A GRÓF.
I.
– Holnap már lesz szén – mondta a kis festő, mikor óvatosan kihallgatódzva a lépcsőházba, zajtalanul ajtót nyitott:
– Most lehet.
A kis színésznő azonban elmulasztotta a kínált pillanatot, s újból a fiú ajkához tapadt:
– Még egy csókot!
S az egy csókból egy óra lett, a bérkaszárnya keskeny lépcsőjén egyre kopogott a hazatérő munkásemberek, munkásleányok cipője, s éppen mikor a fiú visszatartotta a leányt:
– Most nem lehet…
Ez fölrántotta az ajtót:
– Mit bánom én!
S vakmerően, semmit sem törődve az utána forduló bámész tekintettel, letipegett a lépcsőn.
Másnap csakugyan már volt szén. A vaskályha vörösre izzott, s a fiú egyedül maradt. Egyre nézte a kis vas-zsebórát és szíve összeszorult. Ráheveredett ágyára és a lelke az ajtón kívül kóválygott, s vadászott minden neszre: most jön, most nem jön.
S terminusokat adott magának:
– Még tíz percet várok, s ha nem jön, akkor dolgozom, s tudni fogom, hogy nem jön.
A tíz perc elmult, s újabb ötperces prolongációt adott. Végül nagy sóhajtva fölkelt:
– Most csakugyan nem jön többé.
S a mappájához nyúlt. Ebben a pillanatban nyílik az ajtó, s beröpül a kis színésznő, kipirulva, agyonfázva, egyenesen a fiú nyakába.
A fiú: Azt hittem, most már nem jösz.
A leány: Ma még jöttem. Búcsúzni.
A fiú: Mit mondasz?
A leány: Búcsúzni. Megegyeztem a gróffal.
A fiú (ránéz hosszan, aztán elfordul): Az más.
A leány: Miatta késtem. Elkísért idáig is. Jártunk az utcán. Olyan szerelmes és mindent megigért. Rögtön át akarta adni a takarékkönyvet, de én nem fogadtam el. Majd holnap, mondtam.
A fiú: És holnap egy negyedmilliód lesz.
A leány (sóhajtva): Egy negyedmillióm, s nagy lakásom és hintóm, de ide nem jöhetek többé.
A fiú: És én fázni és éhezni fogok és rád gondolok és köszönöm a jó Istennek a meleget, melyet eddig adott.
A leány: S ezt ilyen nyugodtan mondod?
A fiú: Nincs máshoz jogom. Becsületesen megmondtad előre, hogy a jövőre ne számítsak. Megmondtam én is, hogy szerelmem sohasem fog utadon akadályozni. Ha egy szegény ember el akarna ütni a kezemről, azt megölném. De a gazdag gróf gazdaggá tesz, – áldja meg az Isten.
A leány: S nem fáj? Nem szeretnéd megölni a gazdag grófot?
A fiú: Nem. Aki olyan szép és olyan nagyravágyó, mint te, a gazdag grófhoz való, s nem a szegény piktorhoz. Ha belehalnék, sem tartanálak vissza.
A leány (sóhajtva): S én nem maradnék. Igazán szeretlek és olyan boldogok voltunk. De én nem férek be az örökös szegénységbe, én utálom a szegénységet, s szegénységben a szerelemnek is előbb-utóbb vége lenne. Nem igaz?
A fiú (keserüen): Igaz.
A leány: S mit fogsz csinálni?
A fiú: Amit eddig. Koplalok és dolgozom. És későbben talán nem koplalok és dolgozom.
A leány: Isten veled.
Megölelik, megcsókolják egymást. A leány zihál, a fiú zokog. Végül megembereli magát, s mint eddig, az ajtón hallgatódzik. A leány közben föltette a kalapját s belebujt a kabátjába.
A fiú: Most lehet.
A leány (hozzátapad): Csakugyan? Eleresztesz?
A fiú: Muszáj. Isten veled.
A leány (átfogja): Mondd, hogy nem eresztesz, kérjél, hogy maradjak!
A fiú: Nem tehetem. Csak akkor volna hozzá jogom, ha hozzátehetném: amiről ott lemondasz, azt én is megadom.
A leány: Igazad van. Isten veled.
És kiesik az ajtón.
II.
Másnap a fiú föl sem kelt. A kályha hideg, s az élete üres. Tudja, hogy jön a délután és nem jön a boldogsága. Hiába hallgatódznék, tudja, hogy nem jön. Sem ma, sem soha. S ekkor nyílik az ajtó és betoppan a leány.
A fiú fölugrik, magához szorítja és zokog.
A fiú: Visszajöttél? Nincs gróf?
A leány (fejét rázza): Még ma, utoljára. Elutazott, de holnap itt lesz.
A fiú (elfordul): Kár volt jönnöd.
A leány: Kellett jönnöm. Ma még a magamé vagyok.
A fiú (forrón): Köszönöm, ma még az enyém vagy.
A leány: Nem hiszem, hogy belenyugszol, nem értem, hogy így kell lenni.
A fiú: Egy negyedmillió! Ezt az akadályt nem győzhetem le.
A leány: S ha most azt mondanám neked, hogy maradj meg te is nekem?
A fiú: Ezt ne mondd nekem. A gróf megteheti, hogy átvesz tőlem, de én nem teszem meg, hogy lopjalak magamnak a gróftól.
A leány: Már megvan a lakásom.
A fiú: Szép?
A leány: Öt szoba, a Múzeum-utcában. Kísérj el.
A fiú: Soha!
A leány: De akarom, ma lakom ott először, akarom, hogy kísérj el.
A fiú: Jó.
S megindulnak együtt. A kültelekről a Múzeum-utcába. Csikorgó hideg van, a fiúnak nincs kabátja. A leányon új kabát van. Nem szólnak egy szót sem. A Múzeum-utcában egy nagy palota előtt a leány megáll.
– Itt. Az első emeleten.
– Világosság van.
– Várnak rám. A szobaleányom. Talán a kocsisom is.
– Akkor jóéjtszakát.
– Várj csak, egy pillanatra. Gyere el holnap délután négy órakor a Kossuth Lajos-utcába. A Váczi-utcába ne gyere, mert ott a gróffal leszek. A Kossuth Lajos-utcától ide kísérsz, a kapuig. Jó? Igy csak akarsz látni?
– Jó.
Milyen éjtszaka! Ma az utolsó nap, hogy a leány az övé. Holnap az utolsó nap, hogy még más férfikéztől érintetlenül láthatja. És azután? Azután összeomlik az önérzete. Nem tud nélküle élni. Csatangolni fog körülötte, meglesi messziről, de látnia kell, beszélnie kell vele. S ott van a Kossuth Lajos-utcában, s már jön feléje kipirulva és izgatottan.
– Vigyázz, – szól és félénken hátratekint – bement a Nemzeti Kaszinóba, de hátha utánam nézett? Olyan szerelmes, olyan féltékeny rám.
– Akkor ne kockáztass semmit. Elhagylak.
– Nem, maradj! Ha meglát, sem bánom.
S tüntetőleg megfordul s viszi a fiút a Nemzeti Kaszinó elé.
– Ez itt az autója, – szól – az a lila. Ebben fog engem is vinni. És azt mondta, hogy feleségül is vesz, mihelyt az édesanyja meghal. Mert az anyja nagyon gőgös arisztokrata, de ő nem.
A fiú sóhajt.
– Grófné is leszel, no lám.
– De addig nem hagylak, akarom, hogy mindennap értem jöjj, ide.
És mentek a Múzeum-utcába. S megálltak a kapuban, s fölnéztek az első emeleti kivilágított szobasorra.
– Ma este feljön, teára – szól a leány és összeborzong.
A fiú nem tud felelni. Megszorítja a leány kezét és elrohan.
Másnap a Kossuth Lajos-utcában a fiú nem mer kérdezni, a leány nem felel. Csak sápadt és az ajkai reszketnek. Másfél óra hosszat némán mennek egymás mellett, aztán hazakíséri a leányt, a Múzeum-utcába. A kapuból a leány visszahívja.
– Azt mondtam neki, hogy a fejem fáj, s erre elment.
A fiú megszorítja a kezét.
– Köszönöm.
S másnap úgy várta, hogy a tegnapihoz hasonlót halljon, de hiába várta. Ekkor tudta, hogy elvesztette őt, végképen.
III.
Egy hét mulva.
A leány: Háromezer koronát fizetett ruháért, húszezer koronáért ékszert vett. De ha veled találkozom, nem nyúlok ezekhez a holmikhoz. Kikötöttem magamnak, hogy régi ruháimban is járhassak. Nem akarok előtted máskép mutatkozni.
A fiú: Szeretsz még, drágám, és ez olyan jó, és mégis szeretném, ha elszakadnál tőlem. Milyen boldog lennél, ha én nem volnék többé az életedben.
A leány: Azt akarom, hogy mindig benne légy. Akarom, hogy lássál és fájjon a szíved. Mert vissza kellett volna tartani engem, s azt mondanod, a tied vagyok, jobb veled nyomorogni, mint mással duskálkodni.
A fiú: Talán belehalok, de ha még egyszer abba a helyzetbe kerülnék, még egyszer így cselekednék. Neked nem lett volna szabad az igazat megmondanod. Ha nem tudtam volna a grófodról, nem adhattalak volna oda neki.
A leány: S nem vetsz meg érte?
A fiú: Imádlak és szeretlek, mint eddig, és siratlak és tisztellek. Szegény leány nem állhat ellent a kísértésnek.
S még egy hét elmult, a fiúnak végig kellett hallgatnia a gróffal való pásztorórák történetét. Kegyetlen kéjjel adta be neki a leány, ő meg némán hallgatta, noha már irtózott előre a beszélgetésektől.
Egy este kegyetlenségi rohama támadt önmaga iránt. Egy félóra mulva jön a gróf, meg fogja várni. Hadd lássa a saját szemével, mint jön, mint megy föl, mint van otthon ez az ember, odafönt, az ő egyetlen szerelménél.
S a legközelebbi utcasarkon megállt, s várta a grófot. Ám alig állt ott öt percig, a kis színésznőt látta fölbukkanni a kapuban. Óvatosan körülnézett, aztán ellenkező irányban elsietett. A fiú megdöbbent. Mit jelentsen ez? Egy pillanat alatt mintha megértette volna. Olyan furcsa, hogy a leány egyre gazdagságról beszél és nyomát sem látja rajta. Egy iramodással a palota kapujában termett, s nézte a lakók jegyzékét. Az első emeleten egyetlen lakó volt, egy hírneves orvostanár.
Aztán rohant a leány után. Csakhamar rábukkant, amint sietve ment a Ferencváros felé, a régi lakásába.
– Egy szó sem igaz, megcsalt, hencegett! – gondolta a fiú, s düh fogta el. Ha most szembe kerülne vele, megfojtaná!
IV.
A kis piktor fantázia nélkül való ember volt, de most egész éjtszaka monologizált:
– Megcsalt, becsapott. Hencegni akart, hogy őt egy gróf negyedmillión megvásárolja. S ezért képes volt engem elhagyni, magától megtagadni. Mindennap kínpadra vinni a gróf boldogságának ecsetelésével. Mennyit hazudott! Istenem, hogy lehet ennyit hazudni? S mondhatott-e valaha igazat is az, aki ennyit hazudott?
– S most mit csináljak? Most tudom, hogy nincs grófja. Nem vesztettem el, de megtarthatom-e, mikor ilyen hazug? Erről már szó sem lehet. De a kínokért, miket végigszenvedtetett velem, meg kell lakolnia. Iszonyú bosszút állok.
Későn ébredt föl. Onnan tudta meg, hogy mégis aludt.
Munka nem kell. Hideg van. Van szene, de melegség nem kell. Sok pénze is van, harminc koronája. Nem kell. Semmi sem kell. Csak legyen már négy óra, a bosszú órája.
Lett négy óra, a bosszú órája. S ő ott van a Kossuth Lajos-utca sarkán, ahová a kislány rendelgette, ahol a grófja már nem láthatja, mert a Nemzeti Kaszinóba fordult be. Nevetett. Hátha a grófnak eszébe jutna egyszer az Országos Kaszinóba befordulni? Most látja, milyen szamár volt, hogy mindent elhitt. Azt a romantikus ostobaságot, hogy ő vele a régi szegény ruhában akar találkozni. Persze, mert új, jó ruhája nincsen. S neki nem tűnt fel, hogy viszont a gróf nem tartana drága pénzen finom szeretőt, hogy azután egy rongyos színésznőcskével sétálgasson a Váczi-utcában.
Már jön. Úgy, mint eddig. Kissé sietősen, menekülősen, hátra-hátra tekintgetve, hogy nem néz-e utána a gróf. Hogy tud komédiázni! Milyen jól alakít! Nem, nem szabad, hogy itt az utcán arcul üsse. Inkább ő is fog komédiázni.
– Istenem, – szorongott a kis színésznő – majdnem elkerültelek volna. Mindenáron most akart velem jönni, azt mondtam, hogy lehetetlen, az ügynökhöz kell mennem. Azt mondta, fölösleges, szól majd ő a Nemzeti Színháznál, s akkor szerződtetnek. Ekkor goromba voltam és ez használt. De maradj most mögöttem, míg nem szólok, félek, hogy gyanakszik s leselkedik.
– Ne félj, – szólt nyersen a kis piktor – magam láttam, hogy befordult a Nemzeti Kaszinóba.
– Láttad? – szól bizonytalanul a kis színésznő. – Hát hogyan láttad?
– Ugyan, ha gróf is, azért még nem láthatatlan, s ha látható, akkor láthattam is, mert van szemem.
A kis színésznő bizonytalanul néz rá.
– Milyen különös vagy ma!
Mire a fiú megrázkódik.
– Én? Különös? Dehogy. Azaz lehetséges. A helyzetem csakugyan szokatlan. Mert most valamire szántam magamat, amire sohasem tartottam volna magamat képesnek.
– Mi az?
– Hát egyszerüen, – azaz mégsem egyszerüen. Egészen rendjén van, hogy te eladtad magadat a grófnak. Minden szegény színésznőnek ez a karrierje. És ezért gazdag vagy, s ezért mondtam le rólad. Ez rendjén van így. S én koplalok s nem tudom megfizetni a szobabért. Ez is rendjén van. Aztán az éjtszaka eszembe jutott valami, ami nincs rendjén, de most már nagyon lerongyolódtam, s nem bírom ki tovább. Hát azt gondoltam magamban: mégis csak szeret engem, s mi ezek után is annyira összetartozunk, hogy… mondjuk, mint a testvérek. S én a testvéremhez mondom, – cudarság ugyan, mert mégsem a testvérem – de mégis mondom: nem bírom tovább, neked olyan sokad van s én már nem bírom. Adj nekem harminc koronát!
– Harminc koronát? – hebeg a kis leány, s megkövül. Ajka egészen fehér lett.
– Harminc koronát, – ismétli a fiú, s kegyetlen diadalmasság tölti el – csekélység, úgy-e?
– Csekélység, csekélység, – hebeg a kis színésznő – hogyne, de… tudod… megadom holnap…
– Ma kell, – szorongatja a fiú – holnapig talán éhen halok.
– Akkor ma – motyogja a kis színésznő és megtántorodik. – De nincs nálam, én nem hordok magammal pénzt.
– Ezt gondolom, – felel a fiú – hát úgyis meg kellene egyszer néznem a gazdag otthonodat, fölmegyek veled.
– Velem? – sikolt a kis színésznő. – Föl? Az lehetetlen!
– Miért? Hiszen hívtál akárhányszor.
– Igen, de most nem, most nem lehet. Mert tudod, a dolog úgy áll…
Eszébe jutott valami alkalmasnak látszó kifogás és ettől fogva vakmerően, bugyborékolva ömlött belőle a szó.
– A dolog úgy áll, hogy a grófom azt mondta, ne menjek ma haza, mert az édesanyja megtudta a viszonyunkat s a főkapitányhoz fordult, hogy engem tiltson el a fiától, és úgy tudja, hogy éppen ma délután…
Ekkor elhallgatott. Látta a fiú merev arcát, mellyel a szóáradatot hallgatta s megértette, hogy le van leplezve. Rémülten meresztette rá a szemét, majd a keze után kapott.
– Hazug! – sziszegte a fiú s kirántotta magát.
– Istenem! – sóhajt a leány s feje lekonyul. Két nehéz könnycsepp gördül végig az arcán.
– Bevallod? – vicsorog rá a fiú. A kis színésznő a fejével igent bólint. Ott álltak a Múzeum-körút kellő közepén, minden pillanatban a kocsik végiggázolhattak rajtuk, s nem láttak, nem hallottak semmit. Mintha otthon volnának.
– Most mit csináljak veled? – böki ki durván a szókat a kis piktor. – Most itt áll, aki a véremet itta, az életem hitét széttépte, akiért mindenre képes voltam, egy hazug, aljas teremtés, aki a szívembe mártja a késeket nagyzolásból, hencegésből, vagy nem tudom miért. Mit akartál ezzel a komédiával? Ezt jogom van tudni. Ezt meg kell mondanod, mielőtt elrúglak magamtól, különben meghalsz!
– Igen, ölj meg, – szól fölvillanó szemmel a kis színésznő – nagyon jó lesz.
A fiú végignéz rajta.
– Jó fogás, ez is komédia. Tudod, hogy nem öllek meg.
– Akkor vigy magaddal haza, hozzád és bocsáss meg.
– Soha!
– Akkor vigy magaddal haza és ne bocsáss meg. Ott, a kis szobában, a rongyos kis szobában, ó Istenem, hogy vágyódtam a rongyos kis szobád után.
– Nem én zártalak belőle ki.
– Akkor eressz oda be, még egyszer, utoljára, s ha ott is azt mondod, hogy elrúgsz, akkor megyek.
A kis piktor kacagott.
– Ördöngös fajzat. Azt hiszed, ott rám nézel, hozzám dörgölődzöl, s szenvedélybe gurulva elveszítem a fejemet. Tévedsz, lelkem, nálam már hiábavaló minden spekulációd.
– Nem, nem, – motyogja a leány – tudom, hogy vége mindennek, de meg akarok felelni a kérdésedre, meg akarom mondani, mért tettem. Rád se nézek, hozzád se érek, de itt nem beszélhetek, hiszen semmit sem hiszel, és tudom, hogy nem is hihetsz semmit. De ott mégis fogsz hinni, ott, ahol érzed, hogy valamikor igazat is mondtam.
– Talán ott sem – mormogja a fiú.
– De igen, azt, hogy szeretlek, azt ott mondtam és igaz volt.
A fiú lágyult, de durvaságba burkolta magát.
– Van ma mit enned? – kérdi szarkasztikus hangon.
Alig hallhatóan, fejét lehajtva leheli a leány:
– Nincs.
– Akkor meghívlak uzsonnára. Azért jöhetsz, hogy jóllakjál. Látod? Van pénzem. Tőlem többet kaphatsz egy napon, mint a grófodtól kaptál három hét alatt. Hehehe.
– Ne kacagj; az Istenért, ne kacagj, s ne alázz meg. Előbb meg kell tudnod az igazságot.
– Nincs igazság más, csak az, hogy éhes vagy. Nem kapsz tőlem mást, csak uzsonnát. Fejedelmi, nem, grófi uzsonnát kapsz. Harminckoronás uzsonnát.
– Ne, ne!
Hiába. A fiú vadul szaladni kezd, a leány lihegve utána. Befordul a csemegeboltba, s megrakottan jön ki.
– Huszonkilenc korona és ötven fillér. És pezsgő is van. A grófi kisasszonynak pezsgő kell. Hadd kapja meg – először életében.
S szinte őrült volt, s a kis színésznő félni kezdett.
– Bántani fogsz?
– Nem, ne félj, nem bántok előkelő hölgyeket.
– Ne, ne, csak verjél, üssél, kötéllel, a botoddal, csak ne beszélj így.
– Úgy beszélek, ahogy adva van. Én nem vagyok komédiás.
S ezentúl egy szót sem szólt. A hosszú úton végig a Thököly-úton s befordulva a lóversenytér mögött, siettek mint az árnyékok. Fel a lépcsőn kocogtak, mint az üldözött tolvajok. S beértek az ajtón, s lerogytak a székre.
– Ne tedd le az asztrakánodat, – szól a fiú – itt nincs központi fűtés. Ellenben igyál, ettől majd meleged lesz. És beszélj, attól majd melegem lesz.
Meggyújtotta a kis lámpát és kipakkolta az ételkincseket. Birkózott a pezsgő dugaszával, nem igen értett hozzá. Végül mégis sikerült s teletöltött két vizespoharat.
– Isten éltessen.
– Édes, – szólt a leány – iszom, eszem, meghalok, de félek. Ha ittál, akkor még iszonyúbb leszel s most már fojtogatja a szó a torkomat. Hadd beszéljek előbb.
A fiú fölhajtotta az egyik poharat s megtántorodott. Részegen hullt a székre.
– Most beszélhetsz. Most már részeg vagyok. Most talán még el is hiszem, amit mondasz.
A leány: Elhiheted. Nem is szép ahhoz, hogy hazug is legyen.
A fiú: Röviden. Mért hazudtál?
A leány: Talán nem is hazudtam.
A fiú (ordítva): Mit?
A leány: Istenem, csillapodj, hát hazudtam, nem azt akartam mondani, hogy minden igaz volt, semmi sem igaz, de én sohasem gondoltam, hogy hazugság. Olyan volt, mintha álmodtam volna.
A fiú: És én is álmodtam!
A leány: Nem, nem értesz. Istenem, hogy is mondjam, hogy megértsed? Olyan boldog voltam veled és mindig koplaltunk és mindig szegénységben. S színésznő vagyok és minden színésznő álmodik nagyságról és dicsőségről, és én tudom, hogy sohasem leszek nagy, mert rossz színésznő vagyok. Aztán az ember ebből a biztos örökös nyomorúságból mégis csak kivágyódik s akkor arról kezd álmodni, ami mégis lehetséges. Te mondtad, hogy nagyon szép vagyok s mások mondták, hogy csak akarnom kell és gazdag lehetek, jön a gróf, mihelyt hívom. S én nem tettem meg és tudtam, hogy sohasem fogom megtenni, mert téged szeretlek, s akkor kezdődött a dolog. Játszottam magammal. Álmodtam arról, ami nem lesz. Mindennap elképzeltem magamnak, milyen lennék, ha meglenne. Hogy jön a gróf és hí és én kinevetem. Aztán jön a gróf és egy negyedmilliót kínál. S elmondtam neked, mert kellettél partnernek, kellettél próbának, hogy helyesen álmodom-e. S te nem tartottad lehetetlennek, hogy nekem valaki egy negyedmilliót kínáljon, s akkor folytattam a képzelgést és büszke voltam, hogy hódítottam grófot, és büszke voltam, hogy ezt a lehetséges jólétet föláldozom neked, s szörnyen fájt, hogy te odaadsz, s aztán megtörtént, – aztán azt gondoltam…
A fiú (csöndesen): Mit gondoltál?
A leány: Aztán azt gondoltam, hadd legyen nekem is regényem, hadd érezzem át, mi az, csakugyan lemondani a szerelemről pénzért, – aztán tudtam, hogy én örökké szegény leszek, s ha öreg leszek, nem lesz semmi, amire visszagondolhatok, – aztán, aztán… megismertelek téged és fölháborodtam ellened…
A fiú: Te? Ellenem?
A leány (kiabálva): Igen, én ellened. Mert hogy én elhagytalak a grófért, az nem volt igaz, de hogy te lemondtál rólam a grófért, az igaz volt.
A fiú: Emmus!
A leány: Ó, mennyit szenvedtem. S amivel téged megkínoztalak, az az én kínszenvedésem volt. Hazudtam neked? Hazudtam magamnak is. Otthon, a nyomorúságos hónapos ágyamon tényleg átszenvedtem azt az életet, melyre engem kárhoztattál. Képzeletemben tűrtem a gróf undorító szerelmét s minden hazugság közepette igazán éreztem, hogy lelketlen voltál, hogy romlásba vittél, mert te igazán rám mérted volna a valóságban azt az életet, mely elképzelve is elviselhetetlen volt.
A fiú: S ha rá nem jövök, tovább folytattad volna.
A leány: Nem tudom. Talán beleőrültem volna. Valahányszor elváltunk, mind félelmetesebben kérdeztem magamtól: nem vagyok-e őrült, hogy ennyire átérzem a hazugságaimat? Mind kisebb-kisebb lett a valóság és a képzelgés határa, mind jobban-jobban hittem el magam, amit neked meséltem. Mikor azt mondtad, hogy láttad a grófot, megijedtem: talán már igaz is, amit képzelek? Vagy olyan erősen képzelem, hogy más is meglátja már?
(Néhány percnyi csönd. A leány kezébe temeti arcát.)
A fiú (csöndesen): Most már igyál te is.
A leány: Egy pohár vizet.
(Megkapja.)
A fiú: És én vagyok az oka?
A leány: Nem, nem. Nem tudom. Erre te csakugyan nem gondolhattál.
A fiú: És nem fogsz többé hazudni?
A leány: Miért kérded?
A fiú: Mert tudni akarom, hogy ezentúl hihetek-e neked?
A leány (karját a fiú nyakába fonja): Csókolj meg.
A fiú: Nem, míg kérdésemre nem felelsz.
A leány: Felelek, de ne lökj el magadtól.
A fiú: Nem mered mondani, hogy nem hazudsz többet?
A leány: Ha mondanám, jogod volna kételkedni benne. Igérem neked, hogy nem akarok többé hazudni.
A fiú: De fogsz?
A leány (csöndesen sír): Nem fogok akarni, de ne lökj el soha magadtól, akármit hiszel is mert a nő mindig hazudik annak, akit szeret.
NYOMOK A HÓBAN.
Egy kocsi elindult a Vigadóból s megállt az Andrássy-úton a mondott kapu előtt. Egy mama, egy báliruhás leány és egy fiatal úr szállt ki belőle.
– Jaj, be szép, – szólott a leány – esett a hó.
– Csak gyorsan, gyorsan – unszolta a mama, köpenyét összehúzva – meghűlsz a könnyű báli cipőben.
– Maga pedig menjen a kocsin haza, mert maga is meghűl – fordult a leány a fiatal úr felé.
– Igen – szólt amaz és megcsókolta a mama kezét.
– Isten vele, köszönjük a kíséretet. – Ezzel búcsúzott a mama.
– Tehát holnap – súgta a báli ruhás leány s megszorította a fiatal úr kezét, miközben belépett a kapuba.
– Holnap.
Ezt a leány már nem hallotta. A fiatal úr, háttal a kapunak, önfeledten nézte a havas trotoárt. A mama súlyos cipője mellett ott látta a kis lány finom lábanyomát. Alighogy besüppedt alattuk a tiszta hó.
– Hová hajtsak, nagyságos úr? – kérdezte a kocsis a kocsi ajtaja mellől.
– A pokolba – felelt a fiatal úr s odavetett neki néhány forintot.
– Ennél is jobb helyet tudok most magamnak – riposztozott az jókedvvel s már a bakon ült s vígan elkocogott.
Menjünk gyalog. Hány óra is van? Kettő mult. Nevetséges volna most hazamenni. A sok tisztesség után jól esik egy kis mulatság. Járjunk a hóban, oly szépen ropog a báli cipő alatt.
Pugris emberek ezek a budapestiek. Ime egy hosszú út és senki se jár rajta. Pedig milyen gyönyörű így, habos fehér bevonattal, a nyesett vadgesztenyék ága szépen kristályokkal kirakva, a csúcsos háztetők, geometriai egyenletességgel kipárnázva. S ím előtte ez a tiszta, érintetlen fehérség, melyben lerajzolódik a lába nyoma. Sohase látta szépnek az Andrássy-utat, aki most nem látja.
Hogy mi köze hozzá, hogy mióta bámulója ő a városi téli tájképeknek, azt nem tudja. Az ingét átizzadta a Vigadóban, ha kérdezné valaki, hogy mulatott, azt kellene felelnie: sohse halunk meg. S hogy abból a kocsiból kiszállott, orra előtt becsukódott a kapu és ő kicsöppent az aszfaltra, mintha elkomorult volna, mintha nem is lett volna soha jókedvű. Nézi a fehér havat és keblében fekete hangulatok rajzanak. De rossz is egyedül maradni!
Legjobb volna hazamenni és egyet aludni a mámorra, mely már elmult és a csömörletes melankóliára, mely most gomolyog benne. – Csodálatos. Olyan kékes, világító a levegő, az ember azt hinné, hogy e fehérségben újságot is bírna olvasni. És fölötte a hófelhős ég, melyen csillag nem látszik. Egy tiszta, világos éjtszaka, mely csillagtalan. Hát nem elég ok ez a melankóliához?
Megrázza magát. Eh, vigye az ördög. Nem azért örült ő két héten át ennek az estének, hogy álmos macska módjára a kuckóban búsulva fejezze be. Fütyülve, dalolva, jókedvvel, vagy legalább is berúgva fog hazamenni. Eb, aki búsul!
De milyen pompás város is ez a Pest. Minden bolt be van csukva. Ha csak ez a kocsis-kávéház…
Miért ne? Hiszen úgy sem vágyódik tisztességes emberek közé.
Benyit. Milyen bűz, milyen piszok! Néhány asztalnál néhány részeg ember bóbiskol, előttük söröspalackokból egész battéria. És a kassza körül, az egyik asztalnál fehérruhás, kékszalagos leányok egy bogban, akik, mihelyst ő belépett, egyszerre csak sürögni-forogni kezdenek s alig, hogy leült az egyik asztalnál, eldefilíroznak előtte.
Még rosszabbra válik a kedve. Hiszen ez még unalmasabb, szomorúbb hely, mint a lakása, éppen csak piszkos. Eh, nem ér semmit, az ember még csak meg sem fojthatja a rossz kedvét.
– Parancsol?
– Teát.
– Én is innám egyet, – szól az egyik fehér ruhás leány s melléje ül. – Szabad?
– Bánom is én.
– Gyula, egy teát cognaccal. Vagy két cognaccal. Akarom, hogy maga is igyék.
– Bánom is én!
– De szép szegfűje van. Nekem adja?
– Bánom is én!
Csak akkor rezdült meg, mikor a leány már kezében tartotta a virágot. Hiszen ezt holnap másvalaki fogja tőle elkérni.
– Adja vissza a virágomat, fizetek érte még egy pohár cognacot.
– Jó. Gyula, hozzon még két cognacot!
Koccintottak, ittak. Nagyon rossz volt a cognac.
– Honnan jösz? – kérdi a leány s bizalmasan közel vonja a székét.
– A holdból – felelt kedvetlenül.
– Jaj be kedves vagy! Szervusz!
– Eredj a pokolba – dörmögi, de mégis koccintott és ivott.
A leány most már nem szólt a pincérnek, csak a szemével intett s újból tele cognacos poharak álltak az asztalon.
– De többet nem iszunk, – szólt nyersen s fölhajtotta a poharat. Már nem is érezte, hogy olyan irgalmatlan rossz.
A leány megfogta a kezét.
– Milyen úri kezed van!
– A Váci-utcán vettem.
– Jaj be jó! Aztán mindent a Váci-utcán vásárolsz?
– Természetes.
– Mi a foglalkozásod?
– Suszter vagyok.
– Nagyszerű, akkor csinálhatsz nekem is cipőt.
Ekkor a fiatal úr a szemébe nézett a lánynak. Rövidesen el akarta parancsolni az asztaltól.
A leány szeme fekete, csillogó volt és festett ajka biztatóan mosolygott. Nem valószínű, hogy szépség, de fehér ruhában, kifestve s a kávéház gázvilágítása mellett nagyon szépnek látszott.
Eh, bolond volnál, ha elküldenéd. Hiszen mulatni akarsz!
Átkarolta a derekát és magához vonta. A lány szabadkozott.
– Később, ha nem lesznek más vendégek.
– Mi közöd hozzájuk?
– Szégyellem magamat.
– Ah, te ártatlanság. Hiszen tudja mindenki, hogy a vonód szappanos.
– Ó nem, én nem vagyok figuráns. Konzervatóriumba jártam.
– Aztán hogy kerültél ide?
A lány egy pillanatra mintha megváltozott volna, szinte komoran szólt:
– Ne beszéljünk erről, hiszen mulatni akarunk!
S már ismét nevetett, úgy, mintha egészen el akarná vonni a figyelmét e témától, átfogta a nyakát és arcon csókolta.
– Akkor pezsgőzzünk.
– Helyes, pezsgőzzünk, a pezsgőnk igazi francia, nem olyan, mint a cognac.
A pezsgő szóra a többi lányok fölkerekedtek s mind az asztal körül tolongtak.
– Mi is kapunk?
– Nem bánom, hanem maradjanak csak ott, ahol voltak.
A szomszéd asztalnál egész kis tivornya kerekedett, a leányok mohón habzsolták a pezsgőt, a fiatal úr összeütötte poharát a lányéval s ivott. A pezsgő valóban jó volt.
Amint letette a poharat, a lelkében ismét elkomorult. Eszébe jutott, hogy ma már kocintott egyszer egy fehérruhás leánykával, aki szinte félénken vitte ajkához a poharát, mert ma ivott először pezsgőt. És olyan különös érthetetlennek érezte, hogy az a leányka most nyugszik fehér ágyában és édesen alszik, míg ő itt ül ezen a piszkos helyen, ezzel a másikkal… Hát miért is nem folytatódik azonosan az élet, mely azonosan kezdődik?
Mikor második poharát fölhajtotta, elkeseredetten kiáltott föl:
– Ilyen az élet.
Amit a lány alaposan félreértett s nevetve tette hozzá:
– De lehetne még rosszabb is.
Ezzel kezdődött a mámor. A pezsgős palackok egymás mellé sorakoztak, mint a kocsis asztalán a sörösüvegek és a fiatal úr kezdett duhajkodni. Nem volt jókedvű, sőt fekete gyásznak érezte a hangulatját. Mintha kétségbeesett volna, olyanformán enyelgett a lánnyal, goromba hangon, durva öleléssel és undorral a lelkében.
– Hazakísérlek, – szólt.
– Jó, még egy üveggel igyunk, aztán mehetünk.
Megittak még egy üveggel és mentek.
A kékes fehérségbe bevegyült már valami tompa pára, reggeledett.
– Menjünk kocsin, – szólt a lány.
– Nem, jól esik a gyaloglás.
És karonfogva mentek az Andrássy-úton.
A kocsiúton tejeskocsik zörögtek végig, az utcasarkokon be-befordult egy-egy elburkolt szegényes alak, az úri publikumot ők egyedül képviselték, amint mámorosan, fázósan egymáshoz simulva végigmentek a keményre fagyott hón.
– Legyünk egészen állatok, – gondolta magában s amint lesütötte a szemét, furcsán érintette, meglátván még az úton a lakkcipője nyomát, mely egyenletesen, ellenkező irányban, mintha most sietne a kávéház felé.
– Nagyon fázom, menjünk már kocsin, – rimánkodott a lány.
Nem felelt.
– Ej, te egy csöppet sem vagy türelmetlen, – fakadt ki kedvetlenül a leány.
Hirtelen karon ragadta a leányt és visszatartotta.
– Ne lépj ide, – szólt szinte durván és megállt.
A kocsiúttól a kapuig apró lábnyomok rajzolódtak a fagyos hóban, olyan parányiak, olyan könnyüek, mintha egy fehér angyal tipegett volna ottan. A muzsikus lány épp az egyiket akarta eltaposni, ez rendítette meg. Mintha ez apró nyomoknak szemük lenne, úgy félt tőlük, úgy szégyelte magát. »Holnap!« csendült a fülében a kis lány búcsúszava és most már holnap van és ez a kis lány alighogy fölébred, már őrá gondol és várja, várja türelmetlenül.
– Csak nem akarod, hogy itt megfagyjak?
– Nem drágám, hanem ott van egy kocsi, abba te beleülsz és hazamégy. Itt van kocsira való.
A leány elvette a pénzt és hízelegve unszolta:
– Jöjj te is.
– Eredj!
– Ahogy akarod. Jó reggelt, te, te…
És meg akarta csókolni. Elhárította magától.
– Jó, jó.
A lány visszamosolygott rá s néhány lépésről kacagva intett a kezével:
– Szervusz, te… te… balek!
Ő pedig, mintha elejtett volna valamit, lehajolt és apróra nézegette a pici lábnyomokat.
– Mind megvannak – szólt magában s mintha megváltozott volna a lelke, vidáman, fütyörészve sietett haza.
NELLIKE GYÓGYUL.
I.
Nellikéről kisült, hogy nagyon beteg, hát fölpakkolták a gyorsvonatra és vitték egy kis hegy mögötti faluba, az öreg bácsihoz, meg az öreg nénihez gyógyulni.
A Nellike betegségének csakugyan a legjobb orvosság egy kis falu, nagy csönd és igen öreg emberek társasága. Ha három esztendővel idősebb volna, akkor tán citromos Olaszországba küldték volna, egy derék boldog fiatal férj társaságában. De bizony a kis lány még nagyon kicsi volt az ilyen illatos, hosszú úthoz, mindössze tizenöt esztendős. És már szerelmes. Hát nem szörnyű betegség ez?
Az úton a papa magyarázta neki:
– Ne félj semmit, kicsi lányom, nagyon jó dolgod lesz a nénikénél. Van ott egy gyönyörű nagy erdő, abba kedvedre sétálhatsz, küldünk zongorát is és a ládádban szebbnél szebb könyvek vannak. Nagyon hamar ki fogsz gyógyulni bolondos kis regényedből.
Nellike könnyes szemmel hallgatta ezt a sovány biztatást, egyszer csak fölugrik ültéből:
– Nini, papa, lónyáj! Hát a lovak is legelnek nyájban, mint a marhák?
– Hogyne, édes, csakhogy azt nem nyájnak, hanem ménesnek mondják.
– Jé, – csodálkozott Nellike egyre a lovakat nézve – aztán nem szaladnak el? Sohasem láttam még ennyi lovat egy csomóban.
Apa szíve örömben dobogott föl. Nini, hiszen máris vigasztalódott! Nem lesz sok baj a gyógyulásával. De a vonat tovarobogott, a lovak eltűntek és Nellinek szeméből ismét csöndesen pergett a könny.
Apa szíve szorult az aggodalomtól. Milyen gyermek és milyen nő! Babával fog még játszani, de, úgy látszik, nem felejti el soha azt a bolondos kis regényét.
A kis állomáson egy legény várt rájuk a kocsival. A bácsi beteg, nem jöhetett ki, a néni meg ápolja, hát szintén nem jöhetett ki az állomásra. Apuska megcsókolta a kis leányt, mert egy félóra mulva érkezik a budapesti vonat, azzal mindjárt visszautazik. Búcsúzóul még egyszer vigasztalta Nellikét, hogy nemsokára meg fog gyógyulni. Nellike sokat sírt atyja nyakán, aztán fölszökött a kocsira és kérdezte:
– Van ezeknek a lovaknak nevük?
Az egyik a Bimbó volt, a másik a Büszke. A legény közéjük csapott, s míg a könnyű bricska repülve vitte a sima országúton, a kis lány érdekkel nézte a lovak farkcsapkodásait és félhangon szólongatta őket:
– Bimbó, Büszke, Bimbó, Büszke…
Aztán megkérte a legényt, hogy adja át neki a gyeplőszárat, de csakhamar belefáradt. És akkor ismét gyűlt a szemébe a könny, s míg egyik kezében a napernyőjét tartogatta, másikával zsebkendőjét szorította arcához, elhatározta, hogy itt, ezen a szép vidéken hal meg.
II.
– Ne búsulj, – vigasztalta a néni – lesz társaságod is, majd meglátod. Nagyon finom, nagyon művelt úr.
– Kicsoda?
– Kiss Péter, a tanító. Nagyon derék, tudós ember. Sakkozni is tud. Ha városi jön a faluba, mindig a Kiss Péter tanító mulattatja. Abizony.
– Fiatal ember?
– Hogyne.
– Hát, ami az arcát illeti, olyan, mint a többi finom úr. Az igaz, hogy egy kicsikét púpos.
Nellike összecsapta a kezét:
– Púpos? Jaj, de szeretném már látni.
És a nénike nyakába ugrott.
– Édes nénike, hívja el rögtön a púpos Péterkét. Jaj, be szeretem én a púpos Péterkéket!
A néni rendreutasította az illetlenségéért és küldött Kiss Péter úrért. Azonban a lelkére kötötte Nellikének, hogy vele szemben ne illetlenkedjék. Amit Nellike meg is fogadott.
A tanító úr még az iskolában volt elfoglalva, Nellike fogta az ernyőjét s végigsétált a falun. Az ablakokból köszöntgették a pesti kisasszonyt, aki mosolyogva fogadta s majdnem minden portába bekukkant, mert mindenütt talált valami nevezeteset. Egy helyütt egy csomó gyerek volt együtt s homokból házat építettek. Nellike letette a napernyőjét és közéjük állt:
– Majd én megmutatom, milyen házat építsetek.
A gyerekek szájukba dugták az ujjukat s mozdulatlanul bámészkodtak rá.
– Csináljatok egy nagy golyóbist, de jó keményre gyúrjátok.
A gyerekek csak álltak, bámészkodtak. Az egyik vihogott, a másik ijedt szemmel nézett az idegen nénire.
– Hát mit tátjátok a szájatokat? Hamar fogjatok a munkához. Mert én vagyok a pallér és aki nem dolgozik, azt megverem.
Erre a gyerekek, mintha csak összebeszéltek volna, megfordultak, s vesd el magad, lélekszakadva iramodtak tova.
Nellike bosszúsan fogta a napernyőjét, szétdúlta az építkezésüket s még utánuk kiáltotta:
– Megálljatok, majd ha nem lesz rajtam fűző, úgy elcsíplek és megverlek, mint még soha. Illetlen, neveletlen népség!
S nagy haragjában visszafordult s ment hazafelé.
Nem tudom, mi ötlött a szemébe. Ettől fogva lehorgasztott fővel járt.
– Bandi, Endre, Andor, András – variálgatta az édes nevet, s mikor betért a kis úriházba, az arca tele volt könnyel, s maga sem tudta, hogy sírt.
– Az istenért, mi bajod? – kérdezte a néni.
– Meglátszik rajtam? Képzeld csak, néni, meg akartam őket tanítani házat építeni s a szemtelenek elfutottak.
– Te kis bolond, ezért nem kéne sírni. No gyere be, itt van már Kiss úr.
Nellike egy ugrással bent termett. A székről egy fiatal ember pattant föl és mélyen meghajolva köszöntötte:
– Aláz szolgája.
Nellike mind a két kezét nyújtotta elébe, aztán kíváncsian körülnézte, úgy hogy a szegény ember nem tudta, hová legyen zavarában.
– Igaz-e, hogy maga olyan szörnyen okos ember?
– Ó kisasszony, én csak egyszerű tanító vagyok.
– Be szeretnék én is tanítónő lenni; mindig megverném a rossz gyerekeket, és rossz gyerek mindig van. Maga is veri a gyerekeket?
– Én, kisasszony, ellene vagyok a botbüntetésnek.
– Nem is bottal, hanem kézzel. Kézzel sokkal jobban esik, nagyot csattan. Aztán mondja, mióta púpos?
A néni rákiáltott, a szegény ember belesápadt, de Nellike neheztelve függesztette rájuk a szemét:
– Hiszen nem illetlenségből mondom. Én nem is szeretném magát, ha nem volna púpos.
Aztán tömérdek kérdésre kellett megfelelni a tanító úrnak, aki igen együgyűnek érezte magát szemben ezzel a higanytermészetű kis lánnyal. Nem tudom, megismerné-e az utcán, mert lesütötte a szemét s a világért sem nézhetett volna az arcába.
– Aztán mulatságos az a sakk?
– A legnemesebb játék, kisasszony.
– Igenis, kisasszony.
– Majd holnap elhozza.
– Most is nálam van. Ha valahová megyek, mindig magammal viszem a sakktáblát.
A szegény embernek már nagyon melege lett s vágyó pillantásokat vetett az ajtóra.
– Maga szeretne már elmenni, Péterke úr, bizonyára éhes. Hát menjen, mára már megúntam a beszélgetést.
Péterke csak azt mondta:
– Kérem, kérem – s mohón a kalapja után nyúlva, távozott.
– Hallod-e, Nellike, ha te Pesten mindenkivel úgy beszélsz, mint a tanító úrral…
– Ó dehogy, nénike, én csak azzal beszélek úgy, akit szeretek.
Még nevetett, de mikor a szeretek szót kimondotta, eszébe jutott az ő nagy fájdalma és keservesen kezdett sírni.
– Az istenért, mi lelt?
Csak sírt, sírt és a fejét rázta, hogy semmi baja.
Vacsora után megcsókolta a nénikét és szobájába ment.
Másnap reggel kimenőre öltözködött. A kezében levél volt. A bácsi rászólt:
– Kinek szól az a levél?
Nellike elhalványodott, de csak visszanyelvelt.
– A bácsinak nem muszáj mindent tudni.
– De tudok ám mindent, s ha nem mutatod meg a levelet, nem is fogod föladni.
– Akkor nem adom föl. Inkább széttépem.
De nem tépte szét, csak eldugta a keblében.
Tíz óra után jött a tanító úr, sakktáblával a hóna alatt.
– Haragszik rám? A néni azt mondta, hogy illetlen voltam, pedig én csak szeretem magát.
A szegény tanító ismét elpirult és nem tudott válaszolni. Szó nélkül szedte ki a figurákat s mutatta, hogyan kell fölállítani.
Nellikét nagyon érdekelte a sakk. Igen jól jegyezte meg magának, hogyan mennek az egyes figurák, de azért a huszárral csak úgy ment, mint a toronnyal, s igen jól mulatott a mestere báránytürelmén, mellyel a hibákat kiigazítgatta.
– Ugy-e, maga engem nagyon butának tart?
– Ó kisasszony!
– Akkor tegyen nekem egy szívességet. Itt van egy levél (ezzel kihúzta kebléből, a tanító úr pirulva sütötte le a szemét), ezt adja föl. Az unokabátyámnak szól, de nem szabad senkinek se tudni, hogy írtam neki.
– Szívesen, kisasszony.
– Máskor is föladja?
– Amikor parancsolja.
– Maga nagyon jó ember és ezért már nem bosszantom többé.
Csakugyan, ezentúl igen jól bánt a figurákkal, s komolyan játszottak. De amikor Kiss úr elszedte a második tornyát, végigsöpörte a táblát.
– Eh, így nem játszom.
Igy mult el az idő.
Nellike majd sírt, majd nevetett. Sűrűn küldte a leveleket Kiss úrral, de választ hiába várt. A második hét után úgy érezte, mintha megtört volna kicsi szíve, s már nincs messze a halál.
– Péterke úr, – kérdezte egyszer, mikor az egy igen ravasz finálét mutatott neki – volt már maga szerelmes?
Péterke úr elejtette a királynét, amit a kezében tartott és halotthalvány lett. A melle zihált, a szeme könnybe lábadt. Alig tudott szóhoz jutni.
– Miért kérdi ezt, kisasszony? – hörögte végül és fölkelt.
– Mert az rossz, nagyon rossz – sírt a kis leány.
A tanító úr megrendült. A szegény félszeg embernek bátorsága támadt megfogni a kis lány kezét és a szeme tekintetét kutatta.
– Szegény, púpos ember vagyok, – szólt remegő hangon – nekem szerelmesnek lenni rossz, nagyon rossz.
– Ugy-e hogy rossz! Ó, hogy szeretem magát, amiért maga is azt mondja.
A tanító úr, ha Nellikénél van, fölöslegessé teszi a gardirozást. Az egyszerű falusi emberek különben sem gondolnak ilyesmivel. Egyesegyedül voltak mindig és Nellike könnyei szabadon folytak.
– Megcsalt, elfelejtett, – zokogta – én pedig itt meg fogok halni miatta.
A tanító úr nem tudott semmit se válaszolni. Csak nézte, nézte a zokogó kis lányt és az ő szemébe is gyűltek a könnyek. Nellike sírva állította fel a figurákat s az utolsó parasztnál már rámosolygott Kiss úrra.
– Most meg fogom mattolni. Ha nem engedi magát megmattolni, akkor haragszom.
Meg is mattolta.
A vakáció beállt és Kiss úr egész nap Nellikével volt. A szegény ember mind sápadtabb, zavartabb és félszegebb lett s szinte kétségbeesett, amikor Nellike megúnta a sakkozást. Mert ilyenkor beszélgetni kellett. A beszélgetés pedig kész tortúra volt.
– Hát mondja csak, Péterke, mióta szerelmes?
– Ó kisasszony, azt nem lehet megmondani.
– De én tudni akarom; csúnyaság, ha nem mondja meg.
– De, kisasszony, igazán nem mondhatom meg. Hiszen azt sem mondtam, hogy vagyok. Az ilyen púpos embernek hogy szabad szerelmesnek lenni?
Nellike részvéttel mondta:
– Igazán sajnálom, magába csakugyan alig szerethet valaki, de csak a púpja miatt nem.
De azért nyakasan visszatért a kérdésre: mióta szerelmes, kibe szerelmes, szép-e, akibe szerelmes? Egyszer aztán diadalmasan kisütötte:
– Hallja, Péterke, jó volna, ha egy púpos leányba szeretne bele, az bizonyosan viszontszeretné.
Végül, már szeptemberre járt és Nellike készült hazautazni, ismét előállt a kérdésével:
– Hallja, Péterke, az csúnyaság, hogy én el fogok utazni, s nem tudom, kibe szerelmes. Pedig én nem titkoltam maga előtt semmit.
Péterke küzködött magával, végül eszébe jutott valami:
– Majd az elutazás napján megmondom.
– Jó – szólt Nellike, s azóta egyre sürgette a nénit, hogy engedje már hazamenni. Andorról, Bandiról, Andrisról már szó se volt, úgy elfelejtette, mint a leckéjét.
A nagy nap végre fölvirradt. A Nellike málhája már csomagolva volt és Kiss Péter úr utoljára állított be a sakktáblájával. Nagyon halvány és szótlan volt, látszott rajta, hogy egész éjtszaka nem aludt.
Nellike elébe ugrott.
– Utazom, – kiáltotta – most mondja meg, kibe szerelmes…
Kiss Péter úr tétovázva nyitotta ki a sakktábláját.
– Ma már nem sakkozunk, meguntam a sakkozást. Most csak hamar feleljen, feleljen, mert már nagyon kíváncsi vagyok.
A púpos ember könyörgő tekintetet vetett rá.
– Kisasszony, ha jót akar velem, ne kérdezze. Föltettem magamban, hogy hazudni fogok, de nem tudok hazudni.
A kis lány rámeresztette a szemét, egy pillanatig gondolkodott, aztán mélyen elpirult. Eltalálta, hogy miért akart neki Kiss Péter hazudni és miért nem tud hazudni.
Odanyújtotta a kezét és nagyon komolyan szólt:
– Bocsásson meg, nagyon bolond voltam.
Majd mélyen elgondolkodott, mintha keresne valamit a lelkében, ami volt s nincs már. Révedezve, lesütött szemmel, szomoruan szólalt meg:
– Meg fog gyógyulni, meg fog gyógyulni, lássa, én is meggyógyultam.
És keservesen sírt.
A TÉMA.
Félnyolc óra felé már ritkul a délutáni vendégsereg s még nem gyülekezik a vacsorázó. Öreg asszonyok lyukas kannákkal és cirokseprővel háborgatják a még veszteglő néhány kávéházi vendéget, s a pincérek is barátságtalanabbak, mert nemsokára fölváltják őket s a még maradó vendégektől nem látnak borravalót. Az Aeroplán-kávéház ormótlan pillére tövében koppan a seprő, és Gondos Adél, a tehetséges írónő, összébb húzza térde körül a szoknyát, míg a tolla szárát elrévedezve szájába dugja. Félméternyire tőle, a szomszéd asztalnál ül Sulyok Imre, a még mindig tehetséges fiatal író és szintén szopja a penna végét.
Az irónő: Két korona és negyvenkét fillér. Ebből a kávéházi költség hatvankét fillér, marad…
Az iró: Ha megengedi, a kávéházi költséget majd én…
Az irónő: Mennyije van?
Az iró (pirulva): Ó, azt csak bízza rám.
Az irónő: Nem, Imre, azt nem bízom magára. Meg kell írnom a tárcámat, különben meghalok.
Az iró: De édes, azért a nyomorult húsz koronáért meghalni…
Az irónő: Azért nem érdemes meghalni. De hogy a tehetségem, a tudásom nem elég ahhoz, hogy húsz koronát szerezzek vele, az kétségbeejtő.
Az iró: Igaza van. Ez szomorú. De higyje el, a legtehetségesebb embernek is vannak napjai, amikor semmi sem jut eszébe. (Szerényen.) Például nekem sem s ma napom van. Ha nem liferálom le a tárcát, elveszítem a napomat.
Az irónő: Ó, maga meg fogja írni a tárcáját. Addig gondolkodik, míg valami eszébe jut. De én hiába gondolkodom, nekem nem juthat eszembe semmi.
Az iró: Ugyan! A maga tehetségével!
Az irónő: Hagyjuk a tehetséget, hiszen ha ebben is kételkednem kellene, beállanék gépírókisasszonynak, aki voltam. De miről írhatok én? Mit tudok én? Megírtam azt a néhány szegény szenzációmat, amit húszesztendős koromig átéreztem, s a végére jutottam, mint a készpénzemnek. És aztán? Hát lehet nekem még témám? Amióta írónő vagyok, miből áll az életem? Kis hónaposszobában fekszem, ébredek, eljövök ide a kávéházba, megyek a kiskocsmába, eljövök ide a kávéházba, s látom mindennap ugyanazokat az arcokat, hallom ugyanazokat a szólásokat, kérődzöm ugyanazokon a fogalmakon, – hol az élet, melyet megfigyelhetnék, hol vannak a hatások, melyek fantáziámat megtermékenyítenék? Igy élhetek száz esztendeig s nem tudnék semmit.
Az iró: Igaza lehet, de…
Az irónő: Nézze, volna is témám. Csak úgy kieszeltem. Egy grófnő megszereti a szabad művészéletet, s mivel nagy festőtehetsége van, elmegy a gazdagságból s az ecsetje után élne meg. Nem új gondolat ez, csak a magam sorsának a nagyzoló más miliőbe variálása.
Az iró: Remek téma!
Az irónő: Igen, de mit érek vele? Tudnom kellene, milyen egy grófnő és sohasem láttam. Tudnom kellene, hogy ebben a mi életmódunkban mennyi az elviselhetetlen nélkülözés egy grófnőnek, és sejtelmem sincs róla. És tudnom kellene, mennyit ér egy grófnői dilettánsnak a képe a hivatásos művészetben, s ehhez sem értek. Hát mit ér az én témám?
Az iró: Ebben igaza van, de lássa, engem sem igen avatnak be az arisztokraták a maguk természetrajzába.
Az irónő: Ó, az más, maga férfi, maga beleveti magát az élet forgatagába, magának nem is érték az előkelő világ. A férfié a világ, ide jár, oda jut, pezsgő, lüktető, változó képeket lát, él, tobzódik a benyomásokban és ha írni akar, akkor behúnyja a szemét s keresi: melyik élményét írja le?
Az iró (mosolyogva): Úgy! És lássa, én is itt ülök és nem tudom, miről írjak. Az élet forgataga. Miből áll az én forgatagom? Csak abból, hogy kapupénzt fizetek. Én is ugyanazokat az arcokat látom, ugyanazokat a szavakat hallom, csakhogy nem reggeltől estig, hanem déltől hajnalig. Azt hiszi, azokon a helyeken, ahol én megfordulok változatos az élet? A színház kulisszái, az éjjeli mulatók alakjai és eseményei csak változatosaknak festenek, de mindig ugyanazok. Egy hangos és tarka egyformaság, és époly kevéssé táplálja a lelket, mint a nyárspolgár egyenletes tempójú mindennapja.
Az irónő: Ó, én ott sok mindenfélét látnék, mert még nem láttam. Maga megszokta ezeket a miliőket, azért nem látja őket.
Az iró: Hát mért nem nézi meg? Hiszen szabad és nincsenek előítéletei.
Az irónő: Mert lány vagyok s a férfiak ordinárék. Egy magában élő lányban ki keres tisztességet? S mert magamban élek, mért mondjak le a tisztesség jogáról? Nem mutatom magam, mert a férfiak nem elég előkelő lelkületüek, hogy el is higyjék, hogy mutathatom magamat. Már az is, hogy mindennap itt vagyok a kávéházban, lealáz. Az emberek úgy néznek és lenéznek! Majd mindennap arcul kellene vágnom néhány alakot, akik újságot mutogatnak, hogy majd abban apróhirdetnek, hol és mikor mutatkozhatnak be.
Az iró: Ezeken túl kell magát tennie.
Az irónő: Miért? Nem élhetek az irodalomnak ugyanazzal a tisztességi igénnyel, amely kijár minden kereskedőnének? Túl kell magamat tennem rajta? Nem akarom, nem szabad magamat túltennem rajta. Én az irodalommal emelkedni akarok, azt akarom, hogy jobban megbecsüljenek, nem pedig hogy egy sorba helyezzenek a kokottokkal.
Az iró: Milyen gyönyörüen beszél és mennyire igaza van. De nálunk, – lássa, más országban maga tudná, milyen egy grófnő, mert bejáratos lehetne az előkelő társaságokba, éppen mert írónő. S nekem sem kellene meghatva lennem, ha egy bankdirektor a vállamat veregeti. Itt minálunk – üresség, üresség, üresség. S elvesztem a napomat, most már biztos vagyok benne, hogy nem leszek többé szerdai tárcaíró.
Az irónő: Ne hagyja el magát, nálam érthető, mert még az elején vagyok az útnak, de ön… edzett.
Az iró (csüggedten): Én ki vagyok írva. Mint egy üres palack.
Az irónő: Szegény fiú.
Az iró: Nincs élet. Lássa, Sárika, ami volna, az sincs. – Itt ülünk egymás mellett nap-nap után – két asztalnál…
Az irónő: Hát jöjjön át, úgy sem írunk.
Az iró (hozzáül): Köszönöm. Igy ülünk együtt nap-nap után, s köztünk a legigazibb kollégialitás van, olyan barátság, mintha… mintha csakugyan maga nem volna más, mint kolléga.
Az irónő: S hiszi, hogy a többi ezt elhiszi nekünk? Gondolja, hogy nem ingerkednek velem, maga miatt?
Az iró: Tudom, hogy igen, de mióta afférom volt…
Az irónő: Én miattam volt? Ó, most már értem.
Az iró: Most már minek tagadjam? És olyan boldog voltam, hogy fejbe vágtak magáért.
Az irónő: Szegény fiú. Milyen jó hozzám.
Az iró: És lássa, annyi mindenféle járja át a lelkemet, – az eszemet is, a szívemet is – ebben az ürességben mégis van valami, amitől nem is érzem, hogy üresség van, csak amikor témát keresek. Mintha ez a kávéház a világ közepe volna, s minden mi körülöttünk zsibongana, zajongana, fontoskodnék, pedig voltaképen a világ csak két dologból állana: magából és abból, ami érzést bennem kelt.
Az irónő: De Imre.
Az iró: Ha nem volnánk kollégák, ha maga nem lenne egészen elhagyatva, ha nem állna az eset, hogy elfordul tőlem és soha többé kezet sem fog, akkor… akkor megkockáztatnám, hogy engem is a többi közé sorozzon.
Az irónő: Soha! De ne folytassa.