– Ehen van ni! kiálta előhúzva az üveget. Ez az én üvegem la. No kendtek ugyan derék perzekutorok. Én kendteknek bort, pálinkát adok s kendtek köszönet fejében az üvegemet is eldugják. Kendtek tolvajokat keresnek s maguk lopják meg a becsületes embert. Kendtek házvizsgálatot tartanak, csak azért, hogy a mihez szép szerivel hozzá jutnak, eldugdelveddeljék. Kendtek itt gyanús embereket keresnek? soha sem volt az én házamnál kendteken kívül gyanús ember, de nem hagyom abba! elmegyek a viczispánhoz, föladom kendteket a vármegyére. Hadd tudják meg, milyen szép emberek kendtek.
A perzekutor szörnyű zavarba jött. Dühös lett.
– Ne veszekedjék kend! ordíta a csaplárra félig ijesztve, félig engesztelve.
– Hogyne veszekedném! ordíta az még hangosabban.
– De velem nem veszekedik kend, azt megmutatom.
– Azt szeretném látni!
– No hát lássa meg kend, rikolt dühösen s kiment a szobából, bevágva az ajtót, felült a lovára és pandurjaival együtt odább ment, diadalmas páthoszszal kiáltva le a tornáczból utána nyelvelő csaplárnak: már most pöröljön kend maga magával! s azzal elporolt onnan.
Sallai uram pedig tenyereit dörzsölve jött be hozzánk s hamisképen hunyorítva félszemével, monda:
– Már most nyugton lehetnek itt. Míg ez lesz a perzekutor, addig ide házvizsgálatra nem jőnek.
Három hétig maradtunk még azután a csárdában.
VIII. NŐ ÉS SZERETŐ.
Vészben, zivatarban, kétségbeesés közt – egy némber utazik.
Maga sem tudja: hová? azt sem tudja: meddig? Sehol sincs megpihenése.
Egy embert indult el keresni, a kit szívéből szeretett, a kiért élt, a kiért elhervadt és a ki őt sohasem szerette, most sem szereti, – ha él, – nem gondol rá a túlvilágon, – ha meghalt.
Hírét hallotta, hogy elesett, – valahol a székely határszélen, – és elindult, hogy felkeresse sirját, kinek keblén nem nyughatott soha, sírhalmán megpihenhessen, megvallhassa a halottnak, hogy őt egyedül szerette, szeretni fogja ezután is és meg fog halni bele.
Mint vándorol a zarándok a szent sír felé messze, messze földről, nem ismerve örömet, félelmet, nem gondolva másra, mint a szent hantokra, mik egyetlen földe annak, kié az egész föld; úgy vándorolt messze földről, örömtelen szerelmével a fájdalom hölgye, az álmaiban látott sír felé, hol ingatja fejét a sárga őszi virág, mely a holtak álmát őrzi.
Egy virágot e szent sírról! sóhajta búsan magában, azt elviszem magammal utána s hol a holtak találkoznak, megmutathassam azt neki: ott voltam, – felkerestelek!
És sokáig tartott utazása, oly időben, midőn senki sem járt, oly helyeken, hova más félt menni, ő csüggedetlenül utazott. Hosszú fáradság után eljutott a mondott helyre. Ott tudakozódott utána.
– Nem is halt meg, mondák neki az emberek. Nézd végig az új sírokat, köztük nincsen, a kit keressz, ide az a híre jött, hogy az ország túlsó részén – ott esett el, ottan fekszik.
A hölgy felsóhajtott búsan s újra kelt a hosszú útra; hideg éjek, hideg népek között, sok nyomort, sok szenvedést tűrve, eljutott a mondott helyre s kereste a sírt, melyen annyi viszontagság után megnyughasson.
Ott sem volt az. Onnan ismét máshova utasították. Egyik itt, másik amott látta őt meghalni. Egy sem mondta azt, hogy «él!» – «Meghalt», ebben megegyeztek, csak azt nem tudták, hogy hova van eltemetve?
A hölgy bejárta az országot, a hol csak csatatér volt, mind fölkereste, elolvasá a holtak neveit, a kit keresett, sehol sem találta.
És ha kérdék olykor tőle: miért keresi annak sírját, a ki neki sem férje, sem rokona, még csak barátja sem? búskomolyan felelé: «egy virágot a szent sírról».
S már nem termett virág sehol. A tél eljött, a hó belepte a földet.
Ekkor egy nagy dombhoz ért. Egyetlen nagy sírhalom az, az út mellett fölárkolva, sem sírkő, sem zöld bokor mellette. Ki tudja, kik és hányan vannak ottan eltemetve?
Tán a kedves is ott fekszik, a jeltelen domb alatt? hisz oly sokan porlanak ott, kiket síró szem keres s kiknek a hír nyomát veszté.
De a hölgy nem birta hinni, sem a hírnek, sem szívének, hogy kedvese is ott fekszik. A sírt belepte a hó, néhány puszta virágkóró állt ki szárazon belőle. E sír alatt az ő kedvese nem nyughatik. – Mint a meleg forrás körül, mikor szerte tél van és hó, a virág mind egyre zöldül, a fű megcsalatja magát s azt hiszi, hogy örök tavasz van; az ő sírja körül is, azon földön, hova az ő láng szíve van eltemetve, tél derekán zöldülni kell fűnek és virágnak. «Egy virágot az ő sírjáról» mondá búsan, elmerengve. Pedig virág sehol sem nyílt már.
Soká, soká bujdosott még azután. Szenvedett és szeretett. Végre bizonyos hírt hallott. Kedvese el van temetve… El van temetve, de él… – Él – börtönbe eltemetve.
* * *
Vészben, zivatarban, kétségbeesés közt – egy férfi utazik.
Üldöző sorsát kerüli. Elveszté bizalmát Istenéhez. Legjobb barátitól fél.
Csak egy lény van még a világon, a ki gondolatjait birja: felesége.
Távol, távol esett tőle. A hol az van, azon helyen neki nem szabad magát mutatni. Bujdosnia kell tőle messze elszakadva, még hírt sem hallhat felőle.
Éjjel álma, nappal gondolatja e nő; a mezőn nyílik a virág s ha lát közte liliomot, eszébe jut felesége neve róla, mindenütt, hol idegen nőt lát meg, talál benne valami hasonlót, egy-egy vonást az övéhez s olyankor búsan gondol rá: miért, hogy ezek mind boldogok, csak az övé oly szerencsétlen?
Egy éjjel, midőn ismét vele álmodott, a könyező, búsongó, hízelgő asszonynyal, még reszketett ajka a fájdalmas csóktól, mit az álomlátás kedves phantomjának ajka oly elevenen nyomott rá; fölkelt a bujdosó ágyából, vevé vándorbotját, koldus mezt öltött magára s megindult nejét fölkeresni.
Érzé, hogy az álmok megölik, ha nem megy. Éjjel mindig látja őt, mellette ül, vele beszél s nappal kábult fővel gondolkozik elmult álmán. Ez az őrültség ösvénye.
Fel kell őt keresnie, bármi veszély várjon ott rá, látnia kell. Csak egy perczre, csak egy szót szólni hozzá, csak egyszer ölelhetni őt karjaiba valóan, ébren, – amaz álomlátási szép kisértet helyett s azután meghalni, elveszni, vagy bárhova lenni.
Ment koldúsnak öltözködve faluról falura, az utczán a kutyák végig ugatták, néhol a poroszlók kiverték a határból, idegen házak küszöbén költötte el ebédjét, erdők rejtekében aludt, gyalog kellett megtennie a hosszú unalmas utat, a zápor, az őszi vihar sokszor ott lepte, később a hulló hó, a téli förmeteg. Ő mindezt nem érzé, csak egy eszméje volt, egyetlen gondolatja, mely lelkének, testének erőt adott: a találkozás perczének képzelete. Azt százféleképen elgondolta magában és egyik szebb volt a másiknál. Majd úgy gondolá el: hogy éjjel fog ablakán beszólni, úgy lepi meg, majd hogy az utczán alamizsnát kérend tőle, majd azt: hogy levelet ír neki, melyben tudósítja, hogy ott van, vagy bemegy házához, mintha eltévedt volna. Mint fog a nő megijedni és megörülni egyszerre. Arcza elsápad és aztán meg kigyúlad. Reszketve ragadja meg a férj kezét s féltve omol kebelére, mintha el akarná rejteni idegen szem látása elől. Szíve oly hangosan dobog, – milyen némák csókjai. Nehogy valaki meghallja… És míg ezeket gondolá, nem érzé, hogy az alatt körüle zúg a förmeteg s veri a hópelyheket arczába, hogy az ebek végig kisérik az utczán, hogy az emberek szidva utasítják ki a faluból s hogy az út oly hosszú, oly fáradságos.
Egy hideg téli alkonyon megérkezett azon városban, a hol ősi háza állt, melyben feleségét hagyta.
Végig ballagott nagy nyomorékul az utczákon. Jöttek vele szembe ismerős emberek s nagy megnyugtatására volt, hogy mind úgy mentek el mellette, hogy egy sem ismert rá.
Végre eljutott a keresett helyre, – tulajdon lakához.
Nyitva volt a kapu. Egy régi cselédje állt künn a kapuban, bámulva és pipázva. A koldus «jó estét» kivánt.
– Menjen kend Isten hirével, mordult rá a hajdú, senki sincsen itthon.
– Adjon Isten ezerannyit, dünnyögé a koldus s leült a kapu mellett a küszöb szegletkövére.
A hajdú bement az udvarra, átalva a rongyos emberrel czivódni, csak a kutyát uszította rá, a nagy lánczos örvös ebet.
A kutya vihogva, ugrálva futott a koldusig, ott körül tánczolta jó kedvű csaholással, végre hasán csúszva odalapult hozzá, hűséges, örvendő szökeléssel feküdt le lábához s fejével rongyos szűre alá bújva, eldugott kezét megnyalogatta.
E perczben pariparobaj hallatszott, az utczán délczeg lovagok vágtattak végig. Egy delnő lovagolt elől, kecses amazon-öltönyben, három, vagy négy lovag kiséretében. A delnő vígan kaczagva fordult vissza egyik kisérőjéhez, ki elejtett zsebkendőjét a földről nyargaltában kapta föl s a mint visszaadta neki, oly közel hajlott arczával az érte nyujtott szép kézhez. Senki sem vevé tán észre, hogy a kezet megcsókolta. Csak a koldus a küszöbben. Az a nő az ő felesége volt.
A lovagok ismeretlen arczai szentségtelen mosolygással fordultak a szép nő arczához, kinek lángoló szemei kihívó pillanatokat vetének egyikre is, másikra is.
– Ez nem az én nőm, mondá magában a jövevény, kísérői is mind idegenek. Valaki lehet tán, ki hozzá ily kárhozatosan hasonlít. Valami nőiségét megtagadott némber, ki elég átkozott oly arczot viselni, mely az én bálványképemhez vonásról-vonásra hasonlít.
Azonban a kapuhoz ért a lovagló csoport, mindnyájan otthoniasan fordíták arra lovaikat. Legelől a nő ugrott a kapu felé. A férj ott állt előtte, merev, élettelen alakká zsibbadva, koldus mezben, sápadt arczczal, vad, emberijesztő szemmel.
A hölgy lova félreugrott az élő kísértet elől. Boszúsan fordult oda a nő s korbácsával végig vágva az ijesztő alakon, megvető hangon kiáltott le rá: «félre az útból te koldus!» s azzal boszúsan neki hajtott. Az ember nem tért ki, a ló feltaszítá s keresztül gázolt rajta, a galant nő kisérői kaczagva mondtak elméncz ötleteket a hóban, sárban eviczkélő koldusra, delnőjük után bevágtatva az udvarra. A mogorva hajdu bezárva utánuk a kaput, éktelenül káromkodva, csak a lánczos eb nyihogott, sírt odabenn, rést kaparva magának a kapu alatt.
A boldogtalan pedig felvánszorgott a földről.
Fejét nagyon megütötte, de még sem ott fájt neki legjobban. Odább ment tántorogva s keresett magának szállást – másutt; a hol tudta, hogy befogadják, a hol jobban emlékeznek reá és a honnan el nem űzik… a börtönben.
* * *
Víg zene hangzik az úri lakban, az úrnő kézről kézre jár a tánczban. A rossz világ az mondja, hogy még a szerelemben is. Cseng az összeütött pohár, a farsang utolsó napja van, ez a bolondok ünnepe, mulat, vígad minden ember, a jó kedvnek kicsiny a ház, senki sincs a ki szomorkodnék, az úrnő öröme mindenkit magával ragad.
… A férjet ma itélték el hosszú fogságra.
Az ítélő bírák előtt gyakran fordult meg egy gyászba öltözött hölgy a fogolyért könyörögve. A kit semmi körülmény nem védett, a mellett ő könyeit hozta fel mentségül.
Hiába kért, a törvény szigorú. Az ítélet kimondatott rá, vaskeményen, elengedhetetlenül.
A bírák néha együtt sírtak vele, sajnálták, vígasztalák, de az ítéletet kimondták.
Ekkor tanácslák neki, hogy menjen oda, a hol a kegyelmet osztják; vigye könnyeit a kormány, vigye a trón elé, a kit a bíró elitélt, az irgalom szava fölmentheti.
A hölgy bejárt minden forrást, a honnan kegyelmet várhatott, oda veté magát a hatalmasok lábaihoz, összecsókolta kezeiket, mindennapos volt küszöbeiken, reggel, este Isten előtt, – egész nap emberek előtt térdelt, imádkozva, esedezve azért, a kit úgy szeretett.
Egy napon a hatalmasok egyike azt kérdé tőle: miért könyörög egy emberért, a kit tulajdon neje elfelejtett, kinek ő sem neje, sem rokona.
– De ő mindenem én nekem! válaszolt a megtörhetetlen nő.
– Úgy illendő, hogy ő is mindene legyen önnek.
Másnap a fogoly szabad lőn.
A mint kilépett, börtöne ajtaján egy nő térdepelt ott, fekete ruhában, leeresztett fátyollal, zokogva.
A fogoly hallotta e nőt börtönőreitől emlegetni. Minden nap elment az oda, felőle tudakozódni, ételt, könyveket küldött neki, pénzt adott a porkolábnak, hogy szelíden bánjon vele s végre azt is megtudá, hogy szabadságáért mit tőn.
A mint kilépett börtönéből, megismerte benne a mellőzött kedvest, ki őt úgy szerette és kiről ő nem gondolkozott soha, vagy csak lelki szemrehányás között.
A nő megragadta lánczaitól megszabadított kezét s csókokkal és könnyekkel halmozá el. A férfi pedig titkon esküt mondott magában, hogy e kéz minden mozdulatja őt boldogítandja, míg él.
* * *
Víg zene hangzik az úri lakban…
… A tánczvigalom közepett hivatlan vendég jelen meg orgiák termében. Egy tisztviselő. – A zaj megszakad, az úrnő a hivatalos férfi elé lép s jelenléte okát kérdi.
– E ház nem öné többé asszonyom, ön férje el van itélve, vagyonát a status foglalja el.
– Uram. Egy év előtt férjem minden vagyonát rám ruházta által.
– E tette érvénytelen. Ugyanezen törvény, mely elitélte, megsemmisíté azt is.
A nő elsápadt.
– Könyörögni fogok érte, hogy ítéletét engedjék el. Kegyelmet kérek számára.
– Már késő. – A kegyelmet megnyeré.
– Úgy én ismét nője vagyok! Kiálta fel örömmel a delnő.
– Többé nem az, a válóper meg van indítva ön ellen.
Az ajtó feltárult s a bámuló csoport közé belépett a halvány, sápadt koldus, lélekijesztő arczával, – jobbján egy reszkető nőt vezetve, a ki gyászöltözetében, arcza fátyollal lefedve úgy zokog, úgy sír hangosan; míg a sok fényes alak bánat és rémület közt áll, hangtalanul, mozdulatlanul, elzsibbadva a házi úr leverő tekintete előtt.
Csak a gyászos teremtés sír hangosan, zokogva – örömében – diadalában.
IX. A VÍG EMBER.
Egy este későn egy faluba értem, hol egyikét régi jó ismerősömnek véltem feltalálhatni.
Soha vígabb embert nem ismertem, mint ő. Úrnak született, az életszükség apró bajaival nem kellett törődnie soha, egyéb gondja sem volt, mint magát és másokat mulattatni.
Ismerte őt az egész környék, a vendég és a jó kedv soha sem fogyott ki házából, kapuja tárva-nyitva állt mindig, az embert a kocsiról húzták le, ki be nem akart térni, s ha egyszer bent volt, kiszedék a szekere kerekeit, hogy tovább ne mehessen.
Tartott egy udvari bolondot, a kit olykor ha leitattak, tetőtől talpig kisuviszkoltatott s másnap elhitette vele, hogy a szerecsenyek megválasztották kaczikának.
Már messziről lehete hallani a zeneszót, a mint kastélyához közelgeténk, az ablakok ki voltak világítva mind. Saját czigánybandája volt, a melynek tagjai kötelesek voltak egy Páriz-Pápaira tett kézzel ünnepélyesen megesküdni, hogy csárdásnál egyebet soha sem fognak húzni.
Útitársammal együtt előre örültünk magunkban, hogy annyi gond és nélkülözés után e vidám körben pihenhetünk meg. A kik ő hozzá rendesen jártak, mind szemenszedett víg fiuk szoktak lenni, kik egy órát sem hagytak elmulni a napból valami új tréfa, valami hallatlan, képzelhetlen ostobaság nélkül.
Kapujához érve, kivehetők, hogy odafenn a tornáczban épen az ő nótáját húzzák. Ilyenkor már széles kedve szokott lenni.
A pitvarajtó küszöbén ült a vén bohócz, széles képét két tenyerére támasztva bámult ránk dőrén, mereven. Pipája szárát fogai közt tartá, maga a pipa leesett róla s lába előtt hevert, fején a sipka meg volt fordítva, ellenzőjével hátrafelé.
– Jó estét Stiglicz! kiálta rá útitársam jókedvűen. (Minden ember más néven szokta őt nevezni.)
A bohócz nem szólott semmit, hanem elfordult tőlünk a fal felé s fejét lehajtotta térdére, két karját homloka elé téve, úgy látszott, hogy rossz kedve van, nagyon megharagíthatták, a mi ritka eset volt nála.
Mi jó kedvvel siettünk fel a lépcsőkön, s tartottunk arra, honnan a zene hangzott.
A tornáczon álltak sorban a czigányok, egytől-egyig mind vörös nadrágban. De mind valamennyi olyan képet csinált, mintha épen fogat húzatott volna, a vén klarinétos plane többet fútta az orrát, mint a klarinétot.
– Ezek még ma nem kaptak inni, monda társam tréfálózva.
A szobaajtóban egy hajdu állt. Régi, ismerős cseléd.
– Hol urad? kérdénk tőle.
– Ide benn van, szólt az ajtóra mutatva. S nagy ősz bajusza reszketett, míg e néhány szótagot kimondá.
– Képzelem, hogy fog örülni, ha bennünket meglát, szólt társam hozzám fordulva, s víg, mosolygó arczczal nyitott a szobába.
… Az ember, a kihez jöttünk, ott feküdt az ágyon – haldokolva.
Ispánjai s néhány szomszédja ágya lábánál álltak csendesen zokogva.
Mi megzavarodva álltunk meg a nyitott ajtóban.
Az egyik ispán odalépett hozzánk, megfogta kezemet: «látják?…» Tovább nem birta mondani. A haldoklóhoz vezetett. Iszonyú görcsök látszottak azt kínozni, homlokán a halálveríték gyöngyözött a belső kín miatt, minden izma vonaglott, s oly fájdalmasan, oly dermesztően nyögött, hogy kín volt hallani.
– Hát a zene mire való most? a halálhörgés gúnyolására.
– Ő maga kívánta, válaszolt. Vígan akar meghalni, a hogy élt. Még egy óranegyed előtt beleénekelt a zenébe s még megmondta, hogy melyik ki nótája? s kért bennünket, hogy legyünk vígan mint egyébkor.
– De hát mért nem hivattak orvost?
– Megtiltotta, azt igérte, hogy főbe lövi, ha ide jő. Neki kedve van meghalni és ő tánczolva akar átmenni a másvilágra. Szegény ember.
Nehány pillanatnyi kínlódás után szünni kezdtek a haldokló fájdalmai, szemei, mik addig fehérével forogtak fölfelé, nyugodtan, de fénytelenül tekintének a körülállókra, arcza, mely a kínlódás alatt sötét vörösre dagadt, elsárgult, elsápadt, csak néhol maradt rajta egy-egy szederjes folt. A zene ott künn tombolt, rikoltozott. A haldokló már nem hallá.
– Mért hagyták el azt a nótát? kérdé rekedt, tompa hangon.
Ismerői zokogtak ágya körül. Nem látott, nem ismert senkit többé.
– Hová lett az a sok ember, a ki az előbb itt tánczolt? hörgé gyors, szapora szóval. Hívjátok vissza. – Mulassanak. – Azt a frisset, – azt a frisset húzzátok rá. – Tánczoljatok. – S még egyszer végig futott haldokló arczán a jókedvű sarkastikus mosoly, mely egyébkor oly kedvessé tevé, úgy szokott neki illeni… Majd én magam… nyögé el-elmaradozó lélekzettel… a halállal járok el egy csárdást…
Azzal lehunyta szemét és nem is nyitotta föl többet.
Később az a hír kezdett el szárnyalni, hogy önkényt mérget vett be. Sokat találgatták: miért? Az igazi okát, úgy hiszem, senki sem tudta meg.
X. A MEGVETETT NAGYSÁG.
Minekutána három hónapig bujdosott erdőkben, mocsárokban és barlangokban, másik háromig egy puszta pinczében rejtőzködött egy tíz akós hordóba befenekelve, és ismét háromig szolgált egy vízi malomban, mint molnárlegény, végre átlátta, hogy annyira körül van már véve kémekkel, kik egyenesen ő rá leskelődnek, miszerint kénytelen lőn, valahányszor lefeküdt, mindig bekötni a száját, nehogy álmában kibeszélje azon titkokat, mik halálát okozhatnák.
Elvégre is, mikor már nem volt számára hátra semmi útja a menekülésnek, elszánta magát életre-halálra s fölkereste a legközelebbi katonai parancsnokot.
– Uram, én eddigelé bujdokoltam, kerültem a törvény kezeit, most íme önkényt följelentem magamat. Én vagyok az a híres Sárga Péter!
– Nincs szerencsém önt híréből ismerni.
A bujdosó visszahökkent. Ha a parancsnok azt mondta volna neki: ön egy óra mulva halva van! az nem lepte volna meg, ha rögtön vasra vereti, arra el volt készülve. Csupán arra nem volt resignálva, hogy őt híréből ne lehessen ismerni.
– Mi volt ön? kérdé a parancsnok. Katona? követ? kormánybiztos? vagy hivatalnok?
A bujdosó nemes komolysággal állítá, hogy az egyik sem volt.
– Hát mit vétett ön?
A bujdosó egy martyr elszántságával hajtá le kebelére fejét s kezeit mellén keresztbe téve, ezt vallá töredelmes szívvel:
– Én vagyok azon üldözött Sárga Péter, ki az irmiczei nemzetőrök csatadalát muzsikára tettem.
– Hát voltak az irmiczei nemzetőrök valaha csatában?
– Nem voltak, de lehettek volna. Én elkészítettem a csatadalt. Csodálom, hogy ön nem ismeri. Egyébiránt szolgálhatok vele.
– Hát még mit vétett ön?
– Úgy hiszem, eleget mondtam…
– Elmehet ön.
– Hány esztendőre?
– A menykőt! mehet ön míg lát.
– Hát nem a börtönbe méltóztatott küldeni?
– Kell is oda ilyen ember.
– Uram! ön ezt nekem ne mondja. Nem azért ettem én vaczkort az erdőben, míg csak benne tartott, nem azért szolgáltam Mujkos Mátyás uram malmában, mint egy barom, és épen nem azért hagyám magamat grádicson föl és lehengergettetni egy pálinkaszagú hordóban, hogy mikor kézre kerülök, azt halljam, hogy nem kerestek.
– Tán csak nem akarja ön magát egy hiába való ringy-rongy versért becsukatni?
– Uram. Ön kegyetlenebb, mint képzelém. Ön hiremtől akar megfosztani. Inkább csukasson be, de csatadalomra ne mondja azt, hogy «ringy-rongy».
A parancsnok hivatta az őröket.
Az önvádlott megörült. Tehát mégis be fogják csukni gondolá magában.
– Dobják ki innen ezt az embert, mondá a parancsnok a katonáknak.
A katonák szót fogadtak.
Sárga Péter halálosan megbántva ment odább, esküdve nagy kegyetlenül, hogy majd keres ő magának olyan embert, ki az ily nevezetes fogást jobban megbecsüli.
Még eddig nem talált; pedig sokat jő-megy s daczára annak, hogy senki sem bántja, ha olykor ismerőssel találkozik, az Istenre is kéri, hogy ne nevezze az igaz nevén, mert megtalálja valaki hallani, s akkor veszve van.
XI. A GYILKOS.
Háromszor találkoztam vele. Mindig ugyanazon elvadult, zavarodott arcz. A véres szemek, a vértelen ajkak. A senkit nem ismerő tekintet.
Egyszer az országúton jött velem szembe. Az út az erdőn vitt keresztül, csak akkor vettük észre egymást, mikor tíz lépésnyire voltunk. Visszarettenénk egymástól. Kurta, zöld szűr volt nyakába öltve, roncsolt kalap fedte kuszált haját, csizmái térdig sárosak. Kezében a görcsös vándorbot. Fáradtnak látszék, sietett, mintha valaki elől menekülne. A mint rögtön találkozék velem az útkanyarulatnál, megdöbbenve visszarettent, botját védőleg emelte feje fölé s hirtelen visszafordulva, letért az országútról, vissza-visszanézve reám. Én ott álltam, mint egy szobor, akaratlanul üldözve őt kísérő tekintetemmel.
Másszor a határdombon találtam aluva, fárasztó napok, álmatlan éjek után le talált ülni a hantolásra, s ott elnyomta az álom. Az elmult éj zivataros volt, szakadt a zápor egész éjszaka; meglátszék rajta, hogy az éjet nem tölté födél alatt, facsaróvá volt ázva minden öltönye, haja összecsapzott. Nem akartam fölébreszteni, csöndes léptekkel haladék el mellette; mégis észrevett, nagyon ébren aludt, mint az üldözött vad szokott. Óvatos léptem neszére felütötte fejét, vadul széttekintett s felrikoltva, mint a fészkén meglepett vadmadár, elfutott előlem, sebesen, őrült sebességgel, s a csörtetve távozó zaj az erdő bokrai közt tudatá, hogy még akkor sem szünt meg futni, miután nem látott.
Ez a szerencsétlen földönfutó ezelőtt félévvel politikai fanatismusból megölte egyik jó barátját, ki mint élelmezési biztos szolgált a császáriak mellett. E véres tettéből aztán dicsőséget csinált, kiiratta nevét a hirlapokban s nem volt egy lakoma, hol dőzsölés közben el ne mondta volna, miképen ölte meg azt a boldogtalant. Csatákban a bódultságig vakmerő volt, szóbeszéd közt a dühösségig türelmetlen, alig volt egy nyilvános jellem az országban, kit egyszer-másszor «hazaárulónak» ne nevezett volna, a legkisebb eltérésért a forradalom elvétől, mit valaki megengedett magának, halált szavazott az eltérőre. Így ölte meg saját kezeivel egyikét legjobb barátainak.
Egyszer az utczán egy feketébe öltözött özvegy asszonynyal találkozék szembe, ki két kis gyermeket vezetett karján, szintén gyászban. Az ember sápadt lett, mint a fal. Az általa megöltnek családját látta maga előtt. Nem birt szemben elmenni mellettök, visszafordult, haza ment, ott bezárkózott szobájába s ha olykor hetek mulva kiment az utczára, a mint a legelső ismerős arczczal találkozék, rendesen visszafordult és elfutott. Nem dicsekedett többé sem a lakomákon, sem a csatákban hős tetteivel, nem látta őt többé senki sem itt, sem amott; a vigalom és a bátorság örökre kihalt szívéből, helyettök a legfeketébb lélekölő marasmus telepedett le kedélyén.
Egy napon idegen katonaság érkezék azon városba, melyben lakott; az nap eltünt az ember hazulról, elbujdosott, sokan látták majd itt, majd amott, félénken, elvadultan vándorolni, éjben, zivatarban, jeges förgetegben, – mindenkitől futott, senki sem beszélhetett vele; hol éjjelezett? mivel élt? senki sem tudta róla.
Egy testvére a hon tulsó határán lakik. Jómódú családos ember. Egyszer késő este betoppan hozzá egy rongyos, nyomorult alak, sápadt arczán bozóttá nőve a szakáll, szemei véresek, ajkai fehérek, ruházata rongyokban csüngött róla alá. A kis gyermekek sikoltva futottak apjuk karos széke mögé, ez elszörnyedve kiálta föl: «Testvérem!»
– Én vagyok, hörgé az, hangtalan, rekedt asthmával, adj ennem, hadd megyek tovább.
Ez összeölelé szerencsétlen testvérét, meleg, száraz ruhát adott rá, tett elébe ételt és bort, biztatta és vigasztalá, kérte, hogy ne menjen tovább; az gyanúsan, szótalanul huzódozott tőle vissza, egy nagy bot volt nála, azt le nem tette volna kezéből, s a mint félig kiivott egy pohárt, hirtelen megállt; «hah, mi az? mi zörög ott künn?» kérdezé; «semmi sem», felelék neki, a szél játszik az elszabadult kútostorral, dúdol az ablakok között, a kutyák üvöltnek egymásra, az eső veri az ablakokat, künn iszonyatos éjszaka van, ide benn nincs semmi baj, semmi vész.
– Igen, igen, nézzétek meg, mi zörög ott künn? sürgeté a jövevény testvérét nyugtalanul. Ez kinézett az ajtón, az alatt amaz az ablaknak rohant, felszakítá tábláit s ijedten ugrott ki rajta s aztán rohant ki az avarba, a förgeteges embertelen éjben, kísérve a vihar zúgásától s az ebek üvöltéseitől. Nem lehetett utolérni.
Azóta a kis gyermekek, ha éjjelenkint hallják ordítani a vihart, játszani a nyikorgó kútostorral, zúgni a jegenyefák között, dúdolni az ablakon át, s rázni a dörgő ajtókat, remegve mondják apjuknak: «Marczi bácsi van oda künn».
Később önkényt följelenté magát, elhatározottan lépett a hatóság elé, elmondá a történteket nyiltan, őszintén.
Itélethozatalig börtönbe tették, ott csendesen viselte magát s rokonai közbenjártára hinni lehete, hogy nehány évi börtönnel meg fog szabadulni. Egy éjszakán, mikor legnagyobb volt a szélvészes zivatar, a börtön kloakáján keresztül, mely oly szűk, hogy egy emberi test csak alig szorulhat át rajta, megszökött a fogoly.
Azóta senki sem hallott felőle.
XII. A KÖRTEFA.
D*n jártamban egy tehetős gazda házához betértem. Maga becsületes földmívelő volt, a felesége szeretett egy kicsinyt pörölni. Háza mögött szép gyümölcsös kert volt, nagy gond látszott rá fordítva lenni, a fák mind megtisztítva a rozsdától, megnyesve, megtámogatva, a fiatalabbak kikarózva, a gyengébb héjuak tövissel és mohával beburkolva, a nyulak és a hideg ellen, töveik megkapálva a faférgek végett s derekaik bemeszelve, bekalamászolva a hangyák s más apró állatok bosszantására.
Annál meglepőbb volt rám nézve egy vén körtefa a kert tulsó szélében, mely tele rakva érett gyümölcscsel, egészen magára hagyatva látszott, alja terítve volt túlérett s nagyobb részint már rothadásba menő gyümölcscsel, a mi a fán maradt, azt egész raja lepte meg a darázsoknak, fészket csináltak az ágak között s a gyümölcsnek csak a héját hagyták ottan.
Minthogy a körtefa egyike volt a legnemesebb fajúaknak, nem hagyhattam szó nélkül ez elhagyatását; példátlan levén előttem, hogy az érett gyümölcsöt valaki a fán hagyhassa veszni s megszólítám a gazdasszonyt, hogy miért nem szedi le?
– Én-e? viszonzá, hátha aranyból volna!
Kérdezém, hogy mi kifogása lehet ellene, talán nem szereti e gyümölcsöt.
– Legkedvesebb fám volt az egész kertben, hallja az úr, viszonza, még a megboldogult édes apám ültette. Isten nyugosztalja meg. Nem terem a faluban ehez fogható gyümölcs sehol, még a szomszéd faluból is ide jártak belőle venni, néha napján marékra való ezüstpénzt hozott nekem ez a vén fa, annyi termett rajta, hanem nem lesz tovább a kertemben. Csak a telet várom; kivágatom, nem marad ott.
Bámulva csóváltam fejemet s kérdve kérdém: mi rossz fát tehetett a tűzre eme szerencsétlen gyümölcsfa, hogy ekkép kivágassék és tűzre vettessék?
– Hagyja az úr, pogány története van annak, de ha meghallgatja, elmondom. Ezelőtt két héttel, mikor az a körte érni kezdett, egy ilyen szomorú úr vetődött hozzánk, mint az úr la. Bujdosott az is, nem maradhatott otthon, no hiszen, azt az urak tudják, hogy miért? Szívesen láttuk; hogy is tehetne máskép keresztyén ember ilyen keserves időkben? úgy volt a házunknál, mintha tulajdon hozzánktartozó lett volna. De hiába kerestük mi annak kedvét, mert ha tenyerünkön hordoztuk volna is, egész nap lógott a feje, olyan szomorú volt, majd a szájába hágott s akkorákat sóhajtott, mint a kára vallott czigány. Biz Isten, magam is szinte megsavanyodtam a mindennapi látásától. Egy szép reggel, – mondom, hogy az a körte akkor kezdett érni, – az én szomorú emberem szokatlanul korán fölkelt és kiment a kertbe, rövid idő mulva utána nézek s látom, hogy felmászott a körtefára. «Nézze kend apjuk, mondom az öregemnek, a szomorú szentem megsejtette, hogy a körte érik.» Az öreg megdorgált: «ne panaszold neki, ha kedvét találja benne, biz a mit ő leszed róla, nem a világ.» Ráhagytam. Egy óra mulva, kerülök, fordulok, megint a kertbe találok nézni, az én emberem még mindig a fán van. Már ekkor morogni kezdtem, de csak azt gondoltam, nem szólok neki, majd ha eleget látott belőle, leszáll a maga emberségéből is. Megint egy óra mulva oda nézek, mégis ott van. De már ezt az öregem sem hagyhatta szó nélkül. Lekiált rá: «szálljon le már az úr onnan, vagy mi! Hagyjon nekünk is rajta valamit!» Az ember reá sem konyított. – «De már ez egyszer gorombaság», mondék magam, «ha az emberhez emberül szólnak, legalább billentse rá a fülét!» Meg sem mozdult. Az öregem elkezde káromkodni; már-már a teremtése körül kezdett járni, – azt sem bánta. – «No iszen majd megindítom én a fülét, ha soha meg nem volt indítva,» kiálték s oda rohantam nagy széllel-lével, olyan pörpatvart csapva, hogy hét országra szólott. De a mint odaértem a fához s föltekintettem rá, belém fagyott a szó, egyet fordult velem a világ s a mint álltam, úgy vágtam magamat a földre szédültemben. Az ember fölakasztotta magát a fára… Engemet négy nap folyvást lelt a hideg s valahányszor azóta arra a fára nézek, mindig kéket-zöldet játszik előttem a világ; nincs az a pénz, a miért annak a gyümölcséből még egyet megenném, mikor még a tolvajnak sem kell, láthatja az úr, nem jár arra egyéb, mint a darázs, nem hiszem, hogy az is valami rossz lélek ne volna.
– S hogy hítták azon embert?
Nem lehetett azt voltaképen megtudni. Háromféle passzusa volt, mindenikben más néven volt nevezve; alkalmasint egyik sem volt az igazi. A bognár azt metszette sírfájára név helyett: «Egy szerencsétlen férfiu.»
… Némán állottam ott csüggedt gondolataim közé elmélyedve, s alig vettem észre, hogy szemeim elválhatatlanul amaz elátkozott fára vannak függesztve. Gazdasszonyom megrántá kaputomat.
– Nagyon nézi az úr azt a fát, az úr is épen olyan szomorú ember, mint az volt, nehogy megtréfáljon az úr is, mert úgy segéljen, itt hagyom még ezt a vármegyét is.
XIII. EGY EMIGRANS LEVELE.
Egy napon * barátunknál voltunk, midőn épen levelet kapott öcscsétől – Konstantinápolyból.
Első levél volt, a mit küldött. Mi kiváncsiságtól égtünk, megtudandók a kimenekült ottani viszonyait. A testvér ihletett pietással bontá fel a becses levelet, egy könycsepp rezgett szemében, homloka redőkbe vonult. Míg ő olvasta a levelet, mi azalatt arczvonásaira figyeltünk, onnan iparkodva ellesni a megirt és megolvasott titkokat.
A köny lassankint eltünt az olvasó szeméből, homlokáról a ráncz lesimult. Odaadta a levelet kezembe: «olvasd el te is.»
Szórul-szóra ez volt benne:
«Kedves bátyám!
A kajla földemet el ne felejtse megugaroltatni, hordasson ki az őszi alá hatszáz szekér trágyát. A faiskolából a szederfákat szedesse ki, mert majd elvénülnek, s ültettesse a lóherét körül. A Marczi zsidóval újítsa meg az árendát a pálinkaházra nézve, – most telik le neki vízkeresztkor. A mi dolgunk itt veszettül bajos. Asszonynyal beszélni sem lehet; vannak ugyan szép arnauta leányok, hanem azokért hamar elmetszik az embernek a gégéjit. Aztán mindent vajjal főznek, meg olajjal. Áldja meg az Isten kedves bátyámat, csókolja szerető öcscse – stb. –»
– Ezért kár volt olyan messze menned, dörmögé a bátya, zsebébe gyűrve a tenger mellől jött levelet. Ilyet Vámos-Pircsről is irhattál volna.
XIV. A KÉT CSONKA VITÉZ.
A kápolnai csata után két sebesült katonát vittek a m**i katonai kórodába.
Mindkettőnek lába volt ellőve, térden felül el kelle vágni.
Az egyik osztrák tüzér volt, a másik magyar tüzér.
Talán épen egymás ágyúitól kapták azt a szörnyű sebet.
Ott voltak azután sokáig, ott feküdtek egymás mellett, hallgatták a lázas éjszakában egymásnak kín-sóhajtásait, biztatták egymást a kétségbeesésben, összeszoktak.
A csatában egymást lőtték, itt egymás sebeit ápolák.
A magyar hamarább fölgyógyult, s aztán éjeket virrasztott át sebesült ellene ágyánál.
– Ott künn ellenségek voltunk, most nyomoréktársak vagyunk. Mennyit kellett szenvednünk, senki sem tudja úgy, mint mi ketten egymás felől. Majd ha vége lesz a harcznak, minket is elfelejtenek, akkor aztán együtt fogunk – koldulni járni.
Az osztrák feljajdult e szóra.
– Nekem már elkészítették a falábat, szólt a magyar, stoicus nyugalommal, tán csak eltart a míg élek, köszvény tudom nem esik bele.
A magyar jó, vidám fiu volt, az osztrák szomorú legény mindig volt valami búja, bár társa mindig kész volt azt elenyelegni. Így éldegéltek sokáig ember irgalmából, utczák filléréből.
Jött egyszer nagy sötét szárnynyal a napot elfogó hír: «vége, vége minden harcznak, a sereg lerakta a fegyvert, nincsen magyar!»
Oda künn ült a verőfényen a két halavány csonka hős, s midőn a hirnök elmondá, a mit látott, a mit hallott, a magyar nyomorék orczáján végig csordult a köny, tán először életében: «mi lesz már most én belőlem?»
– Ne sírj, monda csonka társa, oda hajolva keblére, vége lett a harcznak, minket is elfelejtettek, együtt eljárunk koldulni…
Késő hónapok multával Pesten a főparancsnok laka előtt sokszor lehete látni egy rokkant, féllábú tüzért, az osztrák egyenruhát viselte, fél kezével mankójára támaszkodott, másik kezében összehajtott irást tartott s ottan várt nagy türelmesen, míg a sok gyászruhás könyörgő asszony s arany ruhás tisztelgő férfi között egyszer-másszor rákerült a sor.
Mit kérhetett? miért járhatott annyiszor? Esőben hidegben miért jelent meg rendesen, aggódva tudakolandó: mit határoztak a beadott folyamodásra?
Egy reggelen a csonka tüzér nagy tündöklő arczczal sietett le a főparancsnok lépcsőin. Csaknem futott, a mankónak, a falábnak tanulni kellett a tánczot, oly örömben volt a nyomorék, kezében valami irást tartott, mint a bódult, úgy forgatta maga előtt, mutogatta ismerősnek, ismeretlennek, elfogott az utczán egy embert, elolvastatta magának, ha vajjon csakugyan az van-e benne, a mit ő már kiolvasott belőle? Aztán ismét tova sietett; «kettőt lépek egy helyett!» mondá fenhangon, falábára s mankójára mutatva s megkaczagta szomorúan víg ötletét és sietett – és sietett, mintha valami várna rá, valami nagy örvendetes.
Hallgatva ült az utcza szeglet-kövén a csonka honvéd. Sipkája le volt a fejére húzva, nem koldult kalaplevéve, a kinek tetszett, adott neki, soha sem szólított meg senkit.
Néha egy-egy asszony ment el mellette, valamit tartogatott kezében, sebesen elsuhant előtte s csak úgy észrevétlenül csúsztatta az alamizsnát a nyomorék kezébe, hogy ne lássák, miként az koldus; a távozó szemeit törülte olykor.
Hirtelen a néptömeg közül ujjongatva tör elő valaki, egy csonka osztrák tüzér, kezében valami iratot lobogtat, odaszökel mankójával a szegleten ülő nyomorékhoz, megrázza barnult jobb kezét, nyakába borul és könyeitől nem tud szólni.
– Te sem leszesz többé koldus, szól végre, vígan zokogva, meghallgatták kérésemet, te is részesítve leendsz a rokkantak alapítványából…
És azóta sokszor látni együtt a két csonka vitézt, sétálgatnak a Dunaparton, egyik az osztrák, másik a honvéd egyenruhában, sétálgatnak, beszélgetnek csatáikról, szenvedéseikről, csakhogy ki vannak cserélve: most az osztrák a jó, vidám fiu és a magyar a szomorú legény.
XV. EGY PÁR DERÉK EMBER.
Egyiket régóta volt szerencsém ismerhetni. Első hős a kártya-asztaloknál, adósa mindenkinek, a ki vele valaha összejött, kávéházak s más titkosabb intézetek növendéke, később, ha nem is nagy, de mindenesetre nevezetes férfiu, guerilla őrnagy, élelmezési biztos, confiscáló kiküldött s több efféle.
A másikkal csak bujdosásom alatt hozott össze a fátum, még pedig úgy, hogy mind a kettőt együtt találtam.
Ez a másik pénzkupecz volt minden időkben, s így képzelhetni, hogy most is az; az ezen metiér-ü embereken nem változtat sem revolutio, sem restauratio.
1849 szeptember vége felé találkoztam az elsőbbel egy rossz falusi csapszékben, hova útközben betértem. Ott veszekedett a fuvarosával a fizetés felett.
– Már megmondtam kendnek, hogy magyar bankót nem adhatok, beszélt előtte rettenetes pathoszszal, nekem az nincs, egy darab sincs.
– Dejszen! szól a paraszt nagy ravaszul, nem szed engem rá az úr, hallottam én jól, mit beszélt az úr az egész úton az inasával, mikép biztatta az úr, hogy a magyar pénzt meg kell kuporgatni s a hol lehet, a németen adni túl, jó fülem van nekem.
Az én emberem úgy tett, mintha megfogva érzené magát, mosolyogva vert a paraszt vállára.
– Az igaz, úgymond, jó fülei vannak kendnek (úgy hiszem, azt érthette alatta, hogy nagy szamár), kivett a zsebéből egy csomó újdon bankjegyet s odaszámlált ötven forintot a fuvaros markába.
Az nézett rá egy ideig kétkedve, azután fejvakarva nyujtá vissza: «csak adjon az úr amolyan régifélét.»
Az ember felkaczagott; «már kendet úgy látom nem lehet rászedni» s azzal visszavette a bankjegyeket s adott helyette a fuvarosnak a minőt az kivánt, magyar bankjegyeket, ki is a legelégültebb képpel a világon ült fel szekerére s vágtatott tova, nehogy visszahívják.
Mire visszaért a falujába, már ott várta a currens, mely tudtul adá, hogy a magyar bankjegyek értéküket vesztették.
A cidevant élelmezési biztos bejött a vendégszobába. Inasa két nagy utitáskát czepelt utána, mikben azon erőlködésről itélve, melylyel azokat az inas hurczolgatta s ama titkos csörrenésről, mely hallatszott, midőn letette, semmi sem lehetett egyéb, mint jóféle érczpénz.
Ez a derék ember a magyar kormány által ki volt küldve marhákat vásárolni a hadsereg számára. Missióját azonban némi nemű képen félre találta érteni, a mennyiben tudniillik a helyett, hogy marhákat vásárolt volna, a kormánytól e végre adott százasokat halomra rakta, a marhákat, a hol kapta, elvette a status nevében contóra, s jó olcsóért eladta a marhakupeczeknek, azok aztán megint jó drágáért a kormánynak, úgy, hogy kétszer fizette meg a marhák árát, a nélkül, hogy azok valóságos tulajdonosai csak egyszer is hozzá jutottak volna.
A derék embernek tehát a forradalom bevégeztével nyakán maradt két zsák ezüstpénz, meg egy rizma bankjegy, melyek ő neki nagy bajt okozának.
Az ezüst miatt szüntelen félnie kellett, hogy ellopják, a bankjegyek miatt pedig, hogy el nem veszik.
Jött azonban egy másik derék ember, őt kisegítendő ebből a bánatos helyzetből, ez a másik derék ember a pénzkupecz volt.
Ennek meg az volt a mestersége, hogy januárban, mikor a magyar kormány elhagyta Budát, sorra járta a falukat, ijesztgette az embereket, hogy a magyar pénz kárba vesz. A jámbor népek aztán siettek felében, harmadában beváltogatni nála kárba induló pénzeiket, még meg is köszönték, hogy mást adott helyette; – kettőért egyet.
A hogy Budát visszavették, valami Istennélkül való ujságiró kinyomtatta, hogy ezentúl a német bankó ne érjen semmit, ezáltal szép hasznot gerjesztve az uzsorásoknak. A mi kupeczünk is neki feküdt rögtön a környéknek s a nyomtatott ujságlappal úgy beharangozta a vármegyét, hogy nem maradt abban egy fertály bankó, mely hozzá ne vándorlott volna, persze egy harmadrész árért.
Az embernek megtetszett ez a kereset, azt hitte, hogy ez esztendőn át legalább négyszer fog így fordulni s mikor a magyarok újra elhagyták a fővárost, ismét végig szomorkodta az ismerős helységeket, a leverő hírek között terjegetve azt a leglejebb verőt, hogy most már a magyar bankó megint elvész. Az emberek ismét kétségbeesve hordták hozzá pénzeiket, könyörögve, hogy váltogassa be.
– Bizony nem tudom én, lesz-e még ebből valami? de adok százért huszonötöt.
Ilyformán a környék magyar pénze ismét az ő zsebében torlott meg. A kupecz azt hitte, hogy meggazdagodott.
A fátum akkor hozá össze azzal a másik derék emberrel, a ki marhákkal kereskedett a status nevében.
Mindketten az útféli csapszékben jönnek össze egy ital borra, egymást nem ismerők.
A marharequiráló kibontja útitáskáját s elszörnyed, látván, mily kevéssé apadt meg a bankóproviánt, daczára három héti marokkal-szórásnak. Még jobban elszörnyed a pénzkupecz, belesandítva görbe szemmel az idegen papiroskazalba.
– Hol gyűjtötte az úr ezt a sok pénzt? kérdi, nem állhatva meg szó nélkül a dolgot.
A bikficz ránéz, nem volt szokása igazat mondani soha, még tréfából sem, ha egyébből nem, passioból hazudott, második természetévé vált a füllentés.
– Vettem itt, amott, felelé hidegvérrel.
S mit fog az úr vele csinálni? kérdé amaz, dörzsölve tenyeréről a szutykot.
– Viszem Bécsbe, beváltom, viszonzá ez, belakatolva a zsákot s maga alá téve és a két lábával odaszorítva a falhoz.
– Kinél váltja be kérem? tudakozódék amaz tovább.
– Hát kinél, ha nem a pénzváltónál? mordul ez reá gorombán, mintha haragudott volna érte, hogy az ily egyszerű dolgot lehet ember, a ki nem érti.
– S ugyan, ugyan mit ád érte a pénzváltó?
– Hm. Csekélység. Százért csak ötvenet.
– S hogy szedte az úr a maga százát?
– Tizenötöt adtam érte.
A kupecz elszörnyűködött. Ő huszonötért szedte mindenütt.
– Az lehetetlen, úgymonda, hiszen őrült, a ki a pénzét így vesztegeti.
– Nem lehetetlen az. Meg kell az embereket ijesztgetni jól, de jól! aztán megy.
– Már uram én tudok ijesztgetni; mert azt is elmondtam nekik, hogy Törökországba kell menni a pénzzel, hogy az ember túladhasson rajta, de még sem akarják adni, pedig én is megvenném szivesen, mert tudja, szánom a népet.
– Hjah! a ki szánakozik, abból nem lesz gazdag ember, veté közbe a marhász stoicus pofával, én másként cselekszem velök. Előmutatom ezt a parancsot, melyben az van irva, hogy a magyar bankjegyeket ezentúl használni nem szabad, hanem be kell adni.
– Kérem, hadd lássam, rebegé elsápadva a kupecz, míg végig olvasá az affichet, reszketett az álla, csaknem sírva fakadt.
– No, most lássa az úr, monda kaczagva a nem élelmező biztos, az úr maga is úgy meg van ijedve, hogy most, ha kérném, tizenöt pcentóért minden pénzét kezembe adná.
– De hát ne tréfáljon az úr, mi lesz ilyképen belőlünk, szegény pénzes emberekből?
A marhakisajátító bizalmasan mosolygott s kihúzva belsőzsebéből egy csomó irást, a közt összevissza turkált, mígnem egy nyomtatott papirosszeletre akadt, mi német ujságból volt kivágva, valami vezérczikk, melynek folytán az jő indítványba, hogy a magyar bankjegyek 85 pcentóval osztrák statusjegyekre váltassanak be.
Fogva a papirost és tenyerére téve, közelebb ment a kupeczhez:
– Nézze az úr, csupa collegialitásból megmutatom, de ne adja tovább.
– Im irásból látható – nyomtatva van, hogy a magyar bankjegyek be fognak ugyan szedetni, de értök 85 pcnt járand vissza, mi csak azért nincs előre publicálva, hogy a kik elrejtik, büntetésül ne kapjanak semmit.
A kupecz sült-főlt.
– De hisz azok a pénzváltók mégis istentelen népek, ha még is csak ötvenet adnak százért, miért adja az úr nekik?
– Szükségem van e pénzre hirtelen. Köztünk mondva, ki akarok menni Törökországba s nincs időm sokáig várni.
A kupecz vakarta az orrát. Nyughatatlanul mosolygott, pedig szeretett volna hidegvért comédiálni, végre előrukkolt vele, a mit akart:
– Hallja az úr. Messze van az úrnak Bécs, ha Törökországba akar menni. Míg oda megy, meg visszajő, tenger-pénzt elkölt az úton, meg is lophatják annyi földön. Tudja mit, ne menjen odáig, annyi mint a, huszat én is adok érte, az úr nyer magának ötöt.
– Mit gondol ön? Loptam én talán a pénzt? Ne is beszéljen felőle!
– Nem akartam megbántani, szabadkozék a kupecz, nyelvem bicsaklott csak el, negyve – harmi – huszonötöt akartam mondani.
– Nem paraszttal van az úrnak dolga, förmedt rá a status-szipoly, hanem műértővel, ki a börzével összeköttetésben van, a ki számításait positiv adatokra építi. Tudja-e az úr, mik azok a statuspapirok? a belföldi és külföldi papirosok cursusai? az actiák, assignaták, a ferlózungok, metallikok, sterlingek, font- és mázsaszámra és a biljetti di trezóriók? – No, ha nem tudja, hát ne feleseljen velem. Tíz forintot elengedek, ez elég loyalis ajánlat. Ha nem tetszik, nem erőltetem.
A kupecz számolgatott egy ideig magában, szemeivel a padlásra nézve, utóljára is elhívta magához az országköpölyözőt, ki is egy óra mulva vetődött csak vissza, nagy fütyörészve. Fütty közben olykor el-elnevette magát titkosan. (Soha sem szerettem az olyan embert, a ki magában nevet.) Rögtön fogatott és hajtatott odább.
Pár nap mulva kirabolták az úton.
Sok gyönyört találtam bujdosásom napjaiban annak látásában, mint iparkodott egyik szerencsétlen ember a másikat segíteni, vigasztalni, fölemelni, de annak láthatása, mint buktatja két ily genreü derék ember egymást, szintén nem tartozik az utolsó élvezetek közé.
XVI. AZ ELTÜNT LEÁNYOK.
Mi sötétlik ott a láthatáron? oly borongós, oly fekete tünemény…
Fekete falak, csonka tornyok, tetőtlen házak…
Egy megholt, elégett város csontváza az. A fekete omladékok ijesztő képül látszanak meg a távolba. Ott nappal is éjszaka van.
A város végén látszik egy magas ház, ablakain keresztül süt a hold, a szél bánatosan süvölt elhagyott falai közt és a felkavart üszög és szénporból fekete árnyalakokat hord szét a laktalan éjszakába.
Elmondom a regét az elpusztult házról és a két szép leányról, a kik benne laktak.
Gazdag földesúr volt e ház birtokosa, sok kincse, sok jószága, de legdrágább s legféltőbb kincse volt, két szép jó leánya.
Egyik magas, karcsú virágszál volt, szép fekete haját mindig fürtökben viselte, szemeinek villanása, mint a futó csillag.
Másik gyönge, telt arczú teremtés, szelid, mint egy angyal, a kik ismerték, emlékeznek reá, hogy szép hosszú szőke haját két tömött tekercsben szalag közé fonva viselte. Úgy illett az neki.
Olyan szép volt őket látni, midőn ősz apjának karjába fogózva, egyik jobbról, másik balról, szökellve, vidáman körülenyelegték a jámbor öreget, a ki csak értük, csak bennük látszott élni.
A két gyermek szíve még nem ismert más szerelmet, mint ez ősz hajszálak iránt, az édes gyermek szerelmét az édes apához.
Egy reggel mind a két szép leány eltünt… Elmentek szó nélkül az apai háztól, senkinek sem mondták: hová; csak egy levélkét hagytak hátra, melyben az volt megirva, hogy ők elmennek a csatába, apjuk ne várja őket vissza… A levél könytől volt nedves.
Élt a forradalom idejében egy fiatal zászlóaljparancsnok, a ki igen mulatságos ember leendett, ha halála nem lett volna oly szomorú.
Egykor azon ötlete jött, hogy egy amazoncsapatot alakítson, egy zászlóaljat csupa nőkből.
Nem volt-e elég férfi az országban? vagy nem voltak azok elég bátrak, hogy nők kezébe kelle fegyvert adni? vagy nem volt a nőknek egyéb hivatásuk, mint hogy megtagadva nemük szendeségét, keressék a nem számukra teremtett indulatokat?
A felhivás, mely őket fegyverre szólítá, itt-ott visszhangra is talált. Sértett családi viszonyok, fékevesztett szenvedélyek, életuntság, kicsapongás és ama vágy a regényesség után, az a holdkóros előszeretet minden iránt, a mi bizarr, a mi szokatlan, megküldték áldozataikat.
Nem sokára Kolozsvárott megalakult a nőzászlóalj, saját hölgytisztjeik voltak, kik a viganó tetejébe kötött karddal, egyenruhásan, csörtetve és szivarozva jártak fel s alá az utczán.
A huszárok mosolyogtak, ha egy-egy elment mellettük s körmönfont észrevételeiket elég hangosan szórták utánok. A vártán az őrök furcsa módra tisztelegtek előttük. Az igazi tisztek pedig zúgolódtak a szoknyára akasztott kardbojt miatt.
Egy tivornya alkalmával több fiatal honvédtiszt között két szép gyermek ült egymás mellett, magas, barna, halovány az egyik, telt, piros arczú, szöszke a másik, mindkettő honvéd ruhában.
A társaság vígan volt már, a bor lelke lángolt az arczokon, valaki egy pajkos dalt kezde énekelni, valamennyien utána harsogák és a jelen volt nők bele énekeltek csengő hangjaikkal a csintalan danába, kecsesen fúva a kék szivarfüstöt piros ajkaikból s szikráztatva a piros bort a fölemelt pohárban.
Csak a két szép gyermek ül némán, örömtelenül egymás mellett, egyik haragos szemölddel, a másik lesütött szemmel.
– Min búsultok lelkem gyöngyei ti? kiált melléjök pattanva egy délczeg, víg fiu. Ma élünk, holnap nem. Felejtsétek el azt a régi szeretőt!
Merészen tekinte szemébe az egyik leány.
– Mikor visztek bennünket már a csatába? kérdé. Hónapok óta viseljük már a kardot s dörgéseit sem hallottuk még az ágyúnak.
– Hova nektek a csatába? gyöngyvirágszál te. A ki inni nem tud és nem szeret, nem lesz abból jó katona.
Ezt mondva, kaczérul mind a két gyermeket derékon ölelte a jó kedvű dalia s a szemérmesebbnek, a kékszeműnek egy tüzes csókot nyomott ajkára.
A másik ellökte őt magától s a haragtól csengő hangon kiálta, magasra fölemelkedve:
– Tisztelje ön az egyenruhát!
S azzal kézen fogta testvérét, felrántotta az asztaltól s büszkén elvezette onnan. A szőke gyermek zokogott. A társaság nevetett rajta. Egy honvédtiszten, ki csók miatt sírva fakad…
– Nem így képzeltem én ezt magamnak, szólt testvéréhez a barna leány. Azt a vért szántam én az áldozatra, a mit fegyver éle hoz elő a szívből, nem azt, mit szégyen hajt az arczba.
– Bár ne jöttünk volna ide soha, zokogá a másik.
– Eredj vissza. Te még fiatal vagy, még te neked a világ elfelejtheti, a mit tettél, de ha nem feledné is el, szegény megőszült apánknak egyedüli öröme leendsz. Ő érte élj, – eredj haza.
– Mondjad neki, hogy én elestem a harczban.
– S mi lesz belőled ha elválunk? Miért maradsz itt?
– El fogok esni a harczban. Ezen szégyenletes arczczal vissza nem mehetek többé, nekem senki sem hinné el, mint te neked, hogy nincs okom szememet lesütni, mert nem fognám azt lesütni. De a te elpiruló arczod tanú lesz a világ előtt, hogy ártatlan és tiszta vagy.
– S hol talállak meg valaha?
– El fogok esni a harczban.
A leány igazán sejtett.
Szeged alatt a csata után, mikor a győztes tábornok végig lovagolt a holtak mezején, szemei egy szép halotton akadtak meg.
A Bocskai-huszárok egyenruhája volt rajta, kardja ki sem volt még húzva, a golyó épen szivén ment keresztül. Finom kis kezei imára voltak összetéve, úgy halt meg fájdalmatlan arczczal.
A tábornok elgondolkozva állt meg fölötte: «szegény gyermek, mily ifju volt», mondá kisérőjének. És a kisérő alig tudott megválni a halottól…
A kopár országúton, szédelegve, ámolyogva ment a másik szép leányzó az elhagyott szülőföld felé. Kerülte az embereket. Félt, hogy valaki ráismer s megöli tekintetével. Nem is kérdezősködött senkitől.
Leült egy fa árnyában, kisírta magát keservesen, mikor eszébe jutott ősz apja és testvére, és mindenik olyan messze.
Késő este érkezett meg a búcsú nélkül elhagyott határba, szive úgy szorult, úgy sajgott. Visszafogadja-e az elhagyott apa elbujdosott gyermekét?
Messziről meglátta a várost, oly sötét volt az, oly szokatlan. Sehol sem égett lámpa az utczán, gyertya az ablakokban; nem hallatszott a harangszó s az őrt álló kutyák távol ugatása. Mint egy nagy fekete árnyék, terültek el előtte a házak, tornyok, a fekete gyászruhában egyetlen alakká olvadva.
Futott a leány az ősi ház felé. A hold épen akkor kelt föl, az üres ablakokon keresztül sütött rémséges világa, az elhagyott falak közől üszög és szénporból fekete árnyalakokat hordott szélylyel a szél a lakatlan éjszakába.
Megsemmisülten rogyott össze a leány az ősi ház romjainál; arra menők ott találták. Kérdé tőlük nagy remegve: mi történt e várossal és e házzal és azokkal, a kik itt e házban laktak?
– Isten annak a megmondhatója, felelék neki. Sokan elvesztek ez időben és nyomoruan. Jobb róluk nem kérdezősködni. Ha meghaltak, megpihentek.
A gyönge leány sírva odább ment, bele tévedt a széles világba, soha sem hallottak róla többet, mint annyi másról itt is, ott is.
A fekete, elpusztult ház hallgatagon tekint alá az alatta elmenőre.
Ez a rege az eltünt két szép leányról, a kik apjukat elhagyták, hogy a csatába menjenek.
XVII. A BUJDOSÓ TANYÁJA.
I.
Ősz lett.
Le volt már tarolva minden. A földműves reménye, a kalászos vetés, sok más szép reményekkel együtt le volt aratva, száraz volt a fű és a szív. A fák levele sárgult, hulladozott, a napok rövidültek.
Sok földet bejártam néhány hónap alatt, a nyarat az alföld sík pusztáin töltém, őszre idevetődtem Felső-Magyarország hegyes vidékére, a tél hol fog találni, a jó Isten tudja.
Nincsen maradásom. Vágyat érzek menni, menni, menni, elbujdosni. Embertelen, lakatlan pusztákon végig barangolni messze, messze kéklő hegycsoportok felé, sehol meg nem állni, nem pihenni, mint kinek az idő drága, felkapaszkodni meredek hegyormok csúcsára s ismét lekúszni hallgatag sötét völgyek sűrűjébe s ismét tova menni sietve, sietve! A távol helységek tornyait kerülni, hátra-hátra nézve, mint tünnek el egyenkint a láthatár alá, futni reggeltől estig s ha elnyom az álom, repülni messze, hol az ég a láthatárra hajlik, honnan a felhők feljőnek, hova a csilagok leszállnak és azokat is elhagyni és még sem érni el titeket soha, én lelkemnek messze tünt vágyai!
Sokszor látok repülő madarat. Összegyűlnek seregestől az alkonyatos égen, készülnek a hosszú tengerútra, soraikkal olyan különös betüket alkotnak az égen, a mint elrepülnek fejem fölött, hivogató szókat kiáltozva le rám… Miért nem vagyok én is az?
Sokszor találok futó csermelyt útamban, milyen régen szalad és még sem fárad el, megy, megy, míg a tengerhez ér, onnan felszáll a felhőbe, a déli szél visszahozza s azután megint újra kezdi futását, csermely alakjában, tarka kavicsokon, zöldes tenger felé, fáradatlanul… Miért nem vagyok én is az?
Sokszor végig megyek temetőkerteken, a halál kezével írt hosszú sorokon, hol mindegyik betü egy lezárt sírhalom, a sárga fűvirág leng az esti szélben, alattam itt annyian alszanak nyugodt, csendes álmot, egy öllel közelebb a föld érző szivéhez s egy csillaggal közelebb az éghez… Miért nem vagyok én is ott?
II.
Gazdám egy jó öreg ember.
Két fia a harczban veszett, a harmadikról nem tud semmit.
Tavaly még gazdag ember volt, hat béres szántotta földjeit, maga szép úri házban lakott. Most egyedül, egy félkezű kocsisával szántogat annyi földet, mely számára elég kenyeret terem s leégett házától távol egy megmaradt béreslakban tanyáz.
S nálamnál mégis boldogabb. Háza üres, de szive tele van reménynyel.
«Minden vissza fog még térni. A régi öröm, jó barátok, vígságos téli esték; megtelnek újra a pinczék, vermek, a család újra megnépesül, az Isten és az idő mindent jóra fordítanak s beszélni fogja még a magyar nyelvét a hegy és a tenger köze.»
Így vigasztal engem az én házi gazdám s izzadságos munka szerezte kenyerét mindennap megosztja velem. Ha tehetné, reményeit is megosztaná.
Miért nem cserélhetek vele?
III.
A legmagasabb hegytetőn állok, egy meredek sziklaszálon.
A pásztor, ki ide mászni látott, sokáig nézett utánam, gondolom, hogy mondhatta magában: «az Isten irgalmazzon szegény lelkének, mit akarhat ottan?»
Milyen messze látni innen!
A láthatár szélén a Kárpát bérczei ülnek hosszú sorban, mint ezüst koronás királyok átlátszó kék trónusokban. Egy hosszú fehér felhővonal lebeg előttük, a bérczek fölülemelkednek rajta.
Innen rajtok világos kék halmok, a felföld fenyvesei, végtelen távolban. Még közelebb a gömöri hegyek, ködös lilaszínben, a távol tokaji hegyek, árnyékban tartva egy fölöttük álló sötétkék felhőtől, idább a Bükk rengetegsége, vörösre festve már az őszi deres harmattól, a sötét száraz színből itt-ott látszik ki egy halványodó hársfa.
Az alacsonyabb halmok csíkos szalagokra szántva, a friss szántás feketéje között néhol a csirádzó korai vetés elevenzöld színszalagjával.
És szerte a völgyekben az elszórt falvak, fehér házaikkal, karcsú tornyaikkal; a keletnek fordult hegyoldalakban a világoszöld szőlők.
S mindez átlátszó aranyszínü ködbe mártva a lemenő naptól.
Bizony szép ország volt egykor az én hazám.
Mellettem az erdős hegyoldalból egy kolostor omladékai látszanak elő. Hajdan Paulinus barátok laktak benne, most félig össze van omolva.
Egyik ablakából embervastagságra megnőtt mogyorófa hajlik alá törpe társaihoz, a falak tetejéről az áfonya és a som hullatják alá dércsípte fekete és piros bogyóikat. Az imaterem boltozatja áll még egyedül épen, az oszlopzatokra faragott angyalfőktől visszaijed a repkedő denevér, a góth ablakok márvány faragványai szétszórva hevernek a cserje között, a meztelen falak ablakai, mint koponyaszemüregek bámulnak a távolba, az épület szobáiból kinőtt fák túlemelkedtek a sötét falakon, mint nagyszerű virágcserépbe ültetett óriás növények.
A kolostor előtt a hegymagasban hosszú planirozott síkság terül, valaha a zárda kertje. Még most is állanak a sorba ültetett hársfák, óriási magasságra nőve, a kút még most is ott a kertben, összeomolva egészen, a belőle kifolyó víz egy kirohadt fa odvában szedi össze magát, kristálytiszta nedvében egy kis ezüst zöld kigyót láttam úszni.
S köröskörül beláthatatlan rengeteg. Honnan jártak ide valaha? senki sem emlékezik rá többé.
Lenn, lenn, a legvadabb völgyben, összeboruló erdők mélységében, hova útat vezetni nem látok, távol tűz csillámlik, valami kis elrejtett házikó van ottan, előtte keskeny pázsitszakasz, melyet kétfelé vág egy vonagló hegyi patak medre.