Az iró: Igaza van. De Sárika… édes Sárika…
Az irónő (kezét nyújtja, az iró megragadja, az irónő megszorítja): Engedje el. (Még szorosabban fogja az iró kezét.)
Az iró: Sárika, édes… én megbolondulok a boldogságtól… s mi üresnek találjuk az életet? Csak őszintéknek kellett lennünk és lássa, gazdagok vagyunk. Mit gondol: ült még valaha két ember így együtt, vallottak egymásnak valaha így szerelmet, mint mi?
Az irónő (boldogan): Csakugyan. Igazán szeret?
Az iró: Mindhalálig. Te drága!
Az irónő (pirulva, mosolyogva): Ne itt, csöndesen. Most legjobb lesz, ha magamra hagy… annyira föl vagyok kavarva…
Az iró: Szeretsz?
Az irónő: Szeretlek! De most menjen, menjen!
Az iró: Boldogan! (Elrohan.)
Az irónő (behúnyja szemét, kétszer sóhajt s lázasan a tollhoz nyúl): Megvan a téma!
PHYRNÉ.
Hát jöjjön ide közelebb, gyújtson rá és fujja a füstöt felém, mert magam nem cigarettázom ugyan, de szeretem a cigarettafüstöt. S most ne fecsegjen nekem ostobaságokról – komolyan akarok beszélni. Mert maga nem udvarolt nekem soha, nem is érdemes magával máskép beszélni, csak komolyan. Előbb valamit mondok magának. Elhiheti mert asszony vagyok, olyan asszony, akiben minden női fajtából van legalább egy vonás. Hát mondok magának valamit. Ha nem udvarol mindenkinek, akkor ne udvaroljon senkinek, ha nem akarja az illető vesztét okozni. Ha a maga fajtájú ember udvarol, csak komolyan, rettenetesen komolyan veszi minden nő. Akárki másba, époly ledér módon szerethet, mint szeretik őt, de a komoly emberbe csak halálosan. Tehát ne tréfáljon soha.
És most őszintén bevallom magának, hogy csak azért nem ismétlem meg öngyilkossági kísérletemet, mert félek, hogy sikerül. Első alkalommal, isten bizony, meg akartam halni, hiszen csak egy félmilliméteren mult. Igaz, ha főbelövöm magamat, biztosabbra mentem volna, de mikor a revolvert a homlokomnak szegeztem, megijedtem, hátha kigyógyulok s el leszek csúfítva? Hiúság volt, elismerem, ha annak mondja, de ha nem szól semmit, akkor másnak tartom: tiszteletnek, mellyel a szépségemnek tartozom. Nemcsak maguk rücskösök vették észre, de magam is. Én szerettem és tiszteltem; nőnek a szépsége a lelke. Az arc, a termet szabja meg, hogy milyen legyen a női lélek. Ha Pálmai Ilkának görög orra volna, nem volna Pálmai Ilka, s Gretchen, ha fekete lett volna a haja, azt a bolondos Fausztot ő bolondította volna. Ó az én szépségem szinte külön egyéniség. Barátnőmnek tartottam, most is elülök a tükör előtt és udvarolok neki. Beszélgetek vele s olykor elkap az indulat és veszekszem vele. De higgadt vérrel imádom és hálálkodok neki: légy áldva, te fekete tömött haj, te szem, melyből a szenvedélyem kiég, rózsás, gömbölyű orcák, amelyek segítettetek meghódítani, akit szeretek, lágy harmónia, mely jogot, módot nyújtott, hogy szeressek, lángoljak, szenvedjek és kárhozzam el. Ezzel a tűzzel, ezzel a forró szívvel milyen boldogtalanul nevetséges volnék kancsal szemmel, szeplős arccal és szalmaszín hajjal. De igen, lángoltam és győztem, küzdtem és diadalmaskodtam, a keblemre borult, akit szerettem s a lábaimnál hevertek mind, mind, akikkel szóba álltam, magát kivéve – maga utálatos!
Az uram is olyan komoly ember volt, mint maga, kiállhatatlan, pedáns, halvérű. Szamár leány voltam, csupa parázs a lelkem, beleszerettem s majd megfagytam mellette. Nem is kellett volna, hogy megcsókoljon, csak vert volna meg, hogy az erejét érezzem. De udvarias volt és vigyázott az egészségemre. Otthagytam, nem is annyira a gavalléromhoz, mint hozzá való szerelemből. Igazán mondom, annyira szerettem azt a hüllőt, hogy nekem már mindegy volt, akárki, de valaki zárjon szenvedélyesen a szívéhez. Nos és ilyen szamaritánusok akadnak tucatjával, akadtak is.
Nevetnem kell. Ha akkor, mikor az uramat elhagytam, magába botlottam volna, alkalmasint prédikált volna nekem: asszonyom, szívesen állok rendelkezésére, mert maga szép, én meg fiatal vagyok, de nem érdemes miattam szakítani a békés családi élettel s a világ becsülésével. Miért nem találkoztunk akkor? kinevettem volna magát s megfogadtam volna a szavát. De nem magába botlottam, hanem az infanterista főhadnagyba. Lássa, a sok bolondság között, amit elkövettem, ezt az egyet szégyellem csak: hogy engem is a színes posztó csábított, a drapp-nadrág, mely alatt befáslizott lábszárak reszkettek a reumától, a sötétkék kabát, mely sok vattát takart és vékony dongákat. Lássa, akkor szerettem volna meghalni, mikor a katona izmatlan karjaiba dőltem, a csalódástól és szégyentől meggyötörve; ó, ha akkor fegyver akad a kezembe, most igazán nem ülnénk egymás mellett. Igy csak egyszerüen félrerúgtam a nyomorultat, aki nagyon örült ennek, mert hiszen úgyis csak egy esti programmját voltam hivatva betölteni.
Nos, aztán megindult az életmód, melyet most is folytatok. Az uram egy árva szóval sem fakadt ki ellenem, egyszerüen kiutalványozta nekem a hozományomat s megjegyezte, hogy a neve viseléséről ha leteszek, évenként kétezer forintot ád. A nyomorult; hogy szerettem én akkor azt a jéghideg embert, hogy megöltem volna a flegmájáért, szívtelen gavallérságáért. Ha ez a jégcsap akkoriban kutyakorbáccsal végigver, ha ellök magától, ha válópört indít: térdencsúszva kértem volna bocsánatot s ha doktrinárságában megbocsát, a rabszolgája lettem volna s inkább eret vágattam volna, semhogy megcsaljam. De így?
Hallja maga, mondjon már valami frivolságot, legyen egy kicsit cinikus, vagy szemtelen, mert, isten uccse, megharagszom. A maga részvevő komolysága, mellyel hallgat, föllázít. Másnak nem tudnék annyit mesélni, mert már a tizedik szónál meg akarna ölelni, vagy ajánlkoznék legalább vigasztalónak. De hát igaza van, azért mondok el magának mindent, mivel hallgat.
Hát folytassuk. Az uram két esztendővel ezek után meghalt. A temetésén ismerkedtem meg magával. Tele volt a lelkem daccal és kétségbeesett dühvel a halott iránt. Ezt is az én megalázkodásomra tette: meghalt, hogy ne is gondolhassak rá, mint élő emberre és bujkálva kell a temetésére mennem, ahol nincs helyem a nevető örökösök között, de ott kellett lennem. S akkor maga üdvözölt engem komoly tisztelettel, ahogy a becsületes asszonyokhoz közeledik, egy szavával, egy hanglejtésével sem éreztette, hogy velem szemben többet engedhetne meg magának, mint mással szemben. Megdöbbentem. Mintha a holt uramat magában ismertem volna meg, az ő komoly, puritán szabadelvűségét. És este mulatság volt nálam, pezsgős vacsora és orgia és maga eljött s magától értetődőnek találta, hogy én az uram temetése napján mulatok. Megvallom, maga imponált nekem. Az életmódja olyan, mint egy karthausi baráté, a gondolkodása modern, mint egy léhűtőé. Nem vett részt a bolondságaimban, de nem fintorította az orrát. Azt hiszem, ha az uram lett volna, magától is megszöktem volna.
S játszotta életemben azt a szerepet, melyet az uram játszott addig, bosszantott, izgatott és vonzott a béka-lelkületével. Csakhogy közelebb volt hozzám, kifakadhattam ellene és összeszidhattam. Azt hittem, hogy gyűlölöm magát; sokszor szerettem volna megfojtani, amiért mindent, mindent el kellett magának mondanom. Kémleltem az arcát, mikor erről vagy arról a lovagomról beszéltem magának: nem mozog-e rajta valami, ami gyöngeségre, izgalomra vallana. De semmi, semmi. Hát olyan csúnya vagyok, vagy olyan kényes az ízlése magának? S aztán nevettem egyet s gondolatban hálásan szorítottam meg a kezét; igaza van, ha a többiek közé áll, észre sem veszem, vagy époly hamar szakad meg a viszonyunk, míg így tartós, mint az őszi eső.
Hát tudja, mindent elmondtam magának, a legtöbbet látta is, de azért valamit még sem tud, azt nem fogja megtudni soha és azért nem ismer meg engem igazában soha, bár azt hiszi, hogy nagyon is jól ismer. Azok a fiúk, akikkel dolgom volt, igen kedvesek és hálásan gondolok rájuk vissza, bármilyen nyomorultak voltak is. Nagy szavak, esküdözések nélkül, kacagva kötöttük, oldtuk a viszonyunkat s nem lett belőle semmi baj. Fűszerezték az életemet, altatták a véremet s úgy tudom, maguk is igen jól mulattak mellette. Nem voltam szerelmes egyikbe se. Érti? Egyikbe se. Legkevésbbé Kálmánba, akiért meglőttem magamat. Nem hiszi? Nohát, nem is miatta lőttem magamat meg. Senki miatt. Vele tovább tartott a viszonyom, mint a többiekkel, de tudtam, hogy ennek is vége lesz. Aztán vége lett. Elment és én szerencsés utat kívántam neki. S mikor a vasútról visszatértem s intézkedtem az estéli mulatságról, mikor sorra jöttek a vendégek, Kálmánnak még az emléke sem kísértett. Végignéztem rajtuk s azon járt eszem: ki lesz most? Nem kellett egyik sem. De szerelem kellett nekem s tudtam, hogy mégis csak azok között valaki lesz. S ha ez elhagy, vagy megúnom, akkor egy másik, aztán megint egy másik s ez a gondolat egyszerre csak megundorított és eszembe jutott az uram. Mert higyje el, az asszony csak egyszer szeret, csak egyet szeret s azt örökre szereti. Ha csalja is, ha váltogatja is, az utódban is csak az elsőt szereti, ha elfelejti is, ha eltemetik is, a mását keresi és jaj neki, ha rá nem talál, százszorosan jaj, ha rátalál.
Emlékszik arra az estére? Odaültem maga mellé s maga azt kérdezte:
– Mi lesz most?
Nem tudom miért, ez a kérdés összeszorította a torkomat. Ha nem röstellek zokogni, a vacsora vígan folyt volna le, így bementem a hálószobámba és rám sütöttem a revolvert.
Most pedig takarodjék, mert elfog a düh és félek, hogy mondok valamit, amit nem szeretnék mondani. Maga az egyetlen, aki gonddal a hamutartóba koppantja a szivarhamut és ez a rendszeretet utálatos. Azt hiszem, ez a komoly, pökhendi flegma csak affektálás. Magának valami célja van velem, ki akar hallgatni, tanulni akar rajtam, én meg nem akarok tengerinyúl lenni. Eh, menjen, menjen, különben nem tudom, nem próbálom-e meg még egyszer! Pedig most élni akarok, vígan élni, mert az élet szép és a pezsgő jó. Igyék legalább egy pohárral!
Na, de most már vége. Azt hinné még, hogy különös okom van, amiért annyit fecsegek. Biztosítom, hogy nincs. Lehet, ha holnap jön, már ki is teszem a szűrét. Vagy elutazom, vagy – isten tudja mit, de menjen már, menjen már!
AZ ÖREG ÚR.
– Ó – szólt az öreg úr és mosolyogva a tárcájához nyúlt. – Ennyi az egész? Már attól tartottam, hogy szekundát kapott az iskolában.
S mosolyogva tette a szép leány kezébe a kétszáz koronát.
– Aranymucus! – szólt ez és kicsi, de vörös kezével belemarkolászott az öreg úr kövér, de fakó orcáiba, s cuppanós csókot nyomott a fehér bajusz alá. – Te vagy a legkedvesebb, a legszebb, a legaranyosabb ember a világon, s a vizsgán csak neked fogok játszani, s fölveszem azt a mályvaszín harisnyát, mely annyira tetszik neked.
– Angyal, – hebegte az öreg úr, – akit ömlengésében nem akarok zavarni, s ezért csak akkor keresem ismét föl, mikor már kilépett a kislány kapujából s az utcán megállva, összevont szemöldökkel néz végig a soron.
Hja, kétszáz korona. Mennyi is maradt? Ott nyomban kiveszi tárcáját s megnézi. Maradt még negyven korona papirosban. Első gondolata: szerencse, hogy a kislány nem kért háromszázat, mert zavarba jött volna. A kislánynak ugyanis azt kell hinnie, hogy neki nagyon sok pénze van, s nem szabad észrevennie, hogy nincs annyi, amennyi kell. A másik gondolata: honnan szerez holnaputánra ismét pénzt arra az esetre, mely éppenséggel nem valószínűtlen, ha a kislányt ismét olyan sorscsapás éri, melyet csak a koronák százaival lehet enyhíteni. A harmadik gondolata: ha nem tud holnaputánra pénzt szerezni, akkor inkább nem megy el a kislányhoz, mert nem teszi kockára boldogságát egyetlen kis pásztoróra kedvéért. Mikor ez a gondolat megérlelődött benne, az öreg úr határozottan elszontyolodott, s mikor elszontyolodott, megszületett a negyedik gondolata is, melynek már szavakban is adott kifejezést:
– Utálom magamat!
Ezzel hazament. Mindenki értheti, hogy amikor az ember önmagát utálja, akkor nincs a legjobb kedvében. Az öreg úrnál azt is mondhatnók: sőt ellenkezőleg. Mikor háza kapujához ért, megnézte az órát. Félkilenc, tehát egy teljes órával lekésett a vacsoráról. Ez nem volt éppen arra való, hogy fölvidítsa, mert az öreg úr mindig szereti, ha mások pontosak, s nagy patáliát szokott csapni, ha nem ő késik, hanem a vacsora. Míg a fejét törte, vajjon mit hazudjon az asszonynak, már gépiesen és haragosan megnyomta a csengő gombját, pedig még nem sütött ki semmi kifogást. S éppen ezúttal maga az asszony nyit ajtót s nyomban kérdi:
– Hol késtél?
Ettől már dühbe kell jönni.
– Miért nincs kivilágítva az előszoba? – fortyan föl felelet helyett. – Azt akarod, hogy a nyakamat törjem?
– De édesem, – hüledezik az asszony – hiszen magad szoktad meggyújtani, ha hazajössz, hogy a villamos hiába ne fogyjon.
Az öreg úr meg is gyújtja a lámpát, szuszogva leteszi kabátját, kalapját, a kalapot persze a szög mellé, hogy koppanva a földre esik, az asszony is lehajol utána, az öreg úr is lehajol két fej összeütődik.
– Ügyetlen!
Az asszony kérdően néz reá. Apró házi gondokban elnyűtt arc, anyásan kutató színtelen szemek, melyek mintha egész életökben egyébre sem ügyeltek volna, csak arra: van-e baja valakinek, vagy nincs? Most látja, hogy urának van baja, s homlokredői fölszaladnak ősz hajáig s reszkető hangon súgja:
– Már megint sokat dolgoztál!
– Apa! – kiált egy vidám leányhang a belső szobából. – Hát ilyenkor kell hazajönni, mikor én éhes vagyok s új cipőt kaptam? Ide nézz!
S a fitos orrú eleven baba, alig tizenöt éves, elébe ugrik, a nyakába ugrik, a jobbjában, mintha csörgőjáték volna, egy pár ici-pici lakktopánkát rázogat.
Az öreg úr arcán érzi a meleg, fanatikus gyermekajkat, s egy másik kislány ajkára gondol, aki nem sokkal idősebb az övénél, s milyen egészen máskép csókolja! Szinte fáj neki a lánya ajka s édesesen eltolja magától:
– Jó, jó, most nincs kedvem játszani.
– Szép a cipő? – kérdi a kis lány, aki annyira el van telve örömétől, hogy se lát, se hall. – Igaz is, a számla is itt van. Tizennyolc korona. Fuss, vagy fizess.
Ezt már nem birja el az öreg úr. Eszébe jut, hogy csak negyven koronája van s ebből most tizennyolcat el akarnak szedni.
– Mit? – ordított, hogy a két teremtés ijedten megkövült. – Ez legyen a vacsorám? Hazajövök későn, fáradtan, s ahelyett, hogy vacsorát kapnék, megrohannak számlával? Ezt teszi egy feleség? Ezt teszi egy gyermek? Hát mi vagyok én? Családfő, vagy pénzeszsák? Hol a vacsora?
– Cs… cs… cs… – súgja az anya s átfogva síró leányát, befelé vonja. – Igaza van apának, – súgja aztán – olyan fáradt és ideges, várni kellett volna, majd vacsora után ismét jó lesz.
– Már nem kell a cipő, – zokog a gyermek – hiszen nem akartam semmi rosszat!
– Na, – ordít az öreg úr – vagy bocsánatot kérjek, amiért vacsorát kívánok?
– Tálalva van – csitítja az asszony s a gyermeknek súgja:
– Most ne sírj, különben még idegesebb lesz.
Csakugyan tálalva van. Hideg felvágott. Az öreg úr valami meleget várt. Belevág a sonkába, sós. Ellöki magától. A szalámi? Dohos. A máj? Semmi íze. A nyelv? Minek hoznak nyelvet, mikor ő soha hozzá nem nyúl. Nagy osztentációval egy darab kenyérbe markol s abból tépeget a fogával dühös falatokat. Száraz kenyér – neki ez is jó.
A szegény asszony odáig van s ajánl mindenféle pótlékot. Főzzön rántottát? Egykettőre meglesz. – Ne fárassza magát. Hamarosan egy borjúszeletet is ki lehetne rántani. – Tetszett volna előbb megtenni. Vagy szaladjon le a lány más ételért?
– Úgy, – gúnyolódik keserüen az öreg úr – más ételért? Persze, ezt ki lehet lökni s mást hozni. Talán ingyen? Persze, a pénz csak úgy dűl. A kisasszony lakktopánkákat rendel, majd fizet az öreg igavonó. De honnan? Honnan? – ordít föl egyszerre türelmét vesztve s az asztalra dobja tárcáját. – Itt van, egyétek meg, adjátok a suszternek, – de nem! – Visszakapja a tárcát s a késsel akkorát üt a tányérre, hogy elreped. – Ennek a gazdálkodásnak véget vetek. Nem fogtok többet pazarolni, nem fogtok engem tönkretenni, nem azért öregedtem meg tisztességben, hogy most, vén napjaimra uzsorások kezébe kerüljek. Mert uzsorások kezébe kergettek! Alászolgája!
Ezzel fölkel s a hálószobába akar rontani, mikor kint megszólal a csengő.
– Az ördög vigye, csak nem látogató? Nem vagyok itthon.
De ekkor már behallatszik az előszobából a látogatók vidám hangja, egy vastag női és egy vékony férfihang.
– Még vacsoránál? No nem baj, majd végignézzük.
S az ajtó nyílik s a jövevény pár, egy boldogsága delelőjén álló házaspár az öreg úr távoli rokonságából, nyájas arcokkal köszönt nyájas arcokat. Az öreg úr a helyén ül, villája hegyén egy sonkaszelet fityeg, a leány elibük szalad s összecsókolódzik őnagyságával. Székeket tologatnak, egészség után tudakozódnak, indítványok hangzanak, hogy csak semmi alkalmatlankodás, folytassák a vacsorát, s mikor végül ők is elhelyezkednek, a vendégasszony észrevesz valamit:
– Ejnye, de szép cipő, te kaptad, Magdus?
Magdusnak fölragyog a szeme.
– Kis lurkó, aztán ebben a cipőben fogsz férjhez menni? Na, ne pirulj, még sok cipőszámlát látok addig, hála Istennek!
S a boldogsága delelőjén levő házaspár megindulva néz össze:
– Mikor leszünk mi is ilyen boldogok?
A férfi sóhajt. Csakugyan, ilyen boldog szeretnék lenni.
EMMI KISASSZONY.
I.
Emmi kisasszony pontban hétkor leveti fekete könyökvédőjét s fölrakja kalapját. Kék, hetyke filckalap, nagy szalagcsokorral, mellette egy merész imitált strucctoll. Kék kosztümjében ahogy kilép az iroda ajtajából, olyan, mint a gondtalan úrikisasszony. Még parfüm is marad a nyomában.
A Kossuth Lajos-utcán végigsiet, nehogy összetévesszék a lassan sétáló hölgyekkel. Mert ez is megeshetik vele, olyan feltűnően szőke és szép, karcsú és magas. A Kerepesi-út torkolatánál azonban már másodmagával van.
A másik: Jó estét, Emmike, jól van?
Emmike: Jó estét, már messziről láttam. Maga olyan pontos.
A másik: Csak nagyon, nagyon szeretem. Gondolt-e rám?
Emmike: Nappal nem, mert dolgom van. De este, – különben minek tagadjam? Egész éjtszaka magára gondoltam, Ede.
A másik (lassan a keze után kap): Emmike és mégsem?
Emmike: Egész éjtszaka. És végiggondoltam mindent. Hogy mi lehet belőlünk, s mi nem lehet belőlünk.
A másik (komoran): Boldogok is lehetünk, boldogtalanok is.
Emmike: Magára nézve így áll a bál. De rám nézve máskép is.
A másik (keserüen): Tudom, megint a társadalmi különbség.
Emmike: Amin maga könnyen túlteszi magát, mert elvégre magának, Ede, mindegy, hogy milyen állása van annak a lánynak, aki nem lesz a felesége. De nekem nem mindegy, hogy sohasem lehetek felesége annak, akit szeretek.
A másik: Nem tudok erre felelni, Emmike. Úgy beszél rólam, mintha aszfaltbetyár volnék, pedig nem vagyok az. De igaza van, mert nem vehetem feleségül, s ennélfogva épúgy teszek, mint az aszfaltbetyár.
Emmike: Ha nem volnánk az utcán, most megsimogatnám a homlokát. Nem úgy van, Ede, nem magára vetettem, hanem önmagamra. Tudja-e még, hogy nekem vőlegényem van?
A másik: Akihez sohasem fog menni, mert engem szeret.
Emmike: S akinek sohasem fogom megmondani, hogy nem megyek hozzá, mert nincs hozzá bátorságom.
A másik: Majd megmondom neki én.
Emmike: Azt se teheti, mert nem párbajképes.
A másik: Voltaképen kicsoda?
Emmike: Egy vallomással tartozom még magának, azaz magyarázattal. Tudja, mért nem engedtem meg soha, hogy az Aggteleki-utcán túl kísérjen?
A másik: Tartott tőle, hogy ismerősök látják.
Emmike: Nem. Hanem az Aggteleki-utcán túl vár rám a vőlegényem.
A másik: Emmi!
Emmike: Igen. S amilyen különbség van a Kossuth Lajos-utca és az Aggteleki-utca között, olyan a különbség maguk kettőjük között. Maga a Belváros, ő a Józsefváros, és én nem tudom, ki vagyok, mi vagyok, mert mind a két világban otthon kell lennem.
A másik (izgatottan): Valami ágrólszakadt boltoslegény, aki a szegénység és piszkosság jogán meri magára emelni a szemét.
Emmike: Ön szerint még a boltoslegénynél is rosszabb. Munkás. Érti? Egy kékzubbonyos alak, aminőket én az irodában per »hallja maga« szólítok, mert ott kisasszony vagyok. Egy olajszagú gépmunkás, akit jobb kávéházba be sem eresztenének. És én inkább hozzávaló vagyok, mint azokhoz, akik közé kerültem, mert a kenyerem is az övéhez hasonló, a fekvőhelyem is az ő fajtájáé és ez a rongy, ez a kalap, ez a keztyű, ez a parfüm, melyet magától kaptam, hazudik. Én egy rongyos külvárosi munkáslány vagyok, aki véletlenül egy félesztendeig kereskedelmi kurzust végzett, s most azt hiteti el másokkal és önmagával, hogy kisasszony.
A másik: Mindenki az, amivé lett s amilyennek érzi magát. Hiába kacérkodik a kenyérrel, mely fekete, aki így hordja a fejét, aki így tud beszélni és gondolkodni, az királynő.
Emmike: Mit tud maga arról, hogy én hogy hordom a fejemet, hogy érzek s hogy gondolkodom? Ha azt a szegény embert le tudnám nézni, kiadnám az útját. Ha magasan hordanám a fejemet, a maga ölébe hajtanám. De lássa, Ede, én nemcsak kétfelé élek, hanem kettős is vagyok. Azzal a szegény emberrel együtt nőttem föl s mindig bámultam, milyen erős, okos és jó. És bámultam és szerettem, mielőtt irodába kerültem, s ha most elnyel a sötétség és ismét az én igazi világomba kerültem, ahol megszokott látvány a szegénység s otthonos levegő a dohosság, akkor semmi különbséget sem érzek közte és köztem, sőt azt találom, hogy nem is kereshetek, nem is találhatok embert, aki inkább nekem való volna, mint ő.
A másik: Tehát hozzá megy?
Emmike: Azt hiszem, belehalnék. Nem tudnám magamat beletalálni a munkásasszony életébe. Hogy ne legyen tiszta ruhám, ne húzzak keztyűt, ne érintkezzem intelligens emberekkel, ne hallhassam magától, hogy szeret, ne mondhassam magának, hogy szeretem…
A másik: Emmike, ebből is látom, hogy igazam van. Maga kiindult egy sötét világból egy tisztultabb világba, ahol otthon érezte magát, de félig megmaradt a régiben. Lépjen ki egészen belőle és akkor…
Emmike: És akkor végleg beléje sülyedtem. Ede, én tisztán látok. Maga szeret engem, én szeretem magát, – ezért eldobnék magamtól mindent. De aztán én szeretem magát s maga nem szeret engem, – ez is be fog következni, s akkor mi lesz?
A másik: Sohasem hagyom el!
Emmike: Lássa, ma sem meri mondani, hogy mindig fog szeretni, csak nem fog elhagyni.
A másik: Milyen szőrszálhasogató.
Emmike: Tehetek róla? Nem tudom, mi lesz belőlem. Kár volt kinőni abból a környezetből, melybe való vagyok. Ha nem ismerném magát, egy derék ember felesége lennék. De így? Csak azt tudom, hogy nem leszek az övé, s azt, hogy a magáé sem leszek. (Kacéran.) Nagyon szép vén lány lesz belőlem.
A másik: Én pedig azt mondom magának, Emmike, hogy az enyém lesz. Mindenképen az enyém lesz.
Emmike: Elvesz?
A másik: Jól tudja, hogy ezt nem tehetem.
Emmike: S maga azt nem tudja, hogy viszont én nem tehetem, amit maga akar? Isten vele, Ede, mára eleget beszéltünk.
A másik: S most megy – a másikhoz?
Emmike: Megyek a másikhoz, s azt hiszem, valami olyat fogok neki mondani, aminek nagyon megörül.
A másik: Csak nem?
Emmike: Igen. Köszönöm, Ede, hogy felvilágosított.
A másik: Én?
Emmike: Igen. Amit most mondott, s amire nem felelt, világossá tette előttem, hogy még a maga szemében is egy más világbeli lény vagyok s még csak félig sem kerültem belőle ki. Hát egészen belemerülök.
A másik: Sohasem engedem meg!
Emmike (büszkén): Nem gyámkodik fölöttem. Eresszen!
A másik: Emmi!
II.
A Tisza Kálmán-tér sarkán egy szép szál fekete fiatal ember nyújtja elébe a kezét. Tiszta, takaros ruhája van, csak az inge puha, a gallérja vasalatlan s piros nyakravalója petyhüdten és ócskán van egy réztűre tűzve, kemény kalapja pedig, mintha nem az ő fejére termett volna, kicsinyen és szűken táncol a homlokába fésült hajon.
Emmike: Jó estét, Samu.
Samu: Szervusz, Emmikém, ma ugyancsak megvárakoztattál. Kapaszkodj belém.
Emmike (megteszi, de olyan furcsán érzi magát, hogy lopva körültekint, nem látja-e valaki az ő másik világából).
Samu: Sok dolgod volt?
Emmike: Sok. De hallod, Samu, olyan nehéz szaga van a ruhádnak, vagy a kezednek, nem szabadulhatsz tőle?
Samu: Az én ruhámnak? Semmi szagát nem érzem. De a tiednek igen.
Emmike: Az enyémnek?
Samu: Hát! Az a pacsuli, vagy mi a csoda. Rosszul leszek tőle, pedig hát erős legény volnék.
Samu: Parfüm! Igen, amivel az utcai lányok szagosítják magukat. Hej, Emmike, nem is tudom, hogy tűrhetsz magadon ilyesmit.
Emmike: Úgy!…
Samu: Mi lelt?
Emmike: Semmi.
Samu: Akkor miért húztad ki a karodat?
Emmike: Mert… mert nem akarom, hogy rád ragadjon a parfümöm.
Samu: Vagy rád ragadjon az én nehéz szagom.
Emmike: Ne veszekedjünk, gondolj, amit akarsz!
Samu: Ejnye, de szekáns vagy ma!
Emmike nem felel. De a Kossuth Lajos-utcát látja maga előtt s azt gondolja, hogy mégis csak oda való, ahol kellemesnek találják a parfümjét.
– Mégis kisasszony vagyok – sóhajtja, s a lelke csak úgy sírt.
A JÓ KAZIMIRNÉ LEÁNYA.
A fiatal tisztviselő kifogástalan látogató toilette-ben, déli tizenkét órakor becsöngetett a jó Kazimirnénál. A rend és jólét, amit már az előszobában tapasztalt, éppenséggel nem lepte meg, a patriárkális pongyola sem, melyben a jó Kazimirnét találta, aki éppen az előszobába nyíló éléskamra illatos befőttesüvegei között motoszkált. A jó Kazimirné nem ismerte ugyan az elegáns fiatal embert, aki földig hajolt meg előtte, anélkül, hogy megalázkodott volna, de ugyancsak nem lepődött meg a látásán. Megszokta, hogy a fiatal urak, akik nála becsöngetnek, néha ismeretlenek.
Egyszerüen viszonozta a köszönést, aztán kérdezte:
– Kihez van szerencsém?
– Decseő Zsigmond vagyok, aki…
– Ah igen, vártam. Kérem, szíveskedjék csak beljebb sétálni, egy kis dolgom van még a konyhában. Megengedi, úgyebár, hogy elébb elvégezzem?
Decseő úr természetesen megengedi és benyit a belső szobába. Azt hitte, üresen találja. Egy kicsit meghökkent. Egy fiatal hölgy ült az ablak mellett és a fiatal ember megjelenésekor éppenséggel nem ijedve meg, tette le a könyvet, melyből olvasott. Gyönyörű, szinte földöntúli szépség volt. A fiatal ember próbálta magában részletezni az arca szépségét. De majd megőrült mikor a mélységes kék nagy szem rászegeződött, mint két ragyogó puskacső vége, tágan, tisztán zavar és elfogultság nélkül.
– Bocsánat, – hebegi Decseő úr – ő nagysága…
– A mamát keresi? Vagy ő küldte be? Kérem, csak tessék helyet foglalni.
– Köszönöm szépen; megengedi, hogy bemutassam magam? Decseő Zsigmond miniszteri tisztviselő vagyok.
– Örülök a szerencsének – szól a leány s elfogulatlanul nyújtja a kezét. – Az én nevem Emma. Ha még nem beszélt a mamával, megnyugtathatom, meg fogja kapni a pénzt.
– Igen?
A fiatal ember egy kicsit kellemetlenül érezte magát. Hiszen igaz, ott járt a jó Kazimirnénál, aki megszorult fiatal embereket váltó és jó kamat ellenében zavarukból ki szokott segíteni, de mégis csak restelte a szép leány előtt, hogy neki pénz kell. S micsoda furcsa egykedvűséggel beszélt ez a leány róla. Hiszen megszokhatta és mégis nevetségesnek, megalázottnak érezte magát. Első eset, ez is milyen megszégyenítő!
– Igen, – ismétli a szép Emma és a legközelebbi székre ül – a mama már behajtotta az ön számára az ötszáz forintot. Mondhatom, nehezen ment, egy másik úr szinte térdenállva könyörgött neki, hogy prolongáljon neki, de a mama hajthatatlan maradt, mert önnek igérte a pénzt, hát elő kellett teremteni.
Decseő úr hátán libabőr futott végig. Nézte a gyönyörű, roppant egykedvű leányt és azt gondolta magában: négy hónap mulva majd másnak fogja ugyanezt énrólam újságolni, ugyanezzel az egykedvűséggel. Mégis uralkodott magán és enyelegve szólt:
– Ön tehát be van avatva édes anyja üzleti titkaiba?
– Nem igen érdekelnek, mind egyforma. Az egyiknek adja a pénzt, a másiktól kapja, vagy nem kapja, de hát tudnom kell mindenről, mert mama sokszor nincs itthon s a váltóügy naphoz van kötve.
– És természetesen nagyon kicsi véleménye van azokról az urakról, akik itt megfordulnak? Például rólam is azt gondolja: ez a fiatal ember jobban tenné, ha szépen abból élne, amit keres, semhogy adósságba verje magát.
– Önről még nem gondoltam semmit, de általában csakugyan ilyen a véleményem a fiatal emberekről. Főképen a könnyelműségüket ítélem el. Hogy nem sajnálják a sok pénzt, amit kamat fejében fizetnek! Higyje el, sokkal nagyobb bűn elvállalni ezeket a kamatokat, mint beszedni őket. Mert a mama joggal kér többet, mint a bank, először mivel ebből élünk, másodszor mivel rizikóval jár. Nincs igazam?
– De mennyire, kisasszony! Hanem higyjék el, nem mindenki olyan könnyelmű, mint amilyennek látszik. Én például merő takarékosságból veszek kölcsön az édes anyjától.
– Hogyan?
– Úgy, kisasszony, hogy megéri nekem a legjobb kamatot, hogy nem szorulok két jóbarátom zsirójára. Mert én biztosan fizetek, ellenben ha viszonzásul én is zsirálok másoknak, biztos, hogy akkor is én fizetnék.
Emma kisasszony kacagott. Most még szebb volt, mert gyermekes volt és gyönyörű arcának minden vonása megelevenedett. A szegény fiatal ember majd lefordult a székről, annyira el volt bűvölve. Szerencsére benyitott a mama, akin most már igazán elegáns, stilszerű háziruha díszlett. Olyan volt, mint egy tiszteletreméltó öreg úriasszony.
– Emma, – szólt a lányához – add ki csak a Decseő úr pénzét, mert már előkészítettem, uram. Fő a pontosság, persze a fizetésnél is. Elhozta a váltót?
– Nálam van – hebegi Decseő úr és könyörögve néz a szép lányra. A várt pénz felét szívesen odaadta volna azért, hogy a másik felét ne a lány jelenlétében vegye át.
De Emma nagysám abszolute nem talált az üzletben olyas motivumot, amely a fiatal lányt kizárná belőle, a szekrényből borítékot vett ki és odaadta a mamának.
– Előre fizeti a kamatot?
– Ahogy tetszik, az már nem számít.
– Nekem is mindegy, azért kérdem, mivel különben a kamatot is hozzá kell írni az összeghez.
– Legyen kerek az összeg, – véli Decseő – annyival is kisebb lesz az adósságom.
Kiállította a váltót s odaadta a jó Kazimirnénak. Emma elhagyta őket s ezt az időt a fiatal úr fölhasználta arra, hogy a jó Kazimirnéval beszéljen róla.
– Gyönyörű lánya van, nagyságos asszonyom, igazán fölséges szépség.
– Emma? – szól a jó Kazimirné. – Legszebb lány a világon s amellett nagyon művelt. Hallotta zongorázni? Nézze csak, mit olvas: Serao Matildot. Minden könyvet elolvas, a szekrénye tele van klasszikusokkal. Emma, – fordul a belépő lányhoz – ülj csak a zongorához, Decseő úr szeretné hallani a játékodat.
– Nincs hangolva – mondja és száraz elfogulatlansággal a zongora mellé ül, néhányszor végigfuttatja rajta ujjait, aztán belefog egy keringőbe. Szó sincs róla, a kisasszony nem valami kiváló művésznő, de Decseő úr repeső gyönyörűséggel követte az alabástrom tisztaságú, finom hajlású ujjak járását s szerette volna elkapni, mint a röpködő lepkét.
– Gyönyörű, – mondja aztán igaz elragadtatással, melyben a műérzéke ártatlan volt – kár, hogy a kisasszony parlagon heverteti a tehetségét.
– Nem ahhoz van tehetségem, – mondja szárazon Emma – hanem a színészethez.
– Ah!
– Bizony, – sóhajt a jó Kazimirné – ez a mi nagy bajunk, inkább szeretném, ha a lányom csúnya volna, mint az éjtszaka, csak ne lenne tehetsége a színészethez.
– Ugyan miért?
– Még kérdi? Hát való egy jó családból származó leány a színpadra?
– Bizony nem való, – mondja mély sóhajjal Emma kisasszony – nem is vágyok soha a színpadra, pedig érzem, hogy soha enélkül egy boldog pillanatom nem lehet.
– Előítélet, tisztára előítélet – biztatja Decseő úr a hölgyeket. – Manapság a színésznők igen előkelő helyet foglalnak el a társaságban s még arisztokrata nők is vannak, akik…
– Igen, de aztán aszerint élnek is – véli Emma kisasszony.
Decseő urat kiverte az izzadság. Szinte rémüldözött a dermesztő józanságtól, mellyel ez a fiatal szép leány a lelke vágyáról, a szíve ábrándjáról beszélt. A kalapjához nyúlt s csak a forma kedvéért mondta:
– Pedig ha valakinek tehetsége van a művészethez, előbb-utóbb győzni fog a tehetség, bármennyire el akarják is nyomni.
– Ettől félek – sóhajtja a jó Kazimirné.
– Ne félj, anyám – biztatja a szép Emma és kezet nyújtott a fiatal embernek.
– Nem szavalnál előbb valamit? Hadd mondja meg Decseő úr, hogy igazán van-e tehetséged?
Decseő úr csak immel-ámmal mutatott kíváncsiságot az Emma kisasszony tehetsége iránt. A zongorajátékára gondolt, amelyet a mama szintén utólérhetetlennek vallott.
– Ha akarod, mama – szólt a leány és teljes egykedvűséggel, minden szabadkozás és szégyenkezés nélkül fölállt. – Mit szavaljak? Szereti Shakespearet?
– Hogyne! hogyne!
– Akkor Volumnia kérését mondom el.
S elmondta. Decseő úr egészen elkábult. Ah, ez az igaz művészet hangja. Mint a sas szárnya, úgy csapongott a polgári szobában a fönséges művészi géniusz. Minden szó a lélekbe markolt, erősen, egyszerűen, természetesen. Decseő úr nem tudott hová lenni lelkesedésében, de mintha jeges vízzel nyakon öntötték volna, úgy bámult a szavalat végeztével a szép leány egykedvű arcába, melyen nyoma sem maradt a megindulásnak.
*
Néhány hónappal későbben Decseő úr ismét beállít a jó Kazimirnéhoz. Prolongálni akar, de a tőle várandó összeget a derék hölgy már elhelyezte. Kazimirné nincs otthon, a kisasszony fogadja. A fiatal ember igen nyomorultan érzi magát, hogy egy szép leánynak kell bevallania a pénztelenségét.
– Lehetetlen – mondja a szép Emma – prolongálni, a pénz már el van helyezve.
– De ha nincs meg, akkor úgy sem adhatják oda.
– Akkor ebbe is bele kell nyugodnom, nem segíthetek magamon.
A szép leány tágranyilt szemmel bámult a mosolygó fiatal emberre.
– S azt ön olyan könnyedén veszi? Istenem, hát nem fél a pörtől? Hisz az rettentő!
– Beszéljünk másról, kisasszony, – szól mosolyogva Decseő úr – végre is belehalni nem fogok. Hát igazán nem megy színésznőnek? Akkora tehetség nem volt Magyarországon!
– Tudom, hanem a mama nem enged.
– S ön belenyugszik?
– Miért ne? Úgy sem segíthetek magamon.
– De hiszen boldogtalan lesz egész életére!
A szép lány nagyot bámult.
– Ön mondja? Ha maga bele tud nyugodni, hogy mama pörölje, miért ne nyugodnék bele én, hogy nem leszek színésznő?
A LÉLEKLÁTÓ.
Az én menyasszonyom a legédesebb kislánya a földnek. Alig húszéves és olyan, mint a tízéves gyermek. Lelke érintetlen, úgy, mintha most nyilt volna meg, ámulva: hát szerelem is van? És én most szerelmes vagyok? Cukornak, virágnak örül, kis íróasztalán még ott vannak a gyerekkori csecsebecséi: a kutya-család, a macska-család, a mackó-bankett, két pici baba, tarisznyával a hátán, – csak a cukor nincs már meg, no meg azt felejtette már el, hogy kitől kapta őket.
Első látása a szívembe nyilallott. S amint tekintetünk egy pillanatra egybekapcsolódott s a szép fehér gyermekarcon átfutott a szemérmes rózsaszínű sejtelem, ujjongtam: ő az, akinél nem lesz átok, hogy tudok a lélekben olvasni.
Sőt! Ahogy gyermekes félszegséggel kezet nyújtott, szívem az égbe ujjongott: milyen üdvösség, hogy tudok a lélekben olvasni! Megláttam benne a fehér lélek nyugtalan szárnya csapkodását, a gyáva, a vakmerő, a tiszta, a sóvárgó nyilallást a szívén keresztül: ő az!
S milyen gyönyörűség volt beszélgetni vele könyveiről, kedvteléseiről s látni benne a körülöttem repdesést: csacsi vagy, ne gondolj rá – ilyen ember – csak gyerekszámba vesz – lám, mint az iskoláslánnyal, könyvekről beszélget veled s örülsz majd, ha valaki jön és megszabadít tőle.
Nem, nem, édes gyermekem, tőled már nem szabadít meg senki, te az enyém vagy. Másról beszélünk, mint amire gondolunk, de amit gondolunk, az titkunk, de nem ámítás. Hiszen majd csak kipattan a sok kergetődző közömbösségből az édes valóság:
– Emmike, szeretem magát. Mit szól hozzá?
S kipattant. S Emmike elfordította bíborba borult arcát, de keze belekapcsolódott az enyémbe. S mikor arcát magam felé kényszerítettem, két könnycsepp ragyogott szemében s arcán boldog mosoly köszöntött.
– Tehát szeret?
– Ó igen, nagyon, nagyon.
A karom szelíd nyomásának szelíden engedelmeskedett a hajló termet. Fejecskéje vállamra hanyatlott s míg ajkát kerestem, a csupa boldogság lélekben ott úszott szigetként a közel jövő káprázata: a nagy palotám, a szolgasereg, egy pöfögő gépkocsi s barátnők, rokonok alázatos főhajtása előtte, a méltóságos asszony előtt.
Gyermekes képzelgés s csak természetes, hogy nyomban lekergeti az önző káprázatot:
– Nem fogja gondolni, hogy csak a gazdagsága miatt teszem?
– Nem fogom gondolni, te drága, hiszen válogathatnál a gazdagok között, akadna közöttük szélesebb vállú, szebb arcú is nálamnál.
– Nem szerethetnék senki mást, csak magát.
S megtaláltam az ajkát, az édes ajkát, s míg szeme az első csók kábulata előtt lehanyatlott, míg végigfutott szűk vállamon, ritkás szakállamon, s mi tűrés-tagadás: kissé ragyás arcomon. S megláttam a fehér lélekben a villanást az első csók küszöbén: nem baj, hogy olyan csúnya, férfinak nem kell szépnek lennie.
S amint ajkam odaperzselődött az övéhez, a szíve összeszorult. Ahogy karom átfogta, menekülő, védekező mozdulatot tett, – mi ez? A gyermeklélekben a kibontakozó megismerés:
– Hát ez az, amiről annyit álmodtam?
Ezzel a gyermeklélekkel ő is álmodott a férficsókról?
Szamár vagyok. Hiszen nem gyermek. Egészen természetes, hogy a tavasz befutja a gyermeklelket is és teletölti illattal és álmatlan sejtelmekkel. De miért nem látni ezt rajta? Miért olyan, mintha még egészen gyermek volna? Ez is szamárság. Hát a szemérem? S bizonyára csak olykor meglepte a nagy lányok képzelődése, s átvonult rajta, nyomot sem hagyva fehér lelkén.
– Ó, – szólt karomból menekülve, de aztán szorosan átfogva nyakamat – úgy szégyellem magamat.
– A szerelem nem szégyen, édes, de mondd: sohasem gondoltál a szerelemre? Erre, amit most éreztél – az első csók üdvösségére?
– Soha – rebegé szemlesütve.
Az első hazugság, melyen rajtakapom. Mélységes szomorúsággal hessegetem el az aggodalmat; hátha nem is az utolsó?
Mulnak a hetek. Az én kis menyasszonyomnak ezer dolga van. Vásárlások, varratások, látogatások, fogadások. Olyan boldog, olyan fürge, oly nyilt tekintetű! Mintha soha más nem is lett volna, mint menyasszony. A legnagyobb fifikával lopom a negyedórákat, hogy vele egyedül lehessek. S ilyenkor vakmerően a karomba szalad s elborít szenvedélyes csókokkal.
– Milyen jó, hogy szeretsz, – mondom – pedig egész nap csak a dolgok járnak az eszedben. Annyira készülődől az esküvőre, hogy rólam meg is feledkezel.
– Mindig rád gondolok, – vallja édesen s én tudom, hogy mikor csipkéket válogat, szöveteket tapint, fazonokat komponál, nyoma sincs lelkiben az én képemnek.
Majd egyszer, hirtelen, mint a macska a lesből, látom benne felbukkanni a féltékenységet.
– Ki tudja, hány lányt csókoltál már így!
S a féltékenység, a gyanú olyan csúnya, hogy kiül gyermekarcára is. Fehér bőre megfakul s a harmóniás hosszú arc négyszögletesre torzul. Felelni akarok, de kicsi kezét szájamra nyomja:
– Ne szólj, erre csak fájó igazat, vagy még fájóbb hazugságot mondhatsz.
Majd könnyekben tör ki:
– Gonosz voltam, – zokog – tudom, hogy minden férfinak voltak szerelmei, te sem tehetsz róla.
Mindez oly rikítóan őszinte, mint az őszi villám cikázása. Az abszolút féltékenység, az abszolút fájdalom, hogy az a száj, mely az övéhez ér, nem olyan érintetlen, mint az övé, s én boldogan szorítom magamhoz:
– Te tisztaság, csak azóta vagyok, mióta téged ismerlek, s az egész multamat megtagadom, hogy olyan tiszta lehessek, mint te.
A feszültség feloldódik s szerelmesen enyelegve beszélgetünk tovább.
– Hát te, kis királynőm, – szólok mosolyogva – a te lelkeden nem szárad valami kis kislányszerelem a multból?
Kitépi kezét az enyémből s elfordul. Majd kezébe rejti arcát s egészen hátat fordít.
– De, drágám, hiszen csak tréfáltam!
– Rossz tréfa, – suttogja – nagyon fáj.
– Bocsáss meg!
És kérlelem s addig csókolgatom az ujjahegyét, míg rés támad a szeménél s szomoruan, megbocsátóan rám tekint. De mi ez? Egy élesre vasalt nadrágot látok s egy pomádésan leragasztott dandy-frizurát egy geometrikusan szép fiatal ember arca fölött. S kurta rokolyában, kibontott hajfürtökkel az én imádott kis ártatlanom a szép fiu karjai közé fut, s ott meg is pihen.
Látom az egész képen: bakfisszerelem volt, semmi sem volt, tán cousin-romantika. De abban a pillanatban gondol rá, mikor enyelgő szavamra tisztaságában mélységesen megsértettnek mondja magát. S még elmosódóban van a távoli emlékképe, mikor mondja:
– Látod, én olyan nagyon szeretlek és soha azelőtt nem gondoltam szerelemre, s ha te csak tréfából is arra gondolsz, hogy én képes lettem volna más férfira gondolni… ó Istenem, ez olyan csúnya lett volna!
Pokol szenvedése járja végig lelkemet. Csak szelíd, egészen kicsi pokol szenvedése. Látom benne a mentegetődző álokoskodást: akkor még csak gyermek voltam. De miért tagadja le, hiszen olyan igazán ártatlan dolog! Nem az bánt hogy az a nevetséges kis regénye volt, hanem hogy olyan perfektül tudja előlem rejtegetni. Ha tudná, hogy a lelkében olvasok!
Néhány nappal az esküvő előtt tisztában vagyok a szomorú, de éppenséggel nem tragikus helyzettel. A legtisztább, a legártatlanabb menyasszony az enyém, a legédesebb, a leghívebb feleség az enyém lesz. De a lelkében lopva sok olyat kell látnom, amiről azt hiszi, hogy titkolja előttem. Sok olyat kell tudnom, amiről azt hiszi, hogy nem tudom. Hazugságokat, elhallgatásokat, kis affektálásokat és nagy, igen nagy túlzásokat.
S amikor végigjárja közeli otthona termeit megszorítja kezemet:
– Szívesebben mennék veled egy kis polgárlakásba, ott közelebb lennénk egymáshoz.
Amellett szíve dobog a heves örömtől, hogy e palotában ő lesz a királynő.
– Minden úgy van jól, ahogy elrendezted!
S amellett lobognak benne a változtató tervek.
Hát nincs őszinteség a világon! Ha benne sincs, senkiben sincs. Ez a szomorú megismerés az, amely meg is nyugtat. A világ nem az olyanok számára teremtődött, akik léleklátók. S ő nem tehet semmiről, s nekem meg kell alkudnom a helyzettel. Majd ha a feleségem lesz, el fogom neki árulni végzetes adományomat, s ez talán úgy hat majd rá, hogy megszokja az egészen őszinte életet.
S boldogan visszatértünk a nászútunkról. S én előállok a leleplezéssel. Elképedve, fehérre váltan, szoborrá merevülten hallgatja adataimat, a lelkéből vett olvasmányok szemelvényeit, mik kétségtelenül bizonyítják neki, hogy előttem nem rejtegethet semmit. Elmondom neki a szőke ifjút is és ő megsemmisülten rogy térdre.
– Nyugodj meg, drágám, – mondom – ezek mind apró bűnök, miket semmibe se veszek. S ugyanúgy mondom neked azt is, hogy mióta feleségem vagy, egyetlen pici eltérést sem találtam szavaid és lelked között. Úgy látszik, hogy minden apró kis titkod és képmutatásod csak az idegességből fakadt, de mióta egyek vagyunk, semmi sincs lelkedben, amit nyugodtan meg ne mutathatnál.
E beszéd alatt fölegyenesedett s különös tekintettel nézett engem. Mutatóujját feszülten félig nyilt ajka előtt tartva, kérdi:
– Igazán? Semmit sem láttál – azóta?
– Semmit, – erősítem melegen – most már nyugodtan olvashatok feleségem lelkében s áldom a sokat átkozott adományomat. Mert ezzel a képességgel igazán ki van zárva, hogy benned valaha kételkedjem.
Vidám lett. Dúdolva körültáncolt. Átfogott, megcsókolt és kacagott. Nem értettem különös viselkedését.
– Mi lelt? – kérdezem ámulva.
– Mi lelt? – ismétli ingerkedve. – Hát mondd meg, hiszen léleklátó vagy!
– Igazad van – mondom komolyan és a szemébe nézek. – Boldog vagy, hogy most már egészen őszinte lehetsz hozzám. Ez az érzés csakugyan olyan boldogító, hogy magam is táncra perdülnék tőle.
S átfogom s bakugrásokkal áttáncolom vele a szobát. S ő kacag, kacag s az orromra üt:
– Én léleklátóm, milyen csacsi vagy! Aztán sohase felejtsd el, hogy most is tudsz a lélekben olvasni!
ROMANTIKA.
Mi ez? Megittasult a hold, hogy így ontja világát? Meg vannak babonázva a fák, a virágok, hogy így ontják az illatot? Halandó ember, ki ne merészkedj a berekbe. Megbolondulsz ekkora gyönyörűségtől. Megszólal a hattyú, elnémul a csalogány. Májusi üdvösség, örök láz a levegőben. Nem annak való, aki tüdővel lélegzik.
Ugy-e ez szép? Nem, ez nem szép. Mert Mirabella meglibbentette szoknyácskáját s kivillant alóla parányi lába. Ezzel szemben nincs szépség, nincs mámor. S Mirabella ezt tudja és mosolyog.
A hotel halljában van s leül egy zsölyére. S mellette terem az ember. Frakkja kifogástalan, az arca fehér, a szeme lobog.
Az ember: Mirabella, ezt is megtettem.
Mirabella (ráveti csodálkozó szemét): Mit tett meg? Már nem emlékszem.
Az ember: Ne játsszék többé velem. A szemébe nézek és megőrülök, a lábához vetem magamat és koldulok. Mirabella, oly semmi vagyok önnek, hogy amikor próbatétül a lelkemet kívánja s én odadobom, akkor ne emlékezzék, mit kívánt tőlem?
Mirabella (nyájasan): Kedves barátom, egy indiai nábob elémbe ontotta családi gyöngyeit egyetlen áriáért, amit csak neki énekeljek. S én a cipőm hegyével válogattam köztük, s egyik sem ért nekem annyit, hogy egy áriát énekeljek neki. Tehetek róla, hogy azok az értékek nekem értéktelenek?
Az ember: Én elébe ontottam a lelkem kincseit, s ön az ujjaival turkált bennük. Eleven húsdarabokat tépett ki belőlük. Ne mondja, azért tette, mert értékteleneknek tartotta.
Mirabella (vidáman): Igaz, igaz, maga szeret engem, s mindent megtett, amit kívántam.
Az ember: Nem kérdeztem, miért kívánja, csak megtettem. Azt kívánta, hagyjam cserben a családomat. Nincs családom. Azt kívánta, hogy vagyon nélkül gazdag legyek. Nincs vagyonom és élek, mint egy fejedelem. Nem volt lelkem egy férget eltaposni. Ön kijelölt nekem embereket, öljem meg őket. Beléjük kötöttem, s hol golyót röpítettem beléjük, hol karddal sujtottam le őket. Köztük volt a legjobb barátom.
Mirabella (kacagva): Nagyon szép volt.
Az ember: Legutóbb pedig kívánta, hogy lopjak.
Mirabella (tapsolva): És megtette?
Az ember: Meg.
Mirabella: S milyen az, mikor a becsületes ember tolvaj?
Az ember: Azt nem tudom, mert nem vagyok becsületes. Azt nem tudom, mert parancsára tettem. Értse meg. Lábujjhegyen, éjtszaka bementem egy ember szobájába. Nem hallotta hogy elfogták a szobaleányt, mert eltűnt egy bőrtáska tele pénzzel? Az a táska nálam van s millió ördög ül a lelkemben s tépi és marcangolja. De az ördögök királya szétüt közöttük: mit bántjátok őt? A mi emberünk, mert szerelemből tette.
Mirabella: A főördögnek igaza van. S aztán?
Az ember: Ennyi sem elég?
Mirabella (cigarettára gyujt): Drága barátom, ez semmi. Megmondtam magának, nem ámítottam. Szeretem azt, aki tönkre megy miattam. Azt akarom, hogy mindenki tönkre menjen miattam, különösen maga, mert maga jobb a többinél, mert úgy érzem, hogy magát szeretni tudnám.
Az ember: Úgy érzem, már egészen tönkre mentem. Aki rámnéz, azt megcsalom. Embernek néz, pedig nem vagyok az. Becsületesnek hisz, pedig fegyházba való vagyok.
Mirabella (a keze után kap): Hát mért nincs a fegyházban? Ölni, lopni nem virtus, nem áldozat, ha továbbra is megmarad a társaságban becsületes embernek. Akkor maga csak ölt és lopott, de nem hozott semmi áldozatot. Ha a világ becsülését is eldobná magától, ha odaállana a világ elé: gazember vagyok; ha elmenne a bírósághoz: csukjanak be, én loptam el a táskát, – ah, barátom, ez nagyszerű lenne, ez próbatétel lenne, akkor tudnám magát szeretni a megbolondulásig, a hűségig.
Az ember hátratántorodik. Lobogó szeme buta értetlenséggel mered a szép leányra. Ez topánkájával a szőnyeget koppintgatja s kéjesen megfeszített vállal hátradől, úgy fujja cigarettájából a karikákat.
Az ember: Ezt kívánja tőlem?
Mirabella: Sokalja?
Az ember: Nem értem.
Mirabella: Eddigi kívánságaimat értette?
Az ember: Nem.
Mirabella: No látja, s mégis megtette. Most pedig úgy tesz, mintha kíváncsi volna, pedig csak gyáva.
Az ember: Gyáva? Én?
Mirabella: Igen. Amit eddig áldozott, mind a másé volt. Áldozta nekem a családját, – az szenvedett érte, a legjobb barátját, az vérzett tőle, a becsületességét, – más sír a pénze után, más szenved érte börtönt. Maga megmaradt annak, aki volt, a frakkja ép, a portás szalutál, a hölgyek mosolyognak, az urak kezet fognak s ön itt ül mellettem. S nem riadt vissza semmitől? Most arról volna szó, hogy károsodjon ön is. Szenvedjen. Megbélyegzést, meghurcolást, becstelenséget, rabságot, fegyenczubbonyt és kényszermunkát. Hol a lovag, aki minden szenvedésre kész, csak szeressem?
Az ember (hátratántorodik. Szeme kidagad az üregéből).
Mirabella: Most gyűlöl?
Az ember: Nem. Csak megnyitotta szememet. Igaza van, még nem tettem semmit. Hé, portás!
Mirabella (az ember keze után kap): Még ne!
Az ember (mohón): Megkegyelmez?
Mirabella: Nem, csak előbb gyönyörködni akarok a dologban. Hadd üljön itt még mellettem az ifjú gavallér, akit néhány perc mulva fogságba visznek. Aki mellől rémülettel fel fogok ugrani, mert csak nem kompromittálhatom magamat vele!
Az ember: Meg fog tagadni? Ön is meg fog rúgni?
Mirabella: Csak nem akarja azt, akit szeret, s akiért mindent tett, magával rántani a romlásba?
Az ember: Azt akarom, hogy amikor mindenki megrúg, az az egy megbecsüljön. Hiszen jutalmat igért, magát igérte. S nincs joga megtagadni engem!
Mirabella (kacagva): Most, most kezd már gyűlölni…
Az ember: Miért teszi ezt velem?
Mirabella: Akarja tudni? Hát megmondom: magam sem tudom. De talán mégis megmagyarázhatom. Azt akarom, hogy aki engem szeret, menjen tönkre. Maga is csak a maga gyönyörűségére szeret engem. Én is csak a magam gyönyörűségét hámozom ki az emberekből. Ugy vagyok alkotva, hogy a szerelmet nálam a gyűlölet pótolja. Gyűlölök mindenkit, akit szeretek. S magát már szerettem. Maga el van veszve, drága barátom, mert gyönyörűségem telik önben. Valamikor boldogítottam az embereket s kiestem az életükből. Akit úgy szeretek, mint most önt, az örökre megemlegessen. Becstelenségben, gyalázatban rám fogsz gondolni, csókommal az ajkadon, álmom emlékével a lelkedben, fumigálva a sikereid sorába iktatnál. S én is rád fogok gondolni s valahányszor a gyöngysor megzörren a nyakamon, úgy érzem majd, mintha láncaid csörgését hallanám.
Az ember: Démon!
Mirabella: Ah, most érzem, kezdődik a gyönyörűség. Most, most kiáltsd ki, hogy tolvaj vagy!
Az ember: S nem szánsz? Nem gondolod, hogy kár értem?
Mirabella: Mihelyt sajnállak, nem szeretnélek.
Az ember: Hé, portás!
*
A holdvilág betekint az ablakon. Vakító, bódító látvány még a holdvilágnak is. A hófehér karok átölelik a hófehér párnákat s könnyek patakja mellett csobogásszerüen hallik a szép nő zokogása:
– Én szerelmem, én drága egyetlenem!