Csataképek a magyar szabadságharczból

Közbe-közbe hangzott az ágyúdurrogás, a pariparobaj, az ellen hurrah-kiáltása.

Dalolva vonult odább-odább a kis lengyel csapat; ha üldözői utól-utólérték, visszafordult, tüzet adott rá és szuronyt szegezve megállt küzdeni.

Azután csendesen ismét vonult vissza, dalolva a riadozó harczéneket; az ágyú dörgött, a paripák robogtak, a golyó fütyölt.

A kis csapat ellentállása nélkül az egész vert sereg semmivé tétetik.

Ők egyedül tartották föl az üldöző hadsereget, melynek tízannyi ember egy óráig sem állt ellent.

Késő estig harczoltak, sebet kaptak eleget, de még halottjuk egy sem volt.

Most egy dühös rohanással támad rájuk az ellenség lovassága; csatájuk mint a sziklát ostromló hullám zuhogása, az összeütközött szurony és kard cseng-bong, a csatázók porfelleget vernek maguk körül, csak a zászlók hegye látszik ki belőle.

A porfelleg elnyugszik, a kisded csapat bántatlanul halad tovább az úton, az üldöző lovasságot visszatéríti a takarodót fúvó trombitaszó, a csatatér magára marad.

A kéklő távolban rohanó seregek futása látszik még, mint sötét felhőárnyék, mely végig fut a földön, kergetve az üldöző szelektől.

A meggázolt fűben egyedül marad el egy elesett férfi, haldokló arcza az ég felé fordítva, szemei tört csillagában az alkony bús fénye tükrözi magát.

Az égszínkék dolmányon végig folyik a piros meleg vér, a szép férfi-arczon végigfut a halál sáppadt fagyos színe.

Még egyszer föl akar emelkedni a földről, – nem bir, visszahanyatlik, a kard kihull erőtlen kezéből.

«Oh Hermine!» sóhajtja utolsó gondolatja nevét és lehajtja arczát a fűbe s kinyujtott kezével kardját keresve, s haldokló ajkaival Herminet suttogva, meghal.

A tiszt nemzetőri kapitány.

S a távolban, a szürkülő éjben mindig enyészetesebben hangzik a riadozó harczdal:

II.

Egy hónap múlt el a budaméri vesztett csata után. A magyar fővezér Selmeczen volt, körös-körül bekerítve egész seregével. Négyfelől próbált útat törni magának, mind a négyfelől el volt állva az útja, semmi oldalról sem volt szabadulás.

Mikor negyedszer kisértette meg a csatát, szinte ott veszett. Legkedvesebbik barátját mellette lőtték le, ő alóla kilőtték a lovat, egy huszár nyargalt azután oda, az ragadta meg kezénél fogva s erővel hurczolta el a csatatérről.

A mint hazatért a laktanyára, tisztjei figyelmeztették, hogy csákója keresztül van lőve.

Levette fejéről, megnézte; a golyó a kokárda és a viharcsat között fúrta át a csákót.

– Miért nem egy araszszal alább! monda elbúsúltan a vezér s a fáradságos éjek, napok után ledűlt fekhelyére, ébren álmodozni.

Éjfél után fölkelté az őrálló tiszt, jelentve, hogy egy hölgy akar vele rögtön beszélni.

A fővezér fölkelt, nem kellett felöltöznie, ruhástul aludt mindig, s inte, hogy bejöhet, a ki akar.

A bejelentett nő belépett a szobába.

Fekete ruha volt rajta, fején gyászfőkötő, arcza bús, halovány.

Szép, nemes magatartása, komoly, szabályos vonásai, nagy, sötét szemöldtől árnyazott szemei oly ismeretesek voltak a vezér előtt.

Igen. E sötét szemek átható tekintete, e homlok alabástroma, ez ajkak, ez arcz maga, mind rég elmúlt idők ismert tüneménye; új rajta egyedül a bánat és egy hosszú erőszakolt ráncz a homlokon a két szemöld között, mely az egész arcznak oly fenyegető, oly baljósló tekintetet ad.

A vezér oda lépett hozzá. Az asszony sokáig nem tudott szólni.

– Te látogatsz meg engem Hermine, ez átkozott órában?

– Beszélni akarok önnel, szólt az asszony hidegen, nyugodtan ülve le a vezér által ajánlott karszékbe.

A vezér szembe vele megállt, összefont karokkal s merően nézett a hölgy föl-fölpillantó szemeibe.

Oly sáppadt volt mindkettőnek arcza.

– Arthur, kezdé a hölgy teljesen, de hidegen csengő hangon. Mi régen láttuk egymást. Akkor még gyermekek voltunk s virágokkal játszánk… Virágokkal akkor, most élettel és halállal. Ön megvénült, de én még inkább. Látja, özvegy vagyok.

– Az én nőm is az lesz nem sokára, szólt közbe keserűen a vezér.

– Férjem csatában esett el, folytatá a nő, nyílt, becsületes csatatéren, és én nagyon szerettem őt, de meg nem sirattam, mert tudom, hogy miért esett el. Holttestét nagy áron vásároltam vissza; reszkettem, midőn köpenynyel letakarva házamhoz hozták, ha nincs-e megcsonkítva? tán feje levágva, arcza eléktelenítve? Nem volt. Épen hagyták, minden vonása arczának halállal pecsételt bizonyságot tőn róla, hogy bátran, vitézül esett el. Egyetlen sebe volt, az is elől – mellén. Csak gyűrűmet nem találtam ujján, jegygyürűmet, melyet akkor vont ujjára, midőn velem az oltárhoz lépett s azóta le nem tett soha. Alig néhány napja, hogy e gyűrűt megláttam egy embernek az ujján. Egy fiatal tiszt szállásolta magát oda hozzánk, annak az ujján pillantottam meg jegygyűrűmet.

– Vehette valamely közkatonától.

– Nem. Azt mondá, hogy egy embertől vette el, a kit megölt.

– Nem mondtad neki, hogy azon ember férjed volt?

– Semmit sem. A tiszt szép fiatal ember, szőke, halvány arcza megcsalja látszó szelidségével a szemlélőt, bágyadt kék szemei nem árulják el a tüzet, mely rajtok belül lakik.

– Te szerelmes lettél belé?…

– Azaz ő én belém. Hizelgéseivel halmoza el, szerelmet vallott, belém bolondult.

– S te férjhez fogsz hozzá menni?…

– Meg fogom őt ölni…

– Ahoz nem értesz, szegény asszony.

– Igaz. Ha erőm lett volna, tehettem volna, mert előttem volt, házamban aludt, csak akarnom kellett volna, hogy szobájába jussak, ott lehettem volna, míg elalszik, legyilkolhatám; de mind hiába, ahoz én nem értek. És mégis akarom, hogy meghaljon.

– Ha jó katona, az nagyhamar megeshetik rajta.

– De én nem akarom, hogy mint jó katona haljon meg, nem a dicsőségért, én értem kell neki meghalni, nem a dicső csatamezőn, – a halál legirtózatosabb tűzhelyén, a vesztőhelyen kell életét bevégeznie.

– Szegény asszony, a fájdalom megzavarta agyadat.

– Tábornok úr, ön férjemnek jó barátja volt! – Arthur! Ha én azt mondom, férjem kiomlott véreért boszú kell! messze kell-e keresnem azt, ki e boszút teljesítse?

– Hermine. Térj magadhoz. Én tisztelem fájdalmadat, férjedet becsültem s ha e perczben tudnék szánni egyes embereket, őt megsiratnám, de gondolhattad-e azt valaha, hogy én egy egész rám bízott hadsereggel egyéb hivatást ne ismerjek, mint valakit, bárha legjobb barátom, testvérem, apám lett volna is az, megboszúlni? s hadi mozdulataimmal egyebet ne terveljek, mint azt az embert, ki őt megölte, keressem és üldözzem? S ha végre megtalálnám is, lehetne-e, illenék-e becsületes katonának becsületes katonát azért megöletni, mivel a csatában, a nyílt harczmezőn megölte azt, a kit én szeretek? Te teheted azt, mert asszony vagy és feleség, én nem, mert én katona vagyok és vezér.

– Ön engem őrjöngőnek tart, tábornok úr, szólt az asszony, fölemelve nagy sötét szemeit; nem akartam én, hogy ön keresse azon embert. Én fogom őt ide hozni. Én magam fogok neki okot szerezni arra, hogy ön méltán, törvény szerint megölethesse őt. És ha egy évig tartana is tervem, egy év mulva sikerülni kellene annak. Ide hoznám ön elé ez embert, elmondanám: ez ember vétette ezt! vétette azt! Önnek hadbirái csak a hadi törvények büntetéseit olvasnák fejére, önnek csak a pálczát kellene eltörni feje fölött s csak azt kimondani, hogy «Istennél a kegyelem». – Azt megmondani neki, mikor halni megyen: «nem a vétkeidért halsz meg így, én vagyok az, ki megöllek, férjem kiontott véreért tégedet», az az én dolgom lenne.

– Oh Hermin, beh boldog vagy gyűlöletedben. Egy egész évre vannak boszúterveid… Egy év mulva hol leszünk? ki marad meg közülünk?

– Ha nem leszünk, megszününk érezni s én azt sem bánom. A haláltól nem rettegek, de míg élek, nem felejtek.

– Jó, Hermin, eleget beszéltél már fájdalmadról, most hagyj magamra az enyimekkel, én kevésbbé szeretek azokról beszélni. Nekem is vannak halottaim, pedig igen sokan és még többen is lesznek.

– Nem hagylak el. Tudok mindent, a mi veled történt. Körül vagy fogva s vagy meg kell adnod magadat, vagy elveszned seregestül. Három egész éjjel az ellenség táborát jártam, majd mint markotányosnő, majd vidéki pórnőnek öltözve, egyszer férfi-álruhában is. Utaid minden oldalról el vannak zárva. Tegnap, hogy a hídtól visszavertek, még szerencséd volt, ott vesztél volna, a hegyszoroson nem lehet fölfelé menned. Szélakna felől a defilée úgy meg van ágyúkkal rakva, hogy ott sereged felét elvesztheted, még sem juthatsz keresztül, de ha e telep háta mögé kerülhetnél, az út egészen szabad volna azontúl, mert azután egész a branyiszkói hegyig egy helység sincs elfoglalva. Csak vagy két zászlóaljat s nehány hatfontost kellene a defiléet őrző telepek háta mögé vinned.

A vezér keserűen mosolygott.

– A levegőn keresztűl ugy-e?

– Nem. A föld alatt.

A nő oly komolyan mondta e szavakat, hogy a vezér arczáról elmaradt utánok a mosolygás.

– Igen, a föld alatt. Emlékszem rá, hogy mikor kis gyermekkoromban anyám születése helyén e magas hegyek közt gyermek-barátnéimmal játszani kijártam, gyakran találtunk a hegyoldalban egy mély földalatti tunnelt, melynek torkolatjánál olykor bujósdit játszottunk. Egyszer rossz gyermekek megkergettek bennünket, barátnéim szanaszét futottak, magam beszaladtam a bányatorkolatba. Nehány fiu utánam szaladt s ijesztgetni kezde a barlangban. Én még beljebb mentem, alacsony, de elég tágas folyosó tárult előmbe s én mindig mélyebben haladtam befelé. A fiuk ordítását folyvást hallottam, a visszhangzó üreg még egyszer oly borzalmassá tette azt előttem s én futottam a sötétségben, lélekzetem visszatartva, tapogatózva omlott kövek és sáros földhányások között. A sötétségtől és magánytól nem féltem annyira, mint az ijesztgető fiuktól s így mentem szüntelen előre. Egyszer úgy tetszék, mintha világosságot látnék magam előtt, távol, igen távol valami homályos csillám pislogott előmbe. Siettem arra felé, a világosság mindig közelebb látszott jőni, a besütő külvilág mint valami ezüstköd tört magának útat a földalatti sűrű sötétségbe, szinte egyórai futás után ismét a szabad levegőre értem s nem hiszem, hogy ez útat még egyszer meg mertem volna tenni, melyet ijedtemben oly hirtelen bejártam.

A vezér várakozásteljesen figyelt a nő szavaira.

– Midőn kiértem a szabadba, egy sűrű, vadonnan sötét fenyves-erdőt láttam magam előtt, melyből sehonnan nem találtam kijárást. Sírva ültem le egy kidűlt fenyőre, ott találtak rám azon járó hámorosok s kevés kerüléssel egy faluba vezettek.

– Azon falu neve…? vágott közbe nyugtalanul a tábornok.

– Szélakna…

A vezér arcza égni, szemei ragyogni látszottak, odalépett az asszonyhoz, megszorítá kezét, megölelte.

– Szólj, beszélj tovább, mondá és ajkai reszkettek az örömtől.

– Nagyapám, a professor, kinek az eseményt elmondtam, a helyett hogy, mint féltem, megbüntetett volna, nagyon örülni látszott a fölfedezésen s mint emlékszem, nagy diadallal mondá, hogy ez lesz a «kuruczok útja» melyen II. Rákóczi Ferencz (az önéhez hasonló körülmények között) czernirozott seregét a föld alatt keresztülvitte. Ily elhagyott bányaüregeket másutt is találni, ezek az úgynevezett Erbschachtok, melyeknek azon jogaik vannak, hogy a fölöttük levő bányák terméseik egy tizedét nekik tartoznak adni, a miért ezek vizeiket leszivárogtatják; ezen jogaikat azonban elvesztik, ha egy más akna még náluknál is mélyebben furatik át a hegyen s ilyenkor elhagyatnak, elfelejtetnek, a mi akkor is megtörténhetik velük, ha a fölöttük levő bányák megszünnek jövedelmezni.

– S e tunnelt, úgy hiszed, hogy kívüled senki sem ismeri?

– A nyílást igen, de azt ki sem tudja, hogy az egész a hegy tulsó oldaláig vezet, a hol a kijárás egészen össze van omolva, úgy, hogy külről észre sem lehet venni. Nagyapám e fölfedezést, a tudósoknál annyira sajátságos irigységből, holtáig titokban tartotta.

– El tudnál-e engemet oda vezetni?

– Azért jöttem ide, hogy azt tegyem. Nem panaszaimmal untatni, hanem önt megmenteni volt jöttem czélja. Jőjjön velem.

A nő magára vette köpenyét, a vezér kardot kötött. Két ordonnance-tiszt távolról követé őket égő fáklyákkal s így haladtak tova a téli éjszakában.

A föld fehér volt, az ég fekete. Zajos csata után néma volt a vidék.

III.

A nő biztos helyismerettel vezette a tábornokot a mondott hely felé. Egymás mellett mentek, sietve, komoran; egyes rövid szavakból állt beszélgetésök.

Egy hegykanyarulatnál megállt a nő, az egyik fáklyát elvette a kísérők kezéből, a másikat a vezérnek adta át s inte nekik, hogy menjenek vissza.

A vezér kérdőleg tekinte rá.

– Nem akarom, szólt a nő súgva, hogy e helyet ismerje valaki, míg biztosítva nem vagy.

– De ezek legbizalmasabb embereim.

– Én nem hiszek senkinek.

– De te nő vagy – és velem egyedül.

A nő magasztos fájdalommal nézett a vezérre, «e fekete ruhában!» szólt fölsóhajtva.

– És e fekete órában, tevé hozzá a vezér s mentek azután egyedül le a völgy mélyébe, a fehér zuzmarás fák közt, az úttalan hófuvatban, elől a nő, utána a vezér, a lobogó fáklya vér világot vete komor arczaikra.

A hegykanyarulat tölcsérén kopár hegyoldalba vágva tátongott elő az elpusztult aknatorkolat.

Az elvadult bokrok benőtték nyílását, a zöld fű elsarjadzott benne, a mennyire a napvilág beéri. Télen a szél behordja hóval.

A nyílás alig több, mint embermagasságnyi, oldalai harántékosak, mint az egyiptomi épületek ajtain látni, s összerótt gerendákkal vannak elől kibélelve.

Az asszony elől lépett be a tunnelbe, félrehajtva szép fehér kezével az akadályozó deres csemetéket, utána a vezér. A nő leeresztett fátyolán keresztül villogtak nagy sötét szemei.

– Az üreg kissé el van hagyva, nehéz benne járni, szólt az özvegy, de hol annyi kéz van, néhány óra alatt járhatóvá tehetni azt. A folyosó ágyúk számára is elég tág.

S haladtak mindig mélyebben a hegy szivébe, elől az asszony fekete ruhában, lobogó fáklyával, utána a vezér szürke köpenyében. Néhol oly meleg volt a föld gyomrában, mint a rekkenő nyári délben, másutt a földalatti víz záporalakban zuhogott alá, facsaróvá áztatva az alatta elmenőket.

A tunnel közepe táján látható volt az aknakút. Egy mély, rettenetes hosszú, kútalaku üreg, mely megy fölfelé, véghetetlen magasba, mint egy óriási kémény, föl egész a hegy tetejéig, hol mint négyszögű csillag úgy látszik nyílása ide alant a több száz ölnyi mélyben, azután ismét megy lefelé száz meg száz ölnyire a föld ércztermő gyomrába; a malom korongja, a nehéz gerendely még most is ott látszik, mely a kötelet huzta föl és alá, min a bányászlegények ereszkedtek le és szálltak föl ismét s vontatták föl a nyers érczek köveit nagy kemény bőrökben.

A mély nyílás egészen födetlen áll a folyosó mellett.

Borzadva nézett bele az asszony.

– Mikor először itt jártam, ezt nem vettem észre; – milyen könnyen beleeshettem volna.

Ismét odább egy patak folyt keresztül a folyosón.

– Ez sem volt akkor itt, bizonyosan fölül vezették el valami csatornán s az most elromlott és a patak itt tört keresztül.

A nőnek nem lehetett a vízen keresztül mennie, a vezér fölvette őt ölébe, a nő ráhajlott vállára.

Mindkettő arcza oly komor, oly halovány volt.

Valaha – régen – ily esetben nem lettek volna arczaik oly haloványok, de az a fekete ruha és az a fekete óra…

A patakon túl ismét letette a hölgyet a vezér. Nemsokára a tunnel túlsó végéhez értek, az egészen be volt omladozva, a vezérnek több nehéz követ el kelle hengeríteni az útból, hogy kimehessenek rajta s ott egy vadonnat sötét fenyves közepében találták magukat.

A távolból hallatszottak az ellenséges seregek őrszemeinek sorba menő kiáltozásai.

Az erdő oly sötét volt, hogy nem lehetett belőle kilátni.

– Most Isten önnel, én tovább megyek, szólt az asszony, kezét nyújtva a tábornok elé.

– Hová gondolsz Hermin? ez erdőben, ily éjszakában…

– Nem első járásom ez ily időben és utakban. Nem messze ide egy molnár lakik, ki jó ismerősöm, azt fogom fölkeresni s ott pórruhát veszek magamra és megyek tova.

– Miért oly sietve?

– Ön már elfeledte, de én nem, hogy férjem házánál egy embert hagytam, a ki férjemet megölte, ahoz sietek; Isten önnel!

– Nem bocsátlak magadat Hermin, elkisérlek odáig, legalább az erdőből ki.

– Ne feledje ön, hogy ön húszezer ember vezére, kiket meg kell szabadítania és pedig sietve. Isten önnel. Még sokszor fogunk találkozni.

A rejtélyes nő e szavak után sietve távozott egyedül az erdőben, még a fáklyát is kioltá, melyet magával vitt s eltünt a sűrű fák között, miknek lombja egyedül maradt a tél fehér világában haragos bánatos zöld.

A vezér sokáig nézett az eltávozott után, azután megfordult, keresztül sietett a föld alatti folyosón s még tartott a hosszú téli éjszaka, mire hadiszállására újra visszatért.

Rögtön előrendelte utászait mind, a sereget rendbe állítá s csodás gyorsasággal rendbehozatva a földalatti útat, elkezdé serege javát azon keresztül szállítani.

Az elhagyott aknafolyosó szokatlan dübörgéstől visszhangzott, a századok óta ott lakó sötétséget szokatlan fény verte ki régi odujából. A fáklyáktól jobbra, balra hányt árnyékok mint alaktalan gnómok tüntek föl szerteszét, mik fenyegető repedezéssel tüntek el a kemény sziklafal hasadékaiban.

A vezér és a tisztek fáklyákkal világítottak a dolgozóknak s a mint elől az utászok a sziklákat, a földomlásokat elegyengették, már jöttek utánok a nehezen gördülő ágyúk, miket alig birtak vontatni az iszapos úton; maguk a katonák tolták fáradságosan tova küllőiknél fogva, a hol egy-egy megfeneklett.

Még tartott a véghetetlen téli éjszaka s már a sereg legjobbjai néhány ágyúval keresztül jutottak az alagúton. A sűrű fenyves elrejté őket szem elől.

S midőn szürkülni kezde, a város felől megindult az országúton a derék-sereg Szélakna felé.

Az ellenfél nyugodtan várta támadásukat erős állomásából.

De a legelső ágyúszóra megjelent az erdő közepéből csaknem háta mögött az alagúton átjött hadosztály s a czernirozó had, nehogy két tűz közé kerüljön, kénytelen volt oldalt elvonulni az országútról s a derék-seregnek szabad útat nyitni.

Igy menté meg seregét a vezér, mikor már azt mindenki elveszettnek hitte.

Szerencsecsillaga ekkor kezdett föltünni az égen.

IV.

Az özvegyasszony hazaért távollevő lakába. De a kiért járt, a fiatal főtisztet már nem találta ott. Hadi mozdulatok miatt egy állomással odább kellett neki menni s a házába betérő özvegy ott egy csomó közkatonán kívül, egy alsóbb rangú tisztet talált szobájában, ki nyers hangon kérdé a belépőtől: hogy mit akar?

– Én e ház asszonya vagyok, felele az szárazon.

– Nagyon jó, mondá a hadnagy, épen parancsot kaptam, hogy mihelyt megérkezik az asszony, küldjem a szomszéd állomásra.

– Parancsot? Kitől és miért?

– Ugyanazon őrnagytól, ki előttem itt volt s ki nekem főnököm; hogy miért? arra nem felelhetek, mert arra nekem semmi gondom.

Az asszony nem mondott ellent, hanem rögtön parancsolá a szekeresnek, ki idáig hozta, hogy vigye a kitűzött helyre, a hadnagynak pedig átadta szobája kulcsait, sarcasticus hidegséggel mondva: «ha már elfoglalta ön házamat, viselje egyuttal gondját vagyonaimnak».

A hadnagy előszólíta három granátost s parancsolá nekik, hogy üljenek szintén a szekérre.

– Minek az? kérdé az asszony sértett büszkeséggel.

– Önt fogják kísérni asszonyom.

– Ez is parancsolatban van önnek adva? kérdé a nő élesen.

– Ezt így szokták asszonyom, válaszolt a tiszt s becsapta maga után az ajtót.

A granátosok fölültek a nő mellé és vele szemben a szekérre.

A nő halavány volt, még ajkai is fehérek voltak a dühtől, de hallgatott és nem mutatta indulatját.

Az úton elkezdett a granátosokkal beszélgetni, mind a három lengyel volt, sokat beszélt nekik különös tárgyakról, merész eszmékről, nagy csodás tettekről. A granátosok figyelve hallgatták, néztek reá, bámulták, egyre bámulták, észrevétlenül szítták magukba perczenkint az asszony szavainak csábító mérgét s mikor a fuvaros egy helyen megállt a fogadó előtt lovait etetni, azt kérdezte tőle a három katona, hogy merre vannak a magyar seregek?

És rögtön mind a három átszökött.

A nő egyedül maradt. Ő is elszökhetett volna, ha kedve tartá. De nem tevé azt; hogyha nem hivatta volna is azon ember, ő felkereste volna. Elvitette magát a kijelölt állomásig, ott kifizette a fuvarost s visszaküldé, az hazament, a honnét jött, harmadik vármegyében fekvő lakhelyére s eltávoztával senki sem bizonyíthatá be, hogy a nő mint jött ide.

Hermin fölkereste az őrnagyot, a kihez küldve volt, oly arczczal, melyen semmi nyoma sem látszék a haragnak, lépett be hozzá s midőn annak szép fiatal arczán a szokatlan hidegséget, a visszautasító szigort észrevette, úgy tett, mintha megütköznék rajta s remegve kérdezé: «őrnagy úr, kegyed én rám haragszik?»

Az ember azt hitte volna, ez az asszony most fél, remeg; pedig akkor kezdett boszúja tárgyát megrontó tervéhez.

– Asszonyom, szólt az őrnagy, hideg, erőtetett hangon, megbocsát kegyed, hogy ide hozattam, de a kötelesség…

– Engedjen meg ön, engem ön nem hozatott, magam jószántából jöttem önhöz.

Az őrnagy megütközött.

– S nem tisztem küldte kegyedet, kit lakházánál hagytam?

Az asszony mosolygott, elpirult, szemeit lesütötte… Minden kiszámítás…

– Kegyed tisztje engemet mindenesetre küldött, de nem ide. Tudtomra adá, hogy kegyed engemet el akar vitetni s biztatott, hogy rejtsem el magamat oly helyre, mit csak ő fog tudni. Én azonban észrevéve, hogy az ember igen különös szemekkel tekintget rám, inkább akartam magamat önre, mint ő rá bízni.

Az őrnagy dühösen csapott öklével az asztalra. «Rögtön menjenek a hadnagyért», kiálta az ordonnancenak. Ha e perczben altisztje jelen van, talán megölte volna. Engedetlenség parancsai iránt, szövetkezés, egyetértés azzal, a kit el kellene fognia, mind elég vétek a fölebbvaló haragját megtorlásra gerjeszteni, hát még, mikor e harag tüzét a fölgerjedt szerelemféltés szítja!

A nő ennyi indulatot tudott néhány szavával fölgerjeszteni.

– Kegyed tehát egyedül jött? kérdé az őrnagy, többé nem hideg, kényszerített hangon, hanem indulatosan, föllázadtan.

– Egyesegyedül, mint láthatja ön.

– S mi indítá kegyedet arra, hogy mégis eljőjjön?

A nő összetette kezeit s oly csábító, oly mosolygó, oly pokolra hívó tekintetet vetett a katonára.

– S nem találná ön ki?

A katona odalett e tekintet bűbájától. E kábító mosoly, ez észvesztő ragyogvány a nagy, epedő szemekben elfeledteték vele, hogy vádlott és biró állnak egymás előtt. Odarogyott a nő lábaihoz és csókokkal halmozá el annak kezét s nem birt megválni annak mosolygó tekintetétől.

Ha észre tudta volna venni e mosolygó arcz homlokán azt a fenyegető egyenes ránczot, mely őrt állni látszék hidegen, változatlanul a hazudó arczvonalmak szinpadi játéka fölött!

– De mindenekelőtt kérem önt, szólt az asszony, negélyesen visszavonva magát, beszéljünk arról, hogy mi haragja van önnek reám, a miért, ha magam jószántából nem jövök, erővel is idehozat.

A tiszt tréfásan veté le magát a pamlagra s odavonta maga mellé a hölgyet, monda:

– Kegyed kevésbbé volna találékony, mint én?

– De tréfán kívül, valami oknak, valami czímnek csak kell létezni, a miért engem saját házamtól parancs által el lehessen idéztetni.

– Kegyed sokáig nem volt otthon és az emberek azt beszélték, hogy mint kém a magyarok táborában időzik. Ezért jogom volt kegyedet elfogatni, s kérdőre venni.

– Az emberek valót beszéltek.

– Hogyan! szólt megütközve a tiszt s ismét komolyan kezde a nő arczába tekinteni.

De annak egy vonása sem változott.

– Úgy van, onnét jövök. Azt helyesen tudják az emberek. Csak azt nem tudják helyesen, hogy ki részére vagyok kém? A magyarokat kémlelem-e, vagy a császáriakat?

A tiszt gyanakodni kezde.

– Asszonyom, nekem igen rosszul esnék, ha kegyedet oly állításokon kapnám, a mikről azon gondolatra jöhetnék, hogy kegyed nem mond mindig igazat; jobb lesz, ha nem beszélünk erről többet. Mert meglehet, hogy azon szomorú kötelesség, mely kegyed távollétét parancsolná megtorlanom, erősebb leendne, mint azon öröm, mely kegyed ittlétét ünnepelteti velem.

– Én akarom, hogy beszéljünk róla. Kegyednek bizonyosan más kémei is vannak, vegye ön kezéhez azok tudósításait s nézze meg, nem fogok-e igazat mondani.

– Jó, csak egyet kérdezek kegyedtől, szólt az őrnagy egy összehajtott papirba tekintve, melyik oldalról készülnek a forradalmi seregek Selmeczen legerősebb védelemre?

– Egyikről sem, nincsenek már ott.

Az őrnagy visszahökkent a feleletre.

– Tehát csakugyan útat tört magának Körmöcz felé.

– Épen nem, Szélakna felé ment.

– De az lehetetlen, kiálta föl a tiszt, a kezében levő papirra ütve, ez azt irja, hogy Szélakna felől oly erő áll ellent, hogy ott seregének felét is elvesztheti, ha ki akar törni.

– Önök kémjei haszontalan ficzkók, szólt a nő, kivéve a tiszt kezéből az irást s ketté repesztve. A forradalmi vezér egy ember veszteség nélkül vonult el az országúton, fényes nappal, zeneszó mellett. Ezóta Branyiszkó alatt van.

– Az képtelenség, az lehetetlenség!

– Az ottani parancsnokok is azt mondták, midőn előre figyelmeztettem őket. Én bizonyosan tudtam, hogy a vezér a hegytetőkön keresztül akar háta mögé kerülni a szélaknai zárcsapatnak, de a parancsnok urak jobban hittek hivatalos kémeiknek, a kik a Körmöcz felé intézett színlelt támadást vitték hírül.

A tiszt még nem birt bámulásából magához jőni, midőn egy futár érkezett hozzá, tudósításokat hozva, mikben szórul-szóra az jelentetik, a mit az asszony imént elmondott neki.

– Valót beszéltem-e? kérdé diadalmaskodó arczczal a nő.

A tiszt kezét nyujtá neki.

– S nem tudja kegyed, mint menekültek meg? kérdé a nőtől.

– Úgy hiszem a hegyi útakon, felelt az ártatlanul.

– A föld alatt. A hegyen keresztül!

– Csodálatos! szólt a nő, kezét összecsapva. Csaknem hihetetlen!

És a nő arczán oly élethíven volt kifejezve a bámulás, a meglepetés.

Ki merte volna gyanítani, hogy épen ő volt az, ki ezt az útat a vezér előtt fölfedezte.

Az őrnagy világosan meggyőződött róla, hogy a szép asszony nemcsak szíve, de érdekei ügyének is meg van nyerve; a beszéd mindig melegebb kezde kettőjök közt lenni; az asszony tréfált, kaczérkodott, az ifju tiszt mindig szorosabban simult mellé, először csak kezét csókolá meg, azután karcsú derekát karolta át, mindez nem esett meg ellentállás nélkül. Végre nem nézhette tovább a nő telt piros ajkait a nélkül, hogy valami édeset ne gondoljon rólok, a bűvös-bájos szemek minden tekintete ittasabbá tette, még közelebb simult, midőn hirtelen nyers hangon szólal meg valaki ablaka alatt, az ajtót benyitják s a hívott hadnagy belép rajta nagy bizalmasan.

Akárki lépett volna be e perczben, számíthatott a nagyon természetesen kimagyarázható legmogorvább fogadásra, annál inkább a kérdéses hadnagy, kiben a főtiszt egy engedetlen alattvalót s a mi több, alattomos vágytársat vélt megismerni.

– Jőjjön ön a másik szobába! kiálta rá haragos hangon s maga után bocsátva a szomszéd terembe, elkezdett neki egy rettenetes leczkét tartani subordinatióról, kötelességről s azon esetekről, mik árulásnak tekintetnek.

A hadnagy szemre-főre bámult s némi tájékozást véve magának azon bizalmas helyzetből, melyben őrnagyát a küldött nő mellett találta, semmivel nem hitte magát jobban kimenthetni a még nem sejtett vád alól, mintha azt állítja, hogy ő a kérdéses asszonysággal különös gyöngédséggel és udvariassággal bánt mindenha.

– Épen ez az ön vétke! önnek nem udvariasság volt utasításul adva, hanem szigorúság.

A tiszt zavarba jött. Azt hitte, hogy a szigorúság ellen épen nem lehetett panasz.

– Ön egyedül bocsátotta idáig az általam elfogatott vádlottat.

A tiszt állítá, hogy ő három granátos kiséretében küldte ide.

Az őrnagy dühbe jött. «A hölgy maga legjobban el fogja mondani.»

– Ez az úr azt mondja, hogy kegyedet három granátos kiséretében küldte idáig.

A nő hidegvérrel felelt: «Valóban nem tudnám, mire lett volna e kiséret, miután önakaratomból jöttem.»

– Asszonyom, ön kötődik velem, szólt a hadnagy kifakadva, ön még zúgolódott ellenem, hogy miért ültetem ön szekerére a katonákat?

– Ha úgy volna a dolog, nem találok rá okot, hogy miért tagadnám el, sőt biztosítom önt, hogy panaszt tennék érte.

– De én parolámra mondom, hogy igaz, a mit állítok.

– Ha mind a ketten állításaink valóságára hivatkozunk, soha sem fogunk bizonyosat tudni. Én egyedül jöttem ide, az bizonyos, de ha kegyed azt állítja, hogy kisérettel küldött, hívja elő azt a három katonát, a kire rábízott, azok legjobban fogják bizonyítni.

A hadnagy végtelen zavarba jött. Érzé, hogy igaza van és látta, hogy mégis az ellenkezőt fogják rábizonyítani.

– Valóban, azt a három katonát azóta sehol sem találják.

A nő gúnyosan mosolygott.

– Őn csak nem fogja azt állítani, hogy én az ön három granátosát az úton meggyilkoltam s elástam az árokba!

Az őrnagy haragosan közbeszólt:

– Menjen ön, az ön három granátosa soha sem volt a világon. Ön hadi törvényszék elé fog állíttatni.

A nő egykedvűleg játszott egy az asztalról fölvett tollal, mintha őt a tárgy tovább nem is érdekelné.

Ha vádolta volna az embert azon sérelemmel, mit az rajta elkövetett, nem kapott volna elégtételt, míg azzal merőben ellenkezőt állítva, teljesen czélt ért.

V.

A hosszas táborozások alatt gyakran lehete látni majd itt, majd amott, majd a magyar táborban, majd az osztrák seregek közt egy és ugyanazon nőt, ki szüntelen más alakra változva, majd mint markotányosnő, majd pórnő, vagy fiatal férfi alakjában megjelent s mire észrevétetett, eltünt. Ha gyanúba vették s üldözék, mire a személyes leirása közöltett, már nem ő volt az, a kit keresnek, más arcz, más alak, más útlevél, semmi hasonlatosság előbbi alakjához.

Később megesett rajta, hogy el-elfogták, majd a császáriak, majd a magyarok és ő a legvilágosabb tanújelek ellenére mindenütt ki tudta magát vágni; a mely órában elfogták, a másikban már szabad volt.

Utóbb mind a két fél saját kémjének tartotta s ekként járt-kelt szabadon egyik táborból a másikba. Egy óránál tovább egy helyen sem maradt, egy embernél többel soha sem beszélt, irást soha sem leltek nála. Sehogy sem lehetett rá bizonyítani, hogy az ellenfélnek is szolgálatokat tesz.

Tudósításai mindig pontosak, kimerítők voltak mindkét fél részére.

Hogy e tudósításoknak mégis oly kevés hasznát vették a császáriak, annak okát abban lehet keresni, hogy a forradalmi vezérek csaknem mindegyikének az a szokása volt, hogy csata előtti napon az egész táborkarral tanácsot tartottak a másnapi ütközet disposicziói felől. Figyelmesen kihallgatták mindenik közbeszóló észrevételeit. A fáradságosan kidolgozott hadi tervet szépen leiratták, fölolvasták, helybenhagyták s másnap egy betüt, de csak egy gondolatot sem teljesítettek abból, a mi ott meg volt irva. A mi pedig a seregek létszámát illeti, az minden számokon épült tudományt meghazudtolt, voltak zászlóaljak, miknek egy-egy századja többet nyomott a harczban, mint egy másik zászlóalj egészen.

Hermine gyakran megfordult a forradalmi fővezérnél s az nem ritkán leirva adta oda neki az egész hadi tervet, hogy vigye meg elleneinek s miután a többi kémek szintén azzal összhangzó tudósításokat adtak, csakhogy sokkal hiányosabban, Herminet a legjobb kémek egyikének kezdék ott tartani.

Annak, hogy a kivitel a tervvel nem egyezett, természetesen ő oka nem lehetett.

A második szőnyi csatát megelőző napok egyikén ismét az ifju őrnagy hadiszállásán találjuk az özvegyet. Épen akkor ment oda.

– Épen jókor jő kegyed, Hermine, szól az őrnagy bizalmasan üdvözölve a nőt, a haditanács ma kegyedet különösen megdicsérte tudósításaiért.

– Nagy megtisztelés!

– Egy nagy föladat vár most kegyedre, mely koronája leend eddigi működéseinek.

A nő hallgatott kérdezés helyett.

– Kegyednek Komáromot és a szőnyi sánczokat kell számunkra kikémlelni.

– Ahhoz én nem értek. Oda tudományos ember kell, ki a hadépítészet titkaival ismeretes. Mit tudhatom én, melyik sáncz mirevaló? Rajzolni pedig épen nem tudok. Küldjenek önök ily helyre valami mérnököt.

– Megbocsát szép Hermine, az ilyen foglalatossághoz nem mindenkinek van szenvedélye, ehhez saját hivatás kell, sajátszerű vakmerőség és egy kis resolutió azon esetre, ha az ember tetten kapatik.

– Csak egy kis ügyesség, semmi más, a magyarok nem gyanakodók.

– Megengedem, Hermine. Hogy könnyen be lehet jutni a várba és a sánczokba, az nagyon hihető. De azzal még semmi sincs megnyerve. Ott minden helyet összejárni, följegyezni – ez a föladat s az ilyesmit kivinni felötlés nélkül, ehhez kell kimeríthetlen leleményesség, a mi kegyeden kívül senkinek sem sajátja.

– Tehát jőjjön velem valaki, a ki ahhoz ért. Mint a mesében a sánta és a vak, ketten csak teszünk egy emberszámot.

– Parbleu! Kegyednek, madame, ma nagy kedve van elménczkedni; annak az embernek, ki kegyeddel együtt elindulna kémkedni, fanatikus bizalmának kellene lenni kegyed iránt.

– Nos? És ilyen ember nem volna a világon? kérdé a nő, csábos hízelgéssel dűlve a tiszt vállára.

– Madame, ön engemet ért? Bizonyomra, ez a mesterség nincs ínyem szerint. Nyolczszor voltam már ágyútűz előtt, tudom mit tesz bátornak lenni, de ehhez az egyhez, megvallom, nincs bátorságom.

– Az igaz, szólt a nő gúnyosan, oda a mámor is elég, míg ide józanság kell.

– A halál nemei közt nagyon válogatós vagyok. Mint katona, a csatatéren szeretnék meghalni, az ágyban meghalni unalmas, de a vesztőhelyen, Hermine, ah ott rettenetes a halál képe.

– A halál képe előttem is rettenetes, hanem azért van az embernek esze, hogy őrizkedjék. Azt tudni fogja ön, hogy a magyarok engem saját kémjöknek tartanak, de azért sokszor megesett rajtam, hogy föltartóztattak, azonban soha egy betünyi tanujelét nem lelték nálam azon foglalatosságnak, mely a vesztőhelyre vitt volna.

– Hogy történhetett az?

– Látja ön nálam ezt az aranyórát? ugy-e sokszor kérdezte ön tőlem, hogy hány az óra? és soha sem jött arra a gondolatra, hogy e kisded arany ékszer nemcsak az órát mutatja, hanem néha a halál óráját is. Nézzen ide.

S azzal a nő egy észrevétlen rugót megnyomva az óra oldalán, kétfelé vált az, üreges belsejéből egy csomó kerekre vágott vékony papirszelet hullott ki.

– Ebben hordom én a veszélyes jegyzeteket. Kívülem senki sem tudja ez órát kinyitni, de nem is gyanakszik rá.

A tiszt gondolkozni látszék.

– Attól nem tarthat ön, folytatá a hölgy, hogy saját ügyetlenségünk áruljon el bennünket, csupán egy esetben lehet önnek oka a tartózkodásra: ha azt hiszi, hogy én fogom önt elárulni. Ez esetben nem beszélek e tárgyról többet.

– Jó, elmegyek önnel, szólt a tiszt, leggyengébb oldalán támadtatva meg. Gondoskodjék álruhákról.

– Elébb a tábori jelszavakról. Az álruha egyszerű polgári köntös. Ez legkevésbbé felötlő.

Félóra mulva az özvegy útban volt azzal az emberrel, ki férjét megölte, a magyar tábor felé.

VI.

Késő este Komárom egyik leégett épületében víg zeneszó mellett tánczoltak a honvédek. Valami élelmes ember korcsmát rögtönzött az elpusztult teremből. Ostrom alatti városban nem volt kedve senkinek leégett házát újra fölépíteni. A romok között az lakott, a ki akart.

A borházra nyíló mellékszobában a maszkirozott őrnagy s az özvegy ültek egyedül s halkan beszélgettek egymással.

Az őrnagy jegyzeteket rajzolt irónnal a nyitott óra belsejébe, a nő majd erre, majd amarra figyelmezteté őt irás közben.

– Milyen különös volna, kérdé egyszer a nő, fölállva helyéről, ha ezek odakünn megtudnák, hogy ön idebenn mit mível.

– Abban csak az volna a különös, hogy főbe lőnének, viszonzá az őrnagy, föl sem pillantva irásából.

– S ha én egyszer csak kikiáltanék: ide katonák! ezen ember itt kém!…

Az őrnagy bosszúsan pattant föl:

– Hermin, kegyed tréfája igen helytelen!

– No, hisz azért ne förmedjen rám, szólt a nő féltréfásan, hadd lássam, mit irt már? s azzal kezébe vette az órát. – – Ennek az órának még egy más rejteke is van.

– Lássuk.

Egy kis aranylemez félretolásával az óra belsejében egy férfi arczképe tünt elő finom miniature-festésben. Kék nemzetőri dolmány volt rajta, hosszúkás ezüst gombokkal.

– Ki ez a férfi?

– S nem ismerné ön? kérdé a nő élesen, vadon tekintve a tiszt szemeibe.

– Ez azon férfi! kiálta ekkor reszkető hangon, vad, fenyegető alakká magasulva föl és arcza kigyulladt: ez azon férfi, kit ön megölt s kinek jegygyűrűjét most is ujján viseli s a kit én imádtam, imádok még most is, szerencsétlen férjem!…

A tiszt fehér lett, mint a fal. Megmerevedett ez irtózatos asszony megölő tekintetétől. Egy hangot nem birt kiejteni száján, csak úgy bámult reá s nézte tétlenül, ellenállás nélkül, mint közeledik a nő az ajtó felé… Első lépése szilárd, a második tétovázó… a harmadiknál térdre esik, kezét az ajtó kilincsére teszi s reszketve, halálfehér arczczal tekint vissza áldozatjára, ki még mindig ott ül mozdulatlanul, mint kit a szél ütött meg.

– Csak egy szavam és meg vagy halva,… szól a nő, küzdő lélekzetétől megszaggatott szavakban. Elvesztél… Hónapokon át éjjel-nappal fáradtam rajta, hogy megölhesselek;… most itt vagy,… most nem kell halálod többé… menj, fuss, mentsd meg magadat! Elhoztalak a halál küszöbéig, fordulj vissza, nem kell halálod többé… Add ide azt a gyűrűt ujjadról és menj…

A tiszt fölugrott, el akart távozni az ajtón keresztül.

– Őrült, hová akarsz? mindenki megtudja arczodról, hogy ki vagy? ott az ablakon át, – ugorj alá, úszszál keresztül a Vágon. Vigyázz – el ne fogjanak. – Nem kell halálod. – Eredj…

A tiszt kiszökött az üres ablakon át s gyorsan sietve tünt el a romok között.

A nő reszketve, láztól gyötörve hallgatta távozó lépteit s midőn azok elhangzottak, lerogyott térdére, könyei megeredtek, zokogott, kezeit fölemelte s mintha beszélne látatlan églakókkal, rebegé:

«Meg vagy elégedve velem?… Jól tettem-e így?… Helybenhagyod-e?…»

* * *

Pár nap mulva véres csatát vívott Szőny sánczai alatt a két ellenséges sereg.

Hol ide, hol oda hajlott a diadal, mígnem utoljára a magyar vezér maga állt serege élére s bibordolmányában, lengő piros tollakkal iszonyú rohamra vezette harczos huszárait.

Szembe a császári nehéz lovasság jött vele.

Mint két lávafolyam közelgett egymásra égő harczvágyával a két ellensereg. A tisztek mindenütt csapatjaik élén.

Hirtelen a császáriak csapatjából kiválik egy vitéz s előre nyargalva, a magyarok vezére felé tart. Összecsapnak, hosszú sebet kap fejére a magyar vezér, a császári lovag holtan hull a földre.

A következő perczben mindkét sereg egymáshoz ütődik. Szörnyű roppanással csapnak le egymásra. Rémes ordításuk eget, földet betölt.

Küzdenek sokáig, elszántan. A magyar vezér megy elől véres ruhájában, véres kardjával és véres fejével, – mire visszatér, a csatatér az övé. A holtakat ő temetteti el.

Azonban lováról ájultan veszik le, sebe mély, nehéz, – csak a harcz tartotta fönn lelkét.

Hermine sebeit ápolni siet a vezérnek.

Nemsokára azt is behozzák, a ki megsebesíté. Az már halva van, éktelen, nehéz seb veté le a földre, a lovak meggázolták.

Hermine megismeri azt is.

Tehát csakugyan nem kerülheté el halálát.

De halála szép volt. A magyar vezér kezétől esett el, merész viadalban, sebet adva és nyerve.

A nő elmerengő szemmel nézte soká a két szép halvány férfit.

Melyiket szerette? melyiket gyűlölte? Talán egyiket sem, talán mind a kettőt? Nem tudta meg senki…

SZÉKELY ASSZONY.

Elhallgattak az ágyúk, elhalt a csatazaj, elhullottak a hősök. Csak a távol égen villogott még valami láng, hallatszott a távol égdörgés, szélsóhajtás. Tán az elhullottak szellemei kezdettek odafenn új, kérlelhetlen csatát, az ég kapuit védve most azok ellen, kik ellen egy óra előtt a hon határait védték.

Sepsi-Szent-György kapuja előtt a domboldalban, a temetőben, ott ültek a székely asszonyok, várva-várva nem a csatából megtérő kedveseiket, hanem a győzelem hírét.

Leültek a sírkövekre, a kizöldült sírhalmokra, s hogyha dördülést hallottak, maguk között találgatták: ez a mieink ágyúja,… ez volt mostan Gábor Áron,… emez volt az ellenségé,… s ez rá az ég mennydörgése…

S mikor már nem hallatszott semmi, dobogó szívvel várták, melyik győzött, melyik vesztett.

Székely anyák, székely leányok, menyasszonyok, feleségek egy óhajtást mondtak magukban: hogy ha visszajő a kedves, győzelemmel térjen vissza, de ha elveszett a nemzet az eldöntő ütközetben, hírmondó ne jőjjön belőle.

A kápolna küszöbén, a szellős kripta ajtajánál ősz, hallgatag férfi ül. Vén ember már, nyolczvan éves, szemei világtalanok, két naptalan hold az égen, régóta már csak a lelkével lát.

Ide hozatta ki magát, nem nyughatva szobájában. Ide hozatta ki magát a temetőkertbe. Miért nem ásatott sírt is magának!

Mellette egy nyomorék ül. Egyik keze, egyik lába összezsugorodva. Pedig a szív minden gondolatja ott jár a véres csatatéren. Keserűen mondja magában: «miért nem lehetek én ottan!»

Az alkonyat kétes világánál térdére fektetett bibliából olvas a nyomorék az öreg embernek. Ők az utolsó két férfi a városban, az egyik vak, a másik sánta, a többi elment a harczba.

A nyomorék olvas az Izrael harczairól, nagy nehéz csatáiról az Isten választott népének, a szent háborúról, hol az Isten ládája mellett, védve, viaskodva, harminczezer férfi vesztette el életét.

– Miért nem lehetek én ottan? nyöszörg felsóhajtva a nyomorék és tovább olvas:

«És elnyerék az Isten ládáját és Éli két fia is meghala.»

«Elszaladott pedig egy ember a harczból és ruháját megszaggatá és port hinte fejére.»

«És íme Éli ül az útfélen, várakozván, mert az ő szíve nagy rettegésben vala.»

«Mihelyt bejutott a hírmondó a városba, megzendüle az nagy jajkiáltással.»

«Micsoda kiáltás az? kérdi Éli, hallván a kiáltást.»

«Vala pedig Éli kilenczvennyolcz esztendős és az ő szemei meghomályosodtak.»

A nyomorék nem birta tovább olvasni, föltalált tekinteni az ősz emberre és szíve elfacsarodott, szemei megteltek könynyel.

– Miért nem olvasod tovább? kérdé az aggastyán.

– Sötét van, nem látom az irást.

– Nem mondtál igazat. A lemenő nap melegét még érzem arczomon. Miért nem olvasod tovább?

A nyomorék kitörülte szemének felhőit, a könyeket és olvasott:

«Monda az ember Élinek: a harczból jövök, a harczból szaladtam el.»

«Megfutamodék az Izrael, – a te két fiad is megholt, az Isten ládáját is elnyerték.»

A nyomorék nem birta tovább tartani magát. Hangos zokogásra fakadt s fejét az aggastyán térdeire hajtva, elrejté arczát kezeibe.

Az ősz nem sürgette, hogy olvasson tovább, hanem behunyt szemmel folytatá halk hangon a bibliai vers jól ismert végsorait:

«És mikor Éli az Isten ládáját hallá említeni, hátraesék székéből a kapufélen és meghala.»

A temető árka mellett egy ákácznak támaszkodva egy magas némber áll.

Harminczhat éves lehet. Vonásai kemények, szigorúak, de még most is szépek.

Az ég egyik oldalán a lemenő nap lángol, a másik oldalán a fergeteg villog. A székely asszony arczát egyfelől a nap búcsúfénye festi tartós aranyszínre, másfelől a villám vet rá elmuló kékzöld világot.

S mentül jobban hanyatlik alá a nap, a villám fénye annál kékebb, annál sápasztóbb a nő arczán.

Kezét szeme elé tartva, a távolba bámul, alakja nem mozdul, mintha kőből volna faragva.

Ez Judith, a székely asszonyok ős példányképe. Egyike azon soha el nem virágzó alakoknak, kik arczuk kifejezését, nagy, fekete szemeik ragyogását, sűrű hajfürteik hollószínét, szavaik átható csengését s termetök életerős karcsúságát megtartják a késő vénség idejéig, kikben a lélek sem vénül meg, hanem az évekkel megerősödik.

Karcsú, büszke termete körül szép fiatal, tizenhat éves leányka fűzi karjait, odasimulva hozzá, mint hizelgő folyondár a sugár jegenyéhez.

E leánykát Arankának híják. Szép, kékszemű gyerek, síma szőke hajjal. Arcza oly fehér, hogy szinte világít az éjben s alakja oly lenge, hogy tán a fuvallat is elvihetné, mint a repülő virágmagvat.

Azon nőnek fia, kinek kebléhez simult, a szőke leánykának jegyese. Most elment a csatába. Az anya és a menyasszony szemei tán őt keresik az alaktalan távol ködeiben.

– Nem látsz ott egy alakot közelíteni? kérdi Judith a leánytól, kezével a távolba mutatva.

Aranka még közelebb simul hozzá, hogy a mutatott irányt megláthassa. Feje egészen a nő vállán nyugszik. Még nem lát semmit. A kék szem csillagsugára nem bir magának utat törni odáig a homályban, hová a fekete szem tűzsugára elhat.

Pillanatok mulva láthatóbbá lesz az alak. A leányka arczán szerelmes hajnalpir ömlik el, az anyáén haragos lángvörösség.

– Ez ő, kedvesem, rebegi Aranka, kis kezeit szívére nyomva, mintha csitítani akarná a kis nyugtalant.

– Nincs fegyvere! kiált eliszonyodva Judith, s elfordítja arczát és szemeit kezével eltakarja.

Oly távolból megismeré a szerelmes vőlegényét, oly távolból meglátta az anya fia gyalázatát.

Tántorogva, tétovázva jött a látott alak az úttalan síkon. Feje búsan csüggött alá, lépései alatt inogni látszott a föld.

Térdei olykor megtörtek alatta. Elesett. Meg-meg fölkelt s végerőködéssel látszott sietni a város felé.

Majd, hogy észrevette a temető dombjára gyűlt nőket, arra vette útját. Sáros és véres volt, haja lecsüggött arczába.

Ruhája meg volt szaggatva. Kezével egy nagy szakadást mellén nagyon iparkodott elrejteni, hogy senki meg ne lássa.

Mindenki rá ismert benne Judith fiára, s a nők körülállták az anyát, a mint a fiut arra látták tartani.

A temetőárok az anya és fiu között volt. Ez nem birt rajta átmenni. Ott lerogyott az árok előtt.

– Hol hagytad fegyveredet? kiálta rá, előlépve a tömeg közül, kemény, elitélő hangon Judith.

A fiu felelni akart. Akarta mondani, hogy fegyverét ott hagyta ellensége szívében, benne törve, de nem volt ereje szólani, a hang megfagyott ajkán.

– Szólj, elveszett-e a csata?

A fiu némán inte és fejét lehajtá.

– Vesztél volna te is ottan, ne maradtál volna meg a gyalázat napjaira. Miért jöttél el?

A fiu hallgatott.

– Miért akarod túlélni hazádat? Temetkezni jöttél haza? Kerestél volna sírt magadnak ottan, hol meghalni dicsőség, a csatamezőn. Eredj innen! Ez a temető neked helyet nem ad. A mi halálunkban nem osztozol. Eredj tőlünk. Eltagadd, hogy itt születtél. Élj, vagy halj, de elfelejts bennünket.

A fiu esdő tekintettel nézett szét a nők arczain. Sehol részvét, sehol egy szánakozó vonás. Kereste szemeivel menyasszonyát, lelkének legszebbik reményét, a kis szőke leánykát.

Ott térdelt az anyja lábai előtt, kedves kis fejét elrejté Judith ruhái közt és el akarta titkolni, hogy zokog.

Az ifju még tétovázott, még várta, hogy valaki tán marasztani fogja. S mikor látta, hogy senki sem szól hozzá, még menyasszonya sem, még az sem marasztja, az sem vigasztalja, felvánszorgott a földről szótlanul, kezével keblén szétszakadt ruháját összetartva, tántorogva, ingó léptekkel neki indult az úttalan avarnak, nem nézett egyszer sem vissza, elvadultan a puszta erdőkbe eltévedt, ott levette kezét elszakadt öltönyéről. Irtózatos seb látszott meg alatta. Valahol a harasztos völgyben eldűlt, vére kifolyott, ott meghalt. Soha sem tudta meg senki.

Jöttek aztán a vesztett csatákból még többen a székely ifjak közül. El – kiűzték őket a székely nők egytől-egyig.

– Keressetek más hont magatoknak, ha ezt meg nem védelmeztétek.

Elátkozták, elhajtották őket a széles világba. Menjenek, a merre látnak.

Székely ifjak elbujdostak. Kimentek idegen hazákba, most is odavannak, nem is jönnek vissza.

Nagy sírása hallatszott a székely asszonyoknak a temetőkertben. Eget verő sírás.

Az ősz ember a kriptaajtóban hallván a sírást, kérdé, mily sírás az?

– Elveszett Székelyország, a te fiaid, a te unokáid mind elhullottak. Gábor Áron is elesett, ágyúi is ott vesztek mind. A vezér is sebben elhullt.

Az ősz ember ezt hallva, kezeit és világtalan szemeit fölemelé az égre: «én Uram, én Istenem!» kiálta s megszünt világtalan lenni, a mennyei napfény megnyilt lelke előtt. Meghalt.

A székely nők felvevék karjaikba az elhunyt aggot, kinek a veszteség híre élte lángját kioltotta, s bevitték őt karjaikon árván maradt városukba, Sepsi-Szent-Györgybe.

Mankójával ment közöttük elmélázva a nyomorék, s keserűen mondogatta magában:

– Miért nem lehettem én ott? Miért nem veszhettem ott el?

* * *

Nem volt már férfi Sepsi-Szent-Györgyön. A bátrai elhulltak, a gyáváit elhajtották, az utolsót most teszik koporsóba. Az is nyolczvanéves világtalan vak volt.

Csak nők és gyermekek maradtak még a városban.

Özvegy nők és árva gyermekek.

A nyolczvanéves agg koporsója körül ott sírnak az elhagyottak. Isten látja, nem azt a halottat siratják.

Lábtól, a koporsó mellett ül kis zsámolyon a nyomorék. Arczát tenyerébe rejté. Oly rosszul esett neki hallani, hogy a legutolsó férfi meghalt, őt nem tartja senki annak.

Az asszonyok a koporsó körül álltak, tele van az udvar is, mindenki elmegy nézni a halottat. Az utolsó férfi a koporsóban. A kit a legvénebbek sem ismertek fiatalnak. A ki meghalt szívszakadásban.

Rokona volt igen sok, tisztelői mind, a kik ismerték unokái és unokafiai száma egész népet tett már és mindazok, a kikkel életében jót tett, kiknek bajában támasza, tanácsadója volt, oly sokan valának… Ezeknek nagy része nincsen mostan itten. Kinn feküsznek a csatamezőn, kinn futnak az elátkozott világban. Annyi unokafiu közül csak az egy nyomorék van jelen és azt senki sem tartja férfinak.

Mindenkinek szerette volt, mindenkinek halottja most, mindenkinek van benne mit siratni. De senkinek annyi, mint Judithnak, a büszke lelkű nőnek és Dávidnak, a nyomoréknak. És csak ők ketten nem sírnak.

Mindkettő feje ég, lángokkal háborog. A tűzhányó hegy oldalából nem fakad patak. Szemeikből könyek helyett tán inkább szikrák hullanának.

Judith félrehíja a nyomorékot a nősírás közül egy mellékszobába.

Összefont karokkal megáll előtte és beszél.

– Dávid! Szépapád kiterítve fekszik, te ott ülsz a ravatal mellett s egy könyet sem ejtesz, miről gondolkozol?… Egész éjjel nem aludtál, hallottalak ágyadban forgolódni, nyöszörgeni, miről gondolkozol?…

A nyomorék lesütötte fejét és hallgatott.

– Dávid, ha te ép, erős férfi volnál, ha neked e mankók helyett kardhoz, szuronyhoz szoktak volna kezeid, Dávid! lesütnéd-e fejedet némán, mint most?

A nyomorék felemelte lángoló arczát az asszony tekintetéhez s nagy, fekete szemei oly bátran, oly hősiesen világoltak elő, mintha az erős lélek egy pillanatra elfeledte volna lakháza silányságát.

– És te soha sem leszesz boldog, folytatá az asszony. Te rád semmi öröm nem vár az életben. Pedig ki tudja, még meddig élhetsz?… De szólj, ha megjelenne a halál előtted legdicsőbb arczával, ragyogóbban, mint a csatamezőn, s azt mondaná: «vesd el mankóidat, vedd a rombolás szereit kezedbe, im én kezedbe adom a világból mind azt, a mit szerettél, csinálj magadnak koporsót, csinálj magadnak máglyát belőle, hogy mikor meghalsz, ne maradjon itt utánad semmi, a miért visszagondolj a más világról a földre…»

– Nem értelek.

– Nem akarsz talán… Csak mégis szép az élet ugy-e? Még a rongyok között, a gyalázat szennyében, a nyomorék testében is szép az élet… Még a mankóért sem kellenek cserébe a szárnyak…

– Oh ne mondd. Hányszor adtam volna oda a megutált életet az irigylett halálért, szólt a nyomorék s halkan tevé utána: a dicső halálért.

– S kinek volna dicsőbb halála, mint neked! Egy csatatér felett, hol az elemek maguk is csatáznak, magasan a harczkiáltás közepében ott állanál, vérontó angyalául a halálnak, érczhangon hirdetve halálos ellenállást mindennek, a ki él, s mikor már mindenki elhanyatlott, mikor nincs, a ki segítsen többé, kiragadnád az ellen kezéből a biztos győzedelmet, s magaddal vinnéd azt hősiesen meghalni nem a sírba, hanem föl az égbe.

– Oh tehetném bár! sóhajta fel a nyomorék. De mi az én hangom? Mik az én karjaim? Szavam nem hallatszik a harczban. Kezem a győzelmet el nem veszi senkitől.

– Figyelj reám. A győztesek ma, vagy holnap városunkba jönnek. De nem leszen itt megpihenésük, nem vár reájuk öröm, nem nyugalom. A házak be lesznek előttük zárva. A fegyverre fegyver lesz a válasz, s ha Sepsi-Szent-György férfiai el tudtak esni városuk védelmében, asszonyaik nem lesznek hozzájuk méltatlanok. Mi elveszünk, a nőkar gyenge, bár a szív erősebb. Sem fegyverünk, sem erőnk ellenállani, csak akaratunk. A czél úgy sem a győzelem, hanem a becsületes halál. Te fel fogsz menni a toronyba. Midőn messziről meglátod jönni az ellenséget, a harangot meghúzod, mi akkor a halottat elviszszük temetni. Sírjánál bevárjuk a nem szeretett vendégeket, s ha erővel akarnak bejönni, akkor jaj nekünk. Minden házat külön fogunk védni. A kétségbeesés megtanít bennünket harczolni, s ha erőt akarna venni a gyönge szíveken a félelem, a csüggetegség, hallani fogjuk a toronyból a te harangod ércz-szavait s új erő fog szállni kebleinkbe. Verni fogod a harangot, míg a csata erőt nem vesz. Akkor találsz ottan egy fülkében előre elkészített szurokkoszorúkat, azokat meggyújtod, s ha látod, hogy az ellenség elfoglalta a várost, lehányod azokat a házak tetejére, s visszafoglalod a várost tőle s szikrák özönében, füstnek fellegében fölviszed magaddal a magas mennyországba.

A nyomorék mindig lázasabb reszketéssel hallgatta a rettenetes némber szavait, az utolsó szavaknál kiejté kezéből mankóit, s odarogyott a nő lábaihoz és annak térdeit átölelte és rebegett valami érthetetlen szókat, de ragyogó szemeiből olvasni lehete, hogy lelke már repülni készül a halál képe felé.

– Lesz-e bátorságod?

– Oh örülni, vigadni fogok! Nem leszek béna, nem leszek nyomorék, hős fogok lenni. Rám gyújtom a toronytetőt, úgy fogom húzni a harangot, s mikor már lángolni fog körüle a város, még akkor is verni fogom a tüzes, izzó harangot és énekelni, míg a láng meg nem emészt: «szolgáidnak testek, a kik megölettek, adattak a hollóknak!» – Ordíts kapu! kiálts város! Eljött az Úrnak rettenetes napja!…

És a nyomorék alakja, mintegy szent convulsióban elkezde erőszakosan reszketni, száraz, elfonnyadt karjai kiterjesztett kezeikkel az égre voltak emelve. Térden állt, mert mankóit elejté. Úgy nézett ki, mintha buzgó megdicsőülésben ihletten imádkoznék.

Jer velem, szólt az asszony, felemelve őt a földről. Dávid felvette mankóit, s oly sietve, oly élénken haladott az asszony mellett, mintha nem is a földön járna. Mintha a mankók helyett már is szárnyakat viselne.

Hogy átmentek a halottas-termen, odalépett szépapjához, megcsókolá annak hideg arczát, hideg kezeit, s magasztos túlvilági arczczal rebegé: «látjuk egymást nem sokára».

Judith meghagyta a nőknek, hogy ott maradjanak, míg ő visszajő, maga elment a nyomorékkal, felvezette őt a toronyba. Eddig nem mutatott erővel ment az fel a meredek lépcsőkön, a lélek látszott őt vinni.

Judith megcsókolta a szegény béna homlokát, s azzal ott hagyta őt a toronyban.

Dávid kiült a torony ablakába, honnan messzire el lehete látni, s mikor meglátta Judithot, onnan fölülről utána kiáltott.

A nő föltekintett, a béna kihajlott az ablakból s mankóját leveté.

– Nem lesz rá többé szükségem! Bizonyos akarok róla lenni, hogy a kísértet órájában bátran viselem magamat. Azért magamra zártam a torony ajtaját, a kulcsot íme lehajítom.

S levetette a kulcsot a toronyablakból.

És azután a távolba nézett.

* * *

Judith a halottas házhoz visszatért.

Ott gyűltek össze Sepsi-Szent-György asszonyai magukat kisírni. Pedig sírhatott volna mindenki otthon is, halottja volt minden háznak.

Judith megállt közöttük az udvar közepén. Magas, uralkodó termete, átható szemei, hideg, erőteljes arcza mutatá, hogy mikor a fiág kihalt, neki kell a fenmaradottak vezérének lenni.

Inte, hogy ne sírjanak. Mindenki elhallgatott.

S azután szólt hozzájok, erős, csengő, reszketéstelen hangon.

– Testvéreim! Sepsi-Szent-György özvegyei, árvái, halljátok szómat! Isten nehéz kísértetekkel látogatta meg napjainkat. Túl kellett élnünk a nálunknál jobbakat, túl mindent, a kit szerettünk. Városunkban nincsen egy ház, mely valakire ne várna, valakire, a ki vissza nem jő. Akármeddig éljünk, számunkra öröm nem terem többé. Megagghatunk, megőszülhetünk szomorú lakházainkban, éltünk jobb fele a föld alá van téve. De még ez nem legsúlyosabbika a csapásoknak, mik fejünkre mérvék. Azok helyett, a kiket szerettünk, el fognak jönni azok, kik őket megölték. Látni fogjuk őket utczáinkon diadalmas zenével végig vonulni, látni fogjuk őket szobáinkban azon helyen ülve, mely kedveseink után üresen maradt. Az ismert hangok helyett hallani fogjuk az idegen szókat s arczaitok özvegy bájait érni fogja az idegen kívánó tekintete. De én azon időt nem fogom gyáván megérni. A halál mindent visszaad, a mit az élet elvett, s a halált nem veheti el senki, mint az életet. Ha nem tudnám, hogy székely nők közt vagyok, búcsút vennék tőletek, s azt mondanám, egyedül megyek, egyedül cselekszem, egyedül halok meg. De ismerlek beneteket. Ott kell lennetek, a hol én leszek, tennetek azt a mit én, hallottjaitokhoz méltóknak lennetek. Most haza fogtok menni, mindenki hordja fel vagyonai legbecsesebbjét háza padlására, kapuit torlaszolja el szekerekkel, csak az ajtók maradjanak nyitva, rakjon tüzet a kandallóban, a gyermekek forraljanak vizet és olajat az üstben. Az első harangszóra mind ide fogtok jönni. A halottat kiviszszük a város kapujába, ott az utcza végén, a kapu előtt keresztben egy sírt ásunk neki, s ezzel a sírral be lesz zárva a város. Innen élve ki nem megy azontúl senki. Most menjetek, házaitokat elrendezni. Az első harangszóra sietve gyűljetek ide.