Csak egy asszony!

Vasadiné, mikor kisirta magát szerencsétlen férje ravatalán és valamennyire megvigasztalódott, hogy hála a jó égnek, Ignácz, ha mindenünk elment is – legalább uri, birtokostársi diszes temetésben részesül és az irigyek, rosszakarók ebben az egyben gonosz czéljukat nem érték el: fölemelkedett a ravatal zsámolyáról és bizonyos rendezői szemmel tekintett szét a nagy, tágas halotti szobában. Megszámlálta a gyertyákat, szép sor gyertya, huszonnégy s mily vastagok, hosszuk, akár egy-egy fáklya; megnézte az érczkoporsó oroszlánfejes lábait, igazi szépek, aranyozottak, mint a gróf Péli Tamásnál; megtapogatta a halotti ruhát, ez nem volt már uj, mintha viselte volna valaki, mert a térdén ugy volt összeférczelve s a fekete szalon kabát gallérja leszakadt, de a szemfedő finom volt s ezzel meg is elégedett.

Megcsókolta a halottnak imára összetett fehér ujjait, ráborult még egyszer arra a bizonyos helyre, a hol a golyó átfurta a mellet – azután elfordult, uj zokogásra készülő ajkait összeszoritotta – s szólt gyermekeinek:

– Ernő, fogd meg a kis testvéred kezét és menjünk. A kicsinek ezután te lészsz a papája.

– Akkor Krisztin! – parancsolta komolyan a fiu a leánykának, azt az ezüstös tárczát, amit a káplán bácsi adott az asztalnál neked, hohó, ide csak.

Krisztinka leszoritotta kezeivel a tárczát.

– Hagysz mindjárt békét a kis testvérednek?

– De ha én vagyok a papája, akkor a tárczának az én zsebemben kell lenni. A pénzes tárcza nálatok is mindig a papánál volt. Ide vele.

S a koporsó mellett a testvérek első czivódása megkezdődött, Darvin szerint az a jogos küzdelem, melyben az erősebb, ravaszabb legyüri a jobbat, gyengébbet.

Éles sirás töltötte be az ebédlőt, de nem a halott apa miatt, hanem az ezüstös tárcza miatt, a melyikhez az uj papa formált just.

Jó hogy halott-látogatók jöttek, s ezek a gyermekviadalnak végét szakitották.

Három rongyos kötényes legény, s egy ur sárgás arczczal, fekete szeplőkkel.

– Én, mint a nagyvári temetkező egylet – hozza, hozza Samu azokat a ruhákat, ezeket itt levetjük – és, mint az egylet vezérigazgatója – hát a koporsó? jó, jó, csak hozzák, puha-fa? politúros? jó, jó. Kérem nagysád – és nevető vigyorgással ugrándozott a vezérigazgató ur az özvegy körül – tévedés történt a dologban, nagyszerü tévedés. Megrendeltetett bronczirozott ércz nyugágy, kétszáz tiz forinttal; és szalon felszerelés százhetvenöttel; huszonnégy gyertya ötven forinttal; pálmák, oleanderek, fikuszok tizennégygyel; jó illatu, első minőségü tömjén hat forint nyolcz krajczárral, és kérem szeretettel, utasitásba vevődvén négy ló, disz-szerszámmal, egy vén fullajtárral; tiz nagy koszoru az egyletek, testületek számára; és megint kérem szeretettel 8–12 majdan magánosoknak már kész feliratokkal, az egész teljes rüsztung ötszáz kilenczvenöt forint és néhány krajczárral, és most a tanácsos ur Csethy Pál ur lélekszakadva siet hozzám, kihuz az asztaltól, hogy igazgató ur, nem vállalhatok felelősséget a kontóért, rendezzünk csak harmadosztályu temetést száztiz forinttal. Azért gyorsan át kell öltöztetni a halottat, más koporsó, más ruha, hat darab gyertya, öt oleandert ingyen adok, mert ezeket már bajos elszállitani, de a többit fiuk, vigyétek! Itt az egyesület rettentőn károsodik. Kérem édes, ó nagysád, esedezem, könyörgöm kegyeskedjék most a teremből kisétálni, mert azonnal hozzá kell fognunk az átöltöztetéshez. Kérem, kérem…

S majdnem mint egy elegáns széptevő, tolta ki kezeivel a vezérigazgató ur a kétségbeesett asszonyt, kinek még ilyen valamit is meg kellett érnie!

– Istenem, óh édes istenem! – hallatszott a távozó asszony jajkiáltása s »gyorsan, gyorsan fiuk!« volt rá az üzleti válasz, a kalapácsütés, csoszogás, kiabálás élénk bizalmas zajában.

Nem lehet, nem lehet kivánni, senki se kivánhatja, hogy egy szolid üzlet, melynél az évi perczentekre kell fektetni a sulyt, oly borzasztó károsodást szenvedjen. Jobb most helyreigazitani a rossz számitást, mint majd a fizetésnél történjenek csuf huzalkodások.

Ha valaki nem látta még, hogy öltöztetik át a már koporsóban pihenő halottat, és hogy ebben semmi sértő nem foglaltatik, ugy egy perczre tekintsen abba a sarokba, az ablak mellé. Ott áll a halott, amint egy legény két karjával hátulról átölelve tartja, a ki szivarozik s egyet-egyet lök a le-lecsukló tetemen. A másik társ hányogatja le a ruhát, mint a kérget a fáról, minden meghatottság nélkül; a harmadik a koporsót szereli föl, jó forgácscsal, e helyen egyébiránt ép ugy lehet álmodni itt maradt kedveseinkről, azok nyomoráról, mint a legfinomabb selyem »Zugehőr«-ön.

Igy, most már egész rendesen történik a néhai Vasadi Ignácz ur eltakarittatása.

Mivel a négylovas diszhintó nem jött be Nagyvárról; mivel a fáklyáskiséret elmaradt; mivel a vendégkocsis a koszorukkal nem ballag a halottas szekér után; mivel a bér- és magánfogatok hosszu sora nem uszik a kisvári főutczán és mivel se dalárda, se tüzoltó diszcsoport, se birtokostársak szövetkezete, se a tanitók egylete, se fényes papisegédlet nem ékesiti a temetési menetet, közönséges falusi parasztok rudakon viszik a koporsót; a magas szőke káplán ur czelebrál fehér ingben s a hosszu kántor bőg mély recsegtető hangon, szivből kiáltva: »Te vagy, te vagy én Jézusom! Nincs már, nincsen, már jól tudom! Porból lettünk, azzá lészünk, Csak ez biztos osztályrészünk! – –« Az uri közönség ilyenkor nem az ut közepén, hanem az ut két szélén a házsorok mellett oldalog, keresve egy-egy szük utczanyilást, melyen haza suhanhasson. Csak a polgár- és parasztasszonyok temérdek képviselője tódul tömör sorokban a halott után, mert az a hite, hogy az öngyilkos isten különös oltalma alatt áll, és a ki a szerencsétlen öngyilkost végső utjára elkiséri: istennek tetsző, kedves cselekedetet művel.

– Fogadok reá – rántja meg Kovács Muki ur Határdombi Laczi barátját, ki piszkos szavakat mond a szép özvegyről – nem telik bele két hét, s Vasadiné a Forgó Feri szeretője lesz.

– Oda Muki pénz kell, s Ferkó egy rossz krajczárért a fülét le hagyja vágatni, hanem arra fogadok pajtás, hogy egy hónap mulva Nagytúr piaczán a Kupácsek kanonok hintóján fog Mattika végigevezni. Bolond is lenne, ha nem tenné.

Hát ugyan mit veszt egy olyan asszony, kinek az ura ugy lőtte magát agyon? mert egy greslit se tudott maga után hagyni. Én már két éve, de őt éve, mindennap vártam Náczi öngyilkosságát. Ezt sokszor meg is beszéltük Zsigával, Józsival, hogy Náczinak vagy golyó, vagy kötél, vagy árzenikum lesz a vége. Nagyon természetes! Te, én ezen a kis közön itt eltünök, uj szobaleányunk jött Debreczenből, s mielőtt a feleségem tudtára adná, hogy én milyen semmirevaló vagyok: meg akarom tudni, hová való, élnek-e a szülei, vannak-e nagy felnőtt bátyjai; egyáltalán tájékozni akarom magamat. Fogadok, hogy Náczinéból pompás asszony lesz.

A régi jó barátok, birtokostársak, azt meg kell vallani, oly melegen érdeklődtek Vasadiné iránt, hogy még a temetés alatt meginditották egymás közt: mi lesz Náczinéval?

– Nem hiszem, hogy elfogadja a postamesterséget, mert akkor Forgó Ferkó kezébe kerül.

– Tanitónő lesz.

– Itt?

– Itt.

– Én nem adnám hozzá a gyerekeimet.

– Mért?

– Vasadiné ugy is elmerül.

– De ha megmenthetnők – veti föl e lehetőséget egy kis ripacsos ősz ember, kigyult arczczal, résztvevő apró szemekkel.

– Hát mit tudna velök tenni urambátyám? Halljuk.

Ily egyenes kérdés, mely az áldozattal járó segitséget rögtön kihivja, még azokra is a legrosszabb hatást gyakorolta, kik hajlandók lettek volna tán valamit – községi uton tenni az árvákkal.

– Barátom, engemet nem kért fel, mikor az adósságait csinálta. Nem elegyedem ilyen kényes operáczióba.

– Nekem öt gyermekem van.

– Nekem egy beteg vén anyám.

– Nálam meg örökké ott ülnek a feleségem rongyos nővérei.

– A feleségem, hogy nekünk nincs – ki nem állhatja a gyerekeket. Azt mondja: inkább kutyákat tart.

– Hát uszszék a meddig uszhatik, ha a nagy hajónak két-háromszáz élettel el lehet merülni: akkor én egyért vessem magamat a vizbe? Soha én?

E talpraesett hasonlat sok vérző szivből kirántotta a tövist. Igaz, nagyon igaz, ha egy nagy hajónak két-háromszáz emberrel, egész családokkal szabad elpusztulni egy őszi ködös reggelen vagy éjszakán s azért a haza mégis el nem pusztul, csak egy falu is tönkre nem megy: nincs miért a legnemesebb embernek is azon törni a fejét, hogy egy özvegyasszonynyal meg két gyerekkel hát mi is történjék.

Inog, lebeg, vergődik, s ha nem birja: elmerül. Ennyi!

Temetés után, mint a nagy ünnepek után szokott lenni, a búban, áhitatban kimerült lélek az élet apró jelenetein nyeri vissza erejét, munkakedvét. Vasadiné, a mit régóta nem tett, fölment a terjedelmes kastély padlására; ott szerteszét régi konyha- és szobabutorok hevertek porlepetten, háboritatlanul; ócska törött divánok, fauteillek, nádszékek, fogasok, félig törve, kicsorbulva, hatalmas rézkampókkal. A sarkokban üvegek, skatulyák, réz- és pléhedények, a gerendákon lószerszámok, nyergek, elviselt köpönyegek, melyek ki tudja mióta heverhettek ott a békés nyugalomban. Egy sötét ketreczben ládák, bőröndök takaróztak a homályba és pókhálókba.

Már a törvény tökéletesen eleget tett a követelők ohajainak, s a rendeletek szabványainak, mindent elárverelt, vagy lepecsételt, a minek értéket tulajdonitott.

Itt, ezek a semmik, mint a mezei szabad virágok, nem tartoztak követelés alá. A józan női elme mohón kapott a lim-lomhoz, turt, kotorászott bennök, hányta-vetette a fölvert porban a kérges czipőket, hosszu száru csizmákat, bőrös sapkákat. Órák teltek el igy növekedő édes reményekkel, a nélkül, hogy valaki föltekintett volna e lázas zakatába. Vasadiné szivében a hit, remény, bátorság minden egyes darab butorral, rongygyal erősbödött.

Ah mit akar?

Lassanként, ahogy az értékes holmi növekedett, ahogy az egyedüli mentőszer, a pénz szaporodott: szemei kinyiltak, a könyek nem zavarták látásukat többé, ajkait valami csodálatos terv derült mosolyra vonta.

– Ezeket én eladom, elviszem Károlyba, ott az ó-szerben megveszik. Nem megyek senkihez.

Leült s mint a ki hosszas kutatás, fáradhatlan munka, álmatlan éjszakák után, egy harmatos hajnalon rátalált a keresett kincsre, a kőszén érre: dobogó szivvel kiáltott föl, óh édes istenem, csak te el ne hagyj.

Régen, a szebbnél szebb, finomnál finomabb befőttekben tudott talán csak igy gyönyörködni, mint most, e rendezett, csinosan elrakosgatott ócskaságokban.

Becse volt előtte mindennek, mert mindenben gyermekeinek jövőjét, önmagának erős támaszát látta. Ezek nem utasitják el; nem zárják be előtte a kapukat; nem akarnak csalárdul Komáromba menni; szemtelen ajánlatokkal nem állanak elő; sőt, mint az érett gyümölcsök az országut szélén, önkényt kinálkoznak: jer!

Ösztöne megsugta, hogy kérdezzen meg valakit, valjon miután a kastélyt, a földeket, a fölkelhetőket eladták, elvették, lefoglalták, ezeket pedig itt senki se vette számba, valjon ezekhez az egykor szemétdombra szánt haszontalanságokhoz tart-e valaki igényt? Óh ha nem tartana, ha a jó isten ennyit már meghagyna egy szegény özvegyasszonynál! Ha az emberek megengednék neki azt, hogy ő itt ezeket deszka-ládákba csomagolja, és egy éjszakán, mikor a hires kartársak, az ügyvédek nyugosznak édesen – hogy ő ezeket innen elszállithassa egy távolabbi városba! Ha a jó isten ebbe beleegyeznék!

Nemcsak a rókának, a gonosz farkasnak, a vad medvének adta meg a természet azt a mély látást, hogy mértföldnyiről meglátja a közelgő veszélyt és kijátsza a ravasz, erőszakos, önző embert, a teremtés remekét, kinek szép arcza az isten arcza és forró szive az égi Atya szive: hanem ime, egy nő, egy anya, egy jól nevelt fiatal hölgy is rálép a szabadulás utjára.

A még ott maradt néhány ödöngő cseléd, szomszéd parasztasszony, nem tudom, észrevette-e, hogy a nagysága egyenesebben jár, hangosabban beszél és nem süti le minden jövő-menő előtt a szemeit: de a gyerekek megérezték, hogy a mama csókja keményebb, ölelése jobb izü és nevetése megint olyan, mint volt.

Csak egyszer isten megmutassa az üldözöttnek, hogy merre fusson, csak egyszer az oltalmára való eszközök közül egyet-kettőt bár a kezeibe adjon: a többi aztán jön seregestől.

Im sürü eső esik; az ég beborul; nappal is majdnem alkonyi sötétség boritja a földet; a sár földagasztja az utakat, hogy a ki erősen nem kénytelen vele, e kutyának való időben ki ne lépjen: és Vasadiné két szekerecskével ebben a legalkalmasabb időben, éjféli egy és két óra között ballag, inkább mint a vizben járó, csobog ki az országut felé.

A Kapisztrán-utcza sarkán egy folyosón, köpenyegbe burkolva az öreg Nagy Pista bácsi ügyvéd ül most is, mint nagyon sokszor, mivel fiatalabb hitvestársával szomoru viszonyokban él és nem tudja hallgatni sokáig a szemrehányásokat. Kinyujtja fejét rongyából a szürke aggastyán; villámló szemekkel fölismeri a menekülőt, ki alkalmasint tilos árukat szállit; első perczben, mert ő is ügyvéd, oda akar szökni, hogy halt! egy tapodtat se tovább, mig… majd mint az őr, a hogy nézi egykedvüen a folyón uszó, szabaduló rabot, mormogja: eredj, eredj, ugyis elmerülsz! Egy öllel idébb vagy odább, de elmerülsz szegény Vasadiné.