Ah! ordítának az oláhok, arczaikon a vérszomj még iszonyúbb eszmék pokoli vigyorgásával vegyülve.
– Ez közös préda! ordíták többen.
– Egy szép leány! egy úri kisasszony, hahaha! röhögének, épen a rongyos oláhoknak való! s piszkos, véres kezeikkel ragadták meg a leányka gyöngéd karjait.
– Mi történik itt? ordítá e pillanatban egy mennydörgő férfias hang. Az oláhok hátra néztek. Egy férfi állt közöttük. Mindnyájuknál egy fejjel magasabb, fején réz-sisak, melyen hosszú vágás nyoma volt látható, bal kezében rövid római kard, arczvonásain ős római jellem.
– A tribun! mormogának mind s utat nyitottak előtte.
– Mi történik itt? kérdé, s meglátva az alélt leánykát egy oláh kezében, parancsolá neki, hogy tegye le a földre.
– Ez is ellenségünk, felelé az daczosan.
– Hallgass, nyomorult, ki azt hiszed, hogy a román nemzet fiainak asszonyokat kell ellenségül keresni. Tedd le a földre.
– Nem úgy van vezér! szólt közbe daczosan Lupuj, ismered törvényeinket, melyek nekünk közös prédát igérnek. E leány itt nekünk zsákmányunk. Ez közosztályra megy a győzelem után.
– Ismerem törvényeinket jobban, mint te, kamasz. Közosztály minden zsákmányból; de ugyanott van, hogy a mi el nem osztható, arra sorsot vetünk.
– Jól van vezér. Egy paripa meg egy tinó persze, hogy el nem osztható, arra sorsot kell vetnünk, de egy leány mindnyájunké lehet.
– Én azt mondtam, hogy nem lehet, s szeretném látni, hogy ki fogja azt mondani, hogy lehet?
Lupuj ismerte már a tribunt, s többé egy szót sem szólt, a többi is hallgatva vonult vissza a leánytól. Csupán egy hang kiálta a tömeg közül, hogy: «lehet!»
– Ki mondta azt? álljon elő.
Egy fiatal, befont hajú oláh lépett elő, kissé részeg volt, ostoba vigyorgással állt a tribun elé, s fejével hátrafelé biczczentve, mellére ütögetett öklével: «én mondtam».
Alig ejté ki ez utolsó szavát, midőn a tribun, balkezét felkapva, egyetlen csapással úgy ütötte le az ellenmondó fejét, hogy az annak háta mögé esett, míg a fejetlen test térdre bukva, mindkét karjával átölelte a tribun térdeit.
– Állítja még valaki, hogy lehet? kérdé az óriás, kegyetlen szigorral.
Az oláhok elcsendesülve vonultak félre.
– A hintó elébe fogjatok lovakat, a leányt bele kell ültetni s azután hozzátok Topánfalvára, bárkinek fogja adni a szerencse, joga van azt kívánni, hogy úgy jusson reá, a mint én most őt rátok bízom. A kinek kedve találna jönni a még senkinek nem ítélt prédát csak egy tekintettel is bántani, arra csak vigyorogva tekinteni is, vagy bántó szót mondani róla, gondoljon erre itt és tanuljon példájából, szólt a tribun a lábainál heverő holttestet elrugva maga elől, s azzal inte kardjával a tömegnek.
– Most menjetek, pusztítsatok, raboljatok!
A népség ordítva szétrohant, a tribun pedig a hintóba emelteté az alélt szűzet, s azt a család nehány hív jobbágyaira bízva, útnak indítá a hegyek közé.
A kastély fél óra múlva lángokban állott, a tűz az ablakokon csapdosott ki, feketére festve a falakat. S mikor minden tűzbe lángba volt borítva, az oláhok lerohantak a pinczébe, felverték a hordók fenekeit, s úsztak a kiömlő bor és pálinka tengerében, vad éneket dalolva, míg fejük fölött égett a ház.
Azután rajostul elvonultak onnan, zsákmánynyal rakottan, ott hagyva szerteszét halottaikat és holtrészegeiket.
* * *
Az ájult leánykát a tribun házába vitték. Bántani senki sem meré, de azért valóságos jogot tartva hozzá mindenki, jól szemügygyel tarták, hogy meg ne fosztassanak tőle, s ott vártak tömegestől, míg a tribun megérkezett, s azután betolakodtak vele együtt a szobába, tele töltve a pitvart és tornáczot is.
A zsákmányt mind lerakták előtte, mert egyenlően kelle abban osztozni mindenkinek.
A vezér elosztotta azt egyenlő részekre, s abból mindenkinek kiszolgáltatá a maga osztályrészét.
Csupán neki jutott tíz ember része a ragadományból, a többi egyenlően osztozott fejenkint.
Többen a zsákmány kiosztása után haza takarodtak, csupán egy nagy része az oláhoknak osztály után is ott maradt, sovár pillanatokat vetve a legutól maradt ragadmányra.
Halványan, mozdulatlanul feküdt a medvebőrrel terített hárságyon a szép leány, alig lehete rajta észrevenni, hogy él.
– Ti koczkát vetni maradtatok itt úgy-e a leány birtoka felett? kérdé Numa az ott várakozóktól.
– Biz igen, felelé Lupuj, szemtelen vigyorgással fészkelődve álló helyében. Koczkát fogunk vetni, a ki legtöbbet vet, azé lesz. Ha ketten, vagy tízen, vagy húszan vetünk egyformát, annyian fogjuk bírni.
– Csak egyé lehet, szólt közbe szárazon Numa.
– Tehát akkor azok egymás közt újra koczkát vetnek.
– A koczkavetés nem ér semmit. Lehet, hogy ketten maradunk s nap-estig egyformán hajítunk.
– Hát kártyázni fogunk rá.
– Azt nem engedem. A kik ravaszabbak, megcsalhatják az együgyüeket.
– Jó, hát ird le neveinket cserepekre, vessük azt egy hordóba mind, a melyiket kihúzod, az vigye el a leányt.
– De hiszen ti olvasni nem tudtok s én azt a nevet olvashatnám le, a melyik nekem tetszenék.
Az oláh türelmetlenül kezdte vakarni a fejét.
– No hát mondj te valami okosat, tribun.
– Fogok mondani. Tegyük próbára, hogy melyikünknek van legnagyobb bátorsága, a melyik legvakmerőbb lesz közöttünk, a melyik legjobban bebizonyítja, hogy semmitől sem fél, azé legyen a leány, az egyuttal meg is fogja érdemelni.
– Nem bánom! kiáltának valamennyien. Mondjuk el, melyikünk mit tett? abból itéld meg aztán, ki a legbátrabb köztünk. Én öltem meg a legelső Bárdyt az udvaron, testvérei szeme láttára.
– Én törtem be az ajtót, mikor legjobban hányta rám a vasdarabokat az a széles ember.
– De én voltam az, ki őt keresztülszúrtam.
– Én kapaszkodtam fel legelől a hágcsón.
– Én víttam majd félóráig az aranyruhás nemessel.
És így valamennyi. Mindenik első volt, mindenik legvitézebb, legvakmerőbb volt, mindenik megölt egy nagy csomót az ellenségből.
– Ti mind igen vitézül viseltétek magatokat, de azzal, a mi megtörtént, most bizonyítani nem lehet. A próbát ezentúl kell kiállanotok, mindnyájatoknak együtt, az én szemem láttára, együtt én velem, elvitázhatlanul.
– De hát mondjad, miképen? nyugtalankodék Lupuj, mindig félve, hogy Numa ki akarja játszani.
– Ide nézzetek, szólt Numa s az ágy alól egy félakós hordót húzott elő. S a mint e közben az ott fekvő leányra tekintett, észrevevé, hogy az szemeit félig kinyitva, reá néz s azután ismét lezárja pilláit.
Ébren volt és hallott minden kimondott szót.
Numa a hordó után hajoltában lassú, halk hangon súgá a leánykának: «ne félj», s azután kihengeríté a hordót a szoba közepére.
Az oláhok kiváncsian várták, hogy mit ád nekik.
Ezzel elővett egy fejszét s a hordó fenekét felütötte vele.
– Itt egy mázsa lőpor van. Ide figyeljetek. Egy szurokfenyűforgácsot meggyújtunk, azt e hordó közepébe leszúrjuk, aztán körüle ülünk. A melyikünk legtovább itt mer maradni, az kérdésen kivül legbátrabb közöttünk, mert ha ennyi lőpor ellobban, nem csak e házat, hanem az egész falut képes összedönteni.
Az oláhok közül többen elégedetlenül kezdettek morogni.
– A ki fél, nem kénytelen itt maradni, felelé nekik szárazon a tribun.
– Jól van, nem bánom, hetvenkedék Lupuj, én itt maradok, de vajjon nem mák van-e ebben a hordóban? épen olyan ez, mint a mák.
Numa felelet helyett egy csipetet kivett a hordóból három ujjával s azt az oláh égő pipájába vetve, a rögtön kilobbanó láng arczul csapá a kételkedőt, hogy az hanyatt tántorodott ijedtében s a következő pillanatban bajusz és szemöldök nélkül állt feketére festett pofával kaczagó társai előtt.
Ez még inkább dühbe hozta az oláhot.
– Itt maradok! kivárlak! lármázott, felszedve szájából kiesett pipáját. S midőn a tribun az égő forgácsot a hordóba dugta, odament és pipára gyújtott nála.
E tréfára az oláhok kétharmada odahagyta a szobát.
Az ott maradtak pedig nagy lármával és hetvenkedéssel telepedtek le a hordó körül s esküdtek mennyre földre, hogy ott fognak maradni s mentül inkább esküdtek, annál többször tekintgettek az égő forgács felé, melynek lángja lassankint közeledett a lőpor felszinéhez.
Az oláhok eleinte csak nézdegéltek egymásra. Mindenik halványnak találta a másikat. Egy-kettő megkezdte az odább állást, a többiek is lassankint kipárologtak a szobából, a nélkül, hogy jó éjszakát kivánnának a gazdának. Némelyik fogcsikorgatva, dühösen távozott el, végre csak ketten maradtak a hordó körül. Numa, ki összefont karokkal, hátát az ágynak vetve állt ott s nyugodtan nézte az égő forgácsot és Lupuj, ki pipáját erősen szíva, a hordó szélére ült, hátat fordítva a veszedelemnek.
A hogy ketten maradtak, hátratekinte az oláh s látta, hogy a forgács tüze már csak egy ujjnyira van a puskaportól.
– Tribun! Egyet mondok, szólt felugorva. Ketten maradtunk, ne bolondozzunk egymással, alkudjunk meg. Legyen kettőnké a leány.
– Ha meguntad a várakozást, lejjebb nyomhatom a kanóczot.
– Ne bolondulj, Numa! Csak nem vesztél meg. Hogy akarnál egy sápadt némberért mindkettőnket a pokolba vettetni? Egyet mondok. Arra csak ráállhatsz. Csak azt igérd meg, hogy ha te ráuntál a leányra, akkor nekem adod.
– Maradj itt és nyerd el tőlem. Akkor először is tied lesz.
– Igen, de én azt nem akarom, szólt mérges nyugtalansággal, csaknem síró hangon az oláh s mint egy pákosztos gyermek, elkezdte dühében saját ruháját tépni és toporzékolni.
– A mit mondtam, az áll, mondá a tribun. A ki végül itt marad, annak egyedüli joga van a leányhoz.
– Hiszen én itt maradok, de mit nyerek vele? Tudom, hogy te is itt maradsz s mindkettőnket elvisz aztán az ördög. S én nem magamért, hanem te érted mondom, hogy ezt nem akarom.
– Ha nem akarod, hát szaladj innen.
– Nem bánom, ha adsz egy marék aranyat.
– Egy felet sem, maradj itt.
– Tribun, ne bolondulj! A tűz mindjárt a lőport éri.
– Látom.
– Hát egy tallért sem adsz?
– Egy batkát sem.
– No hát üssön meg a hetvenhét ágú sistergő istennyila szent Mihály napján, ordítá kifakadva az oláh s az ajtóig ugrott.
Mikor künn volt, még egyszer bedugta fejét.
– Egy huszast sem adsz? Még nem mentem el.
– Még én sem vettem ki a kanóczot, visszajöhetsz.
Az oláh erre becsapta az ajtót s elkezde nyargalni, futott, a mint tőle kitelt, ereje fogytáig s mikor aztán lélekszakadtan leesett egy fa alatt, fejére húzta csuháját s fülét tenyereivel eltakarva ott feküdt, fel-felütve fejét és hallgatózva, hogy mikor repül a világ levegőbe?
Az egyedül maradt tribun pedig hidegvérrel kivette az egészen leégett kanóczot s azt a kandalló tüzébe vetve, odalépe a leányhoz és fülébe sugá:
– Meg vagy szabadítva.
Reszketve emelkedett a leány fekhelyéről, megragadta a tribun nagy ideges kezét két kezével s rebegve mondá:
– Légy irgalmas. Tégy jót velem. Ölj meg.
A tribun megsimogatta a leányka kedves kis fürtös fejét s nyájas, szelid hangon mondá: «szegény kis leány, ne félj, nem bánt többé senki».
– Hogy azon szörnyektől megszabadítál, azért im kezeidet csókolom, de most szabadíts meg magadtól, – ölj meg.
– Tőlem ne tarts, felelt büszkén erre a dákoromán.
– Én a szabadságért küzdök s rabszolgának még a nőt sem tartom. Oly bizton lehetsz házam küszöbén belől, mintha az oltár zsámolyánál ülnél. Ha itthon nem leszek is, ne félj, e ház falai sérthetlenek, a ki téged csak egy tekintettel bántana meg, bevégezte földi életét s ha én honn vagyok, akkor se legyen aggodalmad, asszony képe nem lakott az én szívemben soha. Foglald el fekhelyemet, édesen alhatol ott, a mult éjet Bárdy Imre szunnyadá azon keresztül.
– Imre? kérdé meglepetve a leányka. Te láttad őt? Hol van? Él-e?
A tribun gondolkozott, nem tudta mit feleljen.
– Neki nem kellett volna ily soká késni, mormogá félig magában. Minden máskép lett volna. Nem így kellett volna végződni, nem így.
– Oh engedj ő hozzá mennem, ha tudod, hol van!
– Azt nem tudom. De arról bizonyos vagyok, hogy ha él, ide fog jönni, ide kell jönnie.
– Miért hiszed azt?
– Mert tégedet fog keresni.
– Említe tán előtted?
– Mikor félholtan feküdt, mikor aludt, álmában, fölébredtében nevedet mondta ki. Nemde te vagy az a Bárdy Jolánka, kit «a vidék angyalának» neveznek? Ezüstszőke hajadról ismertem reád.
A leányka lesüté szemeit s halkan kérdezé: «tehát hiszed, hogy eljön?»
– Legrövidebb idő alatt. Most nyugodd ki magadat. Rokonaidról ne kérdezősködjél, ők jó helyen vannak már, semmi bajuk sincs – többé.
A tribun hozott a leánykának ételt és italt s azok mellé különös gyöngédséggel egy imádságos könyvecskét helyeze s azzal magára hagyta a kétszeresen árvát.
Nehány falatot evett az szomorúan, azután felnyitá az imádságos könyvet s nagy könyeket sírva imádkozott, míg végre eljött a jótékony nemtő, az álom szemeire s annyi rémséges viszály után mélyen alvá az ártatlan gyermek az igazak álmát.
A tribun félóra mulva bejött. Látta, hogy a gyermek alszik. Lábujjhegyen odalépdelt ágya fejéhez s azután sokáig elnézte annak ártatlan alvó arczát, míg két szemébe két köny lopózék észrevétlenül.
Hevesen törülte ki az ismeretlen nedvet szemeiből a román s mintha megijedt volna az érzelemtől, mely szívébe lopta magát, kisietett a szobából, ott künn a tornáczban nyitott ajtó mellett egy durva pokróczot teríte le, arra lefeküdt s éjfélig elnézte az ég csillagait álmatlanul és merengve.
* * *
Az elhagyott kastély ezalatt folyvást égett, rémvilágot vetve a távol vidékre.
Körüle nagy némaság, mit alig zavar meg egy-egy haldokló végkiáltása, vagy egy részegségéből ocsudó rekedt danája.
Kolozsvár felől egy csapat lovas üget erőtetett sietséggel a kastélyhoz vezető úton.
Imre és társai azok. Szótlanul, komoran haladnak egymás nyomában, a nap már fenn van az égen.
– Elkéstünk! szól egy, ki Imre mellett lovagolt, az égen megjelenő tűzverességre mutatva. – Ott a te házad ég.
– Talán még nem, felelt emez s még gyorsabb haladásra sarkantyúzta lovát. Társai alig győztek vele haladni.
Egy kanyarulatnál végre kitünt a völgy. Látszott a kastély, mint egy meggyújtott máglya a hegyoldalban magasan lobogni.
Mint halálra sebzett vad, ordíta fel az ifju s kardját kirántva, vágtatva nyargalt le a hegy lejtőjén s azután vágtatva ismét fel a kigyóúton; egy óranegyed mulva kastélya előtt állott.
A lerombolt kapuhoz támaszkodva egy félrészeg oláhot talált.
– Hol van apám? hol vannak rokonaim? hol van kedvesem? ordítá az ifju őrült kétségbeeséssel s kardját megforgatá feje felett, hogy az oláhot összevágja vele.
Az térdre esett előtte és könyörgött neki, hogy ne bántsa, nem ő ölte meg az urakat.
– Tehát megöltétek őket! sikolta fel fájdalmasan a szerencsétlen ifju s fuldokolva zokogott és lova nyakára borult. – Jaj nekem, jaj nekem!
Ezalatt társai is oda érkeztek s fel akarták konczolni az ott talált oláhot.
– Ne bántsátok, szólt az ifju. Kelj fel, vezess el, hová temettétek őket. Mind megölték! egyet sem hagytak élve. Csak egyet sem! oh átkozott nap, mely ilyen éj után is feljön az égre!
Az oláh odavezette őket egy magas földtúráshoz s remegve beszélte el, mint temették oda mind a legyilkoltakat.
A boldogtalan család végsarjadéka szótlanul fordult le lováról, mint kit a szél ütött meg, családja sírja mellett.
Társai felemelték s lefektették a gyepre, a hol az legkevésbbé volt véres, azután elkezdtek azon helyt tizenkét sírt ásni.
– Ássatok tizenhármat, nyögé Imre. Ássátok meg az én síromat is.
Azután felbonták a nagy sírt s Imrét erővel elvitték onnan. A mit ott látott volna, attól megőrülendett.
– Mind megölték, zokogá. Egy sem maradt élve!…
Kevés idő mulva társai közül egy oda lépett és mondá neki, hogy a sírban csak tizenegyen vannak.
– Úgy egynek élni kell! kiálta fel Imre a remény egy halvány örömsugarával arczán. Ki hiányzik? Szólj, nincs-e köztük egy ifju szőkefürtű leányka?
A kérdezett zavarba jött a felelettel.
– Nem tudom, monda.
– Nem tudod? kérdé az ifju csodálkozva. Eredj oda és nézd meg.
A küldött nem akarta hallani az unszolást.
– Eredj, nézd meg, unszolá újra az ifju.
– Egynek sincs feje…
– Ah! ordíta az ifju, arczára csapva mindkét kezével s azután sírva veté magát ismét arczczal a földre.
– Minek kérdezted? minek akartad megtudni?
Ekkor az oláhot kezdték el faggatni az ifjak, hogy mit tud a leány felől? Eleinte részegnek tetteté az magát s nem akarta érteni, hogy kiről van szó, később azonban, miután rá riasztgattak s igérték, hogy ha igazat mond, élni hagyják, kivallá, hogy egy hintóban elvitték őt be a hegyek közé s ott koczkát fognak rá vetni, hogy kié legyen?
– Megyek, szólt az ifju, hirtelen elhatározottan kelve fel csüggedt helyzetéből. Megyek.
– Hová? kérdezék.
– Őt fölkeresni. Vesd le gunyádat, szólt az oláhhoz fordulva, vedd az enyémet magadra. S gyorsan magára vette annak egyszerű vászon csuháját, pisztolyait a tüsző alá rejtve.
– Mi követünk, bíztaták társai, fegyverrel fogjuk őt keresni faluról-falura. Kisérni, védni fogunk.
– Nem jó. Magam megyek. Egyedül könnyebben rá akadok. Isten veletek. Ha vissza nem térek, álljatok boszút értem.
Azután az oláhhoz fordult: «ember! tüsződ alatt egy arany medaillont találtam, melyet öreganyám viselt egykor nyakában s melyről benned gyilkosai egyikére ismerek; de megigértem, hogy nem hagylak bántani, most vedd kezeimből ajándékban az életet. Csupán addig tartsátok őt fogva, míg én túl leszek a bérczeken, hogy jöttömről társait előre ne értesíthesse.
Ezzel búcsút vőn társaitól, egy tekintetet vetett még a tizenegy új sírhalomra és az égő lerombolt ősi házra s azután megindult a rengeteg sötét belsejébe, kedvesét, az ezüstszőke leánykát, felkeresni.
* * *
Az őszi deres éjszakák vörösre festék a fák leveleit, az egész táj úgy nézett ki, mintha vérrel mosdatták volna meg.
Meredek bérczek közt járt az ifju útja, néhol a sziklafalak közt alig kéklett keresztül a távoli égnek egy-egy foltja, a meredekről lecsüggő fák mintha minden perczben alá akartak volna bukni. Hosszú, vastag gyökereik szárazon csüggtek alá, mint vörös kötelek a síma oldalon, meg-megkapaszkodva egy mohos hasadékban.
Messziről zúgva jött alá a bérczi patak, torlasztva itt-amott az összehordott száraz leveleket; mikor áthaladt keskeny hídján az ifju, mintha felkiáltott volna rá, hogy térjen vissza és fusson, merre futhat!
Mélyen benn a vadon erdők között, szakadékos völgyben látszik egy elrejtett falu. Az ember alig tudja észrevenni, hogy honnan járnak bele?
A házak csak imitt-amott látszanak ki a fák közül, mintha azok, kik itt megtelepedtek, csak akkora helyet irtottak volna mindenütt, a mekkora egy házhelynek elég, a többit erdőnek hagyva.
De magasan a falu felett egy kiálló bérczen van épülve egy kis sziklai lak, nagy kemény kövekből, melyhez csak egy elrejtett gyalogösvény vezet.
Az ifju ismerni látszott már ez útat, mert egyenesen arra felé tartott.
Egy szikla előtt szent kép van felállítva. Az előtt egy oláh térdepelt és imádkozott. Süvege és kaszája melléje volt letéve.
A mint észrevette a közeledőt, felállt, felvette a kaszát és útját állta a jövőnek.
Imre hidegvérrel mutatta neki a pazsurát.
Az oláh megnézte azt mind a négy oldalról, azután helybenhagyólag inte fejével: «elmehetsz» s ismét letette kaszáját és süvegét, letérdepelt és imádkozott.
A sziklai lak előtt megállt a jövevény s elkezde annak ajtaján zörgetni.
Egy oláh jött oda és monda neki, hogy nincs otthon a tribun, csak a felesége.
– A tribun neje? kérdé csodálkozva az ifju
– Igen, az a halavány fáta, a ki sors útján neki jutott.
– S az neki felesége?
– Ő maga mondta nekünk, igérve erősen, hogy a melyikünk szemet mer rá vetni, szent Miklóshoz küldi a paradicsomba.
– Nem lehetne látni azt a némbert?
– Nem tanácslom, hogy nézegesd, mert a tribun ketté hasít, ha megtudja; a ház hátulsó ablakán szokott kinézni. Eredj oda, ha akarsz, de én előbb elfutok innen, hogy velem ne találjanak.
Az ifju a ház hátuljára kerülve, benéze az ablakon.
Ott ült a kis leány egy nyirgallyakból összerakott karszékben, előtte kisded imádságos könyve.
Oly szép, oly halavány volt.
– Jolánka! rebegé az ifju szenvedélyes hangon.
A leány felijedt az ismerős hangra. – Oda tekinte, meglátta a várva vártat s örömsikoltással rohant az ablakhoz. «Jer be, kinyitom az ajtót, belül van bezárva», rebegé magán kívül, míg az ifju kinyujtott kezét csókjaival halmozá.
Az ajtó megnyilt, az ifju belépett, a szájtátó oláh pedig odalopódzkodott az ablakhoz s hajborzadva látta, hogy a leány nyakába esik a jövevénynek, míg ez hevesen szorítja azt magához s édes szavakkal halmozza el.
Azután futva futott az oláh a tribunt felkeresni s a mint azt az útban találta, lelkendezve kezdé el neki beszélni, miként egy pór hajlékába törve, az elrabolt fátával szerelmeteskedik.
– Hogy tudod ezt? kérdé hidegvérrel Numa.
– Láttam ablakodon át.
– S hogy mertél ablakomon benézni? nem megtiltottam-e? Térdepelj le, imádkozz!
Az oláh elsáppadva esett térdre és kezeit összetevé.
– Lázadó! vétettél parancsom ellen. Ezért halál volna büntetésed; ha egy szót szólsz valakinek e felől, azt ki nem kerülöd.
S ezzel ott hagyta a hirnököt, ki sokára birt ámulatából visszatérni és még a tribun eltávozta után is ott állt térden, összetett kézzel s az naptól fogva nem beszélt senkivel, nehogy veszélyes titkát elárulja.
A tribun pedig sietve ment fel lakába s midőn léptei hangjára a szerelmesek elébe siettek, megállt küszöbén és néma szemrehányással tekinte az ifjura.
– Mért kelle ily későn jönnöd!
Az ifju kezét nyujtá neki. A tribun nem fogadta el. Az én kezemen családod vére van, sugá neki halkan. Gyalázatot hagytál jönni reám, gyászt önmagadra.
Az ifju feje keblére hanyatlott. Kezei csüggedten estek alá.
– Fogadd el jobbját, szólt édes hangon a leányka a tribunhoz s azután Imréhez, ő megmente téged, megmente engem is s meg fogja menteni családunkat is.
Imre csodálkozva tekinte a leányra. A tribun megrántá kezénél fogva s félrehuzva dörmögé:
– Nem tudja, hogy meghaltak, másutt volt akkor, nem látta családja kimenetelét, én azzal vigasztalám, hogy mindnyájan élnek, csak fogva vannak. Soha se tudja meg amaz éj borzalmait! Jaj mindkettőnkre, hogy el nem háríthattuk azokat!
– De előbb-utóbb meg fogja tudni.
– Sohasem. Ti nektek el kell menni e hely színéről, el ez országból. Ki kell mennetek Törökországba.
– Én Magyarhonba akarok menni.
– Ne tedd azt! higyj nekem és ne menj oda, rossz napok várnak az ott lakozókra. A ti prófétáitok nem látják azokat, de én látom, én világosan tudom azokat. Menjetek Törökországba, én útlevelet adok nektek, azzal keresztül mehettek Moldván, Oláhországon. Itt egy erszényben pénz van számotokra, melylyel ott összehuzódva, de egymással boldogan, elélhettek. Ne átaljátok ezt elfogadni, családotok kincse volt az, melyből nekem tíz férfi része jutott, azt adom nektek vissza. Igérjétek meg, hogy nem mentek Magyarország felé.
– Nem igérem, a miről nem tudom, hogy bizonyosan meg fogom tartani, de ha jónak látandom, követni fogom tanácsodat.
Numa megfogta a két családtag kezét és sokáig nézve azoknak szemeibe, kérdé mély, érzelmes hangon:
– Ti szeretitek egymást?
Azok némán intének «igen»-t.
– Ti boldogok lesztek?
– Azok.
– Ti el fogjátok felejteni szerencsétlenségteket?
A boldogtalanok sírva állíták, hogy «el».
– Úgy menjetek. Isten kisérjen benneteket útaitokban. Vegyétek e pénzt, ez útleveleket. Menjetek minél előbb, tartsatok egyenesen a szászföld felé, menjetek Brassónak, mindenütt szabadon fognak bennetek bocsátani s hátra se nézzetek addig, míg a havasok utolsó csúcsát sem fogjátok láthatni többé. Menjetek. Ne búcsúzzatok. Egy szót se. Felejtsük el egymást.
A szeretők útra keltek. A tribun nézte őket, míg szemeivel beérheté s mikor már nem is hallhatták, még akkor is utánok kiáltá:
– Ne menjetek Magyarország felé!
Az éj eközben beállt, a tribun lefeküdt medvebőrrel terített ágyára, hol azelőtti éjen a kis ezüstszőke leány s még azelőttin ifju kedvese aludt. De mintha elvitték volna álmát. Nem birta azon helyen szemeit lecsukni.
Kiment. Leterítette a nyilt ajtóban a durva pokróczot, valamit érzett keblében, a mi hasonlatos az örömhöz, a megelégedéshez, valami gyöngéd, nemes érzelmet. És álom nem jött szemére. Éjfélig elnézte fekhelyéről az éj csillagait, mik közül olykor egy-egy lefutott.
A méla éjben távol, igen távol két lövés hallatszott. – Az égen két csillag futott le egyszerre.
A tribun az eltávozottakra gondolt magában s oly jól esett neki arra gondolni, hogy azok most boldogok…
* * *
A hold már magasan járt az égen, midőn a tribunt nehéz lépések verték föl álmából.
– Mi baj? kérdé fektéből fölemelkedve.
Öt vagy hat oláh állt előtte, köztük Lupuj.
– Két ellenségfejet hoztunk, szólt Lupuj sötét, bántó tekintetet vetve a tribunra. Fizesd ki árukat s azzal tarisznyájából két fejet tett a tribun pokróczára.
Az oláhok éles szemekkel, gyanúsan vizsgálák vezérük arczvonalmait.
A holdvilágnál Numa a két főben Imre és Jolánka fejére ismert.
Egy vonás sem mutatta arczán, hogy e pillanatban mit érez belől.
– Ismerheted őket, szólt az oláh, a megszökött úrfi, ki míg otthon nem voltál, a fátáért eljött s még pénzeidet is ellopta azzal együtt, sőt a mi több, a nálad volt pazsurákat is.
A tribun hideg szokott hangján kérdé: «ki ölte meg őket?»
– Egyikünk sem, felele az oláh. A mint rajtuk rohantunk a frátye két pisztolyt húzott elő tüszejéből s egyikkel a fátát lőtte agyon, másikkal önmagát.
– Ti mind ott voltatok?
– És még többen is.
– Menjetek vissza. Mondjátok meg a többieknek is, hogy jőjjenek ide. Azt a pénzt, a mi a szökevényeknél találtatott, ki fogom mindnyájatok közt osztani. Siessetek, egy se maradjon el; a ki nem jő, annak a része a többire jut.
Az oláhok ujjongva és nagyokat ugrálva távoztak el.
A tribun bezárta az ajtót s azután a földre veté magát a két levágott fő mellé, azokat százszor keservesen összecsókolá és sírt, mint a gyermek.
– Megmondtam, hogy ne menjetek Magyarország felé! ordítá keserves szemrehányással. Miért nem fogadtátok szavamat, miért nem hallgattatok rám!
És zokogott ellensége leütött feje felett, jobban, mintha édes apjáé lett volna.
Azután felkelt. Szemei szikráztak. Kiegyenesedett, mint egy sziklai szálfa s rettenetes öklét megrázva, kiálta rekedt, dühödt hangon:
– Czine mintye!
Pár óra mulva összegyülekeztek háza előtt az oláhok; ötvenen, hatvanan lehettek. Mind vad, rettenetes arczú népek.
A tribun a két fejet egy kendőbe takarva ágyára helyezé, azután kinyitotta nekik az ajtót.
Lupuj leghátul jött be.
– Zárd be az ajtót, hogy valaki be ne jőjjön, mondá neki a tribun, azután körbe állítá a sokaságot s végig nézett rajtok egyenkint.
– Mind itt vagytok?
– Egy sem hiányzik.
– Mindnyájan érdemesnek tartjátok-e magatokat a zsákmányban részt vehetni?
– Csakugyan te voltál-e az, ki ama vén embert lesujtottad? kérdé Lupujhoz fordulva.
– Ugyan én.
– És te, ki ama férfit hátulról keresztül döfted? szólt, egy másikat véve elő.
– Jól mondtad, vezér.
– És te valóban mind legyilkolád azon asszonyokat a kastélyban? mond egy harmadikhoz.
– Nem hazudok, ha azt állítom.
– S ti mind, mind, a kik itt vagytok, egytől egyig dicsekedhettek vele, hogy öltetek, gyujtogattatok és raboltatok?
– Mind! Mind! kiáltozák mellüket ütögetve.
– Ne hazudjatok! Nézzétek, feleségeitek az ablakon keresztül hallgatják, hogy mit beszélünk, el fognak árulni benneteket, ha nem szóltok igazat.
– Valót beszélünk.
– Nagyon jól van, szólt erre a vezér s nyugodtan közeledett ágyához, leült annak szélére, a két fejet eltakarta, rájok nézett, keblébe nyult, azután kérdezé:
– Hová tettétek ezeknek testét?
– Ízekre téptük s elszórtuk az országúton.
A tribun melle mindig jobban kezde szorulni.
– Imádkoztatok-e már ma? kérdezé végre egészen megváltoztatott hangon.
– Nem még, vezér, minek az? felelé Lupuj.
– No hát imádkozzatok, mert ez az utolsó reggel, mely rátok felvirradt!
– Vezér! Eszeden vagy? Mit akarsz tenni?
– Azt akarom tenni, hogy megtisztítom a rablóktól és gyilkos gyujtogatóktól a román nemzetet. Nyomorúk ti! Nem dicsőséget, gyalázatot hoztatok mindenütt fegyvereinkre! Míg a hős a csatamezőn küzdött, addig ti gyilkosok nőket és gyermekeket fojtogattatok; míg a bátrak az ágyúk előtt álltak, ti az alvók házait rohantátok meg. Ki kell törültetnetek a román nemzet fiai közül. Hulljatok térdre, a halál rettenetes angyala áll előttetek. Imádkozzatok!
E szavak már a földrengés zúgó hangján voltak elmondva. A tribun nem volt a hideg, vértelen szobor többé, egy égő tűzalak látszott lenni, mely a népeket lehelletével pusztítani jött le.
Az oláhok megmerevedve állottak körüle. Nejeik künn sikoltozva futottak el az ablaktól.
A tribun egy pisztolyt vont elő kebléből s a lőporos hordóhoz lépett.
Ordítva rohantak ekkor rá társai, a kétségbeesés rémsikoltása hallatszott egy perczre, azután egy földrengető pukkanás, a havasok megrengtek az iszonyú dördüléstől s az égig lövellő lángban, mely szétcsapott percznyi villanattal, omló kövek, gerendák között szétszaggatott emberi tetemek repülését látták a felriadt lakók.
A tribun lakának helyén csak egy feltúrt gödör maradt.
… A nap feljött ismét és végig mosolygott a földön.
… A fák lehullatták utolsó leveleiket.
… A Bárdy család tizenhárom tagja közül egy sem élt többé.
* * *
Kihull kezemből a toll, szívem elfogódik.
Vajha tudnám hinni, hogy mindez csak képzelet, csak egy zaklatott agy lázas álmainak idétlen rémszörnye.
Bár mondhatnám azt: ne higyjétek, a mit elbeszéltem, ne borzadjatok tőle vissza, hisz mind ez csak költemény, csak egy nyomasztó álom. Felébredünk és nem látjuk többé.
KOMÁROM.
Romemléke harczi időknek! Elpusztult, kiszenvedett város! Lakóidnak egy tizedrésze nem talál benned hajlékot, – örömet, vigasztalást senki sem.
Harangszó nem hívja imádkozni a te népedet, zeneszó nem hívja őket vigadni, egy tornyod, egy templomod sincsen, egy mulatóházad, egy vendéglőd – sehol; csak romjaid vannak és inséged és szomorúságod.
Hajh, nem ilyen voltál te hajdan! A melletted elröppenő gőzösök vendégei két torony kúpjait látták messziről ragyogni, egyes, kettős keresztek, sasok és aranygombok fénylettek azoknak tetőin. Voltak templomaid, miknek egyike páratlan volt Magyarországon fresco festményeivel, volt szép újonépült dunasorod, mely egészen nagyvárosi tekintetet adott, egy szép főutczád emeletes épületekkel, – nagy megyeházad, mely három utczára feküdt, udvarán példányos dolgozó-intézettel, – iszonyú falakra épült városházad, – pompás kálváriád, nagyszerű köziskolád a reformáltak templomával szemben, regényes angol sétányod a város keblében, – roppant katonai kórházad és igen víg, igen jókedvű néped.
A Duna közepén kis sziget feküdt, a ki azt ismeré, fogalma lehetett a paradicsomról. Kemény dobogó-híd vezetett oda a városból, a sziget egyik végétől a másikig hosszú út ment végig egyenesen, kétfelől óriási pálma-jegenyék soraival beszegve, miknek túlsó végén ha a nyári nap aláment, arany hálóval szőtte be az egész ligetet.
Nyáron itt mulatott a kedélyes népség; a sziget kertekre volt osztva, mik gyümölcsöt termének az egész vidék számára; télen, ha a hideg szobáikba szorítá, víg társaságok gyűltek házról-házra, az ismerősök összeszedték egymást, örültek, vigadtak; a környék ifjai, szépjei itt jöttek össze népes tánczvigalmakban és ha nagy ünnep volt, a reggeli harangszóra komoly, jóképű nép hullámzott a templomok felé, selyemruhákban a nők, nagy, nehéz ezüstlánczos mentékben a férfiak s ha kellett áldozni, ott sem voltak ők fukarok, egy népszerű lelkész egyetlen templomi beszédére leszedték a férfiak ruháikról az ezüst gombokat, a nehéz filigrán lánczokat s mind lerakták Isten dicsőségére a templom küszöbénél. Ez adakozásból épült a templommal szemben a nagyszerű iskola.
Mindez volt! Volt és nincs többé.
Rettenetes tűzvész elhamvasztá házaid két harmadát, a legszebb részt; a főutcza, a dunasor, több, mint ezer ház porrá, hamuvá égett; elégett három templom, köztük a kéttornyú a szép fresco-festményekkel, melynek tornyait már egyszer hetven év előtt a földrengés döntötte össze; elégett a nagy városház, a roppant megyeépület, dolgozóház, kóroda és a piacz egészen.
A mi még megmaradt, azt a golyók rombolták össze s a mit az ágyútűz megkimélt, neki jött a jeges árvíz s mind, mind ledöntötte…
Oda a sziget is, szép fái kivagdalva, elpusztítva; a híd, mely a várossal összeköté, leégve.
Oda a jókedv, oda a régi öröm, a templomba, a vigalomba járás ideje, – a víg társaságok, az ünnepek harangja, a farsang zenéje elhallgatott, – az utczák üresek, a házak építetlenek, a nép elszegényült.
Most már feljöhet a szivárvány, nincs minek elpusztulni többé.
* * *
Rémséges éj volt. Fagyott, csikorgott és a népség mégis künn töltötte az éjet a szabad ég alatt.
A város fölött a bombák pattogtak.
Süvöltve repültek a romlás szárnyatlan dæmonai a csillagos égen, fényes tüzes karélyt irva maguk után.
Tűzfarkát csóválva futott kigyózó röpttel a szikraokádó congrevrakéta, míg a nehéz bomba lomha kanyarulatban emelkedett mindig felebb, mindig felebb, mintegy taszigálva a belől perczenkint kilövellő tűztől, míg egyszerre a magasról sebesen megfordulva csapott alá, nagyot mennydörögve, a hová leesett.
Némelyik fent a levegőben pattant szét, egy perczre napot gyujtva az éjszakai égen s messze szórva hulló darabjait az alanti háztetőkre.
Mint meggyulladt planéta repült a szurok-koszorús teke s közben-közben egy-egy izzó golyó, mint haragos vörös vészcsillag, mely a pokolból jő fel.
Úgy tetszék, mintha a pokol fölülkerült volna az égen s ott csatázna az angyalokkal és csillagokkal s szórná alá a földre mennydörgő zuhanással a letépett csillagseregeket.
Rémséges éj volt.
A tűzgolyók egyike meggyujta egy épületet, a ház egy percz alatt lángokban állt, a szél megragadta lángjait, felkapta a szomszéd templom tetejére, mely a nagy tűztől még épen maradt, a szikraözön záporként hullt a templom tetejére s nemsokára lángok csaptak ki annak oldalán is.
A reformátusok temploma égett.
Föl, föl, ti buzgó hitsorsosok, jőjjetek elő rejtekeitekből, templomtok ég! Egy ember, ha meghal, születik helyette más, de az Isten házát ki fogja felépíteni újra? Elő a fecskendőkkel! Egyetlen szent háza az még várostoknak, hol fogtok imádkozni, ha az is elpusztul? Siessetek! Templomtok ég!
Nehány bátor férfi megkisérti az oltást, de kevesen vannak! – nagy munkával sikerül nekik golyók zápora közt megakadályozni a tűz tovább terjedését; a templomot megmenteni nincs elég kéz, bár a kevesek mindent megkisértenek, a tűz már a torony lépcsőibe kezd elharapózni.
* * *
Az égő templom fénye messze világít a sötét éjszakában.
Udvard felől az éji tűzvilágnál egy csapat lovas látszik ügetni a megszállt vár felé. A lovasok huszárok, vezérök alacsony, zömök férfi, hosszú szőke szakállal és életpiros arczczal, mely most még pirosabb a tűz visszfényétől s lelke haragjától.
Midőn a parthoz érnek, az őrszem megállítja őket, a vezér egy iratot vesz ki kebléből, melynek olvasta után a helyparancsnok katona-üdvözléssel köszönti az érkezőt s átszállíttatja a városba. Azon utcza végén, mely a Vághoz vezet s melyet a monostori telepek golyói be nem járnak, nagy csoport kardos férfit talál a jövő idegen, kik ott állnak egy tömegben s nézik távolról a tüzet.
Nézi őket, – honvédek. Jobban nézi. Látja, hogy csalódott, nem honvédek, csak honvéd tisztek.
Oda lépett hozzájok.
– Mit keresnek önök itt? kiált rájok kemény, parancsoló hangon.
– Kicsoda ön? kérdi sértett büszkeség hangján egy kövér, szakállas, bajuszos ember, aranyos mentegallérral; képéből kilátszik, hogy valami képviselőből ütött őrnagy, ki féltében állt be katonának.
– Az én nevem Guyon Richard, felel az érkezett, mától fogva e vár parancsnoka. Mit keresnek önök itt? E névre nehány hang a tömegből éljenezni kezdett.
– Nekem nem éljenek kellenek, hanem hőstettek. Miért nincsenek önök a tűznél? miért nem oltanak?
– Engedelmet kérek, tisztelt tábornok úr, szólt meghunyászolt hangon a szakállas, termetes őrnagy, parlamentaris positurát véve parancsnoka előtt, ott oly sűrűen röpkednek a bombák, hogy az oltást megkisérteni csupa vakmerő istenkisértés és életkoczkáztatás lenne.
– Katonának ott a helye, a hol a golyók hullanak! mozduljanak önök!
– Engedelmet kérek, de az ellenség valóban elég illoyalis módon nemcsak bombákkal, melyek közül némelyik százhatvan fontot nyom, nemcsak tüzes golyókkal és röppentyükkel, miknek végére 6 fontos gránát van ragasztva, de sőt shrapnellel is lövöldöz az égő házak fölé, mentegetőzék az aranynyakú táblabiró s nagyon ki akart magáért tenni egy válogatott diætai dictióval.
– Tetszik önnek menni, vagy nem? vágott közbe röviden a kis férfi s nyeregkápájából egy pisztolyt vont elő s azt oly hidegvérű képpel irányzá a raisonnirozó homlokának, miszerint az bizonyos lehete felőle, hogy ha még egyet szól ellene, lelövi mint egy tököt.
– Könyörgöm, hebegé, csak szerény véleményemet akartam kifejezni.
– Én nem szoktam sokat beszélni. Én nem szoktam katonáimnak azt mondani veszély idején, hogy «előre!», hanem azt, hogy «utánam». A ki becsületes ember, hallotta, mit mondtam. S ezzel sarkantyúba kapta lovát a tábornok s előre nyargalt.
A téren egy férfi sem maradt, mindnyájan követték.
Egy óra mulva tenger nép oltotta a tüzet; legelől a tábornok maga, ki mindenütt ott volt, hol a veszély legfélelmesebbnek mutatta magát. Ott járt a süvöltő ágyúgolyók között, mik sürűen hullottak a tűzbe és a körül.
– Nem kell félni a golyótól, biztatá embereit, a ki nem fél tőle, azt nem éri soha. Minden századik golyó talál csupán! Csak minden ezredik talál!
Azon perczben mellette álló segédét üté le a lóról egy huszonnégy fontos teke.
A tábornok meg nem zavarodva a beszédére elég mal a propos jött eseten, mondá:
– És ha talál, az a legszebb halál!
A népség éljent kiálta rá, égő lángok között, dörgő ágyúgolyók ropogásainál, harsogó éljennel üdvözlé a nép az új várparancsnokot.
Midőn megérkezék, a torony lépcsői már le voltak égve, a harangok megolvadva hullottak alá egyenkint égő állványukról s keresztültörték magukat a templom boltozatán.
– A toronytetőnek nem szabad elégni.
Ő mondta és a nép reggelig oltotta a tüzet s a torony érczfedele aranyos gombjával még máig is fennáll.
Így mutatta be magát a branyiszkói hős új alattvalóinak.
* * *
Másnap siettek tisztelkedni hozzá táborvezetői, kiket keményen megpirongatott érte, hogy miért engedik a várost lövetni, ostromoltatni oly seregtől, mely a helyőrségnél számra alig nagyobb, hogy miért engedték meg az ostromlóknak, hogy az átelleni hegyen batteriákat állítsanak fel, melyekről a várost keresztül-kasul lőhetni.
A tisztek igérék, hogy máskép leend ez a tábornok alatt s távozának.
Utánok a város előkelői jöttek tisztelkedni, derék, becsületes parókás férfiak, anno 1790-ből származva, kiket a tábornok igen szívesen fogadott s közülök legkivált azzal a jeles, kitünő férfiuval igen kedélyesen mulatott, a ki arról lőn nevezetessé, hogy egy vele vacsoráló pufók, vereshajú, piros gallérú kortesnek elhitte, hogy ő Kossuth Lajos s e hitében mind e mai napig szilárdul megfeneklett.
A tábornok mindenkit, ki hozzá tisztelkedni járult, másnapra meghítt magához ebédre, a város előkelőit is megtisztelé e kitüntetéssel, kik azt méltányló bizalommal fogadák.
– Oh, igen jól fogunk mulatni, biztatá meghívott vendégeit, törve az igéket.
Megjegyzendő, hogy a tábornok a magyar nyelvvel majd épen oly kegyetlenül bánt, mint a magyar ellenségeivel.
– Csak azok oda által békét hagynának ezuttal, jegyzé meg az ismerős táblabiró-őrnagy, ki képviselői tekintélyénél fogva bizalmas lábon kivánt állni a parancsnokkal, mely megjegyzés, hogy nem lehetett épen rendén kívül, tanúsíták a jelenlevő bizalmas urak helybenhagyó fejbiczczenései.
Az észrevételt tevő circumspectus őrnagy a parancsnok komoly arczából azt itélte, hogy bizonyosan e tárgyról gondolkozik, jónak látta egy irányadó eszmét hozni indítványba, mely ilyenforma tervet tartalmazhatott:
– Vajjon nem lenne-e jó e napra fegyverszünetet kérni az ostromlóktól, hogy békén lakhatnók el a tisztelt parancsnok úr megérkezésének ünnepét?
A tábornok türelmes, szelid hangon válaszola:
– Az nem érne semmit, mert nem adnák meg.
– Hát azon esetben van itt a casamatákban egy nagy hosszú terem, melyben tán kétszázan is elférnénk.
– Valóban?
– Sőt még tán egy zenebanda is beférne mellénk.
– S oda nem hatnak be a bombák?
– Oh még a százhatvan fontosak sem. A boltozat erős s fölötte két ölnyi földsánczolat. Mi ott kényünkre poharázhatnánk, toasztirozhatnánk, dictiózhatnánk, a zenebanda húzná, az ifjak tánczolnának és az ellenség még csak egy kis körmünket sem bánthatná.
– Valóban szép gondolat… önök tán máskor is tartottak ott már tánczvigalmakat?
– Oh, a télen majd mindennap. Míg az ellenség oda künn a fagyon sánczokat hányt, mi azalatt a biztos sáncz alatt tánczoltunk s mikor ők legjobban iparkodtak a bombákat a városra szórni, mi csak nevettük az egészet a lőréseken keresztül. Hahaha!
Az őrnagy úr igen mulattatóan tréfásnak találta ez ötletét, míg a jelen volt városi előkelők kissé savanyú képeket vágtak hozzá, annak emlékében, hogy a tréfapohárban a váron kívül maradtak számára a sepreje jutott.
A tábornok nem nevetett, nem is haragudott. Az egész tervet igen szépnek találta s a búcsúzó deputatiókat azon reménynyel engedé távozni, hogy a jövő napon olyan pompás mulatságban részelteti őket, a minőt még soha életökben nem kóstoltak.
* * *
Másnap a tábornok szállásán, a várbeli pavillonban, nagyszámú vendégsereg csoportozott össze, ünnepi ruhákban, ünnepi képekkel.
A tábornok szokott udvarias nyájassággal fogadott mindenkit s miután segédei jelenték, hogy az előkészületek meg vannak téve a banquethoz, felhivta vendégeit, hogy szíveskedjenek vele odáig sétálni.
Gyönyörű meleg tavaszi nap volt, a kaszárnyákból lejött a katonaság, vígan éljenezett egy fényes csoportot, mely a tábornokot körülfogva, kedélyes discursus közt hullongott az ó-vár kapuja felé.
A csoport közt a hasas, szakállas őrnagy vette magának a legnagyobb fáradságot, különösen a tábornok mellé furakodni, hozzá szüntelen beszélni, úgy, hogy a kik nem hallják, hogy mit beszél, azt képzeljék, miként ő és a tábornok a legintimebb szövetségben élnek és legjobban értik egymást.
– Méltóztatott megtekinteni a sánczot? kérdé a legnyájasabb hangon, melyet valaha főispáni helyettes korában tanult.
– Minden sánczot megnéztem, még korán reggel. Jó karban vannak.
– Igenis, de specifice azt az egyet, a melyet tegnap méltóztatott általam említtetni hallani?
– Úgy? Helyesen. Ott fogunk ebédelni.
– Hehe. Igenis? A táblabiró-őrnagy majd kibujt a bőréből örömében. Magamon kívül vagyok, hogy szerény indítványom képes volt parancsnok úr helybenhagyását megnyerhetni.
Eközben az ó-vár udvarára ért a vendégcsoport.
A kérdéses bástya óriási tömör falaival épen a Dunára fekszik, teteje a falaknak magas földhányattal van befedve, mely ismét gyönyörű zöld gyeppel kirakva, egyike lehet a legszebb sétányoknak.
A bástya keleti fokán egy kis rondella van építve, hol a hajdani várparancsnok, Bakonyi, szép derült időkben vígan szokott mulatni ifjabb ismerőseivel. Oh akkor az emberek sokkal barátságosabb lábon állottak egymással.
Most e rondella előtt hosszú asztalok voltak megterítve, virágbokrétákkal, süteményekkel és palaczkokkal rakva, a rondella maga körül volt tüzködve nemzeti lobogócskákkal, kettő-kettő minden oszlop mellett.
A bástyához közeledő vendégek nagy része észrevette a sáncz tetején terített asztalokat s azoknak láttára furcsa érzések között kezdte találni magát, mik egészen különbözők azoktól, melyeket az ember más körülmények között terített asztalok látására érezni szokott.
Csupán a táblabiró-őrnagy úr nem tartá e körülményt komoly aggodalmakra méltónak s midőn a bástya üregéhez vezető ajtót elérték, kivált a tömeg közül, szolgálatkészen ajánlva magát vezetőül a bástyaterembe, hová ő már legjobban tudja a járást.
– Nem arra, nem, kiálta a parancsnok, fel a bástya tetőre. Látja ön, hogy ott van számunkra terítve.
Az őrnagy mosolyogni akart, de nagyon vaczogtak fogai.
– Tábornok úr tréfálni méltóztatik, hisz itt a teremben sokkal jobb, sokkal kényelmesebb.
– Mit gondol ön? Ilyen szép tavaszi napon bevenni az embernek magát egy rekedt barlangba, hova csak két arasznyi lőrésen süt be valami világosság. Ez vétek volna a természet ellen. Itt, itt a szabad levegőn. Itt lehet jól vigadni.
Az őrnagy szépen megköszönte magában az ilyen vigasságot.
– S mi mind oda fenn fogunk ebédelni? kérdé reszkető állal.
– Természetesen. Természetesen. S miután látta a tábornok, hogy itt megint az a körülmény forog fenn, a hol neki e helyett «előre!» azt kell mondani «utánam!»: maga indult előre a bástya lépcsőin; vendégei búsan kullogtak utána, s inkább hasonlítottak egy áldozatra vezetett martyrsereghez, mint valami lakodalmas menethez, kik még ma tánczolni is akarnak.
A táblabiró őrnagy pedig nem hogy furakodott volna a tábornok mellé, sőt nagyon is hátul kezde maradozni, világos jeleivel a magát skizzirozni törekvés hajlamának.
Azonban ezuttal a tábornok volt az, ki őt fölkeresé, karon fogta, fölvezette a bástyára s tartotta beszéddel a bizalmas férfiut.
– Minő pompás kilátás! Mint nyalják a habok a bástyák fokait, – a túlparton mind ide látszanak az ostromlók sánczai; amott egy pár réstörő ágyú látszik, szinte bele látni, úgy ide van fordítva; túlnan állnak a taraczkok, egy bombavető mozsár, – gyönyörű tiszta az idő. – Ni most egy tüzér jelenik meg a sánczon, ki lehet venni vörös hajtókáit a távolból. Gyönyörű idő.
Annyi bizonyos, hogy ha e beszéd alatt erősen nem fogta volna a parancsnok a maga emberét, az, – dicsőség ide, dicsőség oda, – de úgy leszaladt volna a bástyáról, a mint csak illik, így azonban nem tehete egyebet, mint hogy sóhajtva kérje a jó és rossz idők adóját magában, hogy bárcsak egy olyan ködöt támasztana az átlátszó levegő helyett hirtelenében, hogy az asztal egyik végén ülők ne látnák a tulsó végén ülőket.
A vendégek azonközben nagy fészkelődések közt helyet foglaltak az asztal mellett, nagyobb resignatióval tán nem fogtak még lakomához az apostolok utolsó vacsorája óta.
A tábornok maga mellé jobbfelől ülteté a bizalmas őrnagyot, mert a haza atyját a katona-öltönyben is ki kelle tüntetni.
Eközben fel kezdték hordani az ételeket. Evés és ivás közben lassankint kiderültek a kedélyek, a bor belső világa elűzé a józan félelem borúját. Az emberek elkezdtek egymással diskurálgatni, majd tréfálni, később kaczagni, úgy, hogy az őrnagy úr alig győzte szomszédjait könyökkel taszigálni, s az átellenieket lábbal rugdalni az asztal alatt, hogy lassabban beszéljenek, míg ő maga oly óvatossággal rakta le kését és villáját, valahányszor felvette, hogy azzal legkisebb zörejt ne okozzon, s evés közben szüntelen hátra tekintgetett a tulsó parton álló ágyúk, mozsarak és tüzérek felé, miközben aztán majd a nyakába öntötte a levest, majd a fülének vitte a szájának szánt falatot, majd üresen kapta be villáját, melyről leejtette a pecsenyét, az édes ételbe borsot, paprikát hintett nagy bőséggel, s a salátához feltett eczetet mind egy lábig megitta – a ráfigyelmezők nem csekély mulatságára.
Maga a tábornok is csendes benső megelégedéssel nézte áldozatját, ámbár ebbeli gyönyörűségét kifejezni nem volt is szokása.
Az őrnagy azonban egész ebéd alatt itta a vizet, hogy egy gödény is megsokalta volna, azt állítva, hogy igen melege van. A mi nem lehetett minden valószinűség nélkül.
Ebéd derekán, mikor már mindenki arczán nyiltak a jókedv rózsái, az őrnagy úr is rávette magát, hogy meg fog szólalni, s jó közel hajolva a parancsnok füléhez, súgva mondá neki:
– Ugyan jó, hogy az ostromlók is most ebédelnek, s nem vehetnek bennünket észre, milyen nagy baj lenne abból!
– Az igaz. Ott kellene szegényeknek hagyni az ebédjüket és bennünket mulattatni.
Az őrnagy úr ismét szépen megköszönte magában az olyan mulatságot.
A parancsnok ekkor egy poharat töltetett meg magának igazi tokajival, s azt fölemelve, maga is fölkelt; látszék, hogy valakiért inni akar.
Csak nem lesz oly gondatlan, hogy most toasztozzék? gondolá magában a testes őrnagy, s elszörnyedt magában e vakmerőség lehetőségét felfogva.
– Uraim! szólt erős, csengő hangon a parancsnok. E pohár a magyarok hazájáért!
– Éljen! harsogá e szóra minden ajak, s a vendégek felugráltak helyökről, s poharaikat csengve összezördíték. E névre minden félelem eloszlott. E név hallatára, kik mámorosok sem voltak, azok is megrészegültek, háromszor ordíták rá rivalgó hangokban az éljent!
A táblabiró őrnagy kétségbeesetten terjeszté ki feléjök kezeit, csitítva a rá nem hallgatókat, mint ki egy kitörni készülő forradalmat iparkodik, de nem bir elfojtani. S hogy kétségbeesése tökéletes legyen, a harmadik éljen szó után a rondellában elrejtett katonai zenekar rákezdte harsogtatni a Rákóczy-indulót.
– El vagyunk árulva! kiálta az ember, s szinte hanyatt esett székestül együtt. Az ostromlók észrevettek bennünket, uram! tábornok úr! parancsnok úr! vezér úr! itt az idő, hogy menjünk innen; az ellenség ágyúi mind nekünk vannak szegezve, itt benünket rögtön bombákkal fognak elárasztani.
– Az csak nekik fog fáradságot okozni, felele a tábornok hideg vérrel. Egyébiránt látni akarom, hogy mint tudnak czélozni.
– De én nem akarom, az én életem nem csupán a magamé, az én életem a hazáé is, nekem azt könnyelműen koczkáztatnom nem szabad. Azzal még az országyűlés is parancsol.
– Megtörténhető esetre nézve én a felelősséget magamra vállalom kegyed becses élete miatt az országgyűlés előtt. Egyébiránt parancs van kiadva, hogy a sáncz sorompóin senkinek, míg magam el nem megyek, távozni nem szabad.
Az őrnagy aggodalmai azonban nem voltak minden ok nélkül, mert az ostromágyúk csakugyan, a várfokról jött zenehangok által az ott mulatókra vonatván a figyelem, elkezdtek durrogni, s hánytak mindenféle golyóbisokat a lakmározó társaság felé.
– Azonban mi is erélyesen fogjuk magunkat védeni, szólt a tábornok, helyéről meg sem mozdulva és segédeinek intett. Hozzátok elő a batteriákat.
Jégben hűtött pezsgőpalaczkokból volt e batteria, melynek pukkanásai furcsán paródiázták a túlparti ágyúdörgést, míg a tajtékzó tűznedv nőttön növelte a vigadó társaság szilajult jókedvét.
A zene mindenféle magyar dalokat hangoztatott eközben szakadatlanul, ha egyik banda elhagyta, a másik kezdte rá, a társaság az ismerősebb nótákat együtt énekelte a trombitákkal; úgy tetszék, mintha kétszáz emberi torok és vagy ötven trombita azon vetekednék egymással, hogy melyik birja a másikat elnyomni.
A bombák pedig hullottak jobbra-balra, némelyik a Dunába esett s ott pattant szét a víz fenekén, el nem oltva annak árjaitól, s kétfelé csapta a felzavart hullámot.
Süvöltött, pattogott valamennyi, de még csak közel sem járt egy sem.
A jókedvű nép szinte mulatta magát rajtuk; a melyik a levegőben pattant szét, annak «fórát» kiáltottak; a melyik fejük felett repült el, azt pohárral kinálták, hogy igyék egyet, ha elfáradt; a melyik a sáncz árkába esett, azt biztatták, hogy majd kötelet eresztenek le neki, azon jőjjön fel; a rakétát póznának csúfolták, a bombát úritöknek és a golyókat fövetlen gombócznak.
Egyszóval az egész társaság kikapott a félelmen, s mit azelőtt szent borzalommal nézett a messzeségből, most a közelben igen mulatságos játéknak találta.
Csak a táblabiró-őrnagy úr állt ki ezalatt halálverítékes kínokat. Le-lekapta a fejét minden bomba előtt, mely száz ölnyi magasban repült el a sáncz fölött. Féloldalt fordult a közeledő golyónak, s valahányszor egy bomba szétpattant, mindannyiszor oly mozdulatot tőn, mintha igen nagyon hátba ütötték volna.
Ebéd után estefelé a zene és vigalom hangjai többeket felcsaltak a város szépei közül a veszélyes sánczokra, tán ők már szokva voltak az ostromhoz, jobban mint férfiaik, vagy erősebb volt bennök a kiváncsiság a vigalomban részt vehetni, mint a bombák iránti félelem.
A hold is feljött szépen, s holdvilágnál, zenehangnál a tűzrekapott fiatalság tánczra kerekedett a vidék szépeivel, s úgy járták a csárdást, mintha az átelleni menydörgés egyéb sem volna, mint a nászvezető vőfély pisztoly-puffogatása.
A táncz rendkívül tetszett a tábornoknak, s minthogy tetszését eléggé nem birta elrejteni, azt nyerte vele, hogy egy eleven kaczkiás menyecske kiidézte ülőhelyéből, s úgy megforgatta a tolnai lakodalmason, mint valami villi az úton előtalált gavallért.
A parancsnok mindezt angol phlegmával hagyta magán megtörténni, s miután megértették vele, hogy a magyar tánczot háromszor szokták újra járni, ugyanezt a manœvret kétszer hagyta magán ismételni csókolni való hidegvérű képpel.
Egy rövidke epizód okozott csak némi intermezzót az általános vigalomban. Valami eltévedt gránát a tánczolók közé talált égve leesni, a félénkebbek félreugrottak, a bátrabbak vízzel akarták leönteni, egy plane kalappal akarta lefülelni, mint valami kergetett ürgefiut.
– Mindenki helyén maradjon! kiálta a tábornok.
A katonák a parancsszóra veszteg maradtak, legfelebb hölgyeiket iparkodtak a veszély elől elfedni, a kik viszont kiváncsian nyujtogatták ki eleven mellvédeik mögül kandi fejecskéiket, nem foghatva fel a fenyegető veszélyt a maga nagyságának mivoltában.
De annál inkább fölfogta annak borzalmát a szakállas őrnagy úr. A mint a gránát sisteregve a sánczra esett, ő is megtörte erőszakos bátorsága bilincseit, s kitörő ordítással, melyben az eddig kiállottakért kárpótlást látszott magának venni, nem nézett sem előre, sem hátra, nem kereste, hol alacsonyabb a sáncz, hanem a hol legközelebb érte a szélét, levetette magát az árokba, s midőn a négy ölnyi magasról a különös isteni gondviselés épkézláb lesegíté, szétnyúlt a földön, négyfelé vetve két kezét, két lábát és várta behunyt szemmel, hogy mikor fog hát rászakadni az ég?
A gránát azonban sebesen pörgött egy helyben, mint egy búgó csiga, a belőle kijövő rakétaláng fényes tűzkereket hányva maga körül. Mindenki várta, hogy mikor pattan szét s kit fog agyonütni.
Egyszerre megállt a gránát. Megszünt forogni. A tűzkarika elmúlt.
A kik ismerik az ilyen állatnak a természetét, tudják, hogy azon percz között, midőn a gránát rakétaszerve ellobban, s a között, midőn a belső szikra a lőporhoz érve, az üres golyót szétszakítja, van egy rövid pillanat, melyben a gránát megáll.
E nyugodt pillanatban hirtelen felszökék helyéről a parancsnok, s a gránátot felkapva, hirtelen lehajtá a sánczárokba.
A rögtöni szakadó dördület odalenn bizonyítá, hogy a hajítás épen jókor történt, ellenben a rákövetkező ordító bőgés azt látszott mutatni, hogy tán nem épen jó helyre.
A gránát alig két arasznyira pattant el a hasaló táblabiró-őrnagytól, kinek ugyan – hála instinctusának, – porczikája sem sérült meg általa, de ki aznapságtól fogva a jobbik fülére még most is nagyot hall.
E rövid kis bravour után, melynek hitelességéről szemtanúk kezeskednek, a tábornok oszolni engedé a társaságot, mely most sokkal nyugodtabb tekintettel fogadá az érkező tűzgolyókat, mik a félelem nymbusát e naptól fogva ellátszottak veszteni.
A távozóknak nyugodt éjt igért a tábornok a zajos nap után.
Szavát be is váltá, – még azon éjjel kiütött egy csapattal a nádorvonal felől, s kényszeríté elhallgatni az ostrommozsarakat…
* * *
Az idő fut, egymásután vesznek a mult napok, s velök a mult dicsőség.
Elmult a jó kedv, a hír ragyogványa, a tündöklő álmok.
Komárom! Romemléke a harczi időknek! Elpusztult, kiszenvedett város!
Mi maradt belőled annyi fényből, annyi hatalomból?