Csak egy asszony!

Nem tudom már, hogy van, én valahányszor ifju éveimben, hosszabb távollét után, hazamentem boldogult szüleimhez, mindig elgondoltam a falu felé, ahogy szemembe tünt a torony csillaga s a fás, lombos homályban kivettem a pontot, a hol ők laktak, – kedves öregeim ugyan hogy lehettek ti most, nincs-é valami nagy bajotok? Anyám köhög-e nagyon, s apám birja-e még a lábait. Testvéreim…

Gondolom a jó szülők is ép igy lehetnek közeledő gyermekeikkel, s a testvérek bizonyosan mindent elkövetnek, hogy a fogadtatás a legszivélyesebb legyen, s ahogy ma mondják: »semmi kivánni valót ne hagyjon fönn.«

Özvegy Vasadi Ignáczné az ócska tárgyakból isten segitségével szerzett pénzecskéből egy részt arra szakitott, hogy a jó mamát, a Klárit, Bertát, Gyurikát, s az atyafiakat Veszprém városában megkeresse. Az öröm miatt, hogy rég nem látott szeretteit ujra kebelére ölelheti, és gyermekeit a kedves ismerősöknek bemutathatja: tulságosan elfogódott. Sirt, hogy gyermekei haragosan kapaszkodtak a nyakába és csókolták, hogy mama, te megint mit csinálsz?

Mit? Mit tud a sziv csinálni, mikor örül, remél, és még szeret? Sir, és áldást kiván mindenkire.

A magas, nyulánk asszony fekete ruhájában, meggörbülve, fekete csipke-kalappal födött fejét mélyen aláhajtva, egy öreg anyókának látszott, telt piros arczát most kékes fehérség fogta be, szemei a sok sirás miatt megapadtak, majd felényire huzódtak össze, szemei alatt sürü ránczok képződnek, mind szüntelen zokogott, a mi által egészen nevetségessé vált gyermekei előtt.

– Te mama, huzta le nyakát kis vékony karjaival a kis leány. Te ugy csinálsz, mint a kása: pü, pü, pü. Most jó vagyok, minek sirsz? Ernő se dulakodik, ő is jó. Nevess – óh édes mamuska azért is nevess, nevesd ki, hogy Csethy néni még a czipőmet is le akarta huzni a lábamról, hogy ad másikat, de nem igaz, mert csak el akarta vinni a kosarában, mint az uj fésüdet, nevesd ki, és mutasd még egyszer, hogy csinált? Ernő, te is tudod mutatni, mutasd, hogy akarta lehuzni a lábamról Csethy néni az uj czipőmet.

Ernő férfihoz illő komolysággal térdein a pénzét számlálta, és hozzátette azokat az ezüsthatosokat, sőt huszasokat is, a miket Veszprémben a nagymamánál fog kapni, Háni nénitől, Berta nénitől, Gyuri bácsitól és legkivált a nagymamustól. Ő tehát most oda se tekint kis leánytestvérére.

Igy csak az anya és leánykája játszották el a jó Csethy néni furfangját, mialatt a hegyi utról a kocsi szépen leereszkedett Veszprém városába.

Akármennyire boldog vagy kemény szivü legyen valaki, és tudjon oly lelki erővel birni, hogy föl se vegyen bizonyos dolgokat: mikor hosszu idő után szülővárosába belép, különösen ha ő is véletlenül gazdag emberből azalatt koldussá lett, boldog, irigyelt asszonyból szegény özvegyasszonynyá, a ki rakott szekér helyett egy csomó panaszszal, sóhajjal, édes jó istenemmel jő, és titkos kérelmi fogásokkal: hát igen nagyon elérzékenyedik! A házakat nagyobbaknak látja mint régen; a templomot magasabbnak, – komorabbnak; az utczákat szélesebbeknek; az embereket hallgatagabbaknak; a gyümölcsös piaczot, mely mellett el kell haladnia – maga se tudná mért: drágábbnak. Mindent mindent többnek, nagyobbnak, talán szebbnek lát, csak ő maga érzi, hogy kisebb lett, vénebb, rutabb, szánalomra méltóbb mint azelőtt, a szép ifju korban.

Ugy tetszik, mitha senkit se ismerne már és mégis mindenkinek köszönni igyekszik serényen; azt véli, hogy megismerték és mindjárt megszólitják, holott közönyösen mennek el mellette és senkinek se jut eszébe, hogy oda kiáltson: jó napot, jó napot kedves hugom! De megszépült! Isten hozta nálunk, ugyan szép, hogy egyszer már ránk is gondolt!

Különös nyomás ül a szivre, örömnek, bánatnak, szégyennek, félelemnek vegyes érzése.

Végre begördül a kocsi a szülői ház kipadlózott kapuja alatt a virágos udvarra; ott a nagy szomorufüz a kut mellett, minő hatalmasan megnőtt, milyen gyönyörüek ágai! ahol a szülőlugas, már a ház tetejére futott; a baraczkfák a kerités hátánál, egy-két szem a tetején még maradt is. Csirkék, ludak, kácsák, galambok. Ehol a kutyák is elősiettek a folyosóról és konyhából és csupa illedelemből hangos ugatást kezdenek pár perczre, s mikor látják, hogy csak egy asszony száll le a kocsiról, s két gyermek, visszasompolyognak s egymáson harapnak egyet, hosszu vonitással.

Mi az? nem a mama, meg a leányok futnak ki előbb az érkezők elé, hanem a cselédek. Ők bámulnak, és vigyorognak, kezeiket morzsolva.

Végre kijött egyik tesvér.

– Hánika! kiált, kezeit ölelésre emelve az özvegy asszony. Kedves lelkem anyám nem beteg-e?

– Nem hát.

– Ernő, Krisztinka, csókoljátok meg a Háni nénit.

Háni néni, ki egy megaszott, magas száraz öreg leány, haragos tekintettel, mint a valaha szép, de megtörődött hölgyek, fakó szintelen ajkakkal; hosszu eres nyakkal; sárgás fülekkel és kidagadt kékes gyürüs szemaljakkal, lecsüngő mellekkel és ritkás fogakkal – el nem palástolt gunyos elégtétellel tekint nénjére, kiről azt hiszi és hitte mindig, hogy szerencséjének megrontója, mert Vasadinak őt kellett volna elvennie, ha lett volna akkor is, mint ahogy most nincs, becsület a világon.

Foghegyen kérdi:

– Nincs több gyermeked? Nem járt nálatok himlő?

– Oh, az a legegészségesebb vidék, – kapkod ide-oda az özvegy, nézve, hogy honnan tünnek elő a többiek. Megcsókolhatod őket bátran Háni. Mi már a szépségünket nem félthetjük.

Mormogott valami nyers választ Háni kisasszony, mert ilyen kiméletlen beszédre még szurni is lehetne.

– Hát Berta nincs itthon?

– Hogyne volna, most áztatta a lábait. Vagy kiszaladjon teneked mezitláb?

Igy, igy, ilyen akkordokkal haladtak a mama felé.

A rendkivül magas kövér, de megvénült anya egy hosszu fehér kemenczéhez támasztotta a hátát és kezeit a mellén egybekulcsolta. Ugy várta leányát és unokáit.

Ne ütődjék ezen meg senki. A vidám, tele torokból kiabáló, ugrándozó fogadás csak azokat a vendégeket illeti meg, kik gazdagok, tiszteletreméltók, kik nem hogy vinnének, de sőt hoznak s kiknek megérkezése, mint az áldott napé, fényt hint az egész városra.

Vasadiné szeretetében, örömében ugy kiterjesztette a karjait, hogy igen kevésbe került volna neki az egész kályhát átölelni, s igy mutatni ki, hogy mennyire imádja anyját.

– Mamám! drága mamám!

– Ugyan szégyent hoztatok a családra, mindenki azt mondja, még a Novák doktor is, hogy te vitted Náczit a temetőbe.

Még nem is utasithatta vissza e kegyetlen vádat a szegény asszony, midőn Háni zordan oda vetette:

– Te, te, az bizonyos.

– Én?

– Itt az az általános vélemény.

– Oh mama, mama – furta az özvegy fejét anyja hóna alá, mintha ezzel akarta volna az anyai karokat ölelésre birni.

– Ne busulj Matild – haladt be az oldalszobából egy hatalmas termetü, de szebb évein rég tul levő leány – majd felvilágositom én azokat a lelketlen rágalmazókat, hogy a dolog hogy volt, mint volt. Látod, nekem ma már korán reggel ki kellett volna mennem a mezőre, mert a papa halála óta a gazdaságot, tudod hogy én viszem – de látni akartalak és vágytam látni a gyerekeidet. Aranyos szép gyerekek (és csattogtak a csókok) te se hajtsd meg olyan nagyon a nyakadat, mert nem ér ám az semmit, elég erős vagy, majd csinálunk valamit. Bérlünk a te számodra is egy kis jószágot. Én mindenbe beletanitalak. Nem nehéz. Nekem is azt mondták, mikor a kavicsolást kivenni mertem: csak egy leány, majd neked meg azt mondják, csak egy asszony, de kutya lánczos, azért belevágunk ám az üzletbe. Tudnál-e borokkal kereskedni? bort veszünk. Itt sok a tiszt, meg a hivatalnok. Ne félj. Gyuri mindnyájunkkal perben áll, de azért, ha jó ebédünk van, mindig itt ül. Itt jön ni.

Egy kis kövér szürke ember, apróra nyirt kemény deres hajjal, piros-barna orczával, szürke ruhában, gyürüs ujakkal, és kifeszitett mellel lépegetett a megérkezett nővér felé.

– Már a szőlőből láttalak Matild, hogy jösz, kiáltottam is, hogy állj meg, de persze te nem tudod, hogy a Bacsák karózott szőleit én vettem meg. Én. Bánom, hogy a borait is mind meg nem vettem. Ha hoztál pénzt, belevághatunk a borüzletbe. Erről beszélgettünk már Bertával. De én semmivel sem segithetlek. Engem mindnyájan megcsaltatok. Mama, nincs egy kis harapni való? Tegnap este abból a disznósültből – hiszen csak, nem ették meg mind?

Gyuri ur nehány vékony csók és ölelés után miközben a gyerekek fejére egy-egy baraczkot plántált, oda törtetett a fal-almáriumhoz, kivette a maradék sültet és bort s igy a mint evett és ivott, nézte Matild nénjét, a gyerekeket, a két öreg leányt, anyját, a ki végre meglágyult és sirt az ablakban és ott ölelgette az unokáit és motyogta: szép gyerekek, szép gyerekek, mint a nagyapjuk s mint Gyuri volt ilyen korában, és Háni…

Lassanként kidühöngötte magát a keserü szemrehányás az anya ajkain, a méltó kedvetlenség az egész családban, hogy most már mit csináljanak Matilddal, mert itthon nem ülhet, igen sokan vannak ugy is és előbb Háninak, meg Bertának kellene valahogy férjhez menni, mert erre az idő igazán hogy itt van – és ugy aztán felkerültek a városi ujságok.

– Az alispánnál nagy vacsora volt.

– A püspök nem viszi sokáig, már a testamentum is kész. Rafi néni sokat örököl.

– Még mindig a papok az urak.

– Fekete Irma meghalt.

– Weisz Lina férjhez ment.

– A kis Kertész Józsi még mindig emleget. Már a harmadik felesége van. Szücs Dániel is meghalt, és egy kis furkó emberkét választottak helyette; Paczák Juliához egy éneklő kanonok járogat; a piacz szörnyü drága; a hus rossz; jó szüret lesz; hogy égés volt; ha papa él, most szeptemberben megtarthattuk volna az ötvenéves jubileumot; Füreden borzasztó sok a vendég, a gazdag zsidóság minden jó helyet lefoglal.

E hireken, mint egy lajtorja lépcsőin, fölemelkedtek a helyzet magaslatára – és ebédhez ültek.

Természetes, hogy Gyuri minden pörlekedése daczára ott maradt, és semmiféle élvezetből ki nem vonta magát. De rögtön ment, a mint a két gyermek meg találta penditeni a pénzgyüjtés eszméjét.

Mi legyen, hogy legyen?

Mindenünnen, ha korán ment, ha későn ment: ezzel a nyomatékos szóval verték vissza szegény özvegy Vasadinét:

– Csak egy asszony. Nem lehet.

A kavicsolást nem kaphatta meg; a honvédség széna-zab szállitását egy főhivatalnok sógora ragadta kézbe; a rabok élelmezése is igen pompás lett volna, de egy pap adta rokonainak; ott volt – – óh nyolcz-kilencz igen szép vállalat is ott volt, de mindig:

– Csak egy asszony!

Holott nem az volt a baj, meg kell mondani a legtermészetesebb igazságot, hanem hogy: nincs pénz.

– Van pénze, jó sok pénze? Az elnöknek, az igazgatónak, a titkárának; a választmányi tagoknak, az árverező küldöttségnek, a jegyző urnak, az ellenőr urnak, a gondnok urnak, a dijnok urnak, az urnak, a szolgának – mindenütt, mindenütt pénz, pénz, készpénz! Az kellett és az kell, okvetetlenűl.

Miután semmiféle vállalatot nem sikerült megragadnia a szegény asszonynak: ujra kitört egész viharszerü dühöngéssel, hogy:

– Egész életedben egy haszontalan asszony voltál.

– Olyan asszonyt, a kinek az ura öngyilkos lett, Veszprémben semmire sem alkalmaznak.

– Nem kellett volna mindent átadni a hitelezőknek.

– Nyolcz, tizezer forintot jó idején meg lehetett volna takaritani. Most ur volnál. Itt nem maradhatsz, nem, nem – –

– Elmegyek – hörgé, zokogá a szegény özvegy.

– Én mit sem tehetek – terjeszté ki tenyereit a legőszintébben az anya. Próbálj, én is özvegy vagyok.

– Csak a mi becsületünket ásod alá – magyarázta Háni egész fölhevülten, – ha még tovább is itt ülsz.

Berta, mint a jószivü kövér lányok, sirt, szemeit forgatta, kereste az egeket és susogta: ne félj Matild, isten megsegit.

– Tudtam volna olcsón szerezni finom borokat, – szólt a beszédbe György ur – de itt a hitelt Veszprémben és vidékén ne keresd. Mama! abból a diós rétesből maradt még egy falat? Megenném ezzel az Ernő gyerekkel. Majd szüretkor Matild, ha fölmegyek Pestre, küldök egy jó kosár szőlőt, csakhogy a portót te fizeted. Ha az urad élne, betennők a városhoz valaminek, de tégedet? Mindenki azt hajtja, akármerre megyek, Torkos barátom, az a baj, csak egy asszony.