ végére is visz. Micsoda bonyolult masinéria szolgálja az életet s hogy kell szolgálni ezt a masinát az embereknek, ha élni akarnak. Messze hegyek gyomrába beleássák magukat, onnan kivájják a szenet. Kivájják és kazánokba tömik, hogy ott égjen el. Magot vetnek a földbe és várnak egy esztendeig, míg mag terem belőle. Táplálják az állatot, hogy megehessék az állatot, verejtékeznek, hogy a szájukba dughassanak megrágni való dolgokat és esznek, hogy hullathassák a verejtéket. Ez az élet.

És jajjal kelnek, meg jajjal nyugszanak le. Ugyan mi bajuk lehet? Nincs mit enniök. Éhesek. És ez a legnagyobb boldogtalanság, ami embert érhet. Hallgasd meg a szegény embereket, mind csak jóllakni akar. És aztán, ha már nem érzi a gyomrát? Hát olyan nagy dolog nem érezni a gyomrot?

Hát látod, ez is az élet.

S hogy én most egy apró koporsó után megyek, egy ismeretlen, tudatlan kis tetemmel álmodom, ez is az életet mutatja. Kint vagyunk a szabadban, érzem a tiszta levegőt, látom a fákat, az erdős hegyeket. Madarak csicsergése és pillék szállongása – ah, ez is az élet. A mérhetetlenség és az örökkévalóság lélegzik ezekben a zöld levelekben s az egynapos pillében. Évezredek mulva, akit erre visz az útja, meg fogja találni ugyanazt a halmot, rajta ugyanazt a fűszálat. Ez örökké él, mert nincs benne élet. Csakúgy, mint Károlyban nincs meg.

– Nem gyujtanál rá? – kérdi az apa. – Szegény ember házigazda és előzékeny akar lenni. Hiszen kis ember és magunkban vagyunk. Szivarszóval is kiérünk a temetőbe.

Nem, nem gyujtok rá, Károly, a te tiszteletedre nem. Eszembe jut, hogy véletlenségből életben maradsz s vagy húsz esztendő mulva a te ajkad közé is szorulna egy-egy cigaró. Látnád ezt a jelenséges világot s magad alkotnál magadnak véleményt róla. Tán úgy éreznél, mint én, aki sohasem tudtam magamnak elképzelni, hogy valóban élek. Ha nagyon kinyitom a szememet s mondom magamban: látni akarom a világot – akkor minden ingadozni kezd, a hegyek, a házak az erős emberek s mintha ködfátyol ereszkednék a sugaras világra, beleszédülök és eszembe ötlik: ez mind idegenség, ehhez nekem semmi közöm, mert itt lesz és így lesz, ha én már régen elköltöztem. És megakasztanám a szívem verését, elszakasztanám a gondolkodásom fonalát – hiszen ez sem enyém s ha elvehetik tőlem, legjobb volna, ha már túl volnék rajta.

Ezért jut eszembe, hogy jó volna irígyelni Károlyt. Ebben a kis tetemben elhasználatlan életerő szunnyad, egy le nem morzsolt pálya, egy ki nem hamvadt ábrándvilág. Hej, ha én is így költözhetnék át a mindenséges semmibe, hogy nem jár a koporsóm után semmi beváltatlan igérete az életnek! Elszaladni tartozás és követelés nélkül, az embert nem siratja senki és az ember nem sajnál senkit. Beleköltözni a föld mélyébe s nem tudni róla semmit, mit hord gömbölyű hátán. Károly, élet előtt meghalni nagyon jó lehet!

A kocsi befordul a temetőbe. Még új, sok rajta a lapos, gyepes hely. De az egyik táblája már egészen sűrün el van lepve apró dombocskákkal, süppedő kis fakeresztekkel. Ez a te hazád, Károly! És megijed az ember, ha látja az apró kereszteknek ezt a sokaságát. Hiszen ti többségben vagytok, szegény élet nélkül meghalt apró emberek! Balga áltatás, merő előítélet, hogy az embernek élnie kell. Ime, a temető beszél. A szabály az, hogy az ember gyerekkorában hal meg, aki embersorba nő, az kivétel. Károly, most már igazán nincs mit keresned az életen. Rendjén van, hogy itt vagy már. Semmi zavaros szabálytalanság meg nem akasztotta útadat az enyészetbe. Nekünk, kivételeknek, várnunk kell, míg az akadály elmúlik. Te célnál vagy.

A sírásó elmondja a miatyánkot, az első göröngyöt az apa veti le, a másodikat én. Aztán egy-kettő, be van hantolva a koporsó. Kapunk egy cédulát, ezzel lehet intézkedni a sír ápolását illetőleg. Megyünk vissza és a nap süt s mikor elhelyezkedtünk a kocsiban, kiveszem a szivaromat:

– Most már rá lehet gyujtani.

És száll a füst és Károlyról nincs többé szó…

MESÉK.

I.
Az agancsos ember.

Volt egyszer egy becsületes pántlikakereskedő, akinek gyönyörű felesége volt, aki nagyon boldoggá tette. Egész nap vígan ugrált a pult mögött és fütyörészve szolgálta ki a vevőit. Valamikor régen az operában volt, ott hallotta ezt a nótát, mely módfölött megtetszett neki:

Egyszer az ügynök lépett be hozzá, azt kérdezte:

– Miért fütyöli mindig ezt a nótát?

A kereskedő nevetett.

– Mert szép.

– És igaznak is tartja?

– Igaz is.

– Hiszen a felesége is csak asszony?

– Persze hogy az.

– Hm, hm – morogta az ügynök s nem szólt többet a dologról, hanem előszedte a mustráit és kínálgatta.

– Hohó, – kiáltott vígan a kereskedő – én csak eladni tudok, de vásárolni nem. Ahhoz a feleségem ért. Engem mindig megcsaltak még, a feleségemet pedig soha. Ó, nagyszerű asszony. Ha nekem el akar valamit adni, akkor mutassa a feleségemnek a mintáit.

– Igen szívesen – szólt az ügynök és megpödörte fiatal bajuszát. – Azonnal megyek a feleségéhez.

Mikor a kereskedő este hazajött, kérdezte:

– Itt volt-e az a fiatal ügynök, akit hozzád küldtem?

– Itt volt – felelte az asszony, behozván a vacsorát. – De nem vettem tőle, mivel a mintái mind csúnyák. Aztán meg udvarolni is akart. Ki nem állhatom.

– Te túlzol édesem: bizonyosan csak azért hízelgett, mivel azt hitte, hogy így könnyebben rávisz az üzletre. Ezt magam is megcselekszem a boltban.

– De biztosítlak, hogy egészen komolyan beszélt.

– Ugyan, drágám, hidd el, hogy ahhoz nem értesz.

– Jó, – felelt az asszony – ehhez nem értek.

– S olcsón ajánlott?

– Igen olcsón, de a mintái csúnyák.

– Kár, igazán kár.

– De azt mondta, hogy van más mintája is, el fogja hozni.

– Igazán?! – örvendett a jókedvű ember – hiszen akkor még lehet esetleg jó üzletet csapni.

– Jobb szeretném azonban, – szólt vontatva az asszony – ha nem jönne többet.

– Ugyan miért?

– Mert megint szépeket mond majd.

– Kérlek ne légy már olyan prüd. Annak a fiatal embernek az a célja, hogy nekünk eladjon, nem pedig, hogy szerelmeskedjék. Hát nem látod át?

– Átlátom – szólt halkan az asszony és megvetette az ura ágyát.

Az meg vígan vetkőzött és fujta a kedves nótáját: az asszony ingatag.

Másnap délután, amint a boltjában izzadva szolgálta ki a vevőit, egyszerre viszketni kezdett a halántéka, dörzsölgette, de csak annál jobban viszketett.

– Valami pattanás, – gondolta – a sok izzadságtól.

De a pattanás nagyobb s nagyobb lett és mire becsukta a boltját és kalapját a fejére akarta tenni, hát nem lehetett. Megakadt abban a pattanásban, mely akkora volt, mint egy őzbak agancsa.

– Szent Isten, mi ez? – kiáltott föl, mikor két kezével megfogta. – Szarvak! Szarvaim nőttek. Jaj, de kellemetlen.

Izgatottan sietett haza és már az ajtóban rémülten kiáltott az asszony felé:

– Asszony, asszony, nézd csak, szarvaim nőttek!

Az asszony reszketve állt a szoba közepén és nem mert az urára nézni.

– De nézd csak, nézd csak – szólt odatartván a feleségének agancsos homlokát. – Hát nem Isten csapása ez?

Az asszony félve húzódott el tőle s rebegte:

– Nem én tehetek róla, magad vagy az oka.

Az ember dühbe jött.

– Hiszen tudom, hogy nem te tehetsz róla, de mégis csak szörnyűség. Nem mutathatom magamat így az embereknek! Orvost kell hivatni; küldj rögtön orvosért.

Az asszony merően nézett az urára, aztán hirtelen jókedvvel megölelte és nagyokat kacagva nézegette:

– Biz azok szarvak, valóságos, kedves kis szarvak. Ugyan hol szerezted?

– Ne gúnyolódj, – morgott a férj – szeretném, ha az orvos már levágta volna. De hát beszéljünk most másról. Itt volt az az ügynök?

Az asszony elpirult és lesütötte a szemeit.

– Itt volt – felelt halkan.

– És? Szépek a minták?

– Nagyon szépek, – suttogta az asszony és ajkairól sóhaj kelt – de még nem vásároltam tőle.

– És miért nem?

– Mert megint udvarolt.

A férj mérgesen csapott az asztalra.

– Ugyan kérlek, legyen már vége a gyerekeskedésnek. Hát azt hiszed, hogy mindjárt szerelmes az ember, ha a szép szemedbe néz?

Az asszony habozott, valamit akart mondani, de visszaszítta.

Ekkor érkezett meg az orvos, aki a lámpa felé fordítván a derék ember fejét, az ujjaival megtapogatta a kinövéseket. Aztán fölhúzta a vállát, ránézett az asszonyra, majd az agancsos emberre, kacagni kezdett, amit csak nehezen tudott köhögéssel palástolni, aztán így szólt:

– Kedves barátom, ezeket a szarvakat az úristen sem veheti többet le. Nincs a világon az a fűrész, mely az ilyen kinövésen fogna. Ezt már viselni fogja haláláig s legfölebb a kedves felesége iparkodhatik, hogy nagyobbra ne nőjjön.

– Rettentő, rettentő, – sopánkodott ijedten a szegény ember – hiszen így panorámában mutogathatnám magamat.

– Nyugodjék meg, barátom, – szólt az orvos, a vállára téve a kezét – nem ön az egyetlen, akinek szarvai nőttek. Majd csináltatunk egy parókát, mely elrejti a szarvait, föltéve hogy nagyobbra nem nőnek.

– És mit tegyek, hogy nagyobbra ne nőjjenek?

– Legyen minél többet itthon, barátom, a kedves felesége társaságában, az ilyen bajnak legjobb az otthon levegője.

– Csakhogy nekem üzletem van és az üzletet ott nem hagyhatom.

– Akkor vigye magával a feleségét. Az ember ott van otthon, ahol a felesége van.

– Ez igaz, köszönöm doktor, aztán attól a parókától nem látszik majd semmi?

– Semmi, éppen semmi.

– Nagyszerű! – kiáltott vígan a férj és jókedvében fütyörészni kezdett: az asszony ingatag.

Az orvos az ajtóban visszafordult:

– Tetszik önnek ez a nóta?

– Nagyon tetszik, – felelte a férj – ez a kedvenc dalom.

– Igen tanulságos dal – jegyezte meg az orvos és távozott.

Másnap reggel hozták a parókát, csakugyan elfödte a szarvait. Búcsúzni akart az asszonytól.

– Hiszen veled megyek! – szólt ez.

– Dehogy jösz velem, hiszen valószínűleg újból eljön az az ügynök, hát csak meg kell kötnöd vele az üzletet!

– De kérlek, a szarvaid…

– Hagyd békén a szarvaimat, ki se látszik a hegye sem.

– Jó – szólt az asszony és otthon maradt.

Mikor este hazajött a boltból, vígan kérdezte:

– Itt volt az ügynök?

– Itt volt – felelt az asszony.

– És vásároltál?

– Igen, de még nem állapodtam meg valamennyi fajtában.

– Helyes, csak válogass és vásárolj, amennyit csak lehet. Meg kell ragadni a kedvező alkalmat. De milyen meleg ez a paróka, lelkem, nem is képzeled.

Ezzel levette fejéről és búsan nézte magát a tükörben. Majd ijedten fordult a felesége felé:

– Szent Isten, nézd csak, mindegyiken kinőtt egy ág.

– Az ám, – szólt az asszony szemlesütve – mindegyiken kinőtt egy ág.

A szegény ember kétségbe volt esve. Az asszony gondolkodott egy darabig, aztán odalépett az urához:

– Talán mégse vásárolnánk attól az ügynöktől. Kiadom holnap az útját.

Ez már kihozta a sodrából.

– Egyszer és mindenkorra megmondom, hogy hagyd ki az üzletből a te nevetséges hiúságodat. Majd egy pár bók miatt elszalasztom a nyereséget.

– Jó, – szólt az asszony – többet nem ellenkezek.

A rákövetkező napon az asszony mosolyogva, hizelegve ment elébe és megcsókolta mind a két arcát.

– Ejnye, de kedves vagy ma – csodálkozott a férj.

– Mert jó vásárt csaptam, – felelt enyelegve az asszony – igazad volt, nagyon jó összeköttetés az a fiatal ember.

– No látod, megmondtam előre. De ez a paróka, – phű, de melegem van.

Letette s mikor a tükörbe nézett, halálra ijedt.

– Újabb ága nőtt – dadogta sápadtan.

Az asszony hízelegve fogta át a nyakát.

– Ne búsúlj rajta, kis férjecském, szeretlek én így is.

– Milyen jó vagy, – szólt ez elérzékenyedve – az Isten áldjon meg érte.

És mult az idő és a szegény ember agancsain mind újabb ágak hajtottak ki. Az ágak is elágasodtak s kinőttek magasra a parókán fölül s az orvos nem tudott rajta többé segíteni. Nagyon elszomorodott a szegény ember s az üzletbe sem igen mert menni, mert minden csitri varróleány kacagva kiáltott föl:

– Ni, mekkora szarvakat visel!

Az igaz, hogy az üzlet jól ment, mert valóságos áradat volt oda, hogy lássák az emberek, aki ilyen nyiltan viseli a szarvait. Aztán az az ügynök mesés olcsón szállította a pántlikákat. De azért nem volt öröme semmiben, csak a szép kis feleségében, aki egyre vigasztalta, becézgette s csak annál jobban szerette, minél nagyobbra nőttek az agancsai.

Végre már olyan nagyok voltak, hogy lehúzták a fejét. Ekkor az asszony mondta:

– Tudod, édes kis férjem, nem mehetsz te már így az üzletbe. Beszélek majd az ügynökkel, hogy vegye át az üzlet vezetését. Kitünő ember, jól fogja vezetni, hogy pedig meg ne csaljon bennünket, majd én is az üzletbe ülök és ellenőrzöm.

A férj örömmel fogadta az eszmét és megcsókolta okos kis feleségét az okos ötletéért.

És azóta a szegény ember otthon ült, ki se mozdult a lakásából, míg a felesége naphosszat a boltban volt, hogy ellenőrizze az ügynököt. Egész agancserdő virított már ki rajta. A felesége minden este odaült mellé és elűzte a szomorúságát édes kacagásával, forró csókjaival és puha ölelésével. S a szegény ember ilyenkor fölvidulva fütyülte a nótáját: az asszony ingatag…

Mult az idő, az agancsai már akkorák voltak, hogy alig fértek a szobában. A szegény ember nem tűrte többé: elfogyott az életereje. Haldokolva feküdt az ágyán, előtte térdelt a felesége és zokogott, mellette ült az ügynök, könnyel a szemében. Az agancsos ember megfogta kezüket és így szólt:

– Köszönöm neked, édes feleségem, hogy szerencsétlenségemben híven kitartottál mellettem. Áldjon meg érte az Isten. És magának, kedves barátom, is köszönöm, amit tett. Kérem, ne hagyja el szegény feleségemet, ha én nem leszek többé.

– Esküszöm – szólt ünnepélyesen az ügynök s megszorította a haldokló kezét.

– Akkor nyugodtan halok meg – suttogta az, egy mélyet sóhajtott még és meghalt.

II.
A holt feleség.

Tipu, az árva fiú, egész nap az erdőben dolgozott, favágó volt. A fejszéje döngött, ő maga a madár füttyére hallgatózott. Szomorú legény volt nagyon s egyre azon gondolkozott: miért kell neki apátlanul, anyátlanul egymagában élnie?

Egyetlen gyönyörűsége volt. Mikor hazament kis kunyhójába, a hegyen túl fölcsillogott az alkonyati tó. Gyönyörű, szép ezüstös víztükör volt, melynek habjai lassan-lassan pirosra váltak, míg beköszöntött az éj s az alkonyati tó eltűnt a sötétségben, hogy másnap alkonyatkor ismét előbukkanjon.

Tipu, a szegény favágó, szomorú gyönyörűséggel nézte az ezüstös tükröt s találgatta, hogy lehetne odajutni. Mi van rajta, ki lakik ottan? Mély vágy vonzotta a titokzatos tó felé, de meg sem kísérlette, hogy odaérjen. Mert tudta jól, hogy átkelvén a hegyen, a tó helyén csak foszló párákat talál, mik a völgy fölött úsznak, a völgy fölött, ahol a fekete bányafalu van, nálánál sokkalta szegényebb és szomorúbb embereivel.

Gyönyörűsége és szomorúsága nagyobb és mélyebb lett, mikor meglátta az alkonyati tündért. Egy este világosan látta a tó tükrén, parányi bíborsajkában ült, szőke haja a vállára omlott és a karjait feléje tárta. A bíborsajka lassú ringatással vitte végig a tavon, mígnem rózsaszínű ködben eltűnt. Egy utolsó pillantást vetett a szomorú legény felé és a kezével intett neki.

Azóta Tipu minden éjtszaka az alkonyati tündérrel álmodott. Ott volt nála a bíborsajkában és rajongva nézett a tengermély szemekbe, melyekből szomorúság és szerelem sugárzott reá. De nem fogta meg a kezét, mert mihelyt meg akarta érinteni, szertefoszlott az egész látomány. Az alkonyati tündér meg is mondta neki:

– Szeretlek, te szomorú fiú, de nem szabad, hogy kezed érintse az enyémet. Nem teremtünk mi földi szerelemre. Alkonyati órán, a távolból láthatjuk egymást és álmodhatunk egymásról. De én meg vagyok átkozva és te is meg vagy átkozva. Ne érints.

Az álom nem puszta álom volt. Mert másnap alkonyatkor bíborsajkáján ismét megjelent az alkonyati tündér, szeméből két könnycsepp hullott le s a kezét kérve tette össze. Tipu térdre borult és kitárta karjait. A tündér lassan, arcát egyre Tipu felé fordítva lebegett a vízen s egy utolsó üdvözlettel eltűnt – rózsaszínű párában.

Tipu pedig még elhagyatottabbnak érezte magát, mint eddig. Fölsóhajtott:

– Milyen szerencsétlen is vagyok én! Miért kell annak tündérnek lennie, akit szeretek! Lám, a többiek a karjukba zárhatják kedvesüket, nekem pedig a távolból kell felé sóhajtanom és sohasem lehetek hozzá közel, mivel meg vagyunk átkozva.

Ekkor az ablaka alatt egy fiatal, mezítlábos leány állott meg. Szép volt az arca és szeméből könny pergett.

– Min búsulsz? – kérdezte a legény.

– Mert el vagyok hagyatva és nincs hová lehajtanom a fejemet. És fáradt vagyok és éhes vagyok és nincs, mivel éhségemet csillapítsam.

– Jöjj be hozzám, te szegény leány, vetek neked puha ágyat és megosztom veled kenyerem és szalonnámat.

– Nem mehetek, – felelt szomoruan a leány – mert te legény vagy és én leány.

– Csak jöjj be, – biztatta a legény – tőlem ne tarts, mert szívem az alkonyati tündéré.

– Nem mehetek, – ismétlé a leány – csak annak a legénynek a küszöbét lépem át, aki feleségül vesz. És most nem bírom tovább és meghalok az ablakod alatt.

Tipu szíve megesett a szegény leányon, aztán elgondolta, hogy az alkonyati tündér sohasem lesz az övé és olyan elhagyatott és üres az élete.

– Akkor jöjj be, feleségül veszlek. Gondodat viselem és megterítem neked az asztalt. Hűséges urad leszek, csak minden este hadd nézzem az alkonyati tavat.

– Te jó és nemes vagy – felelt a leány, a legény karjaiba borulva – és én hálás vagyok és nagyon szeretlek.

És elmentek a paphoz, ahol megesküdtek és mint férj és feleség tértek vissza a kunyhóba.

Ekkor alkonyodott. A hegyen túl felmerült az alkonyati tó.

– Eredj a kunyhóba, feleségem, és aludj, – szólt Tipu – este van és én az alkonyati tavat akarom nézni.

– Minek nézed?

– Mert szép és rajta van az alkonyati tündér.

– Megyek – felelt a fiatal asszony – és aludni fogok, míg te az alkonyati tündért nézed.

A tündér fölbukkant bíborsajkájában s amint áttekintett Tipuhoz, mély szomorúság látszott egész valóján. Feléje tárta karjait és csüggedten leeresztette, két keze közé fogta szép fejét és tépdeste aranyhaját. Tipu szívét fájdalom marcangolta és mély keserűséggel szólt:

– Hiszen olyan éhes és gyönge volt, te pedig messze és nem volt reményem.

Az alkonyati tündér szomoruan bólintott a fejével s eltűnt a rózsaszínű ködben. Tipu pedig benyitott a kunyhóba és odalépett felesége ágyához. Az ágyon ott feküdt a parányi teremtés. Tipu megfogta a kezét, hideg volt. Megcsókolta ajakát: nem érzett leheletet. A parányi feleség meghalt.

Tipu meggyujtott két szál gyertyát és odatette a holt felesége ágya fejéhez. Ő maga a lábtól gubbaszkodott, úgy virrasztott egész éjtszaka a halott mellett. Megesett a szíve gyászos sorsán és lelkében elsiratta.

– Szegény asszony, – sóhajtotta – annyit szenvedett és nem élvezhette a kunyhó nyugalmát, mikor szert tett reá.

Majd kesergett.

– És én elárultam az alkonyati tündért, hogy megmentsem őt és íme – meghalt.

De aztán vigasztalta magát.

– Legalább nem árultam el a szerelmemet és hű maradhatok az alkonyati tündérhez.

Másnap ment a paphoz és jelentette, hogy a felesége meghalt.

És jött a pap és emberek, akik szép sárga koporsót hoztak a temetésre. Ám amikor a kunyhóba beléptek, a holt feleség fölnyitotta a szemét, majd felült és csodálkozva kérdezte:

– Mit akartok?

S mikor megértette, hogy halottnak hitte az ura, édesen kacagott s a legjobb kedvben mulatott az emberekkel. Tipu, mikor azok távoztak, kikísérte őket és boldog volt, hogy a szegény teremtés él.

Boldogan sietett vissza a kunyhóba, de mikor az ágyhoz lépett, a szíve elnémult: az asszony ismét holtan feküdt rajta, hidegen, mozdulatlanul és ajkáról nem szállott lehelet.

– Most igazán meghalt – sóhajtotta Tipu, s utána sietett az embereknek és visszahívta őket. De mikor beléptek a kunyhóba, a holt feleség ismét felült az ágyában és édes jókedvvel beszélgetett. A pap keményen rátámadt Tipura:

– Minek bolondítasz bennünket? Hiszen a feleséged él és igen jókedvű!

– Igen, – felelt Tipu elszontyolodva – a feleségem él és igen jókedvű.

Nem is ment haza, hanem az erdőbe fát vágni. A madarak fütyörésztek a lombban, ő szomoruan hallgatta őket. Egyre a holt feleségére gondolt és rettegett hazamenni. Végre mégis csak vállára vette a fejszét s benyitott a konyhába. Nem tudott örülni a gondolatnak, hogy felesége majd elébe megy, leveszi válláról a fejszét, meg a tarisznyát és átöleli a nyakát. De a feleség nem ment elébe, ott feküdt az ágyon, hidegen, holtan. Tipu megrettent és nem mert többé a papért menni. Kiült a kunyhó elé és nézte az alkonyati tavat. Már bíborba borult a fele és az alkonyati tündér már a közepén volt és a kezeit tördelte. Tipu a kunyhó felé mutatott és szólt:

– A feleségem meghalt.

A tündér megértette a szavát, egy pillanatig gyászosan lehorgasztotta fejét, aztán boldogan mosolyogva Tipura, eltűnt.

Tipu nem mert a kunyhóba lépni. Átvirrasztotta az egész éjtszakát a szabad ég alatt, s mikor reggel ismét csak halva látta a feleségét, fogta a fejszéjét és munkába ment.

Azután soká, nagyon soká élt a holt feleség mellett. Mert nem szólhatott senkinek a halott voltáról. Ha valaki benyitott hozzá a kunyhóba, az asszony felkelt ágyáról, mosolyogva ment a jövevény elébe és igen jókedvűen beszélgetett vele. Csak amikor Tipuval volt egyedül, akkor volt halott. Az emberek váltig mondogatták:

– Be kedves asszonyod van, Tipu!

És Tipu sóhajtva erősítette:

– Igen, az asszonyom nagyon kedves.

– S te nagyon boldog lehetsz mellette.

– Igen, nagyon boldog vagyok mellette.

És nem tudta senki az ő mérhetetlen boldogtalanságát, az alkonyati tündér sem. Valahányszor Tipu felkereste fekvőhelyét a holt feleség mellett, álmában megjelent a tündér és keservesen szemére vetette csalfaságát:

– Nem halt meg a te feleséged, hiszen most is melletted van. És Tipu hiába erősítette, hogy aki mellette van, az hulla, aki csak akkor éled, amikor idegen ember jön. A tündér sírva tördelte kezeit.

– Most, hogy elveszítettelek, érzem csak, hogy mennyire szeretlek. Boldogtalan leszek a halhatatlanságon keresztül. Vágyom a csókodra, ölelésedre és tudnom kell, hogy mindaz a másé.

Tipu keserűséggel fordult a tündér felé:

– Miért tiltottad el, hogy a kezedet érintsem? Miért váltál köddé, mikor szerelmedért esdekeltem? Ó, a mi balsorsunknak magad vagy az oka, miért ragaszkodtál jobban tündéri voltodhoz, mint szerelmedhez? Most te siratod elveszett üdvünket és nekem egy holt asszony mellett kell élnem, akit el sem temethetek.

Az alkonyati tündér hevesen átölelte Tiput és forró csókot nyomott ajkára.

– Nem tiltalak többé el a kezem érintésétől. Fogd át a derekamat, csókold ajkamat, de jer velem, bíborsajkámba fogadlak és rózsaszín palotámba viszlek. Adok neked is halhatatlan lelket, hogy a végtelenségig szeressük egymást.

– Nem, – szólt Tipu – nekem feleségem van, ha holt is és amíg el nem temethetem, hű leszek hozzá. Megesküdtem Isten, ember előtt és eskümet meg fogom tartani.

És az alkonyati tündér minden éjtszaka unszolta, ösztökélte, hogy kövesse őt. Tipu állhatatos maradt, de a lelke tele volt szomorúsággal és a boldogság vágyával, ereje pedig megtörött. Végre is megígérte a tündérnek, hogy vele megy.

– Holnap várlak az alkonyati tón – szólt boldogan a tündér.

És másnap Tipu megcsókolta holt feleségét és tépett lélekkel követte vágyát az alkonyati tó felé. A tó tükre ott csillogott a hegyen túl és Tipu látta föltűnni a bíborsajkát, mikor nekivágott az úttalan útnak, a hegyen túl. Fölért a tetejére és ezúttal nem oszlott párává a tó, hanem ott csillogott a lába alatt, habjaiból ezer halacskák ezüstös pikkelyei csillogtak és rajta ringott a bíborsajka az alkonyati tündérrel, aki fölbontott hajjal, kitárt karokkal közeledett felé. Tipu a tó szélére lépett, ám ebben a pillanatban megjelent előtte a holt felesége, megragadta a karját:

– Nem engedlek, az enyém vagy mindhalálig.

Az alkonyati tündér már egészen közel volt hozzá, hallhatta a hangját is: jer, jer! Tipu szétmarcangolt lélekkel tárta feléje karjait és kiáltotta.

– Lelkem tündére, nem lehetek a tiéd. Tele van az én szívem szomorúsággal és meg vagyunk átkozva mind a ketten.

És ezzel belevetette magát az alkonyati tó vizébe és elmerült.

Másnap a bányafalu népe találta meg holttestét, egy fekete sziklán szétzúzódva. Hazavitték és eltemették. Koporsója mögött járt a felesége és sírva siratta jó urát. De azért a könnyein keresztül is igen kedvesen mosolygott az emberekre.

A VADÁLLAT.

Azt mondják, én öltem meg a feleségemet. Én, aki most azon töröm a fejemet: ugorjak-e rögtön utána a sírba vagy várjam be, amíg utána búslakodva, nélküle elernyedve magamtól a halál karjaiba szédülök. Mert élni nélküle nem tudok. Ezt érzem most, hogy örökre elvesztettem, de éreztem akkor is, mikor elhagyott. Utána indultam és sírva, könyörögve, úgy megalázkodtam előtte, ahogy férfi soha még meg nem alázkodott asszony előtt. S az édes lélek nem volt elég erős ellenállani, engedett és visszatért hozzám. Vesztére, mondják az emberek. Ha hajthatatlan marad, ma is élne. Én vittem a sírba.

Megdobban a szívem a vádtól és félek meghalni. Hátha igaz? Átvizsgálom a lelkemet s nem találok benne mást, csak mondhatatlan szerelmet a feleségem iránt. De hátha igaz?

Átvizsgálom életünk folyását és a mézesheteket leszámítva, csak könnyet és bánkódást találok a drága lélek multjában. Én is szerettem, ő is szeretett, és ő boldogtalan volt mindig, én meg mindig boldog voltam, kimondhatatlanul boldog voltam. Hogy lehetséges ez?

Sóhaj, sírás, zokogás. Ez az asszony élete. Víg nóta, jó kedv, kacagás – ez az enyém. Nem tudtunk harmóniálni, ennyi az egész. De miért, miért, mikor oly nagyon szerettük egymást.

Egymást? Ezt nem hiszik el nekem. Vadállatnak mondanak, aki lassanként kiszívtam a szegény asszony vérét, halálra kínoztam brutalitásommal. Pedig soha egy rossz szót nem ejtettem előtte. Mindössze, nem tudtam szentimentális lenni. Tudja Isten, nem szoktam meg a mások szívével érezni, a mások hajlamaival számolni.

Én nem értem, másoknál hogy lehet ez máskép. Mikor feleségül vettem, a magam boldogságát kerestem, ő meg a magáét. Tán mások, mikor beleszeretnek egy leányba, azért veszik-e feleségül, mivel az nem tudna nélkülök élni? Akármennyire akarnám is, nem bírom ezt átlátni. Mentől nagyobb a szerelem, annál erőszakosabb az önzés. S vajjon ő, a gyöngéd, az érzékeny lélek, jött-e volna hozzám, ha tudta volna, hogy én boldog leszek ugyan mellette, de ő elpusztul?

Bizony nem. Hiszen mikor állítólag nem bírta már tovább a szenvedést, otthagyott. A maga javát kereste, nem az enyémet. Nem találta meg, az az ő végzete; én megtaláltam, az az én szerencsém. Ki itt a hibás? Én nem.

Igaz, én nem mondtam le semmi kedvtelésemről az ő kedvéért, ő meg mindenről kénytelen volt lemondani. Kegyetlenség ez? Hiszen a családi életben csak egy akarat lehetséges és általános, hogy a férfi akarata legyen az uralkodó. Az asszonyok már úgy születtek, hogy alkalmazkodni tudjanak, ő is alkalmazkodott, de, úgy látszik, nehezére esett. De tehetek én róla? Másoknál is a férj tesz, amit akar és az asszony egészen jól érzi magát mellette.

Mi, fájdalom, kivétel voltunk. Miért? A jó isten tudja. Mikor megismertem, vidám, tizenhét éves leány volt. Azt szerette rajtam, amitől később annyit szenvedett. Az erős, határozott jellememet, mely büszkén nekiszegződik minden akadálynak, rideg energiámat, mely mindenkit lenyűgöz. Szeretett, mert erős voltam.

És aztán boldogtalan volt, mert vele szemben sem voltam gyönge. Volt egy érzés és két akarat. Egyiknek engednie kellett. Talán az enyémnek, aki férfi voltam és soha semmiféle más parancsot nem ismertem a magam akaratán kívül? Még az erős asszony sem kívánhatta volna tőlem, hát még ő, aki gyönge volt és voltaképen sohasem tudta, mit akar?

Azért gondolkozom ezen, mert szememre vetik, hogy egyre elnyomtam őt. Pedig nem is igaz. Soha semmi összekoccanás nem volt köztünk, soha semmiben nem akadályoztam. Apró, nevetséges semmiségekből gyúrták az asszony tragédiájává az én gyászomat.

Nem tudom, más lányok hogy képzelik maguknak a házasságot. Ő azt hitte, hogy a férj az ő fölszabadulását jelenti, valaki az, aki verőfényt csinál neki, mikor esik az eső, napot hoz le az égről és tollseprővel elhessegeti mellőle a legyeket, mikor alszik.

Nekem, igaz, ábrándjaim nem voltak. Megszerettem őt, mivel úgy éreztem, hogy életemnek tökéletessége rászorul épp az ő szerelmére. Enélkül csak félember és félboldog volnék. És szerettem szenvedéllyel, elültem mellette órahosszat, imádva, becézve, mikor a kedvem megkívánta, aztán jártam a dolgom után, a kedvteléseim után. Ha olyan természetű volt, hogy ő is résztvehetett bennök és fokozta őket, magammal vittem, ha csak akadályozott volna, otthon hagytam.

Kérdem, nem így van-e ez minden házasságban. Igaz, sokszor kért, ne menjek el. De ugyan mire jutottam volna, ha kérését teljesítem? Nekem a szabadság az elemem, ha valamit akarok, nem viselhetem el, hogy ne cselekedjem utána. Lemondani nem tudok. Nem tudtam volna lemondani róla, de nem tudtam lemondani az ő kedvéért sem.

Ő pedig mindent lemondott. Kénytelen volt vele, mert gyöngébb volt, mint én.

A szerelmünkben is, úgy látszik, neki jutott a szenvedés, nekem a gyönyörűség. Ez is sajátságos jelenség, de szintén nem én vagyok az oka. Tudja isten, bármennyire szerelmes voltam is belé, néha éppenséggel nem volt kedvem a szerelmeskedéshez. Émelyített a csókja, evett az unalom. Ilyenkor szükségem volt, hogy egy órácskát magamban sétáljak. Ebből aztán nagy patáliák kerekedtek. A nyakamba akaszkodott és hízelgett. Leráztam magamról.

– Édesem, nincs kedvem.

Nem engedett.

– Olyan nagyon szeretnék veled lenni!

Egyetlen egyszer próbáltam engedni a kérésnek. De akkor olyan határtalan utálat fogott el a csókja ellen s annyira dühbe jöttem, – nem tudom, miképen – hogy ész nélkül ellöktem magamtól és elrohantam.

Máskor meg egy ideig hiába kérlelve, egyszerre csak ő lökött el magától, sértett büszkeségében megvetően, talán gyűlölettel végignézett rajtam és azt mondta:

– Eredj, nem is csókollak soha többé.

Mentem s az úton egyre rá kellett gondolnom. A vérem lobbot vetett, ellenállhatatlanul vonzódtam hozzá és alig egy órával későbben a lábainál ültem és hízelegtem neki, könyörögtem egy csókjáért.

Megmaradt hideg sértődöttségében. Én meg annál jobban hevültem. Majd a szobájába akart zárkózni és akkor szilaj szenvedéllyel a karjaimba kaptam és erőszakkal magamhoz szorítottam.

Sírt megalázkodásában és csikorgatta a fogait.

– Gyávaság, gyalázat! – kiáltotta és vonaglott karjaimban. Én nem törődtem vele.

– Szeretlek és jogom van hozzád, – mondtam és az oly világos, hogy maig sem látom másképen.

Igaz, annyit átlátok, hogy szegény rettenetesen szenvedhetett szerelmemtől, mikor ő nem volt szerelmes kedvében. Tán ugyanaz az utálat és düh, ami engem majd szétvetett, őt is gyötörte és ilyenkor ő nem menekülhetett el úgy, mint én. De hát megint csak kérdeznem kell: más házasságban a férfi és nő hangulata, vágya találkozik-e úgy, hogy soha ily érzelembeli összeütközés nincsen? S ha igen, bizonyára az asszony az, aki enged, hacsak nem hitvány az ura. És ebben az esetben is a férj kénytelen a szenvedéseket viselni az asszony helyett. Szóval, az egyiknek szenvednie kell. Hát miért lett volna épp őneki ez a szenvedés halálthozó?

Azt mondta, nem bírja tovább és elhagyott. Két napig elbírtam nélküle, akkor utána mentem. Parancsoltam, ellenkezett. Kértem, hajthatatlan marad. Ekkor mondhatatlan kétségbeesés fogott el, térdre hulltam előtte és sírtam. Nélküle nem tudok élni és én szeretem az életet. Ha nem könyörül rajtam, főbe lövöm magamat.

Ez, úgy látszik, meghatotta. Visszatért és én boldogan zártam a karjaimba. De a mivoltomat nem változtathattam meg és az ő szenvedései újra kezdődtek.

Úgy látszik, megtört, mert semmi kísérletet nem tett többé az ellenállásra. Mindenbe belenyugodott immár ellenvetés és panasz nélkül.

Ebben az időben voltam én a legboldogabb. Ő pedig egyre fogyott és végül meghalt. Halálos ágyán súgta meg, hogy mindig szeretett és megbocsát nekem. Én meg mintha megőrültem volna rengeteg fájdalmamban.

Boldogítani nem tudtam és nélküle élni szintén nem tudok. Hogy én öltem volna meg, talán igaz, de isten előtt nyugodtan megállhatok s nem tehetek róla. Az egyéniségemmel nem bírok; ahogy ez a silány, önző akarat összetörte őt, úgy összetör engemet is. Nem voltam rosszabb hozzá, mint önmagamhoz.

Utána megyek.

A BOSSZÚ.

Csorba Ákosné olyan asszony volt, akit az ura meg nem értett. Következésképen egyre alakoskodott az urának és megcsalta annak unokaöccsével, egy állásnélküli tanárral. Az ember ügyvéd volt és kapacitás a válópörökben. Természetes, hogy könnyű volt őt félrevezetni. A boldog ember szentül meg volt győződve, hogy felesége legalább is annyira szereti, mint ő az asszonyt.

Történt azonban, hogy véletlenségből mégis megtudott mindent és szörnyen megijedt. Már most mit csináljon? Váljon? Mint a válás specialistája, nevetséges és lehetetlen lett volna a maga szakmájában. Öljön, vagy párbajozzon? Az óriás termetű, de petyhüdt izmú és lágylelkű ember megrettent, mikor ilyesmi csak eszébe jutott. Mégis úgy látta, hogy valamit tennie kell és azt a valamit máról holnapra halasztgatta. Közben pedig keserűséggel és fájdalommal, önmagát utálva épúgy komédiázott, mint a felesége. Adta tovább a szerelmes, boldog férjet, aki nem tud semmit. S napnál világosabban bebizonyította magának, hogy bosszúján és sérelmén erőt kell vennie, hogy szívesen ölne, meg büntetne, ha nem volna itt a nagyobb érdek, melyért mindent tűrnie kell: a gyermek.

Gyönyörű, édes, gömbölyű kis gyermek volt, ötéves. Ezt fossza meg az anyjától? Lehetetlen! Ennek az egész jövendő életét tegye tönkre, mert az övé tönkre van téve? Embertelenség volna. Tehát tűrt és alakoskodott és nem tudott semmiről, nem gyávaságból, hanem a gyermek iránt való szeretetből.

Egy teljes esztendeig vitte ez az életet. Rettentő élet volt. Fogadta az asszony hízelgéseit, pedig tudta, hogy most jött meg a kedvesétől. Szorongatta az unokaöccse kezét, adogatta neki a kölcsönpénzeket, pedig tudta, hogy aljas gazember, aki megcsalja jótevőjét, s majdan meg fogja csalni az asszonyt is. Olykor elfogta a düh s majd kitört a bosszú, de türtőztette magát – a gyermek miatt. Aztán megtörtént, hogy a gyermek megbetegedett és meghalt.

Az utolsó napokban Csorba Ákos olyan volt, mint az őrült. Egyremásra hozta a tudós professzorokat és térdenállva rimánkodott nekik, mentsék meg a gyermeket. S mikor a legtudósabb is csak a fejét csóválta, fölugrott, torkon ragadta és úgy kiáltott:

– Mentsd meg, gazember, a gyermekemet, mert nem tudod, mit jelent ennek a gyermeknek a halála.

Aztán nekiesett a feleségének és őrjöngve suttogta:

– Tudok ám mindent. Úgy tekintsd ezt a gyermeket, mint akitől a te életed függ. Miatta tűrtem és hallgattam, ha elvész, neked is véged van. Azt mondják, az anya csodákat művelhet a gyermekéért. Tégy hát csodát. Tégy csodát, – kiáltotta térdre hullva az asszony előtt – és ments meg a bosszútól, mely irtózatos lesz valamennyiünkre. Az asszonyt félholtan lódította a betegágyhoz, dehogy is művelt az csodát! A gyermek aznap kiszenvedett. Jött az áruló unokaöccs és részvéttel kezet nyújtott neki. Az asszony remegve várta, mi fog történni. Az ember habozott, aztán elfordulva viszonozta a kézszorítást, magában mormogva:

– Majd holnap!

Baljóslatú, gyászos csönd borult a házra. A temetés is elmult és Csorba Ákos mégsem büntetett. Az irodában vettetett magának ágyat. Az asszony ezért borzasztóan szenvedett, félt és minden pillanatban várta a leszámolást, mely csak egyre késett. Értesítette kedvesét is, hogy el vannak veszve, Ákos mindent tud. A tanár úr ennek következtében nem mutatkozott többet Cserben hagyta az asszonyt, aki – úgy lehet – halálos veszedelemben forog. Az asszony most már elárulva tudta magát és urától való félelme mellett a megsértett és kijátszott szerelem is marcangolta. Óriássá nőtt előtte az az ember, aki ezt a borzasztó terhet viselni bírta a gyereke kedvéért. És hallgatása és az az irtózatos nyugalom, amely, mint a siralomházé körülfogta, még félelmetesebbé tette. Hogy szerette most ezt a kalmárlelket, és hogy marcangolta lelkét a szégyen és megbánás, hogy el tudta árulni ezt a nagy embert azért a hitvány gyáváért, aki egyre verseket mondott és adta a magasabbrendű, ideális férfit!

Már tíz napja tartott így. Délben találkoztak az ebédnél, melyet némán költöttek el. Az asszony már szinte őrjöngött a csapástól, mely egyre a feje fölött lebegett és csak nem akart lesujtani. Végre is megtört az ereje és kifakadt:

– Ákos, nem bírom tovább ezt a várakozást, vétettem ellened, ölj meg, vagy büntess, ahogy akarsz, de ezt a bizonytalanságot már nem bírom tovább.

Az ember megijedt. Napról napra halogatta a büntetést és tanakodott, mit csináljon, most nem térhetett ki, az asszony megfogta. De egyben megadta neki a mentséget is. Pokoli módon mosolygott s így szólt:

– A bizonytalanságot? Én teljes bizonyosságban voltam előbb a hűséged, aztán a gyalázatod miatt. Ez a bizonytalanság része a büntetésnek, addig tűröd, míg az ideje le nem telt.

Az asszony elébe roskadt.

– Légy bírám, de ne légy embertelen.

Az ember csak rázta a fejét.

– Az olyan teremtés számára nincs könyörület.

– Akkor nem tűrök tovább, – kiáltott az asszony, – elhagyom ezt a házat.

– Ah, – kiáltott az ember, – hogy ahhoz a másikhoz menj? Együtt turbékoljatok tovább, míg én itt takargatom a becstelenségemet? Olyan nincs, az asztal lábához foglak vasalni, de a szeretődhöz nem fogsz menni!

– Nem, – sírt az asszony, – utálom és gyűlölöm azt az embert, öld meg és én szívesen tűrök bármely kínt.

– Igaz ez? – kiáltott Csorba Ákos.

– Szegény gyermekünk lelki üdvére esküszöm, hogy igaz.

– Akkor jól van, – felelt az ember csöndesen. – Meg akartalak ölni mindkettőtöket, de neked megkegyelmezek, mivel osztod legalább a gyűlöletemet. Együtt élünk, mint eddig, szó nélkül, ellenségesen, megvetéssel irántad és közös gyászban elveszett gyermekünkért. De ezt az embert meg fogom ölni.

Megint mult az idő. Siváran, baljóslatuan. Egyszer jön egy levél a csábítótól. Azt mondja benne, hogy elismeri hibáját, de a férfi már ilyen, nem tudott erőt venni a szenvedélyén. De most már eleget várt, most már tudni akarja, miféle elégtételt követel tőle a megbántott férj. Ő mindenre kész s ha lovagias úton akarja az elégtételt megvenni rajta, ő készséggel szolgál valami ürüggyel, hogy a botrány elkerülhető legyen.

– Lovagias elégtétel? – Csorba Ákos hátán végigfutott a hideg borzongás, de csak megint megtalálta a módját, hogy irtózatát ettől a bosszútól önmaga előtt leplezhesse.

– Lovagias elégtétel? Hogy lelőjjön és azután folytassák ketten, zavartalanul az életet, míg engem a férgek rágnak? Nem, barátom, erre a lépre én nem megyek. Élni fogok és közöttetek állva, mint a bosszú tilalomfája s együtt szenvedjetek velem, míg csak el nem pusztultok.

Azóta mind zsörtölődőbb, kegyetlenebb és embertelenebb lett az asszony iránt. Kínozta és megszégyenítette szörnyűséges módon. Már nem mellőzte hallgatással, hanem egyre beszélt neki. Elmondta neki szerelmi kalandjait, amik nem voltak és gyönyörködött az asszony elhalványodásában, reszkető féltékenységében, melyhez neki jussa nincsen. Aztán faggatta, hogy mondjon el ő is mindent, ők már mindent elmondhatnak egymásnak. Az asszony, aki a katasztrófa óta őrülten szerette az urát, olykor ájultan terült el a földön, ilyenkor férje felfogta karjaiban és míg a pamlaghoz vitte, orvul, szenvedélyesen megcsókolta.

Egy teljes esztendeig tartott ez az állapot, ekkor az asszony fogta magát és elszökött. Szüleihez ment. Az ember őrjöngve utazott utána és követelte vissza a feleségét. Kiutasították. Ekkor aztán vége volt minden önáltatásnak, átlátta, hogy ő e nélkül az asszony nélkül nem tud élni, csakúgy, ahogy képtelen a bosszúállásra. Könyörögve, könnyezve koldult az asszonynál, hogy bocsásson meg neki és térjen vissza hozzá. Ő mindent megbocsát és elfelejt.

S mikor felesége erre a könyörgésre hajlott és követte urát a családi otthonba s mikor ez az ember szenvedélyesen a karjaiba kapta és elborította arcát csókjaival, az asszony összeszorított ajkkal vergődött karjaiban és mondhatatlan utálat kelt benne. Megint a meg nem értett asszony volt, aki azonban most már értette az urát.

SZÉTBARÁTKOZÁS.

Az ember: Ne tagadd, érzem. Nem vagy olyan, mint máskor.

A nő: Biztosítalak, hogy tévedsz, s meg is fogsz róla győződni.

Az ember: Mikor?

A nő: Ha majd holnap, holnapután és azután is mindig tapasztalni fogod, hogy olyan vagyok, mint ma.

Az ember: Amivel értésemre akarod adni, hogy nem múló hangulatról van szó, hanem állandó változásról.

A nő: Kérlek, ne kínozz. Örökös okoskodásod szinte elviselhetetlen. Úgy érzem, mintha állandóan tolvajlámpával belém világítanál, s tiltott dolgokat keresnél ott.

Az ember (szomorúan): Jól tudod, hogy nincs jogom akármilyen dolgodat tiltottnak vallani.

A nő: Ezt is megértem. Nem vagyok a feleséged, s a törvény szerint képtelen vagyok arra, hogy megcsaljalak.

Az ember: Nem vagy a feleségem, s így akármikor kiadhatod nekem az utat; nem kellek többet.

A nő: Nem vagyok a feleséged, s így rád vagyok szorulva. Ha gyűlöllek, kérdésedre azt kell felelnem: szeretlek. S mivel a csókomat nem érzed ma elég melegnek, azt kell mondanom: majd holnapra megmelegítem. Nem, barátom, ne add a rabot velem szemben, aki a foglyod vagyok.

Az ember: S mégis higyjem, hogy olyan vagy, mint eddig?

A nő: Tegnap óta egy nappal idősebb vagyok, s ezt megengeded nekem. De hogy egyébként a tegnap és a ma között különbség legyen, azt megtiltod.

Az ember (szelíden): Drágám, beszéljünk indulat nélkül. Bennünket a szerelem kergetett egymás karjaiba, semmi más. És én jobban szeretlek, mint eddig, – persze, ez nem érdem, hanem szerencsém, és tebenned máskép változott meg az érzelem, – ez nem szemrehányás, csak csapás.

A nő: Igen, csapás rám nézve. Mert tudom, mi következik erre. Egy nagylelkűségi szólam: ha nem szeretsz, szabad vagy, nem tartóztatlak. És egy sikoltó tény: ha nem szeretlek is, a tied vagyok, mert a tied voltam, – az ember nem hurcolkodhatik ki a szerelemből, mint egy kényelmetlenné vált lakásból.

Az ember: Fogva érzed magad? Édes kedvesem, én nem vagyok a porkolábod. Te rosszul ismersz. Erre a nagylelkűségre nem vagyok képes. Inkább átfognám a térdedet és könyörögnék: mondd meg, mi fordított ellenem. Mondd meg, miben nem feleltem meg várakozásodnak, mondd meg, milyennek kívánod, hogy legyek, és ismét szeretni fogsz, mert olyan leszek, ahogy te kívánod.

A nő (gyöngéden): Ne, ne folytassuk. Nem érdemes. Tudod, a női szeszély. Rossz kedvem van s arra hajlok, – hidd el, amolyan hisztérikus hajlam – hogy a puszta szeszély helyébe mélyen járó változást hazudjak, mert ez szebb és drámaibb. Holnap már meg leszel velem elégedve.

Az ember (fejét rázva): Te nem vagy szeszélyes, te nem vagy hisztérikus. Tolvajlámpám bevilágította lelkedet, s azt találta, ha te rosszkedvű vagy, akkor valami húr megpattant benned.

A nő (idegesen): Jogom van kívánni tőled, hogy ténynek vedd, amit mondok.

Az ember (makacsul): Milyennek kívánod, hogy legyek?

A nő: Könyörgök, ne kínozz.

Az ember: Magad mondtad, hogy ebből a megúnt lakásból nem költözhetsz ki. Nem akarom, hogy szenvedj benne, hát mondd meg, mivel tehetem ismét otthonoddá?

A nő: Nem tudom.

Az ember: Tudod, tudod, és nincs értelme, hogy ha már ennyire őszinte voltál, ne légy egészen az.

A nő: De ember, lehetetlenséget kellene kívánnom.

Az ember: Nincs lehetetlenség.

A nő: Van.

Az ember: Nincs.

A nő (kifakadva): Hát tedd, hogy csak annyit tudjak rólad, mint mikor először találkoztunk. Tedd, hogy úgy érezzek irántad, mint mikor csupa rejtelem voltál. Tedd, hogy most is értelmeket keressek még szavaidban, holott megértettem azokat, tedd, hogy okosabb lettél volna, mint voltál, s nem tálaltad volna elém egész multadat és jelenedet, s azt a tömérdek gyilkosságot, melyet lelkemben elkövettél azzal, hogy nyitott könyvként éltél előttem, melybe minden be van írva, amit nem tételeztem föl benned.

Az ember: Ezt… ezt csakugyan nem tehetem. Tehát az őszinteségem, hogy annyira egynek éreztem magamat veled, hogy hangosan gondolkodtam, hogy átlátszóvá tettem előtted a lelkemet, – édesem, ez lehetetlen. Hát nem magad mondtad, hogy szerelmem jelét nem csókjaimban látod, hanem az életem föltárásában? Minden vallomásomat nem a kérdésed előzte meg? Istenem, most szerinted tolakodó, kellemetlen fecsegő voltam?

A nő: Ugy-e, kár volt beszélnem? Joggal szememre lobbanthatod következetlenségemet.

Az ember: Erről nincsen szó. Nem tartozol következetesnek lenni. De magyarázatot kérhetek kijelentésedhez. Amennyire visszaemlékezni tudok, sohasem mutattam magamat másnak, mint vagyok. Nem hazudtam magamra erényeket, melyek nincsenek meg bennem, sőt azokat a tulajdonságokat, melyek megragadtak, sem fitogtattam előtted. Szerényen és tisztelettel, melegen és egyszerüen közeledtem hozzád, s okom volt hinnem szerelmed állandóságában, mert te sem kelletted magadat.

A nő: Igaz, igaz, hagyjuk ennyiben.

Az ember: Lehetetlen, édesem. Kell, hogy megértselek. Miben csalódtál? Mit hittél rajtam, bennem másnak?

A nő: Mit? Semmit. De ez a semmi, – nos, hát igazad van. Érts meg. Olyan vagy, amilyennek mutattad magadat. De én másnak néztelek. Az egész, az általánosság, – ó milyen gyönyörű, férfias jelenség! De részletezted, – ezt az egészedet behelyezted a valóságos életed folyamatába, s akkor – nem hiszem, hogy képes volnál megérteni.

Az ember: Csak beszélj, talán mégis.

A nő: Azt tudtam felőled, hogy boldogtalanul házasodtál. A feleséged megcsalt s te magadra vetted a hibát. Eltartod, mintha most is a feleséged lenne. Ez szép, ez nemes. De aztán elmondtad a részleteket. Hónapokon keresztül az orrodnál fogva vezetett, s egy elcsapott cseléd világosított föl. Ez kicsinyes, ez bornirt, ez nevetséges. Elmondtad, hogy a feleséged, míg nem tudtál semmit, mindenféle kifogással távol tartott magától. S utólag értetted meg összerázkódását, ha gyanutlanul megcsókoltad. Utált. Egy másik asszony utált! Egy rossz asszony, egy közönséges tucatasszony utált és én szeresselek. Kincsnek érezzem azt, ami másnak nem kellett. S egy közönséges, buta asszonynak nem voltál elég ember, s nekem légy a legelső ember!

Az ember: Ah!

A nő: Igen, hiúság. Igen, egy kis szégyenkezés azzal a másikkal szemben, aki eldobott. Minek gondolhat az engem, akinek gazdagság az, ami neki hulladék? De több hiúságnál, több szégyenkezésnél. Azt hittem, hogy velem szemben vagy olyan, mint vagy, s kisült, hogy az odaadásod, a lelki közösséged voltakép a mód, amelyen te szerelmes lenni szoktál. Nem nekem tárod föl lelkedet, hanem annak, akivel ölelkezel. Milyen más az, amit képzeltem: egy erős férfilélekről lepattantom a zárat s beléláthatok. Nekem megmutatja, amit mindenkivel szemben titkol. S íme, a nekem szóló levél helyett egy kávéházi újságot látok, melyhez mindenki jut, aki utána nyúl.

Az ember (bólongat): Értem, értelek.

A nő: Olyannak láttalak, mint festményen az erdőt. Egész, gazdaglombú, tömör, dacos és tele sejtett veszedelmekkel. S olyan vagy, mint egy erdő, de utak vannak belé vágva, sárosak, ha esik az eső, s az egyetlen veszedelem, hogy pókhálós lesz a ruhám, arcomat összeszurkálják a szúnyogok. Hiszen az vagy, aminek néztelek, de nem olyan.

Az ember: Hm. (Gondolkodás után, gyöngéden, egyszerüen.) Értem, ezen csakugyan nem lehet segíteni. Igazán lehetetlenség az, ami visszaadhatja bennem való hitedet.

A nő: S most következik, amit előre mondtam: tehát istenhozzádot mondasz, s Isten tudja milyen szerencsésnek érzed magad, mert tört szíveddel hagysz el, lelketlenül.

Az ember: Elhagylak? Nem, ez még lehetetlenebb.

A nő: Hogyan? Hát mi lesz??

Az ember: Volt idő, amikor nem szerettél, s én lábaidnál ültem. S most ismét lesz idő, amikor nem szeretsz, s én a lábaidnál ülök. Ami közben volt, az nem volt. Hogy az enyém voltál, nem zárja ki azt, hogy elérhetetlen légy számomra.

A nő: Megint egy vonás, mely nemes és férfias és melytől félek. Oly könnyen fékezheted magadat? S rólam föl tudod tenni, hogy adjam az elérhetetlent, mikor te tudod legjobban, mennyire égek, ha közelembe jutsz?

Az ember (mosolyogva): Megnyugvással tudtam meg, hogy égésed közben igen hideg és jó megfigyelő voltál.

A nő: Én?

Az ember: Igen. Mi másnak tulajdonítsam véleményednek ezt a megváltozását? S jól figyelted meg, igazad van, én voltaképen igen közönséges ember vagyok. Köszönöm, hogy ez a fölfedezés téged meglep, – én sohasem tartottam magamat másnak.

A nő: Ne beszélj így magadról. Fáj minden szó, amit magad ellen mondasz. Úgy mondod, mintha szeretném ezeket hallani, s ezért mondod.

Az ember: Azért mondom, mert igaz. S lásd, ha tudnám, hogy egy hazugsággal, tettetéssel visszahódíthatnálak, nem hazudnék, nem tettetnék.

A nő: Nem? Pedig kétségbeesésemben erre gondoltam: ha leplezné magát, ha újból olyannak látnám, csak egy pillanatra is, mint akkor, a saját kiválóságától szenvedőnek.

Az ember: Ezt nem fogod többé látni. Most már őrizkedni fogok olyan hatástól, melyben alkalmad lehet későbben csalódni.

A nő: S kibírod ezt?

Az ember: Miért ne?

A nő: Olyan erős vagy?

Az ember: Olyan közönséges vagyok. Csak a rendkívüli emberek érzelme pattan ki drámává, a közönséges ember rosszul érzi magát, de pontosan jár a dolga után, fizeti adóját, s ha a szerelem már nagyon fojtogatja, hát nagyokat iszik, olykor ledér nők is segítenek rajta.

A nő: Nem. Esküdj meg, hogy erre nem vetemedel.

Az ember: Esküdni? Erős szó. Inkább egyszerűen megigérem.

A nő: S az igéreted olyan, mint az eskü?

Az ember: Csak közönségesebb.

A nő (nyakába ugrik): Ó te drága, erős szerelmes emberem!

Az ember: Mi ez?

A nő: Ez én vagyok, ez te vagy, ez azt jelenti, hogy megtaláltalak, azt, hogy te vagy a világ legerősebb embere, mert képes voltál a lehetetlenre.

Az ember: Drágám, beleszédülök ebbe a fordulatba, de nem hiszem el. Az imént olyanokat mondtál…

A nő: S most az ellenkezőjét érzem. Nem az én szeszélyem, hanem a te hatalmad az. Aki képes volt engem még erősebben magához láncolni akkor, mikor eltaszítottam magamtól, az több mint férfi, az…

Az ember (magához szorítja): Az szerelmes férfi!