I.
Ujkori betegség.
Három, nagyon szomoru dolgot ismerek: mikor az embernek a háza leégett; mikor az egyetlen gyermeke meghalt; s mikor az ég felé fordulva, igy kiált fel: – megbuktam! Érjen ami ér!
Hát mi érné más, mint a jó barátok kaczagása; irigy testvéreinek öröme, s az egész okos világ háttal fordulása.
Püspökvártól mintegy két órányira, a hol éppen a kék hegyek, cserfaerdők lejtője kezdődik, s ahol s merre jársz: a sik utakat a falvakhoz, a tanyákhoz, a temetőhőz szép lombos akáczfák, sugár, csillogó jegenyék szegélyezik, tarkitva egy-egy göcsörtös vadkörtefával, mely a kidőlt jegenye helyett furta be aczélos gyökereit a kövér fekete talajba – fekszik Galambos, öt hat nemesi kastélyával, elszórt nádas házaival és erkélyes fatornyával. Mit akarhatott a község ez erkélylyel, mikor egy falusi toronyőrnek erre semmi szüksége.
Gondolom, hogy a harangozóné mindenüvé oda tekinthessen, férjét figyelmeztesse, hogy hol készül halálozás s egy kis biztos jövedelmet honnan remélhet a szegény ember.
Hát meg lehet azt tudni, hogy mely udvarba lépett a halál?
Oh nagyon. A bus családfő levett kalappal jár-kel a fák alatt, a kazalok közt; a házi asszony bekötött fejjel topog a folyosón, elnézi a rossz cselédek garázdálkodásait; az öreg béres leül az istálló-küszöbre, előkeresi nagy csizmáit s elgondolkozva kenegeti, hogy a temetésen tisztességesen jelenhessék meg. A kutyák kellemetlenül vonitanak, a borjuk nem birnak helyükön maradni, a nyáj idő előtt haza szalad a legelőről, a szomszéd asszonyok föl s alá járnak a ház előtt, a gyerekek a patak partján halottasdit játszanak s hirtelen, nem tudni miért, honnan – szél kerekedik s az ég elborul.
Nos, ezeket a torony erkélyéről már mind lehet látni!
Hogy szeretné pedig a nyomorult ember elfedni sebeit, eltitkolni keserü gondolatait, s elhitetni a figyelő szomszédsággal, hogy hohó, a mit ti kivántok, az még messze van!
Innen a magasból, a tiszta szellős helyről kopog be a legrongyosabb koldus, a káröröm, a hir, a gonosz hir, hogy Vasadi Ignáczéknál csúf munka készül.
Tekintetes, sokak szerint nagyságos Vasadi Ignácz ur, mint fiatal fővárosi ügyvéd s nehány biztositó-társaság megbizottja, a legszebb reményekkel tette át székhelyét e szép gazdag vidékre. Csinos barna fiatal nőt hozott magával, a ki tudott tánczolni, zongorázni, szépen, divatosan öltözködni, hamar barátkozni, nagyokat nevetni, és felséges asztalt tartani.
Ugy is fogadta őket csakhamar a kisvári birtokosság, mint testvéreket. Készségesen elismerte a női közönség, hogy Vasadiné mester a czukrász-sütemények előállitásában, s a férfi világ ingadozás nélkül adta meg Vasadi Náczinak, hogy: pajtás, boraid jók, rumod, theád, fekete kávéd, szilvoriumod kifogástalan. Közénk az isten hozott, innen el nem mégysz.
Mire legyen az embernek inkább gondja, mint hogy fölös számu barátokra tehessen szert. Mit ér a szép lakás, ha nincs a ki megdicsérje; mit ér a jó pincze, kamara, ha társak nincsenek a teritett asztalhoz? Ki ne adna nekem igazat, ha azt állitom, hogy a vendégek nélküli szüret, névnap, bucsu, a legjobb kedélyt képes elkomoritani?
Vasadi Ignáczék majdnem mintegy központját képezték a kisvári kellemes társaságnak.
Minden jól ment egy ideig.
Megvették a nagy Erdősi grófi portát, négy-öt hold nagyságu gyümölcsösével, terjedelmes fenyves parkjával, óriási hárs- és szilfáival. Bár nem tagadhatni, a birtokos társak közül többen fenték fogukat a szép Erdősi-telekre, azonban mivel látták, hogy Vasadi legfőbb örömének fogja tartani, ha e gyönyörü kertben, a vén platánok, vadgesztenyék alatt magánál üdvözölheti barátait – lemondtak a vételről, s majdnem mint közös tulajdonukat, a különben nem olcsó és sok teherrel megrakott grófi kastélyt áteresztették a »bruderkám« birtokába.
Ily áldozat nem maradhat viszonáldozatok nélkül. Ilyen formán:
– Add ide lógós-lovadat, be kellene mennem Nagyvárra.
– Kérlek rendelkezzél vele.
– Náczi, nem kölcsönözhetnél nekem négy napra háromszáz rongyos forintot, most igen olcsón vehetnék ökröket. Nem szeretném elszalajtani a jó alkalmat.
– Oh parancsolj.
Átballagott a fösvény Csete Pál is nagy poczakjával és vigyorgó veres képével.
– Valami jófajta juhokra volna szükségem, kedves Ignácz öcsém, aztán tudom, hogy neked még van a Deutsch báró fajából, mondok, vagy nyolcz tiz darabokat átvennék.
– Örömömnek és szerencsémnek tartom – urambátyám!
Igy, igy!…
Igy rohan az ember a gödörnek!
Tizenkét éve, hogy Vasadiék Kisváron laknak; im két szép gyermekük van, egy eleven pajkos, 10 éves fiucskájuk, s egy még elevenebb, fekete szemü, holló haju leánygyermekük.
Nem tudok nagyobb boldogságot képzelni, mint ha egy apa s egy anya azzal a tudattal tekintenek kedves gyermekeikre, hogy istennek hála, hát ezekről becsületesen gondoskodtunk.
A Vasadi-gyerekek ott szaladgálnak a porondos széles kerti utakon, olyan divatos rövid nadrágban, hosszu harisnyában, fényes övecskével, lengő fodrokkal, mint az egy jól nevelt fiu és leánygyermeknél megkivántatik.
Gyönyörü alkony szállott a magas fákra. A hársak, jegenyék csucsai piros fényben usznak, a zöld fenyők hallgatagon terjesztik ki koszorus szárnyaikat s a bokrok üdezöld lombozatán mintha már csillogna a korai harmat.
– Ernő! Mért nem vigyáz maga a czipőjére, – kiált éles metsző hangon a verandán üldögélő apa, fedetlenül hagyva szürkülő, dus, tömött haját.
– S egy czipőért csinálsz te ekkora – menj! – fordul el férjétől a diszbe öltözött, még mindig szép anya s teszi le kedvetlenül a megjelölt regényt a legérdekesebb helyen.
– Egy czipőért, a melyet ha elszakit, nem fogok helyette másikat vehetni. Tudod?
– Ha rossz kedved van, Náczi, jobb ha magadra hagylak.
Volt valami e hangban, mely megkötötte az induló nő lábait.
– Ülj le.
A férj ajkai remegtek, szemei könyes fényben csillogtak.
– Mit akarsz? hozzam a theádat? Beteg vagy? akkor orvosért küldök.
Csak a jó, nemes nő érzi meg azt, mikor nincs ideje a dacznak, elégtételkeresésnek.
– Ülj le… Matild.
Férj és nő összenéztek, kereste mindegyik az utat, melyen a rémitő valóhoz legkevesebb zajjal lehetne eljutni.
– Itt a percz, hogy leszámoljunk – kezdé a férj hörgő hangon, mialatt a gyermekek boldogan kergették egymást.
– Ne ijedj meg.
– Asszony vagy. Én határoztam, ha mersz, követsz, s akkor mindnyájan megyünk.
A szép csöndes alkonyat az est sötétjébe kezdett beolvadni.
– Ezek az emberek itt mind gazok.
– Te voltál a hibás – mormogá a feleség, lesütve szemeit.
– Mért? hogy jó voltam? S bün ez?
– Nem kellett volna magadat kizsákmányoltatnod.
– Mily készen állasz a tanácscsal!
– Matild, mit érünk el ily sértegetésekkel? A mi boldogságunk véghatára itt van.
– Mennyi az adósság?
– Kétszer haladja meg az aktivákat, ha ma szállana ki a végrehajtás.
– Pénzhez kell jutnunk.
– Mindent megpróbáltam. Már be sem eresztenek. Borzasztó, a mily szivtelenek az emberek!
– Mért árultad el, hogy nem tudod fedezni kiadásaidat? Mindenkinek panaszkodtál, ahelyett, hogy okosan takargattad volna a réseket.
– De semmit se tudok eladni, s a hitelezők nem várnak. Képtelen vagyok elhordozni a gunyos élczeket. Eddig mindenki tisztelt, egyszerre csalónak tartson a világ, mikor csak áldozatja vagyok: nem türöm.
– Adjunk el mindent.
– Mi az a minden? Ez a ház? a földek, a beruházás? Tudd meg, itt többé semmi sem a tied.
– De férfi beszélhet igy?
– Nekem elég volt. Becsület nélkül nem tudok élni. Emlékszel rá, hogy a rongyos Vörös Gerőt hogy lenézték, a mért el kellett adni a földjeit, házát s kénytelen volt a vasutnál a közönséges munkások közé állani. Mit ért, hogy három-négy évig vergődött, lejebb és lejebb szállt s akkor rontotta össze magát a leggyalázatosabb részegeskedéssel. Nem lett volna jobb és szebb az első napon, mielőtt a bukás szégyene lefaragott volna róla minden emberit: golyót röpiteni agyába? Megsiratták volna s nevét ma a becsületes emberek közt emlegetnék. De gyáva volt s egy gyáva becstelen sorsát el nem kerülheti.
– Mindig tulságokban jártál, mert többnek hitted magadat, mint a mi vagy – most is rémeket látsz. Én nem félek –
– Asszony vagy!
– Én egy módot akarok megkisérleni.
A kétségbeesett ember viaszsárga arczán hirtelen pirosság ömlött el, mely tarjagos foltokban maradt meg a szemek alatt.
Az élet akart áttörni a halál rettenetes sánczain, az emberi fönmaradás óriási ösztöne, mely a halálra itélten is erőt vesz a bitó zsámolyán, a legkisebb részvétjelre.
Megragadta neje kezeit oly görcsösen, hogy az aszszony felsikoltott.
– Mit akarsz megpróbálni?! Lássuk az asszonyi bölcseséget.
– Még ma elkészitjük a meghivókat s holnaputánra egy ünnepi ebédre meghivjuk minden ismerősünket.
– Tovább.
– Akkor itt megfigyelhetjük, kire lehetne még számitani. Nem szabad kétségbeesnünk, az emberek nem rosszak – törekedett visszafojtani a nő omló könyeit – –
– Matild! – gondolt a férj a legutolsó eszközre.
– Nem – kapaszkodott játszó gyermekeibe az anya.
– Azt akarod, hogy eljátszszam a szétmorzsolt Vörös Gerők történetét – nem, az országuti árok saránál mégis tisztességesebb ott pihenni, a hol első gyermekeink nyugosznak. Nem itt, nem itt fogok elköltözni e nyomorult kutyáktól; azt az örömöt nem hagyom meg nekik, hogy kárörvendő arczukkal koporsómat kisérjék, arra nem méltók, felmegyek Pestre s mint az a szerencsétlen földbirtokos, a ki oly megható sorokban bucsuzott el a világtól s kedves leánya sirján öngyilkos lett, én is – anyám sirján fogom – –
– Eredj, ne légy gyáva – szólt reszkető szivvel a hitves, könybe borult szemekkel vigyázva férje minden mozdulatát.
– Asszony vagy. Fogalmad sincs – –
– Nem akarta mégis kimondani: a jellemről, a becsületről, egy férfi kötelességéről.
– Mit akarsz?
– Jól tudod, de te mit akarsz?
– Mondtam, hogy az én tervem kész.
– Az enyém is.
Egy gummi lapda esett az asztalra. Majd két gyermek vidám kaczagása vegyült a szülei beszédébe. Csókok, ölelések akartak más irányt adni a szomoru gondolatoknak. Az anya elfelejtett mindent, csak gyermekei édes mosolyát látta, kedves hangját hallotta. Dalolva, tánczolva vitte ki őket játékaikhoz – –
De más kötelességei vannak egy szolid, jellemes férjnek, a ki polgár, a ki hazafi s a ki előtt nagy példák lebegnek a jelenből, mint a történelemből.
Elvonul ő is.
Szobájába zárkózik.
Felüti a történelmet. Rögtön rátalál a megjelölt helyekre.
Cato, a ki öngyilkos lesz, mert elveszett a szabadság.
Demosthenes, a ki öngyilkos lesz, hogy gaz üldözőit kikerülhesse.
Vasadi ur érzékeny hangnyomattal szavalja a nagy szónok utolsó szavait: »Dicső menhely a halál, megőriz a gyalázattól.«
De a legközelebbi jelenből is talál bátoritó eseteket. Egy napilap legujabb számát veszi fel.
Egy szerencsétlen öngyilkos levele van ott, melyben az feltárja rettenetes okait a halálra, és védelmét az utókorral szemben, nem is tekintve feleségét, fiait, elintézendő ügyeit számtalan helyeken, melyek szinte megkövetelnék, hogy védje magát.
Ő csak annak a szerencsétlen öngyilkosnak a levelét, bucsuzó sorait látja:
»Budapest, 1880. julius 16. Kedves Barátom! Utolsó óráimban elhatároztam, hogy fölfejtem, mért kell öngyilkosnak lennem. Reménylem, számosan lesznek, kik nekem igazat adnak, esetleg talán követnek is. Fényes anyagi körülmények közt éltem át ifjukoromat. Jó szüleim mindent elkövettek, hogy a legelőkelőbb társaságokban egykor kellő pompával, elegancziával léphessek föl. A kártya nemes tudományában mesterek voltak oktatóim, a tánczban, lovaglásban, ünnepély-rendezésekben, lovagias elégtétel-adásokban és vevésekben senki által nem engedtem magam felűlmúlatni. Játék volt nekem bármely erényes nő szivét meghóditanom. Ha valaki Caesar után még elmondhatta: jöttem, láttam, győztem: akkor az én vagyok, Kormos Pál, a Nagy és Kiskormosfalviak egyenes leágazása. Nem mondhatom, hogy rosszul nősültem, mert a legelőnyösebb házasságot kötötték szegény öregeim számomra. De mig körutazást tettem a világon, s nehány oroszlán és tigris bőrét megszerezhettem, nőm egy operistával elszökött s én kénytelen voltam hivatalt vállalni. Nem türhettem ott a kis lelkek zsarnokságát, bevallom, megundorodtam a kisszerü, lélekölő bürokrátikus kényszerzubbonytól.
A szabadság volt ideálom.
A tulságos hit és embertársaimba vetett bizalom tévutakra vezetett. A körülmények ellenem esküdtek, az önfentartás lehetetlenné vált. Régi barátaim hidegen fordultak el tőlem, ami végtelenül bántott; rokonaim tudni sem akartak rólam; igénypereimmel a kuria, e kegyetlen fórum elutasitott, végre az éh-halál kerülgetett.
Legjobb testi és lelki erőm tudatában, én, mint Prometheus, a sors által lelánczoltattam. Valóban önnön magammal kellett táplálkoznom. Azt sokáig nem vihettem. Mit tegyek? A rettenetes korteskedés elzárta előlem a képviselőség sorompóit, pedig itt még megülhettem volna helyemet, senki az »ugy van«-t, a »helyes«-t szebben, méltóságteljesebben nem tudta volna hangoztatni, mint én – de a pártérdek mellőzött, és én tehetségeimet nem birtam érvényesiteni.
Valaki felajánlotta a rendőri pályát. Oly alacsony fokkal kináltattam meg, hogy jellemem ezt nem viselhette el. Én, a ki irtóztam a söpredéktől, a ki örökké finom társaságokban éltem; a ki büszke voltam arra, hogy az Angol királynő-ben ebédelek Tiszával – kifőzőnékhez nem mehettem. Főbe lőttem magamat akkorra, mire e sorokat veszed. Nehogy valaki a közönséges tuczat-gyilkosok sorába aljasitson – megirom, hogy 45 évet éltem. Egykoron szüleimet és a társadalmat a legszebb reményekre jogositottam, de mivel ma az emberek mohósága oly nagy, hogy finom ember jó álláshoz nem jut – ez uton akartam magam a lenézetéstől, az üldöztetéstől, a mellőztetéstől, a rágalmaztatástól, – még az eshetőleges bünfenyitéstől is – megoltalmazni.
Tudom, a részvét megjő: de abban már semmi hasznom.
Szerettem volna szép öregséget élni, mint szüleim; szerettem volna nagy birtokot hagyni magam után, mint őseim; szerettem volna jótékony alapitványokkal tenni nevemet halhatatlanná – a mire ifjukoromban volt is vágyam – de a golyó nem vár. Isten veled, élj boldogul. Koszorut nem kivánok. Nagy- és kiskormosfalvi id. Kormos Pál.
U. i. Hagyjátok el a requiemet is. K. P. s. k.
U. i. Szeretném, ha a lapok igen érzékeny sorokkal emlékeznének meg rólam, s ha a kis természetes fiam számára gyüjtenének is. A magyar közönség ilyesmit szivesen megtesz. Talán Mikszáthhoz vinnéd barátom e levelemet. Ő oly nemes lélek. K. P. s. k.«
Vasadi Ignácz ur annyira elmerült e megható levél olvasásába, hogy többé a saját ügyei mit sem érdekelték. Adósságai, váltói, köteleztetései, felesége, gyermekei merőben eltüntek a szemei elől. Kéjjel szorongatta pisztolyát s ha neje erőnek erejével be nem zörget hozzá, az utolsó baráti vendégeskedést se várja be.
– Náczi, te igazán megharagitasz engemet – kulcsolta át karjával a szegény asszony kétségbeesett férje nyakát. Csuf dolog az egy férfinak ugy elcsüggedni. Mit? Ezt az ujságot a tüzbe dobom. Azzal kellene büntetni az öngyilkosokat, hogy a nevüket egy lap se emlitené meg. És te ezzel foglalkozol? Szégyeld magadat. Én veszem kezembe az ügyet. Majd meglátod, mindent rendbe hozok.
– Asszony vagy!
– Igenis asszony, nem pedig egy gyáva férfi. Nézd, ezeket hivjuk meg ebédre. Éppen a Margitkánk születése napját választottam. Margitka még mindig szerencsét hozott reánk. Jer, a gyerekek az asztalnál ülnek már. A vacsora el fogja oszlatni komor gondolataidat.
– Szegény asszony! – sóhajtá mosolyogva. És követte nejét.