Ki lakhatik ottan?
Ledülök a szikla mohos pázsitjára, a kövi rózsák közé s úgy elnézem azt a távol égő tüzet. Alant a szőlőkertek oldalában víg parasztlegények és parasztlányok danolnak. Az esteli szellő olykor idáig felkapja a méla énekhangot: «éljen a magyar!»
A tűz egyre ég az erdő közepében. A szőlőszedők dala oly mélán, oly bánatosan hangzik fel a völgyből. Kedvem volna innen a százölnyi magasból leugrani…
IV.
Ez a kolostor környéke legkedvesebb helyem.
Félnapig elfáradok idáig, hogy a nap másik felét itt tölthessem.
Alig látok itten embert, az is száz ölnyi magasból úgy látszik ide, mint egy kis mászó bogár.
Hallgat körültem az egész világ, emberhang nem zavarja meg a csendet soha, csak a vad madarak füttye s a virágról virágra szálló darázs dongása szól körülem. Oly jól esik nem hallani kívülök semmi szót.
Egy hónap óta nem tudok semmit azokról, a mik e bérczeken kívül történnek. Azóta könyv nem volt a kezemben, hirlapot nem láttam, emberrel nem beszéltem, aki a falu határán kívül lett volna. Úgy élek itt, mint puszta szigetben a tenger közepén. Semmiről sem tudok semmit.
Ha embert látok, kikerülöm, nehogy hírt találjon mondani valamiről, a mit nem akarok tudni.
Úgy vagyok, mint egy halott, kinek minden érzékeiből csak öntudata maradt meg, vagy tán inkább, mint ki a tébolyodáshoz közeleg.
Oly ébren álmodom, hogy már szinte összezavarom a megtörtént dolgokat azokkal, a miket álmaimban látok, úgy hogy mástól kell megkérdeznem, hogy megtörtént-e ez, vagy csak úgy álmodtam?
A minap egy meleg őszi délután a kolostor előtti mohos fűben ledűlve, elmélázva ott feküdtem, nézve a tiszta kék eget s az ég kékjén végig lengő fehér ökörnyálat s hallgattam a bujdosó madárka búcsúdalát s gondolkozám messze-messze levő kedvesim, barátim rég látott arczairól. Gondolkoztam-e vagy álmodám felőlük? Tán aludtam s álmomban is láttam a tiszta kék eget s a lassan, csendesen végig lengő fehér ökörnyálat s hallgattam a társaitól elmaradt fecske csevegését. Hirtelen közelgő léptek döngését kezdtem észrevenni. A bokrok meg-megzörrentek, a targally halkan recsegett az óvatos lépések alatt. A kápolna gótíves kapuján egy ember lépett ki, félre hajtva az oda nőtt bokrokat.
Öltözete rongyos úri mez volt, félvállára egy szűrdolmány vetve, kopott, zsíros kalapja mélyen lenyomva szemére, alóla villogtak az elvadult fekete szemek. Össze-vissza nőtt szakálla bajuszával egybevegyült, nyakkendője úgy kötve, mint ki azt már régen le nem oldta.
A mint kilépett a rom ajtajából, meglátott engem ott feküdni, megdöbbenve visszahökkent, gubája alá kapott egy kezével, két pisztoly agya látszott ki onnan, s oly elvadultan néze rám, hajfürtei szét voltak szórva, arcza elhalványult, elkékült. A berkéből kivert farkas tekintete lehet ilyen.
S én ez ádáz tekintetben, ez összerongyolt öltönyben rá ismertem az emberre… Egykor legkedvesebb barátom volt, rég nem hallottam már hírét, egykor azt beszélték, hogy elesett a csatában, s ime itten áll előttem. «Gábor», kiálték rá örömijedten, oda akartam hozzá rohanni… s már akkor nem állt előttem senki.
A rom ajtajához sieték, a bokrok üresek voltak, összejártam minden czellát, minden rejtekodvat, sehol sem találtam, nevét kiáltám, senki sem felelt. Hova lehetett oly hirtelen?
Talán nem is ő volt az, csak eleven álomlátásaim egyik phantomját láttam ott? Ez utoljára oly életvidámnak látott arczot, e szelid szemeket, e daliás termetet talán csak az álom torz phantasiája alakíthatá ily vad, ádáz alakká, ily összerongyolt, nyomorúságos lénynyé; nem az idő, nem a sors balkeze?
Miért, hogy az ember ébren álmodik? S miért nem tudja, mikor szunnyad, hogy az csak az álomkísértet, a mit lát?
V.
Egy délután szórakozott bolyongásaim közben az erdőben eltévedtem. A nap már leáldozott, a fák közt sötét kezde lenni s mentül tovább haladtam, annál kevésbbé tudtam magamat tájékozni.
Csöndes holdvilágos est volt, az óriási bükkfák galyai közt czinczogó evetkék zörögtek, a többi lakói az erdőnek mind aludni mentek.
Az éji magány a legelvadultabb kedélyre nézve is aggasztó, félelemnek nem nevezem ez érzést, az éj sötéte nekem pártfogóm volt és mindazoknak, kiknek nem lőn szabad arczaikat a napvilágnak megmutatni? mitől féltem volna?
És mégis jobb szerettem volna otthon lenni, jó öreg gazdámnál. Estenden a kandalló mellett szoktunk együtt ülni, ott a lobogó tűz mellett én meséket mondék neki, miknek mindegyike így végződött: «és mindez elmult és soha sem lesz többet». Ő biztat, vigasztal s aztán jó reménynyel dűlök fekhelyemre, mely felett azon nő arczképe függ, ki egyetlen oka annak, hogy még élek, s hogy rég főbe nem lőttem magamat. Fölnézek a képre, s elmondom egyszerű imámat, egyedül ő érte szoktam imádkozni, kívüle senkim sincs, s ő is messze tőlem… Hol fogom elmondani esteli imámat itt a rengetegben?
Már jó sötét volt, s én még mindig törekedtem valahol kijuthatni a nem ismert tömkelegből, midőn egy mély völgyben kolomphangot hallék, s mintha kutyák ugatnának, de oly különösen, oly szokatlan vonító hangon, soha sem hallottam oly vad csaholást.
Valami sertéscsorda lehet ott, gondolám magamban, mely kinn szokott hétről-hétre éjszakázni, s arra tarték, a bojtár által magamat útba igazítandó.
S azután ismét elmélyedtem gondolataimban, s nem zavart meg az ádáz vonítás és dühös röfögés, mely közeledésem által mindig kivehetőbb kezdett lenni.
A völgy mélyére jutva, a mint egy tisztásra kiértem, megdöbbenve léptem vissza a nem várt látvány előtt. Kilencz farkas küzdött egy sertéscsordával.
E vadállatok különben is igen otthonosak e tájon, deréknyárban elhordják a gazdák aklaiból a juhot, s mióta a lőfegyverek meggyérültek, annyira elszaporodtak a vidéken, hogy fényes nappal rárontanak a falvakra s az utczákon játszó kis fiukat elragadozzák.
Tizével, huszával járnak s némely faluból egész gulyákat kipusztítottak.
Most egy sertésfalkát támadtak meg, A bojtár elszaladt, vagy azt tán már megölték. A nyáj egyedül maradt.
A gyengébbek, a fiatal koczák, középre vannak egy csomóba terelve, fejeikkel összebúttak, az ártányok röfögve járják körül a védett csoportot, szembe-szembe szállva az ostromló vadakkal, s iszonyú csapásokat osztva csattogó agyaraikkal, míg amazok ravaszul lappangva kúsznak itt-amott a bokrok között, sebesen előrohanva, hol a nyájat védetlenül találják, s visszafutnak az erdőbe, ha az ártány nyílsebesen nekik rohan, s ottan üvöltenek újra.
Egy nagy terebélyes tölgyfa alatt, különválva a többitől, egy nagy ordas farkas küzd a legvénebbik ártánynyal.
A sertés magas, sovány állat, vörös kondor szőre a hátán végig futó felborzolt sertékben végződik, hosszú lompos fülei lefelé konyultak. Szétvetette mind a négy lábát s úgy áll a farkas előtt, fényes agyarait szikrázva csattogtatja s mérges röfögés közt meg-megrázza a nyakára kötött vezérkolompot.
Egy ölnyi távolban előtte áll a vezérfarkas, kopott ordas szőrű állat, tüzes, fénylő szemeit le nem veszi ellenéről, testének elejével a földön fekszik leskelődve, szökésre készen, lompos bundás farkával jobbra balra csapkod s nyugtalanul nyihog, mint a kutya, mikor fél, vagy éhezik.
Körülszökelli az ártányt embermagasnyi ugrásokkal, hátán borzad a szőr; amaz ügyesen fordul elé mindannyiszor s bosszúsan rázza kolompját s tompán, dühösen röfög s nem engedi magát a fától elcsalni, melynek a hátát megvetette.
Végre háttal fordul felé a farkas s fejét ravaszul visszafordítva, hátulsó lábaival felhányja a földet s gyorsan, sebesen ellenfele szeme közé szórja, s e közben szüntelen egy-egy nyommal közelebb hátrál hozzá kivicsorított fogait csattogtatva és égő szemeit le nem véve róla.
E perczben a kisebb farkasok egyike észrevette, hogy ember van közel, meglátott engem a bokrok közt állani s sajátszerű ordítást hallatott, mire társai a bokrok közől hasonló üvöltést kezdének. A vén farkas hirtelen hasa alá csapta hosszú bolyhos farkát, száját összecsukta, s füleit hegyezve, fölemelé fejét, míg a kolompos ártány, használva ellenfele pillanatnyi megzavarodását, dühösen rohant neki s iszonyú agyarával úgy vágta oldalba, hogy az véresen bukott fel előtte, végig festve kiomló vérével a feltúrt hantokat. Itt újra neki rohant, a sebzett vad azonban megugrott a veszett roham elől s a mellette elvágtató kant hirtelen megkapta fültövénél, mire az elkezdett kínosan ordítani s forgott köröskörül, nem tudva lerázni erősen belecsimpajkodó ellenét. A tusa nehány perczig tartott, az ártánynak végre sikerült fejét az ordas alá feszíteni s egy dühös taszítással, miközben füléből egy darab leszakadt, annak szügyét egész álláig hosszan végig hasítá.
A farkas végig nyúlt a földön halálos ordítással, társai szétfutottak ijedten a berekbe, a sertésnyáj vérszomjú dühével rohant az elesett vezérfarkasra s azt egy percz alatt darabokra tépte, s azután rohant föl a hegyoldalnak, elől a vezérkan, vérben gázolt agyarát csattogtatva, s kolompját rázva, míg fejét elbúsultan félrehajtá, mintha véresen lelógó tépett füle húzná féloldalra.
A többi farkas ismét nyomban követé a futó nyájat, a távozó kolomphangot együtt lehete hallani a kellemetlen rémséges éhüvöltéssel.
Ezalatt tökéletesen besötétült, a holdat elfogták a felhők s én egyedül az erdőben és fegyvertelenül.
Már épen egy fára akartam felmászni, az éjszakát ott töltendő, midőn a völgy legmélyében, a fák sűrűsége közől valami tüzet láttam előcsillámlani s rögtön arra tarték.
Alig negyedóra mulva egy kunyhóhoz értem, melynek nyitott ajtaján keresztül világolt a tűzhelyen lobogó tűz.
A kunyhó falai nagy kövekből voltak rakva, egy nyilás volt rajtok hagyva ablaknak, a másik ajtónak, a kövek közei mohával kitömve. Födele faragott fákból volt jól-rosszul összeállítva. Az idő, vagy az emberi találékonyság zöld mohával fedte be az egész tetőt, mely az esőt nem engedte beverni, az egész házikót sűrűen benőtték a vadborostyán örökzöldlevelű indái.
Néhány lépésnyire tőle egy meredek szakadékban zuhogott a fehér hegyi patak, mely a kunyhó mögött a hegyoldalból ered feketére festett gránitkövek közől s a kunyhó földét félszigetül fogja körül.
Körül vadonat ős a rengeteg, hol fejsze-csapás nem hangzott soha, gyalog is nehéz idáig lejutni. A megaggott tölgyek összeborulnak megfakult lombjaikkal a kis kunyhó felett (a tölgy levele csak tavaszszal esik le), csupán a tulsó hegyoldalban látszik egy hosszas táblában fiatalabb erdő; mintegy ötven év előtt az a darab ott, nem tudni mi okból, leégett; vannak vén emberek, kik most is emlékeznek azon óriási kigyóra, mely az égő erdőből kijött, egy kanász ráhajította baltáját, a balta megállt a kigyó fejében, s az elfutott vele együtt, hetek mulva akadtak rá a szomszéd határban egy mély kútban; a fejsze akkor is fejében volt.
Most e leégett rész fiatal cserjékkel van tele, az iszalag fonadéki és mindenféle tövisbokrok járhatatlanná teszik, a környékben nem akadtam emberre, a ki valaha itt lett volna.
És nekem úgy tetszék, mintha e helyet már ismerném. Körültekinték. Fölöttem éktelen magas sziklameredek emelkedék. A hold, mely már egy óra óta feljött, még most látszék innen alulról felmerülni a szikla fölött, melynek mohos lábainál egy sötét omladék látszott, előtte gömbölyű hársfák, hosszú szabályozott sorban.
Ez a Paulinus kolostor! És ez a szikla felettem, melyről én a mélységbe le szoktam bámulni, és e hely, hol most vagyok, a szédítő táv, mi oda kékesen meglátszik és e kunyhó tüze ugyanazon tűz, mely estenden a völgyből fölragyog.
A tűz mellett egy magános férfi ült, valamit falva nagy mohón, a mit épen akkor szedett ki a parázsból.
Máskor tán a kiváncsiság, most azonban a kénytelenség vitt rá, hogy kunyhójába lépjek, vendégszeretetét igénybe veendő.
– Adjon Isten földi! kiálték tűzhelyéhez közelítve.
Az ember összerezzent, mindent kiejtett kezéből s a mint fölállt előttem, a tűz arczába világított.
Véremet érzém fagyni.
Ugyanaz arcz, ugyanazon alak, melyet minap a romok közől kilépni láttam, elveszettnek hitt barátom arcza, még dúltabb, még vadabb, mint akkor, szemei úgy villogtak, mint egy vadállaté.
És én elhitetém magammal, hogy csak álmodtam ez alakot…
– Mit akar az úr? kérdé tőlem elváltoztatott pórias hangon. Úgy látszott rajta, hogy fél tőlem.
Nem tudtam neki mit felelni. Tán nem ismert rám? Tán nem akarja, hogy ráismerjek? Tettetém, mintha nem ismertem volna rá s rejtegetve elfogódásomat mondám:
– Legyen olyan szíves földi, eltévedtem, igazítson útba, s hogy még sikerültebbé tegyem közönyösségemet, nehány pénzdarabot nyomtam kezébe.
– Köszönöm, mondá ő dünnyögő pórias hangon s levevé kalapját.
Rátekinték… ősz volt, mint a galamb.
Alig harmincz éves, még tavaly hollófekete hajfürtökkel, és most egészen ősz, egészen megőszült.
Nem birtam tovább tartani magamat.
Odaborultam a nyakába. A köny elborította arczomat. Mivé lettél! Mivé lettél!
Az ember félve huzódott tőlem. Megfogta kezemet reszketve.
– El ne árulj. El ne árulj… rebegé.
– Én-e? Kérdém keserűen. Ki véremen is megváltanálak, ha lehetne.
– Elhiszem. Elhiszem. De engem annyian elárultak már. Annyiszor fogva voltam. És én úgy irtózom a börtöntől.
– Te fogva voltál?
– Fekete, földalatti börtönben… Odalánczolva kezem, lábam két nagy, nehéz kőhöz… Egyesegyedül éjjel és nappal, soha sem hallani emberszót… A patkányok feljönnek a falakból s körültánczolják a szegény rabot, a láncz kisebesíti kezemet lábamat, nézd, most is itt vannak nyomai.
Odanyújtá kezét, nem láttam rajta semmi nyomait a láncznak.
– S míg az ember egy félpatkóval a vastag falat keresztülássa, folytatá ő töredezett, álmodozó hangon, kell három esztendő reá.
– S hogy szabadultál ki? kérdém tőle.
– Nem tudom, felele szórakozottan.
Szavai mindinkább különösnek kezdettek előttem tetszeni.
– Tán nőd könyörge érted?
– Hallgass! ordíta fel, szemei forogtak vadul, szikrát hányva. Igen… a semmirekellő… mormogá szaggatottan, – csak még egyszer, csak még egyszer… hörgé fogcsikorgatva s kezével egy kést kapott meg az asztalon, és jaj neki! s úgy vágta a kést hegyével az asztalba, hogy kereszül ment rajta.
– Nem láttad őt? kérdé tőlem.
– Nem. Felelék rábámultan.
– Lehetetlen… Hisz ott szaladgál az utczán alá s fel, arcza pirosra kifestve. Minden férfinak szeme közé néz. Jár egyedül sötét éjjel. Mosolyog a szemközt jövőkre. Oh átkozott! átkozott!
Nyugtalan szorongás fogta el keblemet. Egy gondolat támadt bennem. Ez az ember talán őrült?…
– Látod, szólt kezemet megfogva forró, reszkető kezével, de erőszakos nyomással. Mind a két gyermekemet kidobta az utczára. A nagyobbik elsőszülött fiam valami oláhczigányok közé került, elvitték, tolvajt nevelnek belőle, a kisebbik, az a kis kékszemű leány, az én lelkem szemefénye, az én kedves kis kegyenczem, elveszett az útfélen, parasztemberek ott találták, eltemették, vadrózsabokor tövébe, azt sem tudom, kis sírja hol van?
Az ember odaborult rám és sírt keservesen.
– Ne hagyj el még, szólt átölelve, maradj velem lakomban. Nem olyan pompás ugyan, mint volt ősi házam, hol sokszor meglátogattál. Leégett az is, messze ellátszott a tüze a sötét éjszakában, senkinek sem jut eszébe, hogy újra fölépíttesse, most a száraz fű terem fekete falain.
Iszonyú csapások érhették ez embert, gondolám és eszembe jutott, hogy ehhez képest én még igen-igen boldog vagyok…
A fájdalmas tárgyakról másra vittem át a beszédet. Beszéltünk ismerőseinkről, az elmúlt időkről, jövendő jobb napokról. Az ember arcza lassankint kiderült, a vad, idegen kifejezés észrevehetőleg elenyészett róla, még hangja is megváltozott, sőt reggel felé nevetni is hallottam. Az egész éjet együtttölténk. Hajnalban útba igazított, megrázta kezemet, megölelt s tréfás sarcasmussal kérdé: nem akarok-e emlékfürtöt fehér hajából?
Sokáig, igen sokáig, valahányszor el akartam aludni, mindig ő jutott eszembe, s nem tudtam tisztába jönni véle, vajjon mindaz, a mit elmondott, megtörtént-e? vagy az élénk képzelődés, mely ijesztő rémképeivel hajaszálait megfehéríté, elméjét is megháborította, hogy történeteket beszéljen, a mik lázas agyában születtek?
Valahányszor ezután a kolostor melletti sziklára kimentem, mindig bántó borzalommal tekinték a mély csendes völgybe s annak mélyén a kisded kunyhóra, a hol tüzet nem láttam égni többé.
VI.
A hivatalnokoknak jutott amnestia után első gondom volt azok után tudakozódni, miket szerencsétlen barátomtól hallék.
Mindjárt eleinte megdöbbentett azon tudomás, miszerint ő soha fogva nem volt, mint állítá, s mint előttem még börtöne szenvedéseit is leirta.
Elmentem azon utczába, hol leégett házának kelle állani, s még inkább meglepett az, hogy a kormos fűvel benőtt falak helyett ezt oly épen találtam, mint a hogy legutóbb elhagyám.
Bezörgeték a lakba, a legelső, kivel találkozám, nagyobbik gyermeke volt, kiről ő azt mondá, hogy oláhczigányok vitték el. Kérdém tőle, hogy anyja itthon van-e?
– Kis Minkával van a kertben, felelé a fiú.
– Vezess hozzá.
A nő kis leánykájával sétált a kertben, a kis kék szemű gyermekkel, atyja kedvenczével; feketébe volt öltözve, arcza halovány, beesett. A mint engem meglátott, sírva fakadt. Nem láttam-e férjét valahol? az volt hozzám első szava.
Eltagadtam.
Mit mondhattam volna neki férje felől? Azt-e, hogy megőszült és megőrült?
Most már világosan láttam, hogy mindazon borzalom, mit nekem elbeszélt, nem volt egyéb, mint a kinzó magányban kigondolt torzképek kisértő rögeszméje, események, miket kigondolt, megálmodott s aztán valónak hitt és megőrült bele.
Még az nap útnak indulék.
Fel akartam őt keresni embertől nem ismert erdei tanyáján, elmondani neki, hogy börtöntől nincs miért aggódnia többé, hogy háza épen áll s családja boldogságából egyedül ő hiányzik, hogy neje, gyermekei élnek s minden perczben őt emlegetik, utána sóhajtanak.
Pár nap múlva a czélozott helyre értem. Siettem rögtön a kolostor romjaihoz, leszálltam a völgybe. Mikor láttam a kis kunyhót, dobogó szívvel közelíték hozzá. Az előtte folyó patakban karcsú őztehén ivott két kis őzünővel, játszva vártak be jó közelre, alig látszottak tőlem félni.
Benyitottam a kunyhó ajtaját. Senkit sem találtam benne. A tűzhelyen vadmacska fészkelt s közeledtemre a tető egy nyilásán kifutott, szemei zöld karikákat hánytak a sötétben.
Az asztalon elpenészedett papírszeletet találtam. Rajta e néhány szót:
«Félek tőled, hogy elárulsz… Elmegyek innen messzire… Ne keress többet… Senki sem fog többé feltalálni.»
Azóta nem hallottam felőle semmit.
XVIII. UTITÁRSAM.
Az általános idézés következtében ő is feljelenté magát. Megengedtetett neki, hogy további rendelkezésig szabad lábon maradhasson. Nem levén semmi dolga, napestig a városban alá s fel őgyelgett, sorba látogatta azokat, a kik fogva voltak, csaknem egész nap rajtuk lakott, ott ásított a szemük közé, míg ki nem kergették, unta magát és untatott másokat, senkit meg nem szólított, senkinek nem felelt, csupán akkor, ha kérdezték tőle: «hogy van?» arra felelt: káromkodott.
Egyszer elmegy egy délután a katonai parancsnokhoz s egész bizodalommal felkéri, hogy tegyen vele egy jókora szivességet.
– Ha hatalmamban áll és lehetséges, kész örömmel, felele az, lekötelező modorral.
– Lehet is, teheti is, csak azt akartam kérni, hogy addig is, mig itéletet kapok…
– Adjak engedelmet hazatérhetésre, nemde? vága közbe a parancsnok.
– Dehogy! Addig is csukasson be…
A parancsnok nagy szemeket csinált.
– Mi lelte önt?
– Hát nem látja ön, mint esik odakünn a hó?
– Tökéletesen látom.
– S nem érez ön semmit, mikor ezt látja?
– De igen, azt, hogy hideg van.
– Akkor ön nem volt vadász soha.
– Vagy ugy?
– Természetesen. Ez a legfölségesebb idő a nyúlra, meg az őzre. Az ilyen időért a vadász imádkozni szokott. Mikor azt látja, akkor egyébről nem gondolkozik, otthon hagy meleg szobát és feleséget, gazdaságot és hivatalt s künn tanyáz három nap, három éjjel a havon. Ilyen időben a vadászt otthon nem tartja semmi, kivéve, ha rázárják az ajtót. Azért kérem parancsnok urat: zárasson be engem.
– De hisz ön azt mondja, hogy ilyenkor legjobb vadászni, hát menjen inkább vadászni.
– Igen? Mivel? Bottal?
– Hát nincs puskája?
– Tudja, hogy nem szabad tartanom.
– Hát adok én fegyverjegyet.
– Fegyverjegyet? Azzal se tudok én lőni.
– Igazság! Azt hittem, hogy van önnek fegyvere, csak nem meri elővenni. Hát vigye el az enyimet.
S azzal leakasztotta a falról saját drótcsövét a parancsnok s odaadta a hazafinak. Az örült neki, mint a gyerek.
Az nap és azon éjjel folyvást szakadt a hó. A városi emberek térdig jártak benne dideregve és piros orral. A polgártárs csak három nap mulva került elő a puskával.
– Bakot lőttem! mondá, a parancsnokhoz beállítva.
Az kérdő bámulattal tekinte rá.
– Még pedig kettőt, folytatá a hazafi. Egyiket ide hozattam önnek.
Egy parasztszekérről pompás bakőzet emeltek le a parancsnok kapuja előtt.
XIX. TALÁLKOZÁS ISMERŐSÖKKEL.
… Három koporsót vittek ki egyszerre a házból. – Az egész város népe ott volt halotti kiséretül. Két kis szőke árva gyermek ment rídogálva a koporsók után. Gyászba öltözött rokonok vezették őket kézen fogva.
Mind a három koporsót egy sírba tették egymás mellé. A közös sír fölé egy kőemléket állítottak, melyre minden név helyett e szavak voltak jegyezve: VIRTUTE PECCANTES.
A behantolt sír fölött búsan hangzott el a gyászének: «Miserere Domine!»
* * *
Most is emlékezem arra a kis halavány leányra, ábrándos arczával, szőke fürteivel, sokszor láttam sírni érzékeny színdarabok fölött, sokszor meglepém ábrándjai közé eltévedten, regényes könyvek olvasása mellett, vagy zongorájánál, melynek elefántcsontján tévelyegve futkostak ujjai.
Láttam őt többször a templomban, a mint buzgó, valódi áhitattal imádkozott és önkénytelen sóhajában megismerém a repülő galambot, mely a szentlélek képe.
Kijárt sokszor apja sírhalmához s egy-egy fonnyadt virágot, mit onnan letépett, ereklyeül őrzött imakönyve lapjai közt.
Örömkönyeket sírt a boldoggal, fájdalomkönyeket a szenvedővel, s jó, szelíd volt mindenki iránt.
Mikor legutoljára láttam, jegyben járt egy hivatali emberrel, a kin ugyan nem volt semmi csudálni és szeretni való, de a kinél a többiek sem voltak jobbak, a kiket ismert s aztán rokonai is úgy akarták, hogy hozzá menjen. Az ember nem volt szegény, mint vidéken szokták mondani, el tud tartani egy feleséget.
A leány még nagyon fiatal volt, a vőlegénynek várnia kellett.
E várakozás közben bekövetkeztek a háborús idők. A katonaság jött ment egyik városból a másikba, egyszer úgy történt, hogy egy hadosztály épen azon várost választá állomásul.
Minden háznak jutott vendége. Emmiékhez (így hítták a kis leányt) egy fiatal őrnagy szállásolta be magát.
A fiatal ember sokat beszélt a leány előtt harczairól, szenvedéseiről, mult dicsőségről és jövő veszélyről, nagy, világemelő eszmékről, nemes, áldozatra kész indulatokról és a leány oly figyelemmel hallgatta mindig. Keble szorult, pihegett, midőn a csaták előkészületeiről hallott beszélni, – reszketett, elsápadt az ütközeteket festő szavakra, s midőn a nagy, a dicső eszméket hallá, arcza lángolt, keble feldobogott, szemei ragyogtak.
Egyszer vőlegénye megfogta a leány kezét s érzé, hogy reszket.
– Kegyed szereti ezt a fiatal embert… kérdé a leánytól.
A leány a magasabban érző szívek nyugalmával tekinte rá.
– Az az én titkom.
– Tegyük fel, hogy én kitaláltam volna e titkot, és nekem nem tetszenék.
– Van okom rá talán, hogy őt gyűlöljem?
– De van nekem, ha kegyednek nincs. Nekem itt jogaim vannak, miket nem akarok másokkal osztani.
– Nem értem.
– Választani kell kegyednek, hogy én szüntessem-e meg látogatásaimat vagy az őrnagy?
A leány hátat fordított vőlegényének s könyes szemmel távozott el a szobából.
Az pedig elhagyta a házat és két hétig felé sem ment.
E két hét örömünnep volt Emmire nézve. Hallgathatá szabadon hőse lelkesült szavait, remeghetett, sírhatott, pirulhatott, nem kellett tartania senki szemeitől, hogy azért megszólja, kineveti, megengedheté, hogy elfoglalja szivében azon helyet, mit a nőkebel legelső ideálja számára fenhagyott, nem korlátolva senki kötelező jogaitól.
Két hét mulva váratlanul ismét meglátogatá vőlegénye, igen nyájasan viselte magát iránta, elő sem hozta egykori viszonyát, hanem annál nagyobb udvariasságot mutatott, mint szokás, megszakadt szerelmi összeköttetés után.
Még ott volt, midőn az ifju őrnagy belépett a szobába. A leány arczán végig futó pírról láthatá, hogy a belépő szívesen látott vendég.
Az leült. Fecsegett egyről-másról. A leány oly boldognak látszék. Arczát nem erőlteté szinlett közönyösségre, látni lehetett rajta a felmerülő indulatok kifejezéseit, szemei a szép ifju arczán és beszédes ajkain függtek mondhatlan gyönyörrel.
A lemondott vőlegény ekkor oda fordult az ifju katonához s véghetetlen bonhomiával kérdé tőle: «apropos! hogy mint van kegyed felesége?»
Az ifju nyájásan tekinte rá és felele minden gondolkozás nélkül: «igen jól, leszámítva azt, hogy miattam aggódik».
A kérdőhöz fordulva, nem vette észre, hogy Emmi e szavakra oly fehér lett, mint a szobor.
– Miért nem hozta ön el magával? kérdé a hivatalbeli ember tovább, hideg, kiszámított sziveskedéssel.
– Ah uram. Ily útra, mint az enyim, egy gyöngéd teremtést elhurczolni szívtelenség volna, s ha még csak egyedül lenne! De oly két kis gyermekkel, mint az enyimek, vészben, zivatarban, néha éhezve, néha üldöztetve utazni, kívánni sem lehet. Aztán a családi élet nem is táborba való. A ki csatareggelen asszonysírást hall, annak rosszul esik az ágyúdörgést hallani.
– Oh az mind csupa kifogás, vága közbe kaczagva, kötekedve a hivatalbeli ember. Ismerjük az ilyen mentségeket. A vitéz urak elhagyogatják zsenácskáikat, hogy terhükre ne legyenek egészen másnemű ostromok és hódítások közben, mint minőket puskaporral szokás kivívni.
– Nem uram! viszonzá komolyan a hadfi. Én nőmet szeretem. Mondhatom, hogy imádom, s ha el tudnám is benne feledni a szeretőt, nem feledhetném benne gyermekeim anyját. Büszkén mondhatom el, ő érte, nem magamért, hogy kivűle nőnek arcza nem foglalt sem szívemben, sem álmomban helyet – soha.
A hivatalbeli ember hamis, macskai hunyorítással szopta be ajkait s gúnyoló tekintetét egykori mátkájára függesztve, vevé kalapját és búcsuzott.
A leány arczáról eltünt e tekintet alatt a halaványság, nemes elpirulással kelt föl helyéről, szemeiben egy köny tündökölt, oda lépett az ifju katonához, ki a jelenlevők érzelmeiből semmit nem gyanított s megszorítá kezét, forrón, nemesen: «ön derék ember!» Azután hirtelen szobájába sietett. Vőlegénye mellett kellett elhaladnia. Szemébe nézett. Kiállotta annak gúnyos tekintetét s halkan, de büszkén mondá:
– Most még jobban szeretem őt.
* * *
E nap óta nem látta Emmi elutasított vőlegényét. Mondták, hogy elhagyta a várost, elutazott, senki sem tudta: hová?
Egy napon levél érkezett az őrnagy számára. Ő maga nem lévén honn, a levél Emmi kezébe került. A borítékra ütött posta-bélyegről olvasá, hogy a levél azon városból érkezik, hol az őrnagy családja van. Előre gondolá, milyen örömet fog neki e levéllel szerezni. Alig várta, hogy megjőjjön s ő maga adhassa át neki. Még a folyosón hallva lépteit, elébe futott.
– Ön egy levelet kapott hazulról, mondá. Tele édes hizelgéssel, tele üdvözlettel, bizonyosan.
– Gondolja kegyed?
– Kétségtelenül. Igérje meg, hogy nekem meg fogja e levelet mutatni.
– Ha nőm irja, igen. A mit ő ir, az mindig érzelemmel és gyöngédséggel van tele, azt mindenki olvashatja, de tartok tőle, hogy az ipam ir, s abban aligha lesz egyéb őszi és tavaszi vetésnél.
A leány átadta a levelet.
– Mondtam, szólt felkaczagva az őrnagy, a mint a borítékra tekintett… Az ipam irása.
– Igen! de belül? Ez csak a czímzet.
Az őrnagy megfordítá a levelet s önkénytelen rándulás lepte meg izmait egyszerre… Csak most vette észre, hogy a levél pecsétje – fekete.
– Mire ez a fekete pecsét?
– Oh nem fekete az, vigasztalá Emmi, nézze jobban. Csak sötétzöld.
Az őrnagy elmosolyodott. «Igaza van, mondá, szinte megdöbbentem. Az ipam ilyen pecsétviaszt használ rendesen.» S azzal felszakítá a levelet.
Egy nyomatott negyedrétű lap volt abba téve. Kibontá. Az első tekintetnél, a mit rá vetett, feljajdult fájdalmasan s kezét arczára csapva, elkezde hangosan, kínosan zokogni.
– Olvassa! szólt fulladozva, míg könyei elboríták arczát, oda nyujtva Emminek a kezében összegyűrt lapot.
A leány reszketve vevé el. A széles fekete szegélyzetű lapon egy vignett volt felül: ravatal mellett egy síró nő képe, egy mák-koszorús nemtő lefelé fordított fáklyával s fölötte a gyászfűz, – a minő jelképeket temetésre hivogató lapokra szokás nyomatni.
E lap az őrnagy feleségének halálát hirdeté, hivogatva a rokonokat és ismerősöket az ősz apa, a síró árvák és a távollevő férj nevében az utolsó tiszteletadásra. Meghalt a hű nő, a szerető anya, miként e lap mondá, forró betegségben, mit férje utáni aggodalom idézett elő.
A leány, míg olvasá, könyeivel áztatta e lapot, de úgy érzé, mintha e könyek balzsamként hullanának szivére s enyhítenének ott valami fájdalmat, minek még eddig nem mert nevet adni.
Ama gyászlap azon nő halálát hirdeté, kit szeretett, kit imádott azon ember, a kit viszont ő bálványoz.
A lány remegve vette észre, hogy könyein át valami ébredező remény derüje kezd keresztül mosolyogni s hirtelen szobájába távozott, magára hagyva az őrnagyot kínzó fájdalmával, míg saját szivében oly megdöbbentő örömet kezde érezni, hogy szinte félt önmagától. Örömet a legjobb, a legszeretőbb lény halálhírére…
* * *
Másnap csata volt. Reggeltől estig tartott.
Az őrnagyot soha sem látták oly vakmerőnek, mint ekkor.
Szembe nézett a halállal, mintha azt kereste volna, zászlóalja élén lovagolt, legelől mindenütt, csatatűzbe ágyúk elé, szuronyok közé, s mikor zászlóaljának nem volt már tenni valója, a huszárok közé furakodott közlegénynek, együtt ment velök vad rohamra, csatatűzbe ágyúk elé, kardcsapások közé, ott a heves viadalban egy nagy sebet kapott fejére, szédülten, félholtan vitték el a csatatérről, szállására.
Ott sokáig feküdt seblázban. Élte hetekig nem volt bizonyos, s midőn fején gyógyult a seb, elkezdett vérzeni a másik – ott a szívben, mit megholt nejének emléke ejtett rajta.
Gyakran úgy tetszék neki, mintha lázálmai éjszakáján egy-egy tündér-álomkép jelenne meg kórágya fölött, ki oly résztvevő, oly szerető arczczal tekinte reá, minővel angyalok szoktak álmodónak megjelenni, kinek hófehér kezei homloka sebét, rózsás mosolygása lelke fájdalmait gyógyíták. Lázas phantasiái közt, élte mentőjének hitte e tüneményt, s midőn eszméletét visszanyeré, akkor látta, hogy az – Emmi…
Az ápoló kezek alatt lassankint gyógyult a seb. A szelid részvét, a gyöngéd vonzalom felejteté a szívvel is a magáét. A betegnek szabad lőn kijönni a szabad levegőre, a kert fái közé. Ilyenkor oly örömest támaszkodott ápolónéja karjára s napról-napra lehete rajta látni, hogy a mint növekszik ismét teste életereje, aként tér vissza lelke életvidámsága is.
Egy alkonyatkor ismét együtt jártak a kert virágai között. Az ifjunak úgy tetszett, mintha az ég kékebb, a nap világosabb volna, mint egyébkor, mintha a fák szavakat susognának hozzá s a virágok egyetértőleg integetnének rá színes fejecskéikkel, biztatva, hogy tegye azt, a mit most gondolt!
Megszorítá azon kezet, melyre támaszkodott. Szemébe nézett a leánynak.
– Emmi… szólt hozzá gyöngéden… szereti-e kegyed a kis gyermekeket?
– Ha jók és kedvesek, igen; válaszolt a leány.
– Ah, olyanok, mint az angyal! kiálta föl az ifju, nem tartóztathatván indulatjait.
– Kiket ért ön? kérdé a leány hebegve s majd sápadt, majd elpirult.
– Az én gyermekeimet!… Az én árva gyermekeimet… Tudná-e kegyed őket szeretni?
A leány szemeiben meggyűlt a köny, visszaszorítá az ifju kezét s alig hallhatóan rebegé: «igen, oh igen».
Az ifju lelkesülten szorítá keblére a dicsőült tekintetű teremtést. Az ég kékebb volt, a nap világosabb, mint egyébkor. Ő szeretett – és boldogan.
Nem sokára nőül vevé a leányt s csak egészsége teljes helyreállását várta, hogy őt haza vigye családja körébe. Második édes anyát két árva gyermekének.
* * *
Nap múlt nap után. A szív ismét megszokta az örömet, a reményt. A harczok ideje lejárt. Az ifju hősnek csak mint eltünt álom jutott még néha eszébe az elmúlt dicsőség s az eltemetett nő. Új boldogsága kárpótlani látszék mind a kettőt. E nélkül a kettős veszteség éltét vagy eszét vette volna el.
Egy napon útra kelt ifju nejével, őt lakhelyére viendő.
Az egész úton egyik érzés, egyik gondolat a másikat váltotta szivében, agyában. Elképzelé, mint fog a két kis szőke gyermek új anyja kebelére simulni, kérve, hogy szeresse őket úgy, mint a régi. Elképzelé, mint fogja új neje karján meglátogatni a sírt, mely a legjobb nőt takarja, kérve, hogy szeresse őt úgy, mint az, ki ott el van temetve.
Már látszott a város, már látszott a ház, hol családi tűzhelye áll: «nézd, ott fogunk lakni, mutatá Emminek, látod a galambokat ott a háztetőn!… Az ott a lugas, mely alatt estenden üldögélni szoktunk, az oleanderek most is virítnak az ablak előtt. Az udvaron kis őzike legelész, nyakára piros szalag van kötve. Az az én kis fiam őzikéje. Most két kis szőke gyermek fut oda hozzá… Ah, azok az enyimek! Virágkoszorút hoztak kedvenczüket felékesíteni. A bohó állat megeszi a koszorút. A gyermekek nevetnek rajta. Ah, kedves fiaim!»
E perczben a kapuhoz ért a hintó. A férj leugrott, leemelte ifju nejét. Fiai örömsikoltással futottak elébe. Az örömzajra egy gyászba öltözött nő lépett ki az ajtón… A holtnak hitt feleség…
A kedves búsongó asszony, kit ő úgy szeretett s kit meghaltnak tudott, s ki helyett más anyát hozott gyermekeinek… és azt is szerette…
A kárhozatos tévedés kiderült.
Emmi megvetett vőlegénye járt ott. Az őrnagy ipja levelet küldött általa vejének. A bosszútervelő felnyitotta a borítékot s a levél helyébe ő tette ama halálhirdető lapot, mit a legközelebbi város nyomdászánál készíttetett, a kinek nem volt oka utána járni, ha valóban meghalt-e az, kinek gyászlapját nyomtatá?
Három ember volt semmivé téve. Átadva a világ, a törvény és a szív itélőszékének.
Pedig egyik sem volt oka annak, hogy vétkezett, hogy szenvedett.
Az eset magát a törvényszéket is zavarba hozta. Mindkét nő szerette férjét és a férj is szerette mindkét nejét, és egyik sem tudott lemondani.
… Egy reggel halva találták mind a hármat.
Rájok nézve az élet sorsa úgy össze volt bonyolítva, hogy azt csak a halál oldhatá meg.
Most mindhárman czélt értek. Egy sírban nyugosznak.
Miserere Domine!
XX. AZ ELŐÖRS.
Csonka, béna koldus mondá nekem ezen regét.
A zivatar korbácsolja szilaj paripáit, a felhőket, a zápor szakad, a szél zúg, a fák csikorognak.
Néha egy-egy roppanás haladja túl az orkán üvöltését, a mint a vastag iharfát derékon ketté töri a szél s üvöltve fut ismét odább hegyen, bokron keresztül, hajtva, kergetve a rohanó felhőket.
Az éj sötét, a fák között alig látszik valami fehérleni. – Az előörs az, fehér lobogó köpenyében, kezében fegyverét tartja s az alaktalan éjszakába néz.
Az őrtüzet kioltotta a sebes zápor, messze és közel minden tárgyat elfogott a láthatatlan éj, a vihar túlordít minden zörejt.
Lassú, bujkáló lépéssel egy csapat fegyveres közelg az előörs felé. A katona nem látja, nem hallja, csak sejti a veszélyt, szorosabban markolja meg fegyverét s ujját le nem veszi ravaszáról.
A vihar ordít. A katona haza képzeli magát. Látja gondolatjában meleg tűzhelyét, a tűzhely mellett a szerelmetes nőt,… kis gyermekei ott ülnek a padon,… a legkisebbik apja kardján lovagol, – látja kedves arczaikat, hallja ismert szavaik beszédét,… s míg lelke messze jár az ábrándok képzeletvilágában, hátulról hirtelen ellenséges kezek ragadják meg s mielőtt védhetné magát, lefegyverzik.
Az ellenség czirkáló csapatja észrevétlenül körül vevé.
– Csöndesen légy! térdepelj le! szól hozzá a csapat vezére. Esküdjél meg, hogy bennünket el nem árulsz, hogy tenni fogod, a mit parancsolok. Ha nem esküszöl, halva vagy.
Az elfogott őr letérdepelt és esküdött.
– Kárhozott légy, ha esküt szegsz, suttogá halkan a vezető.
– Az legyek.
– Van-e nőd, gyermeked? szálljon fejökre esküd átka, ha megszeged…
– Szálljon rájok.
– Legyenek földönfutók, legyenek koldusok, haljanak meg nyomorúan.
– Éljenek – haljanak nyomorúan.
– Amen…
– Isten úgy segéljen. Amen!
– Most fogd ez erszényt. Vezess bennünket vezéred sátoráig. Számláld meg, mennyi pénz van benne? Annyi döfést kapsz, ha egy áruló szót kiáltasz.
Az őr elvette a pénzt, az ellenség fegyveresei körülvették, fegyvereik hegyét testének szegezve s parancsolák, hogy vezesse őket.
A vihar ordít. Az éj fekete. Emberek alakját, lépteit nem lehet észrevenni miattok. Az ellenséges csapat ellenfele táborának közepébe jut észrevétlenül. A vihar, a sötétség és az árulás segítének neki.
A katonák ott feküsznek körül. A fáradság megtanítá őket aludni a kemény földön s a zivataros ég alatt. Egy lélek sincsen ébren.
Egyetlen kiáltás felébresztené valamennyit s akkor az orozva jött csapat veszve van. A vezető mellét a hegyes vasak érik. Hallgat.
Szeme előtt lebeg gyermekeinek arcza, hallja édes szavaikat, látja őket a tűzhely körül üldögélni, a szelid nő apjukról beszél nekik. Figyelve hallgatják. S látja újra, a mint bujdosnak a hideg éjszakában, éhezve, dideregve. Egyiket hátára vette a nő, másikat kezénél fogva vonszolja. Senki sem ad nekik egy fillért, egy falat kenyeret. Kezében megcsörrent az aranynyal telt erszény. Kitölté markába, megszámlálta a pénzt. Sok volt. Körültekinte. Épen oly sok hegyes vasat látott mellének szegezve. «Emlékezzél esküdre», suttogák fülébe. A kárhozat fogadott kínjai tüntek fel lelke előtt e szavakra: a kíntól vigyorgó arczok, a pokol lángjai, a kétségbeejtő örökkévalóság.
Már a vezér sátorához értek. Nesztelenül, észre nem vétetve.
Még egyszer végig futnak lelke előtt a kisértő képek: a családi tűzhely, az onnan elvert nő, gyermekek a hideg éjszakában, kezében a csörrenő arany pénz, mellén a villogó kardhegyek, s túl a síron a kétségbeesés…
– Fegyverre! ordít fel hangosan, az aranyakat felhajítva a levegőbe. Azon pillanatban halva rogyik össze, éles, hideg vasak találkoznak szivében hegyeikkel.
De fölébred a tábor, a vezér mentve van, veszve, ki orozva jött oda, az ellenfél csapatja.
Csonka, béna koldus mondá nekem ezen regét.
XXI. A RIMASZOMBATI VÁSÁR.
Minden városban ki volt már hirdetve a magyar bankjegyeket beadni kényszerítő határozat, csak még Rimaszombatban nem.
Ott helyben épen vásár lévén, minden ember, a ki veszélyeztetett bankjegyein túl akart adni, itt torlott össze, megvettek mindent, a mit csak a vásárra hoztak, kellett vagy nem kellett a vásárlónak, a mit elől utól talált, vette, fizette, azt sem kérdezte, hogy adják? sőt licitálta egyik a másikra, a helyett, hogy alkudott volna rá. Elannyira, hogy a mézeskalácsosnak még a sátora lepedőit is megvették.
Estenden a rozsnyói paraszt ballag hazafelé a vásárról; felesége künn várja már az ajtóban, s messziről kiált rá:
– El tudta kend adni az ökreit?
– El hát, volt a laconicus válasz.
– No az derék. Hogy adta kend?
– Két ezer forintért a kettőt.
– Megveszett kend? kifizették?
– Ki hát.
– No az derék. Hol van a pénz?
– Elvásáltam mind egy lábig.
– Megveszett kend? Kétezer forintot! Vett kend nekem csizmát?
– Vettem fiam, magamnak is.
– No az derék. Hogy volt párja?
– Csak kilenczven forint, fiam.
– Megveszett kend? Hát ezt a szürt kinek vette?
– No az derék. Ugyan mi lehetett az ára?
– Ötszáz forint biz az, babám.
– Megveszett kend? Hát még mit vett?
– Kifizettem belőle a zsidót, tetejébe meg is vertem, mert nem akarta elvenni.
– No az derék. Hát a többi pénz hova lett?
– Almát vettem rajta, fiam.
– Megveszett kend? Mind valamennyin?
– Ne kiabálj nekem Jutka. Nem volt már egyéb a piaczon, a mit meg lehetett volna venni. Ez is jobb lesz a semminél.
– De hova teszszük azt a tenger almát?
– Ne félj tőle, ott van mind a kocsiderékban, egy forintért adták párját.
– Hát mégis csakugyan, hogy ugyancsak megveszett kend.
XXII. A KÉT MENEKÜLT.
A gőzös Orsováról jött vissza. Az utazók, kik a ködös reggelen a födélzetre fölszállingóztak, itt-ott figyelni kezdtek valami élénk szóváltásra, mely a kormányos és egy kikent, kifent dandy között korán reggel óta folyott.
Azokból a gesticulatiókból, mikkel a blouseos ember a kormányrúdon s emez itt alant a corduroy-szin makintoshban kiséré szavait, ki lehete venni, hogy a kettőjük közt folyó párbeszéd nem tartozik a legbarátságosabb neműek közé.
Végre a kormányos egy nagy csomó dohányt dugva félszája szegletébe, azt rágva, harapva elhallgatott, s míg a dandy pergő hadaró nyelvvel kelepelt előtte, emailgombos guttapercha ostorával hadonázva, jött hátulról egy matróz, fején egy roppant csomag kátrányos ponyvát emelve s a kormányos egy hunyorítására, amúgy véletlenül úgy feltaszítá vele az útjában állót, hogy az a karfáig meg sem pihent, s csak azután kiáltott rá, hogy «vigyázzon», mikor már bekalamázolta.
A dandy erre még dühösebb lett, fölkereste a kapitányt s nemsokára visszajött a vidrabekecses férfival, ki is a helyszínére érkezvén, zsebébe dugta mind a két kezét s kérdezé a dandytól, hogy mi baja?
Ez alatt a kiváncsi vendégek is oda csoportosultak, megtudandók a pörpatvar okát. A kormányos daczosan forgatta kormánykerekét alá is fel is, s rágta a foga alá tett dohányt, mintha senkit sem venne észre.
A közönség elővéleménye, úgy látszik, meg volt oszolva: a fiatal férfiak inkább látszának pártolni a daczos matrózt, mint a mindenkit lenéző seigneurt, míg a fiatal dámák épen ellenkezőleg valának a fess lovag iránt érdekelve, s viszont az öreg urak igen helytelennek találták, hogy egy alárendelt személy tisztelet nélküli szavakat váltson egy passageurrel, a ki tojással iszsza a theát; míg az éltesebb dámák kegyes érzelmei sértve érzék magukat az által, hogy egy szegény ember insultálva legyen egy sima gavallér által, a ki nekik a szépet nem teszi.
– Mi baja van önnek? kérdé a kapitány a petit maitrehez fordulva.
Az positurába tette magát. Körülnézett, hogy nem taszítja-e fel valaki? s guttaperchájával a kormányosra mutatva, így szólt:
– Ez az ember oda fenn elég vakmerő, elég szemtelen, elég indiscret, elég politiaellenes…
– Kérem a tárgyat… vágott közbe a kapitány.
– Elég dugárús, folytatá a lyon, nem engedve magát a constructióból kiveretni, itt a födözeten ama ponyva alatt két embert rejtegetni, kiknek egyike halálos beteg, a másika tébolyodott…
A vendégek elszörnyedtek e fölfedezésre, most már az éltes asszonyok is a chevalier részére kezdének hajolni.
– Én, a mint a csempészetet észrevettem, folytatá a dandy, azonnal figyelmeztetém a kormányost, hogy e két egyéniséget, kiknek jelenléte az utazó személyzetre nézve nemcsak kellemetlen, de sőt veszélyes, plane irtózatos, rögtön távolítsa el, tegye ki a partra. E civilizálatlan ember azonban e helyett belém veszett, illetlen példabeszédekkel tractált, s egy matróztársának alkalmat szolgáltatott, engemet egy halom kalamászos ponyvával orromra löketni.
– Hol vannak azon emberek? kérdé a kapitány.
A dandy egy a szegletben fekvő, vászonnal letakart alaktalan tömegre mutatott s két lépést tett hátrafelé, míg a kapitány odament, a leplet feltakarandó.
Gyötrelmes látmány tünt a körülállók szemeibe.
Két ifju, csaknem gyermek még mind a kettő, rongyos, elkallott ruhákban. Az egyik fenn ült, hátával a karfának támaszkodva, s melancholice nézett a körülállókra, a másik ennek lábainál feküdt, összezsugorodva, fejét társának ölébe rejté, s látszott rajta, hogy reszket, mintha a hideg rázná.
Az egyik oly szelid, oly bánatos volt, a milyen sápadt, halavány a másik.
A szánalom meleg zúgása kezde hallatszani köröskörül; «szegény fiuk!» hangzék itt-amott.
A kormányos neki bátorodott. Félig a kapitányhoz, félig a vendégekhez fordulva, megemelinté sipkáját s a rágott dohányt kivéve szájából, elkezde beszélni:
– Lássák, uraim és szép dámáim, ezek a nyomorultak itt szegény menekülők Törökországból, kiknek megengedtetett, hogy hazájukba visszatérjenek. Azt kérdem már most, hogy ha az ország kormánya jónak látta hozzájuk kegyelmesnek lenni, ne legyen-e akkor egyes polgároknak is szabad, sőt illendő velök szivességet cselekedni?
Az utazók helyeslőleg kezdtek beleszólni, a «szegény menekvő» szóra mind a fiatal dámák, mind a vén urak elpártoltak a dandytól s biztatták a kormányost, hogy csak tartsa a speechet tovább.
– S illik-e, szabad-e ilyenkor ezen úrnak, folytatta a blouseos ember, a bagót ismét szájába nyomva s sipkáját levágva szemére, ezen úrnak, a kire senki sem bízta, hogy az orrát mindenüvé odaüsse, ilyen lármát csapni két szegény nyomorult miatt, a kik itt úgy el vannak mellettem, hogy a légynek sem vétenek?
A közönség a pártfogolás világos jeleit kezdé nyilatkoztatni, a dandy zavarba jött.
– De uraim, dámáim, hebegé, ez az egyik halálos, ragályos beteg, a másik őrült, veszett, tébolyodott, a ki az éjjel elmetéli a gégéinket.
– Nem igaz, ordítá közbe a kormányos. Nincs ennek egyéb baja, mint a nyomorúság, az, hogy fázik, meg hogy éhes, az ilyen betegség nem ragad az urakra, ez csak a szegény emberek közt ragadós. Ez a másik sem vét senkinek, még azért, hogy az embernek rossz kedve van, nem bolond, nem őrült, aztán annak van oka rá, hogy búsuljon, mert ez sokat vesztett, sokat kiállt, katona volt, szenvedett annyit, a mennyit az urak összevéve sem álmodtak, hát hagyjanak neki békét.
A dandy ügye a kormányos minden szavára rosszabbul kezdett állani.
Először csak a hölgyek zúgolódtak ellene, arra a szóra, hogy «katona volt», az öreg urak is ráröffentek s mikor a beteg fiu reszkető hangon elkezde zokogni s a másik, az őrült odahajolt hozzá, megcsókolta gyöngéden s fájdalmas szívfojtó szóval biztatgatá: «ne félj, mindjárt ott fogunk lenni», ekkor az egész társaság felháborodott ellene, a hölgyek sírtak, a férfiak veszekedtek, jobbra-balra lökdösték s kiabálták a szemébe: «itt fognak maradni! mi akarjuk, hogy itt maradjanak, mindenki úgy akarja». Egy pár hölgy elfutott frissítőkért s saját kezivel nyújtá azokat a nyomorultaknak, a férfiak erre enthusiasmusba jöttek, odafutottak az érzékeny hölgyekhez, megszorongatták kezeiket, összecsókolák elejtett kendőiket, a hölgyek aztán könyező szemeikkel a dandyra néztek, az iszonyú embarraskon ment keresztül, a férfiak futottak vánkosokért a menekvők számára, az öreg urak erszényeiket nyiták meg s a ki csak valamit tett értük, vagy velük, mind diadalmas bosszúval nézett az arszlánra, a ki azon pillanatban nem bánta volna, ha a gőzhajó vele együtt elsűlyedendett.
A kapitány még mélyebben dugta kezeit bekecse zsebébe s fejét válla közé húzva, kegyetlen hideg vérrel fordult a dandyhoz:
– Úgy látszik, az utazók nagyobb része magáévá tette az ügyet; ha ők kivánják, hogy az emberek itt maradjanak, akkor ön kivánatára nem tétethetem ki őket a partra.
– «A partra kitenni?!» kiáltának a közel állók s azon pillanatban számtalan fenyegető szem és fenyegető ököl fordult az arszlán felé. «Két ilyen nyomorultat a partra kitenni!» és lőn szidás, huritás és gorombáskodás a corduroy makintosh számára, a mennyi csak bele fért, ki is végre sem állhatva ki a nevezetessé létel ezen módját, megretirált a födélzetről s a közkabinet védő üregébe vonult vissza…
… A boldogtalan fiu, társára hajolva, suttogá: «mindjárt ott leszünk» s melegen, hosszan csókolgatá annak ölébe fektetett fejét s halvány orczáját.
… A kormányos, a durva blouseos ember, kifordult a Duna felé, úgy tett, mintha fütyörészne, arczán köny csorgott végig.
– – Hanem a corduroy makintosh számára még csak oda fenn, a kabinetben kezdődött el a ne mulass.
Mire leért, minden pamlag, minden szék el volt előle foglalva, a dámák kijöttek saját cajutjökből, hogy őt insultálhassák, a pinczérek, a kiknek valamit parancsolt, soha sem jöttek többet vissza, ha kávét kért, vizet hoztak neki, ha székért kiabált, czukorral kinálták.
Ebédnél két roppant ehető öreg úr ült mellé két felől, egy harmadik átellenbe, azok akármely oldalról következett volna rá a tál, kiszedtek előle mindent.
Mindenki studiummal látszott enni, hogy neki semmi se jusson s ha a pinczérre lármázott, hogy hozzon újra a tálba, az ugyan elment, de helyette megint másik jött vissza, a kinek ideája sem akart arról lenni, a mi elődének volt elmondva.
Így az egész ebéd alatt nem kapott egyebet egy tál spenótnál, melyről a borjúlábakat leböngészték s még vagy kilencz mogyorót, a mihez nem tudott mogyorótörőt kapni.
S még az hozzá, hogy mikor mindennek vége volt, minden ember oda ment hozzá, kedves egészségére kivánni az ebédet.
Kapta a kalapját s boszúsan fölnyargalt a födélzetre, ott a konyhában a szakácsnét akarta egy beafsteakig megvesztegetni. Az meg lármát csapott, ráfogta, hogy erényeit akarta megtámadni, minek következtében a szakácsné declarált imádója, a katlanfűtő, rögtön előbújt az üsthöz vezető lyukon s füstösen, kormosan, a mint volt, az egész társaság előtt erélyes és ünnepélyes óvástételét nyilatkoztatá a kérdéses passageurnek szeretője irányában tanúsított magaviselete ellen, ki is mindenütt néző, bámuló, vigyorgó, gúnyoló szemekkel találkozva, végre leült egy padra a karzat mellé, hátat fordított a publicumnak s belenézett a Dunába.
Itt sem maradhatott nyugton, majd matrózok jöttek oda, azokat az iszonyú hosszú csáklyapóznákat emelgetve minden perczben a feje fölött, a mik a hajó oldalára szoktak téve lenni, majd a hajósuhancz jött hosszú nyirfa seprőjével söpörni a födözetet, majd egy-egy öreg úr kereste alatta az útitáskáját, majd a kalauz kerestette vele elő útijegyét, azután a málhajegyét, majd ismét az útlevelét, majd fiatal dámák mentek oda hozzá, szörnyű naivul kérdezve, hogy «fogott-e már halat?»
Estefelé a kapitány parancsot adott, hogy a vitorlát fel kell kötözni, a jellámpákat felvonni s a zászlókat leereszteni. Rögtön mozgásba jött egy csapat felgyürkőzött és felnyakravalózott tenyeres-talpas legény, köteleket húztak ide-oda, lépkedtek a bámulók tyúkszemeire s verték le a kalapokat, a ki nem vigyázott rájok.
– Nem adnám egy forintért, mormogá a kormányos, ha valaki azt a «fenyővéget» leütné onnan.
Ez világos czélzás volt a dandy kalapjára, mely szembeszökő hasonlattal bírt egy lefürészelt fenyővéghez.
A következő pillanatban egy kis ficzkó piros csíkos ingben kapaszkodott föl az árboczra az ingó kötéllétrán, ott elkezde körömmel, foggal oldani valami kötelet.
– Vigyázz! kiálta, hirtelen lehajtva a kötelet, de már akkor a dandy kalapja a Dunába repült.
– Megálljon kend kormányos! ordítá egy másik matróz az árbocz tetejéről, állítsa kend meg a hajót! ott egy úr elvesztette a kalapját, hadd szálljon le, hogy egy kicsint fölvegye.
A vastag elménczség rengeteg hahotára talált, a dandynak kétségbe kelle esni. Noha Pestig váltotta utazási jegyét, a mint Mohácshoz értek, kiszállt, még az ártatlan gőzhajói biztostól is vexáltatva, a ki tudatlan voltában azt kérdezte tőle, hogy «kit süvegel?»
A kis suhancz pedig a piros csíkos ingben, gonosz vigyorgással nyújtá tenyerét a kormányos elé: «hát hol van az a forint?»
* * *
Estefelé egészen elsötétedett az idő, a hajó nem mehetett tovább.
Horgonyt kelle vetni.
Az éj rendkívül szép volt, alig csapott el a tájon egy-egy könnyű lanyha szellő, végig fodorítva a habokat; a Duna tükrében meglátszottak az ég csillagai, itt-ott a vidék távolában egy-egy pásztortűz, egy-egy kis kalyiba gyertyafénye vöröslött, a szalonkák sírva-ríva csapongtak ide-amoda a víz színe fölött, s a távolból a vízre kötött malmok szorgalmas kelepelését lehete hallani.
Az utazók nagy része elhagyva a bűzös, gőzös cajuteöt, feljött a födélzetre, a kedves esti léget élvezendő; az ismerősök és ismeretséghez jutottak sétáltak alá s fel, kiméletesen kerülve ki a helyet, hol a két menekült pihent vagy szenvedett, vagy akár meg is halhatott. Bánatosan emlékezett mindenki reájok.
Majdan oda érkezett hozzájok a kormányos, ki odalenn volt vacsorálni a matrózkabinban, hozott nekik valamit enni és inni, s halkan beszélgetett velük.
Többen oda gyűltek mellé, részvéttel figyelve a boldogtalanok szavaira. Alig lehetett azokból egyebet kivenni a fájdalmas nyögésnél, sóhajnál.
Valaki kérdezé a kormányostól, hogy tán régebb idő óta ismeri pártfogoltjait?
– Igen régen, volt a válasz.
– Tán arról is van tudomása, mi baleset által jutottak ily szenvedésre?
– Nagyon közönséges dolog az, uraim, alig van rajta mit hallani.
– Ismertessen meg bennünket vele; tán akad köztünk valaki, a ki tanácscsal vagy egyébbel segíthetend rajtok?
– Majd az Isten, a ki eltemeti őket, viszonzá ez búskomoran. De ha akarnak róla hallani, úgy is szép az éjszaka, majd elmondom, a mit tudok. Hanem menjünk innen a hajó orrába, hogy ők maguk meg ne hallják.
A kormányos leült a középre a hajó orrában egy csomó kötélre, a társaság körülte ide-oda letelepedve hallgatá a két menekült történetét. A habok csöndesen csapkodák a hajó oldalát.
* * *
A csata elveszett, futottak ők is, mint a többi. A vezér ezt mondá: «előre magyar, nincsen haza!» ez volt a szomorú jelszó, melylyel az idegen hon határába léptek.
Nem várta ott őket senki, semmi remény, semmi vigasztalás.
Magukra voltak hagyatva.
A ki úr volt, ott is úr maradt. Pénzeért talált örömöket, barátokat, hazát; de a szegény kétszeresen vesztett, nyomorult lőn és hazátlan.
Az urak beszédeket tartottak, könyveket írtak – magukról; akadt, a ki mulatni is tudott; míg a kibujdosott honvéd százával halt el, nyomor, betegség és honvágy miatt.
E két fiú is az utóbbiak közé tartozott.
Testvérek voltak.
Valaha az egyik szorgalmas kézműves volt, a másik tanult ember; ingyen hivatalnok valamelyik törvényszéknél.
Mikor a háborús idő elkövetkezett, az egyik, a ki tanultabb fiú volt, elment önkénytesnek a szerbek ellen; ott a táborban teleszedte fejét nyugtalan eszmékkel, s mikor visszajött, addig biztatta, addig unszolta másik testvérét is, míg az is elhagyta műhelyét, s vele együtt elment katonának.
Minden csatában ott voltak, ott küzdöttek egymás mellett, senki sem látta őket futni soha.
Tisztjeik, kiknek nagy része tíz mérföldre szokott lenni az ütközettől, egyre-másra léptek elő, ők közlegények maradtak mind végig. Nem volt pártfogójuk sehol.
Az utolsó parancs ez volt: «előre magyar, nincsen haza!»
Az ifjabb testvér, a szelidebb, nem akart átmenni a határon, de bátyja addig beszélt neki, biztatá, vidítá, míg engedett és vele ment Törökországba.
Ott legkisebb erőltetés nélkül meghalhattak volna éhen, ha egy jó szivű örmény nem könyörül rajtok, az befogadta őket házába, enni, inni adott nekik, a jó szót sem kimélte tőlök, a nyomorultnak nem is igen volt egyebe, ő is szegény volt, mint a kő.
Hanem volt egy szép leánya. Egy gyönyörű gránát szemű gyermek, sokszor láttam, ha Viddinbe török dohányt venni betértem apja boltjába.
A leányt Xeniának hítták.
Látom önök szemeiből, hogy a többit kitalálták.
Az a fiu, a ki most oly ijesztő zavart arczczal tekint az ember szemébe, akkor szép, kedves alak volt, kivált ha valami nagy, nemes dologról beszélt: akkor ragyogtak szemei, arcza lángolt; a ki látta, könnyen beleszerethetett.
Az örmény leánya is így járt. Úgy megszerette a fiut, hogy nem tudott nála nélkül élni.
Apja nem sokat gyötrötte magát e miatt. Nagyon szerette leányát, akármit megtett volna érte, s a fiu is tetszett neki. Szegény embernek nincs miért a másiknak szemére hányni: hogy «szegény».
De volt a fiunak egy háborodott eszméje, mely nem szünt meg őt üldözni.
Hallott beszélni Amerikáról, azon országról, hol mindenki egyenlő, hol a munkás kezet jutalmazni tudják, hol mindenki hazát talál, a ki azt másutt elveszté, hol az emberek nem üldözik egymást.
Nem kivánt Istentől egyebet, mint hogy ő oda mehessen.
Sokat beszélt aztán erről testvérével, még többet kedvesével.
Lefesté előttük azt a tengeren túli hont oly ragyogó színekkel, mint azt csak egy ifju tudja, ki egész lelkéből ragaszkodik valamely szeretett tárgyhoz, a mit még soha sem látott, de a miről álmodott már sokat. Többet is, mint kellett volna.
Testvére és szeretője elhitték minden beszédét, az a ragadós láz, mely új, szokatlan örömeket igér, eltölté lelköket általa. Hitték, hogy az mind úgy fog történni.
Egy napon, mintha a sors összebeszélt volna álmaikkal, egy rendelet érkezik a menekültekhez egyik főnöküktől, melyben felszólíttatnak, hogy a kinek közülök kedve volna Amerikába költözni, azt a Nelson czímű brigg, mely a Bosporuson horgonyoz, ingyen átszállítandja oda. A vállalkozók csak útilevelekről gondoskodjanak.