Csak egy asszony!

Az inas, ki az ebédre hivó leveleket viszi, vidáman, hegyesen lépked. Érzi a jó borravalók illatát, de meg a nagy ebéd emeli is társai előtt tekintélyét.

– Fodor – állitja meg egy magyar királyi zsinóros sapkás hivatalszolga a siető inast – álljon meg hát. Hova nyargal?

– Még ma tizenöt meghivót kell elhelyeztetnem. Borzasztó nagy ebéd lesz nálunk.

– Hm, pedig a Kapussyék liczitácziója után Vasadi következik. Rettentő mód be van az az ember adósodva. Hogy dinom-dánomozhat az olyan?

– Urat ne féltsen, csak a szegény élhessen. Isten áldja komám, nem várhatok. Nézzen be szombaton a kastélyba. Egy pár jó órát mi is töltsünk.

– Van jó bor a pinczében?

– Az biz üres, de van a városban Vörös Samunál. Szarvas-bikát rendeltünk, kappanokat, libákat, halakat, söröket, pezsgőt. Nagy dolog lesz. Örökség néz valahonnan. Csak forduljon be komám.

– Mi már csak dobbal megyünk – mormogá a hivatalszolga, sokáig nézvén komája után.

Hanem hol jár már a serény inas.

Vén ősz ember, vörös kövér nyakkal és borzas, szétzilált ritka hajjal áll a kastély legalsó lépcsőjén, kezében ide-oda forgatva a meghivót.

– Hát hiszen köszönöm. De nem tudom, elmehetünk-e?

– Nagyon tisztelteti a nagyságos ur a nagyságos urat.

– Te, Ferencz, mondd meg igaz lelkedre, hogy is áll az a te urad?

– A legjobban, könyörgöm alássan.

– Pedig a hir rosszacskán beszélt.

– Egy szó sem igaz.

– Erősen sajnáltuk is.

– Bőviben van nálunk minden.

Azon örvendek. A multkor kenyeret kértetek kölcsön.

Az inas elpirult és himelt-hámolt.

– Most semmi baj. Gondolom, nagy örökség. Fél füllel olyasvalamit hallottam tegnap estve a vacsoránál. Sok pénz.

– Már az más, mert egy koldushoz igazán nem mentem volna el. Akinek a kamarája, pinczéje üres – zárassa be a kapuját. Lina, Lina, gyere csak. A Vasadi uramöcsém ebédre hivat.

Egy öreg páva suhogott ki vuklisan, fodrosan, puderosan, jól kipirositott orczával a tiszta szép folyosóra. Amint megismerte a nyalka liberiás inast – haragosan kapta ki férje kezéből a meghivó jegyet.

– Mi ez? Mit akarsz Károly? Nem tudod, hogy – s valamivel lassubb hangon tette hozzá – hogy Vasadiék tökéletesen megbuktak.

– Eh, aki vendégeket tud hivni, annak a feje alja még nem áll rosszul. Azt mondja – s a hüvelyk ujjával mutatott a legényre – hogy nagy örökség –

– Mi? Akkor a gróftól.

– Lássam – fordul nyájasan az öreg asszonyság az inashoz, kiket hivtok meg. Földváry Pál családjával – jó; Patkóék – jó; Csejtheyék, Váriék, Kovácsék, Libinszkyék, Hauserék – jó; a báró is – szép! Elmegyünk. A plébános ur – derék! Elmegyünk. Határdombi Lacziék – ezek elmaradhattak volna. Szederfáyék, Vermesék – mondja meg, hogy tiszteltetjük a nagyságos urékat, elmegyünk, ott leszünk.

– No látod – mormogá a vén ember, mikor az inas már távozott – te már kibökted, hogy nem, pedig az egész birtokosság ott lesz. Ne féltsd Vasadiékat, azoknak valami nagy pátronusuk van.

– Tudod-é, hogy kenyeret nem adtam nekik kölcsön.

– Fukarkodtál, mint mindig.

– Csak egy tiz forintot sem adtunk nekik kölcsön.

– Elfelejtették.

– Látod?

– Nem kell az embernek mindjárt a legrosszabbat tenni föl. Mindig mondtam, ne féltsd Vasadi Náczit.

– Szép, hogy nem haragudtak meg.

– Jól eszünk, jól iszunk, – nyaldosta örömmel az öreg tisztes uraság vastag fakó ajkait.

– Hogy-hogy? kitől jösz fiam – vette át a Vasadiék inasától a névjegyet a szénakazalok közt egy csinos, fekete-szakállas javabeli ur. Én Határdombi László vagyok – ez itt Vermes.

A legény kikereste az igazit, s azt adta át.

– Helyes! És ő is átnézett minden meghivót. Megjelenendünk.

Minthogy az igaz barátság drága növénye, ha olykor-olykor meg-meghervad is, de hála az égnek, ki még sem szárad: a kisvári birtokos urak a jelzett napon mind a leghivebben megtartották igéretüket. A »barátságos ebédre kérjük« levélkék, mint a katonaparancs pontosan beszállitották a régi, uj és legujabb barátokat.

Tapasztalhatták Vasadiék, hogy csak éppen az utat kell jól megválasztani, és az eredmény okvetetlenül biztos.

Csak az emberi szivet kell ismerni.

Sokszor a nemes érzelmeket, mint a finom gesztenyét, gubanczos durva kéreg boritja: de fel kell bontani. Fel.

A késő hajnali órák tudták csak felbontani a vidám társaskört.

Telhetetlenek voltak a jó barátok a pohárköszöntésekben, melyek tudnivaló, a legalkalmasabb ablakok, hogy az emberek egymás szive legbensőbb és legnemesebb rejtekeibe tekinthessenek.

– Éljen a legjobb barát!

– Éljen! Éééljenek!

– Isten az emberi élet legszélső határáig nyujtsa ki a leghübb honpolgár életét…

– Éééljenek! Csókollak, Bruder! Pajtás!

– Poharamat emelem, uraim, töltsünk poharat a legvendégszeretőbb család házára, zavartalan boldogságára…

Igy ment az és oly igaz barátság mellett máskép nem is mehetett.

– Elvárunk Náczikám – susogta a kapuban a vén Csejthey és vörös bajuszát még a kapufélfához is oda dörzsölte volna.

– De mentül előbb – sivitotta a fodros, vuklis vén Csejtheyné – mentül előbb Mattikám. Én legyek a szerencsés, a kit legelőbb meglátogattok. Mikor? Várj csak szivem. Most egy hónapra Komáromba megyünk látogatni. De ha onnan visszajöttünk – – igaz, igaz, Nagy-Károlyba megyünk Eta hugom lakodalmára. Megállj, szivem, majd kártyát küldök én is. Az lesz a legjobb, az lesz. Hát ebben állapodjunk meg, aranyom. Pá, pá, pá!

– Náczikám – ölelte át melegen Határdombi Laczi Vasadi urat – örömmel olvastam a hivatalosban, hogy mindenkivel kiegyeztél.

Nem olvasta, mert nem is olvashatta. De a jó barát mindent felhasznál, hogy vigasztalást hinthessen a bánatos szivekre.

Kovács Muki, a legjobb tánczos azt követelte hogy az egész társaság, igy ahogy van, a templom, előtt egyet tánczoljon. Lássák meg az irigyek, hogy az egész megye Vasadiékat a tenyerén hordja.

Némi huzakodással, de a kedves család iránti forró szeretetből, a társaság csakugyan megtette, hogy a templom előtt kettőt hármat rikkantott.

A bánatot, mert az természetes, könnyü leirni, de az örömöt, mely annyi nem igaz forrásból származik: való vonásokkal mely ecset tudná megörökiteni a szenvedők és kétségbeesettek számára?!

A jó Vasadiéknak örömtől csillogó szemeire sokáig, sokáig nem jött álom. Meghatotta őket félreismert barátaiknak jósága, nagy előzékenysége s a férj nejét, a nő férjét vádolta gyöngéd szavakkal, a mért az emberekről annyi rosszat tudtak föltenni.

A legsötétebb felhőkből csak egy vékony sugárka törjön elő s a levert ember oly kész határtalan bizalommal fordulni a magas egek felé.

Mind Vasadi, mind Vasadiné megállapodott abban, hogy még ma, mert hisz reggel volt már, megkezdik a kölcsönkérést.

Vasadiné a jó Csejthey nénihez megy, hogy a komáromi utczán megelőzze, Vasadi Határdombi Laczit veszi körül. Ez legnyájasabb volt hozzá s meg legjobban is megértette szivét.

Egy kis szender, mint a harmat ereszkedett a kifáradt lelkekre.

– Ah te vagy? Isten hozott – csapkodott kezeivel ide-oda Határdombi László ur – olyan kedvetlen vagyok. Képzeld, az a szemtelen Forgács Lajos ma már másodszor tolakodik be hozzám. Láttál ilyen gazembert? Ülj le. Éppen ebédhez akarunk ülni s jön. De hát a feleségemnek a legravaszabb ördög se tudna keresztüljárni az eszén, beküldte a kis fiamat, Aladárt: papa, a leves meghül. Persze csupa illemből is oda kiáltottam, hagyjátok azt a levest. Törtet be a nőm. Tudod, vágott azzal a borotva lelkével olyan pofát: jer enni, hogy Forgács uramnak se kellett több. Kotródott a rongyos ebe. Nem, az Istennek sem adok egy krajczárt. Nincs. Az egész világot én csak nem tarthatom. Kaparj kurta. Ne vendégeskedjél barátom, ha nincs sültre valód, élj turóval; ha nincs czipőre valód, járj bocskorban – de a becsületes embert ne fosztogasd. Nincs igazam? Mondhatom, rosszul hiszi, aki azt gondolja: Határdombi Lacziból balekot csinál. Utálom a kéregetőt, én még koldusnak sem adok, mert egy valódi koldus sincs. A ki elfáradt, az leül, akinek nincs mit keresni, az odább áll. Vegyen kötelet, vagy ha ettől fél: oda adom a pisztolyomat. Egy durranás – és annyi. Mi? hát bruderkám, mivel szolgálhatok. Tanu kell valami szerződésre. Ezer örömmel. Csak a váltótól irtózom. Mióta a gaz Kovács Nandi kétszázötven forintig agyafurt módon behuzott: nincs égi szent, a kinek egy ötven forintig aláirjak. Eladtad a rétjeidet? Helyes. Mennyiért adtad el? Gondolom, szép summához jutottál. Ejnye, ejnye, kedves Náczikám, nézd, most vettem meg a Varga Gyuri nádasát, pár száz forintot nem tudnál-e nekem kiszakitani? Egy hétre teszem azt – vagy legfölebb Erzsébet-napig.

Vasadi Ignácz ur mosolygott, köhögött, valamit kérdett, hogy a főispán itthon van-e Nagyváron? – s fölemelt fejjel, kemény léptekkel kiballagott.

Határdombi elkisérte az okosság határáig, s ott a tiszta friss levegőbe kiáltotta: persze, egy ebédért egy ezerest? Ohó Náczi! Nem én ettem bolond gombát. Borodat megiszszuk, ételedet megeszszük, akár a husodat lerágjuk a csontodról, ha szépen megkérsz: de persze, pénzt. Nem olyan korszakban élünk.

Talán hallott is valamit ezekből az aranygondolatokból Vasadi Ignácz ur, mert Kovács Muki előtt, a nagy jegenyefa előtt megállott, mintha azt méregetné, hogy milyen magas lehet ez a fa, milyen vastag, s egyáltalán hány éves – és midőn háborgó beteg lelkében e fogós kérdésekre megfelelt – gunyos mosolylyal visszafordult.

A folyosó oszlopa mellől, jól eltakarva magát, nézte Kovács ur fürkésző barátját, hanem egy szóval se mondta: hát Náczi, ez a barátság, még be sem tekintesz.

Valahogy sejtette, hogy Ignácz rosszban törheti a fejét, mert hiszen jó szeme van az embereknek. Csoszogva egy másik oszlophoz huzódott – majd eltünt a kertben, onnan egy palánkon átvetette magát, kiment a mezőre. Annyira kötelmének tartotta, hogy egy ingadozó embert, mint egy szakadozó omló partot elkerüljön.

– Oh, ha még egyszer talpra állhatnék – kiáltotta Vasadi ur dolgozó-szobájában, melyben most a halál ült az iróasztal mellett és irta visszavonhatlanul elbocsátó uti levelét – hogy kikaczagnálak benneteket szivtelen viperák. Mindenemet elcsaltátok, hizelegve a szivembe csusztatok. Ah kigyók, kigyók, végezzetek velem hamar!…

Hamar!

Ha a nyomor, az élet e gyógyithatlan vérmérgezése, oly rohamosan végezné romboló munkáját, mint a nyári jégeső, mely néhány percz alatt kiöl kertet, mezőt, virulást: óh mi könnyü volna szembe nézni az elfordithatlan sorssal!

Nem! mint a fának, melynek gyökerén pusztitó féreg dolgozik, egyenként kell elveszteni lombját, ágát, karjait s igy adni át a porladásnak derekát, hogy egy utolsó recscsenéssel bucsut mondjon szerencsésebb társainak: az embernek is ekként kell szétmorzsolódnia, perczről perczre, óráról órára, hétről hétre, mert ugrás nincs a természetben.

Vasadi Ignáczék házánál előbb a kereskedősegédek tették meg sürü látogatásaikat; azután a végrehajtók jöttek el jegyzőkönyveikkel; majd ifju és öreg ügyvédek hajtattak be bátran az udvarba, alig méltatva egyetlen köszöntő kézintésre az arczából kikelt, de azért mosolyogni erőlködő gazdát – végre szabad volt belépni, betörni, benyargalni a népnek is, mert hozták a korlátokat lerontó végrehajtási jelvényt: a dobot! Fásultan nézte egy ideig Vasadi ur e polgári munkát, tördelte kezeit, sóhajtozott, szabad folyást engedett gyáva könyeinek, s mert látta, hogy a változhatlant megváltoztatni nem lehet, de ugy gondolta, hogy az erkölcsi törvények szerint nem is szabad: kitántorgott a parkba, elbujt a sürü bokrok közé s éppen olyan közönségesen, mint egy szegény munka nélküli, elzüllött mesterlegény, kihuzta belső zsebéből a hatszemü megváltót, a töltött revolvert – – még egy pillantást vetett a kastélyra, melyben gyermekei bus örömmel gyönyörködnek a tomboló tömeg veszekedő kapkodásában, s melyben egy szegény asszony jegyzi darabról darabra az árverelésre felmutatott czikkeket – és – és egy megrázkódtató durranás!

– Ah! – –

Ott nyugszik; ujjai még görcsösen vonaglanak; szemeivel küzd a szempillákat lezáró halál; a vér hosszu, állandó munkája után megpihen az erekben; megáll, mint az iszap, és megcsinálja az élet örök zátonyát.

Senki se látja. A madarak szétröppentek. Egy, a ki látja, a mindenható jó isten, ott van az anya mellett, hogy a bízót atyai nyájas mosolyával vigasztalja és halkan a fülébe sugja: Bizzál édes leányom!