A két tiszt fölkisért bennünket a tánczterembe. Előre büszke voltam arra a hatásra, a mit nemzetiszín szalagommal s két csinos fess kisérőmmel fogok a többiek fölött kivívni.
Köztünk mondva, még folyvást nem akartam letenni arról a reménységről, hogy hátha a többiek csakugyan mind négyszegletes fejűek, csupán nekünk jutott a gömbölyűből.
De mekkora volt csalatkozásom és meglepetésem!
Barátnéim mindegyike legalább kétszerannyi nemzeti szint rakott föl magára mint én, s a mi a többi magyar tiszteket illeti, ah azok mellett az én két chevalier servantom csak a másod- és harmadrangú csillagok közé tartozott.
Egyik kedvesebb, egyik csinosabb volt, mint a másik, ügyesek, módosak, megelőzők; az ember alig hinné, hogy ezek annyi vért tudtak ontani!
Különösen egy tünt a szemembe, de nemcsak az enyimbe, hanem mindenikébe.
Egy gyönyörű, magas, karcsú honvédkapitány. Szép halványpiros arczához oly jól illett az a kis fekete koszorúszakáll, a piros zsinóros atilla, mintha csak öntve lett volna rá.
És hogy tánczolt! milyen tűzzel járta a lengyelt, a csárdást, az ember szeretett volna oda rohanni hozzá s ország-világ előtt összecsókolni, – nem csak magamról beszélek. – És a mi több volt tánczánál, complimentjainál, az a je ne sais quoi nagy fekete epedő szemeiben, te azt nem képzeled, az több, mint a mit az ember leirhat, az hódított, az elevenített, az megölt és idvezített.
Egy óra alatt minden leány, minden asszony bele volt bolondulva.
Magamat sem veszem ki.
No ha ezek a csatatéren is ilyen hódításokat fognak tenni, úgy nem tudom, hogy marad-e előttük vár bevétetlen?
S képzeld már most érzelmeimet, midőn egyszer odalejt hozzám s fölkér a legközelebbi quadrillera.
Én szerencsétlen! El voltam rá igérkezve. Mint szerettem volna, ha tánczosomat elküldték volna hirtelen valahová futárnak!
– Tehát az utána következőre, vitatá tovább az engagement a szép kapitány s oda ült mellém.
Nem tudom, hogy szóltam-e neki valamit, de azt igen, hogy úgy érzettem magamat, mint a ki álmában repül.
– De majd el fogja kegyed felejteni, hogy nekem igérkezett, kötődék velem tovább.
Ha hirtelen észre nem veszem magamat, majd olyasmit találtam volna neki felelni, hogy elébb elfelejtem azt, hogy a világon vagyok. Azonban meglehetősen mérsékelt hangon válaszolék neki, hogy nem fogom elfelejteni.
– De majd nem ismer kegyed rám…
Valami falusi liba azt felelte volna erre helyzetemben Száz közől! ezer közől, első tekintetre!
Én nem.
Mintha a világon a legközömbösebb dolgot tenném, kivettem a keblembe tűzött magányos rózsabimbót, mely ott nyílt ki félig s a nélkül, hogy a hatást akarnám észrevenni, odanyújtám neki.
– Erről meg fogom önt ismerni.
Mindezt olyan hangon, minővel a szolgabiró passust ad az utazónak.
A kapitány halkan ajkához szorítá a rózsát. Nem néztem oda, de azért láttam. A félvilágért szemébe nem néztem volna e perczben.
Azután eltávozott, velem szembe egy tükör alá leült és nem tánczolt. Ott egészen elmélázott magában.
Eközben még két csárdást és egy lengyelt jártak el, csak azután jött a sor az én quadrilleomra.
Gondolhatod, mily hosszú volt nekem odáig az idő, azok a véghetetlen «három a táncz»-ok nem akartak lejáródni. Soha olyan dühösen tánczolni mint ezek. Pedig már harmadik éjjel nem alusznak s még sem tudnak elfáradni, hogy az én quadrilleomra jöhetne a sor.
Hanem eközben sok mulatságot szereztem magamnak azáltal, hogy az ott levő zászlóalj parancsnokával Sch. őrnagygyal kötöttem ismeretséget, a ki igen víg, mulattató ember.
Német neve van, magyarul szörnyű rosszul beszél, de azért mégis mindig magyarul beszél, ha németül szólnak is hozzá.
De legjelesebb benne az, hogy szörnyű nagyot hall.
Igen, olyan fönhangú beszédhez van szokva, a milyenen az ágyúk konversálnak egymással.
Hanem azt mondják, hogy igen vitéz katona.
Alakja nem valami csábító. Hosszú, sovány arcza, termete, a rövidre nyírott haj és a nem rég növesztett bajusz sehogy sem állanak neki.
A mi mulatságunk rendkívül sajátságos volt, a mit én beszéltem, azt ő nem hallotta, s a mit ő beszélt, azt én nem értettem.
Odahozott nekem egy papiros tölcsért bonbonokkal töltve, én panaszkodtam, hogy milyen rossz czukrász van itt a mi városunkban. Ő a mimikámból azt következtethette, hogy valaki rettenetesen megbánthatott a bálban, mondott rá valamit, – a szavait kisérő taglejtésből itélve semmivel sem kevesebbet, mint hogy ő azt tarkótul talpig ketté fogja hasítani, – hacsak azt nem hiszem, hogy ennek a háborúban élő embernek rendes akcziója az, a mivel más ember az agyonütést szokta kifejezni.
Végre elkövetkezett az én quadrilleom. A zenekar a bevezetést elhuzta s erre mindenki sietett a tánczosnéjához.
Majd kiverte szívem a corsettem oldalát, úgy dobogott, midőn tánczosomat láttam felém közelítni; meghajtá magát előttem, kezében tartott virágomat szivéhez szorítva.
Oly forró volt a keze, midőn kezemet megszorítá vele.
Örültem, kaczagtam, magamon kívül valék.
– Ah! ön elrabolja szomszédnémat! kiálta rá az őrnagy nevetve (csakugyen rendes akcziója az a fejbeütés-forma).
Mi pedig a tánczkolonneba lejténk. Úgy hiszem, mintha hátam mögött suttogni hallottam volna: «Mily összeillő pár».
Ah Eleonora! milyen boldog voltam, úgy érzém, mintha egymást szorító kezeinken keresztül az én vérem az övébe folyna át s az övé az enyémbe.
Vártuk a zenét.
De mielőtt az megszólalhatott volna, hirtelen nyargaló paripák robaja hallatszott az utczán s a távolból néhány ágyúlövés, melynek hangja a terem ablakait megreszketteté.
S ugyanazon perczben egy férfi lépett be a terembe, föltett csákóval, sárral összefecskendve s jelenté, hogy az ellenség megtámadta az előörsöket.
Az őrnagy az ágyúlövést is meghallá s a futár arczából is olvashatá, a mit szavaiból meg nem érte.
– Ah! hiszen nagyon jól van! szólt tenyerébe csapva, ismét azzal a mozdulattal, a mivel emberhalált szokás kifejezni. Épen vártuk őket. Messieurs, egy perczre kérjenek engedelmet hölgyeiktől. Csak egy perczre mesdames, rögtön visszajövünk, tartsanak kegyetek addig nyugórát.
S ment a kardját felkötni.
És a többi tisztek is ugrottak fegyvereik után, a nyájas, mosolygó, hízelgő arczokat láttam hirtelen haragos, vakmerő, fenyegető képekké válni, ijedtté, remegővé egyet sem.
Engem is elhagyott a tánczosom. Ment kardját felkötni. Mindeniknél merészebb volt járása, arcza legbátrabb, szemei legvillogóbbak, ha szerelmet, gyönyört éreztem miatta az elébb, most bámulatot, hódolást gerjeszte bennem.
Midőn kardját felkötötte, valami oly különös hév fogott el minden ízemben, szinte kedvem lett volna vele menni a csatába, mellette lovagolni és bíztatni s gyönyörködni benne mint ront ellenei közé.
Rózsámat még mindig kezében tartá, s midőn csákóját föltette, odatűzte kokárdája mellé s ekkor visszafordult és szemeivel látszott keresni a tömeg között.
Szemeink találkozának. Ő elsietett, vele együtt a tisztek mind.
Mi azonban együtt maradtunk, mintha mi sem történt volna; az őrnagy parancsot adott, hogy senki se távozzék el visszajötte előtt.
A leghosszabb órát ekkor éltem át életemben.
Többen kiállottunk az ablakba hallgatózni és figyeltünk és okoskodtunk a távolabb, vagy közelebb hangzó ágyúdördülésekből itélve.
Haza menni senki sem tartá tanácsosnak, miután megeshető volt, hogy valahol a két sereg utczai csatába keveredik. Jobb volt elvárni itt együtt a harcz kimenetelét.
Nemsokára mindig távolabb-távolabb kezdének menni az ágyúdördülések, végre egészen elhangzottak.
A velünk volt czivilisták ebből azt következtették, hogy a magyarok győztek.
Igazuk volt.
Alig egy negyed múlva nagy robajjal és víg lármával hallánk visszafelé jőni a tisztikart, bejöttek a terembe, vígan, nevetkőzve, mintha semmi sem történt volna, némelyik még most törülgetett le a ruhájáról valamit, (tán sár, vagy vér?) és sietett mindenki a tánczosnéját fölkeresni és megvigasztalni.
– Hol is hagytuk csak el? kérdé az egyik.
– Igen! a quadrillenál, szóltak többen, s rendezni kezdék a kolonneokat, mintha csak az étteremből jőnének.
Csak az én tánczosom nem volt még itt és az őrnagy.
Váltig néztem az ajtóra, szüntelen jött be valaki rajta, csak az nem, a kit én vártam.
Végre belépett rajta – az őrnagy.
Szétnézett, a mint engem meglátott, odajött. Egy furcsa complimentet csinált előttem s nem várva, hogy én beszéljek hozzá, monda:
– Szép kisasszony, kegyed tánczosa ezerszer engedelmet kér általam azon udvariatlanságáért, miszerint a legjobb akarat mellett sem képes azon élvezetben részesülhetni, hogy kegyeddel az igért kontratánczot eljárhassa, miután a féllábát ellőtték a csatában s kénytelen azt térden felül amputáltatni…
Ah Eleonora, én soha sem fogok quadrillet tánczolni többet.
Beteg vagyok, fekszem, kétségbe vagyok esve.
AZ ÉRCZ LEÁNY.
Irjunk mythologiát. Irjuk le az év eseményeit híven, valóan, mindent, a mi megtörtént, minden csodálatost, emberfölöttit, nagyszerűt, a mit láttunk, a mit tapasztalánk, a minek szemtanui voltunk s akkor mondjuk rá, hogy ez mind mese, mert különben nem fogják elhinni.
A költő álmodta ezeket.
Annyi nagyság, annyi ragyogvány, az embererőt meghaladó tettek vakmerő képei, hol születhettek volna másutt, mint egy phantastikus agy hagymázos képzeletvilágában?
De a köny, mely a fölidézett nevek emlékére a szemet elárasztja, nem fogja-e megmondani, hogy mindez nem álom, hanem egy eltemetett világ halott dicsősége?
* * *
Kisded házikóban pislogó mécsvilágnál virraszt az ősz apa haldokló leánya fejénél.
Az égen üstököscsillag fénye mellett virraszt az őrszellem egy halálra szánt nemzet fölött.
– Apám, a halál órája kong. Először meghalok én, azután te, azután a haza. Engem megsiratsz te, tégedet a haza, a hazát senki. Boldogok a kik meghalnak, jaj az élve maradóknak!
A halál órája kong.
Apám, nézz ki az ablakon, látod az égen az égő tüzes kardot, hegyével ugy-e a földnek áll?
Az öl meg engemet, az téged és mindenkit, a kiért imádkozunk. Mert lesz idő, mikor az imádságok nem hatnak föl az égbe.
Ne sírj, a könyek nem e napra valók.
A halál órája kong.
Én meghalok. Te eltemetsz.
De nem maradok soká sem a sírban, sem az égben. Eljövök.
Lesz egy pillanat, melyben megátkozod születésed óráját, azon perczben meglátandsz engemet. Leányod, aranyos hajú Lóra eljő akkor hozzád s járni fog veled mindenüvé és te dicsekedni fogsz vele, hogy leányod föltámadott.
És én védni foglak téged tengernyi ellenség ellen, szavaimtól elsápadnak a havasok lakói és a Székelyföld minden ifjai szerelmesek lesznek belém, aranyos hajú Lóra leányodba.
Azután még egyszer meghalok, utánam egy perczczel meghalsz te, és teutánad meghal Székelyország.
A halál órája kong.
A nagy ákáczfát ablakod előtt ki ne vágasd; néha szélcsendes időben, mikor más fának levele nem mozog, te annak lombjai közt suhogást fogsz hallani. Gondolj olyankor rám, aranyos hajú alvó leányodra, ki látatlan szellő képében hozzád látogatni lejár.
Hímzett karszékemet ne tedd el helyéről; néha csendes estéken kandallóvilágnál hallani fogod az agg butort eresztékeiben meg-megropogni, mintha valaki ráülne. Gondolj akkor rám, aranyos hajú halott leányodra.
A halál órája kong.
Készíttess énnekem érczszobrot sírom fejéhez, nehéz szilárd érczből, négy szegletéhez négy gyászfenyőfát ültess, hol a székely ifjaknak legyen miről zöld ágat törni kalapjukra a nagy menyekző napján.
A nagy menyekző napján sok ezer vőlegény lesz a Székelyföldön, menyasszony nem lesz csak egy, a te aranyos hajú Lóra leányod.
Minden székely legény elhagyja jegyesét, még a házas férfiak is megválnak hitveseiktől, hogy utánam jőjjenek és a székely szűzek és a székely hölgyek sírni fognak haláluk hosszú órájáig, mert nem fogják őket látni többet.
Mikor én másodszor megszünöm élni, őket is elviszem magammal, a szép, barna fürtű, napsütötte arczú székely ifjakat; – nem marad itt egyéb, mint az özvegy és az árva.
A halál órája kong.
Nyisd ki az ablakot, hagyd bejőni a szellőt, mely lelkemet szárnyaira veszi; hagyd besütni a holdsugárt, mely ezüst útat rajzol számomra az égen.
Ne sírj, zokogásod hangja megakasztja lelkem repülését… Jó reggelt… jó reggelt…
… Szólt a leány és bezárta szemeit.
– Jó éjszakát, jó éjszakát, zokogá az öreg ember s fehér haja arczához tapadt özönkönyeitől.
Ősz az apa, még gyermek a halott, alig tizenhatéves és már meg van halva.
Úgy sem volt a földé egészen soha, lelke éltében is mindig az égben járt.
Nem szeretett emberi szívvel soha, vágyai nem keresték a mindennapi tárgyakat, barátnékat, hiúságot, hizelgő ifjut. Az ő szerelme Isten és angyalok és haza és túlvilág voltak mindig.
A halál nem változtatott rajta semmit.
Ugyanazon mennyei komolyság a zárt ajkakon, mely azoknak már életökben tulajdona volt, az arcz ép oly liliomfehér a halálban, mint az életben, a hosszú aranyat játszó haj szelid habokban folyja körül az arczot, mely olyan, minőknek a szent képeket szokták festeni.
A holdsugár nem fehérebb, nem tündöklőbb, mint az ő arcza.
Az ősz ember reggelig virrasztott a holt ágya mellett, várta, hogy visszajő, várta, hogy fölébred, hogy majd elmosolyodik s szemeit fölnyitja; – reggel eljöttek a szomszédok, felöltöztették a halottat hófehér ruhába, myrtuskoszorút kötöttek homlokára, az nap siratta az egész környék, másnap esthajnalban kivitték a temető-kertbe, eltemették, dombot takartak rá, a domb négy szögletéhez négy gyászfenyőt ültettek, fejtől egy egyszerű nyolczszögű ércz szobrot, mely hajdan török hadakban ágyú volt, csodálatos maradványa az ősi harczszereknek, s mely emléktelen időkből elmaradva, a helység tulajdonává vált, mely azt most legkedvesebb halottjának síremlékül szánta, belevésve annak egyszerű névfeliratát s sírjához leásva.
E dombhoz aztán sokáig kijártak még évről-évre a környék hajadon leányai, bús danáikat eldúdolva, tarka virágokkal hinteni be a holt angyal sírját és sokáig kijárt évről-évre, napról-napra e dombhoz a vidék legvénebb embere fehér hajával, forró könyeivel locsolgatni a sírt, hol eltemetve fekszik egyetlen leánya, az aranyhajú Lóra.
Az üstökös pedig még két napig állt az égen Lóra halála után, hosszú halvány lángja, mint egy égő kard, hegyével a föld felé fordulva, azután ismét elveszett onnan, oly hirtelen, mint megjelent, mintha egy láthatlan kéz letörölte volna az égről.
* * *
Napok multak, évek multak, az ősz ember még őszebb lett, soha sem látták őt vígnak; a vén fa sebe nehezen gyógyul.
Éjjelei, nappalai leánya emlékével teltek el, mindenkinek róla beszélt, még akkor is, mikor már mindenki elfeledte szépen s ha valaki tudott róla valami elmúlt regét mondani, azt hallgatta, fejét elégülten billegette rá, a helység minden tárgyait csak ő róla ismeré. Melyik széken ült a templomban, melyik orgonabokorból csinált koszorúkat? hol hallották őt egyszer énekelni, ki mit hallott tőle valaha mondani? egyes szókat, gyakran minden jelentőség nélküli, még gyakrabban csak ráfogott szavakat, de miket ő magának annyiszor elmondatott s fejét oly elégülten billegette rá, mintha valami meglepő újságot mondanának neki mindannyiszor.
Otthon minden úgy volt, mint azt leánya évek előtt hagyta. A karszék ugyanazon helyen, a czipőcskék most is az ágy fejénél, a pohár, melyből inni szokott, minden reggel friss vízzel teletöltve, az ablak virágai mindennap megöntözve, minden könyv, melyből olvasott, minden papirdarab, melyre irt, megtakarítva, eltéve.
Volt e könyvek között egy vastag, keménykötésű nehéz folians, minő aggott alakú könyvek majdnem minden protestans háznál találhatók, viselt fekete táblával, barnult rézkapcsokra, elhamvadt aranyozással rongált sarkaikon, nagy fakult aranybetűkben ez egyszerű szóval: biblia.
E könyvből szokott az ő kedves leánya méla estéken jósló ezüsthangon fölolvasni, míg apja, lelkével Isten szavain, szemeivel gyermeke ajkain függve, összetett kezekkel ült a vén zsölyeszékben és hallgatta a jósló hangokat.
Hajh, e könyv öt év óta nem volt már kézben. Ki tudott volna abból oly ihletten olvasni, mint ő, ki azt utoljára bezárta? Az Isten igéi nem voltak benne oly vigasztalók többé, mint azelőtt, míg azokat egy seraph olvasá ki belőle.
Egy csöndes, holdas estén, midőn temetői sétájából visszatért az öreg, szemei akaratlanul e szent könyvhöz vezeték. Felsóhajtott. Mintha mondta volna neki valami, hogy nyissa föl e könyvet és a hol fölnyitja, ott olvasson belőle. Tán emlékezni fog újra a jósló ezüsthangra, mely annyiszor végig járt azokon?
… A vén ákácz lombjai csendesen susogtak az ablak alatt s a kis hímzett karszék ízei ropogtak, csikorogtak magukban, a lámpa lobogott hol jobbra, hol balra…
Az ősz letette könyvét a lámpa mellé, leült széles zsölyeszékébe, megtörülte öltönye szárnyával a könyv tábláit s annak kapcsait kiakasztva, föltárta.
A hol a könyv kinyílt, egy kisded írott szelet volt a lapok közé téve, rá egy orgonavirágokból tűzködött koszorúcska sajtolva. Az irott betük oly veresek voltak, mint a vér.
Az öreg azonnal ráismert bennök leánya vonásaira.
«Uram, ne hagyd elveszni a te népedet.»
– Ő irta, ő tette e könyvbe, susogá és megcsókolta a levélkét, azután a koszorúcskát s mindkettőt ismét visszatevé helyeikre és homlokát tenyerébe fektetve, elkezde olvasni azon helyen:
«Emeljetek zászlót a magas hegyen. Szóljatok fölemelt szóval: Ime az úrnak napja eljő kegyetlen búsulással…
Távol földekről összejött népek kiáltása hallik…
Ordítsatok, mert közel van az Úrnak napja, melyen a népekre romlás következik…
A csillagok, a nap és a hold elhomályosulnak, a kevélyek szarvai letörnek…
Olyanok lesztek, mint a futó szarvas. A ti kis gyermekeitek a kősziklákhoz veretnek és házaitok lerontatnak…
A ti jajgatástok elhallik a szomszéd országokra.
A ti leányaitok olyanok lesznek, mint a fészkéből kiűzött madár…
Zúgnak a népek, miként a fölforrott tenger. De az Úr megdorgálja őket, mielőtt megvirrad, nem lésznek…
Megszünik az öröm, az átok megemészti a földet…
Szállj le és ülj a porban te szűz, Babylonnak leánya, ülj a földön, nincs tenéked többé királyi széked. Özvegység és árvaság egyszerre következnek tereád.
Közel, igen közel vagyon a te pusztulásodnak ideje és napjaid messze nem haladnak.»
… Az ákácz lombjai csendesen susogva rezegtek a hold világában…
… A hímzett karszék nyikorgott, recsegett, a lámpa lángja kigyózva nyúlt föl magasra, fekete füstfoltot játszva a szoba fehér padlatára.
… A besütő hold a nyitott bibliára veté kisértetvilágát, mely a lámpafényben oly zöldes halottfényt adott a szent könyvnek.
«Uram, ne hagyd elveszni a te népedet!»
– – Másnap híre futamodott, hogy az oláhok roppant csapatokban törtek alá a havasokról s szerte mindenfelé égetnek, pusztítnak mindent, a mi magyar, vagy székely.
* * *
Folyt már mindenütt a magyar vér, város város után elesett, csaták vesztek el egymás után, egész Erdély fölött összecsaptak a polgárháború hullámai, a magyarnak nem maradt más a hantokból, mint véren vásárolt gyászemlékei.
Csak egy talpalatnyi föld volt még, melyet fegyveres had meg nem gázolt, Székelyföldnek egy kis szegletében, a háromszéki székely szülőfölde.
Körül égett már a határ, sáppadtak az arczok, hallatszott a vérszomjas hadak kiáltása, hallatszott az asszonysírás, egész Erdélyben nem volt egy férfi-szív. Csak a háromszéki székely nem volt kétségbeesve.
Hidegen, makacs elszántsággal várta be a közelgő veszélyt, nem kérdezte azoknak számát, kikkel meg kell küzdenie, nem kérdezte, hogy győzni fog-e, még azt sem, hogy mivel fog küzdeni fegyveres hadak ellenében. De azt tudta, hogy vívni fog és ha veszt, elvész maga is s várta nyugodtan, makacsul a veszélyt, melylyel egyedül maradt a csatában.
Ezt így szokta a székely.
* * *
Ezernyolczszáznegyvennyolczadik év deczember havát ültük.
A nap véresen áldozott le Székelyhon fölött, – oly soká tudott elnyugodni, lemente után majd egy óráig fénylett még az ég tüzes-vörös fényben.
Azután fekete lett minden, az éj elfedte az eget és földet s az emberek bűneit.
A sötét éjszakában néha tompa dördülés hallatik, megelőzve egy-egy villanástól, mely lomhán lobban el a világtalan éjben.
Itt, amott, óriás bérczek háta mögött szembántó vörösség emelkedik az égre, nőttön növekedő, mintha tűzlélek emelné föl izzó árnyékát a véghetlen űrben.
Elzárt völgyben, mit minden oldalról bérczek körítenek, kisded helység ablakai fénylenek szétszórva a setéten keresztül s a helység egyetlen tornyából a csengő estharang intő hangjai beszélnek halkan a siket éjszakának.
A föld föl van fagyva, a göröngyös fagyon lókopogás hallik. Fáradt, sovány lovon egy férfi látszik ügetni a helység felé, olykor megáll, leszáll s hallgatózni látszik, vagy tán lovát pihenteti.
Az út hol magasba, hol mélybe visz, a lovag sokára ér fáradt lován a legelső házhoz, melynek világított ablaka előtt vén ákáczfa áll szomorúan, levéltelenül.
Itt bekopogtat az ablakon s azután rekedt, tompa hangon beszól a ház gazdájához.
– Áron apó! alszik-e kend?
– Nem alszom, felel a szólított.
– Azt jól is teszi, ez nem aludnivaló idő az Istentől. Jőjjön ki Áron apó.
Az ajtó csikorgott, egy ősz, zömök férfi lépett ki, vállán bundával, kezében lámpáját hozva, melylyel a jövevény szemébe világított.
– Te vagy az Andor? mit hozasz? jer be a melegre.
– Melegből jövök apó, nem megyek be. Kend is csak azért menjen be, hogy kösse föl kardját, üljön lovára és jőjjön velem.
– Mi történt?
– Minden rossz, semmi jó. Aranyosszéket elfoglalta az oláh! Felvinczet fölgyújtották. Tegnap éjjel jöttem onnan; visszanéztem, azt hittem, hogy tán el tudom hagyni, de még tán a világ végére is utánam látszanék.
– Hát apádék?
– Apámat négyfelé vágták s vérét fölitatták a kutyákkal, kis öcsémet bele dobták a tűzbe, sok ember elveszett, lehet tán kétezer is, kivált a szegény hajadon lányok, azokat nyomorú sorsra szülték édes szülőik.
– Testvéred?
– De annak nem jutott e nyomorú gyalázat; mikor az oláhok házokra rontottak, látva, hogy nem menekülhet, kést vert a szívébe.
– Rettenetes!
– Nincs idő sopánkodni, öreg. Eredj be, köss kardot és siess utánam Vásárhelyre még ma, még az éjjel. Isten veled és a szegény székelyekkel.
A lovag ismét felült ménjére s tova ügetett, az öreg szoborrá merevedve maradt ajtajában.
Néhány percz mulva több lovag ügetett ismét a helységen keresztül.
– Honnét jöttök? kérdé az öreg.
– Agyagfalváról!
– Igen. Mit csinál ott a székely tábor?
– Semmit. Eloszlott.
Négy napig nem adtak neki kenyeret, azután eloszlott mindenki a maga szülőföldére.
Tova mentek.
Azután egy csoport gyalog nép jött, félmezítelen nők, rongyba takargatott gyermekeket hurczolva ölükben. Összefagyva, eléhezve a deczemberi hideg éjszakában.
– Adj szállást, üldözöttek vagyunk, rebegék az ajtajában álló gazdához.
– Tiétek házam, mindenem, foglaljátok el.
– Áldjon meg érte az Isten.
– Honnét jöttetek?
– Enyedről.
– Miért oly messziről ennyire?
– Útközben nem mertek bennünket befogadni ismerőseink, féltek, hogy üldözőink rajtok állnak boszút.
– Jó helyre jöttetek. Térjetek be.
Vágtatva jött egy lovag ismét. Az öreg köszönté a hirtelen elvágtatót.
– Jó estét földi!
– Jó az ördögnek, de nem a székelynek! felelt az daczosan, meg sem állva.
– Mi baj?
– Kolozsvárott benn a német! kiálta az vissza rohantában és tovanyargalt.
Az öreg tántorogva ment vissza szobájába. Mellékszobáit a menekvők foglalák el; egyik nőnek megfagyott kisdede az úton, azt siratta, a többi evett, melegedett vagy pihenni dőlt.
Áron leakasztá a falról vén ősi fegyverét s oldalára akarta kötni, midőn eszébe jutott, hogy tán ez utolsó útja lesz életében s azzal letette maga mellé a kardot, előkereste a szent könyvet, hogy beszéljen Istennel, mielőtt azon útra kelne, melyből nincs visszatérés.
Ablakai olykor meg-megrezzentek egy visszhangzó dörrenéstől.
– Azok nem a mi ágyúink, sóhajtá az öreg, nekünk egy sincs s fölnyitotta a bibliát.
És olvasá benne e szavakat:
«Elveszszen a nap, melyen én születtem. Legyen azon sötétség, Isten ne látogassa azt meg onnan fölül…
A halálnak árnyéka feküdjék azon és a felhő lakozzék rajta…
Ne számláltassék az a hónapokhoz, töröltessék ki az esztendőből.
Várja a világosságot és el ne jőjjön, ne legyen hajnala annak.
Miért szült, miért nevelt föl engemet édes anya? miért nem tett a földbe születésemnek órájában?…
Most feküdném a földben és aludnám s nyugodalmam volna nekem…
Miért ad az Isten a nyomorultnak világosságot és életet a kesergőnek?!
Kik a halált keresik, mint az elrejtett kincset.
Kik nagy örömmel vigadnak, mikor koporsót látnak.
Az én lelkem választja inkább a halált, mint az én csontjaimat.
Távozzál el én tőlem Uram és hagyj meghalnom.
És legyek, mintha soha sem lettem volna.
Az én reményem napjai elmúltak, az én gondolatim kigyomláltattak szívemből. Az én lelkem megromlott, napjaim megrövidültek és a koporsók várnak reám.»
Áron könyezve olvasá a próféta szavait, oh úgy érezett, oly szívből érezett minden szót, oly igazán gondolá, hogy miért kellett neki megőszülnie?
Miért kellett ennyi rossz időt megérni? kezdeteit a gyászos balnapoknak, miknek végét tán a jövő hetedik ivadék sem fogja látni.
– Jaj azoknak, kik még meg nem haltak! Jaj azoknak, kik élve maradnak! De háromszor jaj azoknak, kik ezután születnek!
… Az ősz ember könyes arczát a szent könyvbe rejté és keservesen sírt.
… A vén ákácz száraz gallyai halkan verődnek a jégvirágos ablaktáblákhoz.
… A hímzett karszék nyikorgott, ropogott minden eresztékeiben.
… A lámpa vadul hányta-vetette kigyózó lángját, fekete füstlombot hajtva föl a fehér padozatra.
– Elveszszen a nap, melyen én születtem!…
Az ősz fölemelte könyes arczát a bibliából s a mint szeme könyein áttekinte, maga mellett a hímzett karszéken leányát látta ülni, a szép aranyoshajú Lórát.
Ugyanazon mennyei komolyság az arczon, mely éltében, holtában, sírból fölkeltében tulajdona maradt; a hosszú, aranyat játszó haj térden alul hullámzik le fehér ruhájára. Arcz, öltöny és kezek, minden oly liliomfehér, csak a szemek csillaga kék és a haj fürte arany.
Áron reszketve törülte meg szemeit és nem akart nekik hinni. Az alak ekkor fehér, átlátszó karját vállára tevé s fejét tenyerébe hajtva, apja vállán keresztül a bibliába tekinte, mint annyiszor szoká apja vállára lehajtani kis aranyhajú fejét.
Áron látta a fejet vállán nyugodni, de terhét nem érzé annak.
A tünemény a bibliában kezdett levelezni s egy lapnál megállapodva, fehér átlátszó ujjával odamutatott.
Áron olvasá a mutatott helyet:
«Én vagyok az Úr, ki népemet kihoztam a tejjel mézzel folyó hazába, én vagyok az erős Isten, ki nem hagyom el azokat, a kik én bennem bíznak.»
A szellem tovább lapozott, fehér ujja ismét megállt egy helyen. Áron olvasá:
«Te jösz én ellenem dárdával, fegyverekkel, én te ellened a seregek Urának nevével.»
Ismét új lap. A szellem ujja e helyre mutatott:
«Én vagyok az Úr, ki tenéked kezeidbe adom a te ellenségeidet.»
Ismét új lap:
«Én veled leszek és ez jelensége, hogy én küldöttelek tégedet.»
Áron reszketve olvasá a szent sorokat. Vén szívében valami soha nem érzett láng kezde meleget terjeszteni s míg künn távoli ágyúdörgést vélt hallani, szívének hangos dobbanásai voltak azok.
Fölnézett leányára, úgy tetszék, mintha beszédét hallaná, azt a csengő jósló ezüsthangot, pedig az ajkak zárva valának s a szemek nyitva bár, de lángtalanok.
A szellem fölkelt helyéről s megfogta apja kezét. Az öreg érzé az ujjak hidegségét, de nem azoknak nyomását. Azután megindult, apját vezetve maga után; ment előtte légi, zajtalan léptekkel, alakjával halvány sírbolti fényt vetve a házak falaira, melyek mellett elsuhant.
Kivezette apját a városból, ki a temetőig, elvivé sírhalmához. Ott megállt a szobor előtt s kezével rákönyökölve, apját arczczal felé fordítá.
És az öregnek úgy tetszék, mintha századok rég elfelejtett meséire emlékeznék vissza.
Látta e szobrot nehéz vastag kereken gördülni, vonatva erős fekete harczi ménektől; látta azt felemelt torokkal megállani távol fegyvertől csillogó hadi sorok előtt. Látta a villanást, a kiokádott tüzet, melyet az érczkigyó torkából kilövellt, látta a földről fölpattogó fekete golyókat, szárnytalan dæmonait a sötét rémvilágnak, némelyik süvöltő tűzfarkat csóvált maga után, másik párjával összelánczolva fütyölt kettős röpüléssel egymás körül kerengve, mint elszabadult bujdosó magához kötött holdjával.
És látta, mint bomlanak a távoli fegyvertől csillogó hadi sorok az érczcsoda okádott lángjai előtt, mintha egy emberfölötti lény harczolna hadseregek ellen, kiknek karjai megrövidültek a náloknál erősebb lény hatalma ellenében.
A tünemény lehajlott hozzá, homlokára jéghideg csókot nyomott s fényes ujjával a szobor föliratára mutatott. Ez egyszerű név volt oda vésve: «Lóra».
Áron ihletett buzgalommal csókolá meg az érczbe vésett nevet s reszketve tárta szét karjait, hogy leányát keblére ölelje, midőn a tünemény hirtelen eloszlott előle s ő szobájában találta magát, homlokával a becsukott szent könyvre hajolva.
… Minden csöndes volt, a gallyak nem zörögtek ott künn, a szék nem nyikorgott, a lámpa égett csöndesen, csak a mellékszobában alvó menekültek beszéltek álmukban egyes föl-fölijedő zavart mondatokat.
Áron lázasan érzé reszketni idegeit.
Kiment, felkölté cselédjeit, szomszédjait, szekerébe fogatott, ásót, kapát hozatott velük s még azon nap éjszakáján fölásatá a leánya sírja elé ásott nyolczszögletű üreges szobrot, mely egy hosszú, tizenkét fontos sugár csatakigyó lehetett valaha.
Ez órától fogva a kis völgyi helység minden háza műhelylyé alakult; az ősz földmívelő az asszonyokkal salétromot főzetett, a száraz malomban puskaport gyártott, összeszedte a található vasat, azokból golyókat készíte, egész nap fúrt-faragott valami iszonyú nehéz vasas kerekeken álló csodálatos járművön, napestig kongás, ráspolyzás, pőrölyzés hallatszott udvarából s a szomszéd agyagdombon katlan volt vájva, melyből éjjel-nappal nehéz, fojtó szagú fehéres füst csavargott föl az égre.
A falu vénei és asszonyai, mert minden ifju elment már hazulról, hallgatva segíték a legöregebb férfit, nem érték mit akar, de vágytak tenni, fáradni s éjjel-nappal ébrenlét és fáradság lakott a kis völgyi helységben.
* * *
Csatára virradt föl a nap, magas bérczek kettős sorozata közt két hadsereg állt egymással szemben, csupán egy rohanó bérczi patak által választva el egymástól.
A patak fölülről meredek szakadékos medret vájt magának két harántékos sziklagerincz között, melyeket keskeny híd köt össze egymással, kiegészítve a sziklába vájt útat, mely oly keskeny, hogy csak ember ember ellen küzdhet rajta.
Alább csöndesebben fut a folyam vize s kemény telekben, mint volt az 1848-ki is, erősen be szokott fagyni.
E kis folyam jobb partján emelkedett tér van, két oldalról erdőktől megvédve, jóval magasabb a balpartnál, úgy, hogy az viszont egy meneteles lapnak látszik minden hátvéd nélkül.
Ez erős dombocskát, melyet a patak félszigetként foly körül, választák oltalompontul a székelyek. Hadiszerek bőségében erősen védhető állomás. De ő nekik egy ágyújok sem volt, fegyverük is kevés. Többnyire egyenesre ütött kaszákkal, vagy kardokkal voltak ellátva, miknek a mostani csaták világában nem sok hasznát vehetni.
A tulsó oldalt az oláhok lepték el, rendetlen, szervezetlen tömeg, melynek túlnyomó ereje sokaságában áll, lőszerei bőségét bizonyítja az, hogy szüntelen puskáznak, vagy kell, vagy nem, végtelen távolságból ellenfeleikre.
Ők készülnek a támadáshoz, a székelyek a védelemre.
Végig állják a hídhoz vezető keskeny hegyi útat, egyetlen ágyú végig leseperhetné őket onnan, de a székelyeknek egy ágyújuk sincsen.
Az oláhok nyolcz ágyút húznak a folyampartra, azokat egymás sorjában fölállítják, egyetlen ágyúval mind le lehetne azokat szerelni, de a székelyeknek annyi sincs. Egy csapat vadászt bújtatnak el csupán az innenső part bokrai közé, hogy a tüzéreket puskázzák le onnan.
Végre éktelen, ijesztő ordítás jelenti, hogy kezdődik a csata. A támadók csapatjaitól fehérlik a bérczoldal, a föld reszket dübörgéseik alatt. Az ágyúk megdördülnek.
A székelyek hallgatva állják el az innenső partot. Egy csapat szuronyos fegyverrel a híd elé áll, melyet bár ráértek, nem rontottak el, remélve, hogy üldözöttekből tán ők válhatnak üldözőkké.
Az oláhok ágyúi a híd védőire valának irányozva, a fütyülő tekék hol fejük fölött repülnek el a bátraknak, hol lábaiknál fúródnak a földbe; néha egy-egy találó lövés kiszakaszt egyet soraikból, az elesik és meghal, vagy kínlódik, szótlanul, szégyenelve jajgatni, midőn társai küzdenek.
Háromszor próbáltak az oláhok rohamot, mindannyiszor visszaverettek a hídról.
Egy kis zömök székely állt a híd közepén, vakmerően küzdve tűz és füst közepett, golyók záporában, szuronyos fegyvere hányta jobbra-balra az ellenséget s nem látszott legkisebb ernyedés arczulatán, fáradság tagjain.
Negyedszer válogatott vitézekből álló csapat jött a székelyek ellen, elől óriás termetű vezérük, széles, ragyogó pallost villogtatva balkezében.
– Tedd le a fegyvert székely! kiálta messziről az oláh a zömök férfira. Én vagyok Balahud, ki apádat is megöltem és téged is meg foglak ölni! s roppant lépésekkel közeledett csapatja élén, a híd rengett nehéz lábai alatt.
A székely nem szólt, de puskáját ragadva, karjával eltakarta szemeit, hogy ne lásson s előre szegzett fegyverrel az oláhnak rohant.
Az oláh pallosa sulyosan hullott a székely nyakára, s azt félig levágta, de a székely szuronyának az oláh hátán jött ki a hegye, ki iszonyú ordítással dőlt a híd karfájának, mely letörött alatta, esni hagyva a sulyos tetemet, mely a melléből kiálló fegyvernél fogva a holt székelyt is maga után rántá, ki még holtában sem bocsátá ki kezéből fegyverét.
Erre ismét általános lett a viadal, oláhok, székelyek elkeseredett dühösséggel víttak, hol az egyik foglalta el a hidat, hol a másik, férfi férfi ellen küzdött, lőni nem lehetett egymásra többé, kardok és fejszék pengtek a csatában s a hídon két oldalról vérszalagok csorogtak a tajtékzó patakba.
E perczben jobboldalt a folyam felől iszonyú ordítás támadt, az oláhok lekerültek a folyam befagyott részére s ott a jégre leugrálva, csoportosan jöttek fölfelé a jégen, az innenső part alacsonyabb részeit keresve, hogy ott ismét fölkapaszkodhassanak.
A parton álló székelyek puskaagygyal verték őket vissza, de az áradó tömeg mindig feljebb-feljebb szorítá őket parthosszában, a támadók egymás vállára hágva iparkodtak fölkapaszkodni a meredek parton, a túlnan levők sűrű tüzeléssel fogyaszták a védőket.
A hídnál küzdő székelyek látták, hogy nemsokára körül lesznek fogva; ha csak egy ágyújok volna, a folyam jegét be lehetne szakítani a támadók alatt, míg az most kényelmes hídul szolgál nekik, melyen gyalog hátukba kerülhetnek.
Egy csapat lovasság ugyan elindult az oldalt jövő tömeg föltartóztatására, de a túlparti ágyúk oly erős kartácstüzeléssel fogadák, hogy kénytelenek voltak visszafordulni.
Már épen visszavonulásról kezdének gondolkozni a minden oldalról szorongatott székelyek, midőn mögöttük az erdős út felől zajos csörtetéssel egy csapat öreg embert látnak közeledni, kik tajtékzó lovaikat verve, egy hosszú, nehéz ágyút vontatnak alá a köves hegyi úton; a lovak fáradtan gőzölögnek, az ágyú kerekei mennydörögve gördülnek végig a köveken. A vén emberek megállnak egy dombon, ágyújok elejét lekapcsolják, a melyik legőszebb közöttük, irányoz, égő kanóczát megcsóválja, s percz mulva a hosszú csatakigyó torkából fehér füst és vörös láng lövell ki, mennydörgő pukkanástól követve, mit a sziklák oldalain százszor kiált vissza a fölriadt visszhang.
– Hajrá Lóra! kiált az ősz ember, süvegét elhajítva s égő kanóczával a folyam felé mutat, melynek lapját most szétzúzott jégtáblák s egymás hegyén-hátán kapaszkodó emberek tömegei fedék, kik ordítva kiabáltak segély után, sehol sem menekülhetve a két meredek part közt.
– Hajrá Lóra! kiálta az ősz ember, miután újra czélozott; a mennydörgés szülte golyó most a híd ellen tolakodó csoportok között sepert végig, véres utczát törve magának az útba jött emberi tagok közt.
– Hajrá Lóra! Egy jól irányzott lövés a parton álló telep egyik ágyúját döntötte az árokba, összetört kerekeit messze elszórva.
– Hajrá! hajrá! A havasok lakói félni fognak a te szavaidtól, a székely ifjak mind, mind szerelmesek lesznek beléd aranyoshajú szép Lóra leányom! És lőtt az öreg, minden lövése emberek halála, seregek ijedése lőn. A dombot, hová ő állt, nem birták találni ellene ágyúi, míg ő minden lövéssel leszerelt közőlök egyet.
Fél óra mulva vége volt a csatának, székely állt a folyam mindkét partján, az oláh vesztett. Igen sokat vesztett. Holtakat, ágyúkat, zászlókat és csatát.
Csata végeztével, miután a sebesülteket elhordák, mindenki az öreg Áron után tudakozódott.
Ott találták őt ágyúja mellett. Ölelgette, törülgette, tisztogatta azt és sokszor megcsókolá. Szemei könyben úsztak.
Örömhangon, mely a deliriummal rokon, rebegé az őt környezőknek: «nézzétek, ez az én leányom, az én egyetlen leányom, aranyoshajú Lóra!»
A székelyek felültették az öreget ágyújára, tölgyágakból koszorút fontak annak nyaka körül, feltűzték rá a nyert lobogókat s így vonták be diadalmenettel örömtől ujjongó kisded városukba, Szepsi-Szt-Györgyre.
És lőn, hogy a Székelyföldnek minden ifju legényei, még maguk a házas férfiak is, elhagyák szép mátkáikat, el szende nőiket, hogy járjanak Áron apó leánya, az aranyhajú Lóra után.
És valahányszor a csatába mentek, megcsókolgatták azt és mikor a csatában hallották szavait mennydörögni, új erő lángolt föl szivökben, s ha valamelyik elesett, végsóhajában suttogá: állj boszút értem aranyhajú Lóra!
S csaták végeztével odamentek hozzá, összeölelgeték, összecsókolgaták, diadalaik jelét föltűzték oldalára, s ha városon mentek vele át és a népség kérdé, mely diadalszekér az, mi ott koszorúkkal és lobogókkal megrakva közelít, örömsugárzó arczczal felelé mindegyik:
– Az a mi menyasszonyunk, ellenségrontó érczleánya az öreg Áronnak, az aranyos hajú Lóra!
* * *
Csaták között folynak le hónapok. Szegény Székelyország! minden darab földje vérrel ázatott meg. És mi gyümölcse lett az elvetett vérnek? Rövid dicsőség és hosszú, hosszú halál.
Voltak már a székelyeknek vitéz seregeik, ágyújok számtalan, de annyi ágyú hangja közől is ki tudták ismerni az öreg Áron érczleánya hangját, aranyoshajú Lóráét!
Nemcsak hazájában győzött a székely kar, vitte a diadalt a magyar földre is, fölkereste az oláhot havas bérczeiben, rárontott a szerbre árkos sánczai közt s vívott a kozákkal Szeben bástyái alatt. Mindenütt kedves volt neki az ágyúszót hallani.
De mégsem oly kedves sehol, mint a hazai bérczek közt aranyhajú Lóra szavai.
Az boldog volt, ki mellette küzdhetett; ha ott esett el közelében, bizonyosan hitte, hogy idvezül.
A kis szürke vezér és fiai a barna székelyek, az ősz pattantyús és érczleánya, a hangos sugár ágyú, ki ne hallotta volna őket emlegetni?
Kérdezz meg a Székelyföldön bármely fiatal hölgyet felőlök, látni fogod, mint megerednek utána könyei…
Nap után következik az éj. Életre a halál, csakhogy az élet rövid és a halál örök.
Hőséges juniusi nap volt. Erdély határának bérczein felhők gyülekeztek, fekete felhők nyugatról, keletről, egymással szembe fuvó forgószelektől kergetve égi csatára, a távoli mennydörgés meg-megrázta az eget.
És a földön is csata készült, keletről, nyugatról harczi csoportok gyűltek egymás ellenében, fegyvereik villogtak a nap rekedt hevében.
A felhők egy völgy fölött siettek összecsapni, a hadseregek is e völgyet választák csatáik helyéül.
A völgyön keresztül keskeny sziklaút vezet, magasan egy dombon magános zárda áll, elhagyott lak, sötét falakkal, körül vad erdőség.
A zárda mellett ágyúk állanak őrt, az erdőben fegyveres vitézek, kiknek ellenében a sziklaúton zászlós seregek látszanak előrevonulni.
Rövid szünet mulva háborgó zúgással örvénylik keresztül a völgyön rettenetes forgószél, mint egy tánczoló oszlop, az égen felhőket, a földön sudaras fákat tépdelve haragjában, míg egy mennyrázkódtató csattanás jelt ad a viharok harczára, s a felhők egymásba omlanak, dulakodva haragos hömpölygő tömegekben, s lángoló kigyókat lövöldözve egymásra; míg a napsugárnak egyes áttörő küllői, mint jeladó zászlók függnek alá a barna fergetegben.
És lenn a földön is csata foly, az ágyúk halált szórva dörögnek, a szakadó zápor vérpatakokkal elegyül itt alant.
Az égen tán felhőszakadás lesz, ide alant egy nép fog összeomlani.
Az ágyúk dörögnek, a csatázó csapatok véres kézzel rohannak egymásra, majd előre, majd hátra hömpölygenek, a zászlók vadul lobognak a zivatarban.
Az ég zivatarát fölülmulja a földön csatázók ordítása.
Egy villám, vagy tán egy tüzes golyó fölgyujtja a zárdát, vad vörös lángot vet az égre és földre, a felhők vérben látszanak úszni odafenn és az emberek arczai ide alant.
Az ágyú dörög, a villám harsog, a szuronyok csengnek, az embervér folyik.
Hol vagy aranyhajú Lóra! hol vagy érczleánya az öreg Áronnak?
Amott a zárda falánál, legelől valamennyi között, ott szórja haláladó tüzét az agg érczleánya. Hangja valamennyié közt legerősebb, tüze legvillogóbb, golyói legtávolabb visznek.
Ott áll az ősz maga, kezében kanóczczal és szól: «ne hagyj el leányom, szép leányom, aranyhajú Lóra, ne hagyj el.»
A székely fiuk is beszélnek hozzá: «Szép menyasszony, érczleány, ha meghalunk, állj helyt értünk!»
A csatakigyó, mintha értené szavaikat, haragos villanással okádja elleneire halálos tüzét, s bömbölve dördül meg minden láng után, mintha átkot is akarna azokra mondani, a kiket megöl.
Balról meredek mélység tátong föl a zárda mellett, melynek oldalát a sugár ágyú őrzi.
A te sírod lesz az, ércz leánya az agg Áronnak. Jön egy ellenséges golyó, s te a meredekről halálra találva hullsz alá, nagyot kondulva a sujtott sziklavölgyben, mint egy harang, mely a toronyból leszakad.
… A halál órája kong!…
… Először én, azután te, azután Székelyország.
– Szép leányom, aranyos hajú Lóra! ordítá az ősz, midőn a golyó kedvencz ágyúját leseperte a meredekről s a következő perczben halva rogyott le a helyen, hol ércz leánya állott; egy golyó jól sziven találta őt is.
Még azután egy óráig harczoltak a székelyek kétségbeesett elszántsággal, nem is foglalta el a csatatért tőlük senki sem. De halva maradt seregük virága, négyszáz ifju székely és az ifju vezér nehéz sebeiben és a vén Áron apó és a csaták bűvös menyasszonya, mind, mind elveszve, meghalva.
Elmult az égen, elmult a földön a harcz zaja. Csendes minden. A holtak alszanak.
Kelj föl éjféli szellő, szedd föl a lombokat, mik le vannak tépve a zivatar kezétől, hintsd be vele a halottakat. Hintsen be a szellő hervadt levelekkel titeket, kik meghalva feküsztök, barna székely fiak, ifju hadvezér, ősz ágyús, ércz menyasszony és elmult dicsőség!
AZ ELESETT NEJE.
I.
A negyvenkettedik zászlóalj s a lengyel vörössipkások egyedül maradtak a csatatéren. A többi elfutott. Csak egy nemzetőri kapitány maradt el futó századjától, letépte kardbojtját, fölvett egy lehajított fegyvert a földről s odaállt a harczolók közé közkatonának.
És hangzott a riadozó dal, a lengyel katonaének: