Csodálatos történetek

Tudom, hogy nem hiszik el azt a történetet, amit most leírok, de szeretném, ha legalább mást meg tudnék menteni attól, hogy hasonló dolog áldozatául essék. A soron következő áldozat talán okul balsorsomon, ha a magam esete teljesen reménytelen is. Különben is, én már valamennyire bele is nyugodtam sorsomba.

Edward George Edennek hívnak. Trenthamban születtem Staffordshire grófságban, ahol az atyám főkertész volt. Három éves voltam, amikor anyámat elvesztettem és ötéves, amikor atyám meghalt. Nagybátyám, George Eden fiává fogadott. Nagybátyám agglegény volt és Birmingham egyik legismertebb ujságírója. Gondos nevelésben részesített és egyre sarkalta ambiciómat, egészen haláláig, ami négy év előtt következett be. Nagybátyám rámhagyta egész vagyonát, ami körülbelül ötszáz font sterlinget tett ki az adósságok kifizetése után. Tizennyolc éves voltam ekkor. Nagybátyám végrendeletében azt tanácsolta, hogy fordítsam örökségemet tanulmányaim befejezésére. Már akkor elhatároztam, hogy orvos leszek és egyrészt nagybátyám postumus bőkezűsége, másrészt jószerencsém egy iskolai versenyen hozzásegített ahhoz, hogy beiratkozhassam a londoni egyetem orvosi fakultására.

Történetem kezdetén az University-street 11/a alatt laktam egy kis padlásszobában, amely bizony csak igen-igen hiányosan volt berendezve és amelynek az ablakain a szél ki-bejárt. Minden szabad időmet ebben a kis szobában töltöttem, mert féltve őriztem garasaimat, hogy tanulmányaim befejeztéig ne fogyjak ki a pénzből.

Egy pár lyukas cipőt vittem éppen a suszterhoz, amikor először találkoztam a kis, sárgaarcú öregúrral, akinek sorsával életem azóta annyira összefonódott. A járda szélén állott és bizonytalanul bámult a házszámra, amikor kiléptem a kapun. Szemei – fáradt, szürke szemek voltak, vörös szemhéjakkal – kétségbeesetten mérték fel az épület magasságát, majd amikor engem megpillantott, egész arckifejezése egyszerre végtelen barátságosra fordult.

– A legjobbkor jött – mondotta. – Elfelejtettem lakása címét. Hogy van Mr. Eden?

Egy kicsikét elcsodálkoztam az idegen barátságos megszólításán, mert még soha életemben nem találkoztam ezzel az emberrel, meg aztán bántott is kissé, hogy éppen egy pár lyukas cipővel a hónom alatt kellett vele találkoznom.

Ő észre is vette, hogy nem nagyon örülök a megszólításnak.

– Persze, most azon töri a fejét, hogy ki az ördög is lehetek én? Biztosítom, hogy barátja vagyok. Én már máskor is láttam, ha ön mindjárt nem is vett engem észre. Hol válthatnánk egymással egy-két nyugodt szót?

Pillanatig haboztam. Padlásszobám reménytelen sívárságával nem akartam megismertetni az idegent.

– Talán az uccán volna a legjobb – válaszoltam. – Sajnos, nem áll módomban…

Kézmozdulatom minden szónál ékesebben fejezte be a mondatot.

– Tényleg ez volna a legjobb… – mondotta bizonytalanul s először felfelé, azután lefelé pillantott az uccán. – Az uccán? Merre menjünk?

Megindultunk a suszter irányába, de én az első sötét uccasarkon észrevétlenül elhajítottam a lyukas cipőt.

– Nézze, – mondotta sétatársam minden átmenet nélkül – amit mondani akarok, időt vesz igénybe. Jöjjön és ebédeljen velem, Mr. Eden. Én már öregember vagyok, nagyon öreg és bizony gyönge hangom nem tud megbirkózni az ucca zajával…

Csontos, ráncos kezét rábeszélőn a vállamra tette.

Még elég fiatal voltam akkor, hogy egy öregúr meghívását elfogadhassam, de azért mégsem mondhatnám, hogy túlságosan megörültem volna ennek a váratlan meghívásnak.

– Azt hiszem jobban… – kezdtem, de társam nem hagyta a mondatot befejezni.

– Nekem viszont így esnék jobban, – vágott a szavamba – és ősz hajammal talán kiérdemeltem, hogy tekintettel legyen rám.

Így aztán beleeegyeztem és vele mentem. Blavitiskihez vitt ebédelni. Nagyon lassan kellett járnom, hogy minduntalan el ne hagyjam. Az étteremben olyan ebédet ettem végig, amilyent még életemben soha és közben ráértem jobban szemügyre venni újdonsült barátomat. Kiborotvált arca puha és ráncos volt, aszott ajkai lazán takarták csak hamis fogsorát, piszkosszürke haja nagyon hosszú volt és ritka. Borzasztóan kicsinek találtam az öregurat, – bár általában a legtöbb ember hozzám képest alacsony – vállai horpadtak voltak és háta görbe. Lehetetlen volt észre nem vennem, hogy mialatt ebédeltünk, nem vette le szemét rólam és pillantása különös irigységgel futott végig alakomon, széles vállaimtól napbarnitotta kezemig, aztán megint fel egészséges fogaimig.

– Nos és most – mondotta, amikor cigarettára gyujtottunk – el kell mondanom, hogy tulajdonképpen mi is hozott minket össze.

– Előre kell bocsájtanom, hogy én már öreg ember vagyok, nagyon öreg ember – egy pillanatra megállott beszédében, azután folytatta: – Bőségesen van pénzem és miután rövidesen távoznom kell ebből a világból, nincsen kire hagynom. Nincsen gyermekem, nincsenek rokonaim…

Rögtön eszembejutott, hogy ezzel a mondókával bizonnyal a bizalmamat akarja elnyerni és szilárdul eltökéltem, hogy résen leszek és nem hagyom ötszáz fontos örökségem szerény maradványait kicsalni. Az öreg tovább mesélte, milyen rossz egyedül élni és milyen gondot okoz neki, hogy mit csináljon vagyonával.

– Gondoltam erre, gondoltam arra: kórházakra, jótékonycélú intézményekre, ösztöndíjakra és könyvtárakra, míg végül is arra az elhatározásra jutottam, – és tekintetét mereven rámszögezte ezeknél a szavaknál – hogy keresek egy fiatal diákot, akit az ambició tüze hevít, amellett jóeszű, szegény ember, testben lélekben egyképp egészséges és azt – egy szónak is száz a vége – örökösömmé teszem: mindenemet nekiadom, amim csak van.

Még egyszer megismételte.

– Mindenemet neki adom, amim csak van, így azután egyszerre megszabadul mindazoktól a gondoktól és bajoktól, amik eddig nyomták a vállát.

Igyekeztem olyan képet vágni a dologhoz, mint akit egyáltalán nem érdekel mindez. Azt hiszem, azért hipokrita megjegyzésem kicsikét átlátszó volt:

– És ezért bizonyosan igénybe akarja venni a segítségemet, hogy megtalálja azt az embert.

Elmosolyodott és cigarettája füstjén keresztül rámpillantott. Én is elnevettem magamat.

– Milyen karrier nyilna meg azelőtt az ember előtt! – mondotta. – Valósággal irigységgel tölt el a gondolat, hogy amit egy életen át keserves nélkülőzésekkel megtakarítottam, egy idegen ember könnyű szívvel költi el…

– De persze, feltételeim vannak és az illetőnek terheket is kell magára vállalnia. Például fel kell vennie a nevemet. Az ember nem kaphat meg mindent úgy, hogy ne adjon érte cserébe semmit. Aztán pontosan be kell számolnia életkörülményeiről. Elsősorban egészségesnek kell lennie. Ismernem kell családfáját, tudnom kell, miben haltak meg szülei és nagyszülei, szóval magánéletének legapróbb részleteivel is tisztába kell jönnöm.

Ez egy kicsit lehütötte lelkesedésemet.

– Igen – csapott le válasza. – Ön! Ön!

Szót se tudtam válaszolni. Képzeletem szárnyakat kapott és velem született szkepticizmusom sem volt képes megbirkózni vadul csapongó fantáziámmal. Csöpp hálát sem éreztem magamban… azt se tudtam, mit mondjak és hogyan mondjam.

– De mért éppen engemet választott? – szólaltam meg végül is.

Haslar professzor beszélt rólam előtte – mesélte az öreg – és a professzor úgy írt le engem, mint az egészséges és józaneszű fiatalember prototipusát és az öreg éppen ilyen emberre akarta hagyni vagyonát.

Ez volt az első találkozásom az öreggel. Nagy titokzatossággal vette körül magát, egyelőre még a nevét sem akarta elárulni és miután néhány jelentéktelen kérdésre válaszoltam, szó nélkül otthagyott a vendéglő kijáratánál.

Megfigyeltem, hogy egész marék aranypénzt vett elő zsebéből, amikor kifizette a számlát.

Szinte különös volt már, hogy mennyire ragaszkodott a testi egészséghez. Megállapodásunk értelmében még aznap nagyösszegű életbiztosítást kötöttem és a következő héten minden időmet lekötötték a biztosítótársaság orvosai, akik csapatostul jöttek szomorú padlásszobámba egészségi állapotomat megvizsgálni. Az öreget azonban még ez sem elégítette ki és ragaszkodott ahhoz, hogy vizsgáltassam felül magam a nagy Henderson doktorral.

Pünkösd előtti pénteken jutott végre végleges elhatározásra az öreg. Késő este volt, – úgy kilencre járt az idő – amikor lehivatott az uccára. Éppen utolsó kisérleteimet végeztem kémiai szigorlatomra, de a hívásnak természetesen azonnal engedelmeskedtem. Az öreg ott állott a kapu előtt, egy fáradt gázlámpa bágyadt világában és arcán az árnyékok furcsa táncot jártak. Talán még görnyedtebbnek tetszett, mint amikor először találkoztunk és arca is azóta egészen beesett. Hangja remegett az izgalomtól.

– Minden a legnagyobb rendben van, Mr. Eden – szólalt meg – minden a legnagyobb rendben van. Ma éjszaka velem vacsorázik és megünnepeljük, hogy utódommá lép elő.

Fuldokló köhögés szakította meg beszédét.

– Látja, nem kell majd sokáig várnia – mondotta zsebkendőjével törölgetve ajkait, míg szabad kezének csontos ujjaival megmarkolta kezemet. – Semmi kétség, nem kell sokáig várnia…

Kocsiba szálltunk és tisztán emlékszem még ma is, milyen ellentétben állott a könnyű, gyors mozgás a gáz, az olaj és a villanylámpák messze magunk mögött maradó fényével, a sétáló emberek tömegével és éppen olyan jól emlékszem a Regent-streeti vendéglőre, ahol dús vacsorát fogyasztottunk el.

Először bántott az elegáns pincér pillantása, amellyel több mint egyszerű ruhámat mustrálgatta és zavartak az olajbogyó magjai, de amikor végre is a pezsgő felmelegítette véremet, önbizalmam visszatért. Az öreg egyre csak magáról beszélt. Már a kocsiban megmondotta a nevét: Egbert Elvesham volt, a nagy filozófus, akinek a nevét már iskolásfiú koromban megtanultam tisztelni. Hihetetlennek tetszett nekem, hogy az az ember, akinek az esze már olyan régóta uralkodott fölöttem, egyszerre mint rokkant öreg úr mutatkozik be, de azt hiszem, minden fiatalember így jár, aki váratlanul világhíresség elé kerül.

A jövőről beszélt és elmondotta, hogy milyen házaknak, írói tulajdonjogoknak és egyéb vagyontárgyak birtokába kerülök rövidesen, mihelyst élete máris csak gyéren csörgedező patakja egészen elszikkad. Sohase képzeltem, hogy a filozófusok ilyen gazdagok.

Az öreg az irigység bizonyos nemével szemlélte, milyen étvággyal eszem a vacsorát és milyen mohón iszom a pezsgőt.

– Milyen életerő él magában! – jegyezte meg, azután egy sóhajjal, mondhatnám a megkönnyebbülés sóhajával hozzátette: – Nem fog sokáig tartani…

– Nos, talán van jövőm – jegyeztem meg a pezsgőtől mámorosan – és most az a kitüntetés is fog érni, hogy az Ön nevét viselhetem. De Ön mögött viszont ragyogó mult áll, olyan mult, amely igazán többet ér az én egész jövőmnél.

Tagadólag rázta a fejét és mosolygott.

– Valóban elcserélné vele a jövőjét?

A pincér megjelenése, karján likőrös üvegekkel telt tálcával, megszakította beszédében.

– Talán nem esik majd nehezére felvenni a nevemet és jól fog esni tetejébe vagyonom birtokába is jutni, de valóban hajlandó volna éveim súlyát is magára venni?

– Az ön tudásával és tapasztalataival mindenesetre – jegyeztem meg udvariasan.

Ismét elmosolyodott:

– Köményt mind a kettőnknek, parancsolta a pincérnek, azzal figyelmét egy kis papirzacskóra fordította, amelyet zsebéből vett elő. Ez a félóra, a vacsora utáni félóra, a legjobb idő apróbb dolgok elintézésére. Itt van valami azokból a felfedezéseimből, amikről nem tud a világ.

Remegő sárga ujjaival felnyitotta a papirzacskót és egy rózsaszín port mutatott nekem.

– Ez – mondotta – nos, ki kell találnia, hogy mi ez? Öntsön akármily keveset is belőle a likőrjébe s azt fogja érezni, hogy a mennyországban van.

Nagy szürke szemét kifürkészhetetlen tekintettel az enyémbe mélyesztette.

Valósággal megdöbbentett, hogy ez a nagyeszű ember likőrök ízének javítására fordítja drága idejét. Mindazonáltal érdeklődést tetettem gyöngéjével szemben, hiszen eléggé részeg voltam ahhoz, hogy ne tudjak többé tisztán gondolkozni.

A por felét az én poharamba öntötte, a másik felét a sajátjába, azután egyszerre egészen váratlanul, különös méltósággal rám emelte poharát. Követtem példáját és koccintottunk.

– A gyors utódlásra – mondotta és ajkai felé emelte a poharat.

– Nem arra – vágtam közbe hirtelen –, nem arra!

Az öreg, kezében a likőrös pohárral, mozdulatlanná dermedt, csak égő szemei meredtek az enyémekbe.

– A hosszú életre – mondottam én.

Pillanatig habozott.

– Nos, a hosszú életre – válaszolta és fölkacagott.

Nevetése olyan volt, mintha egy kutya ugatta volna el magát hirtelen és egymás szemébe nézve kiittuk a kis poharak tartalmát. Pillantását percre se vette le arcomról és amint kiürítettem poharam tartalmát, különös izgalom futott végig rajtam. Az első korty agyamat vad táncra perdítette és koponyámban valósággal fizikai nyugtalanságot éreztem. Azt se tudom, milyen ize volt az italnak, csak szürke szemeinek perzselő tekintete maradt meg tisztán emlékezetemben.

Mintha egy örökkévalóságba telt volna, míg kiittam a kis pohár tartalmát és közben egyre vadabbul és vadabbul rajzottak agyamban a gondolatok. Félig elfelejtett dolgok, különös, bizonytalan emlékek képei tüntek föl minduntalan tudatom küszöbén, hogy a következő pillanatban ismét örökre eltünjenek.

Végre is az öreg törte meg a csendet. Hirtelen lecsapta poharát:

– Nos? – kérdezte.

– Fenséges – válaszoltam, jóllehet nem is éreztem az ital ízét.

Fejem szédült. Leültem. Agyamban vad káosz gomolygott. Lassan-lassan azonban mégis kitisztult szemeim előtt és a tárgyakat nagyon élesen láttam, de egészen apróknak tüntek fel, mintha csak valami kicsinyítő tükörbe pillantottam volna.

Az öreg modora hirtelen egészen megváltozott. Ideges sietség vett rajta erőt. Elővette óráját és félrehúzta arcát, amint rám pillantott.

– Tizenegy óra hét perc! És tizenegy óra huszonötkor indul a vonatom! Azonnal indulnunk kell.

A számlát kérte és nagynehezen belebujt kabátjába. A következő percben már búcsúztam is tőle, kocsija ajtajában.

Még mindig nem tudtam megszabadulni attól, hogy a tárgyakat éles apróságban lássam és – hogyan is fejezzem ki magamat? – nemcsak így láttam, hanem úgy is éreztem, mintha egy megfordított gukkeren néznék keresztül.

– Az az ital… – mondotta búcsúzásközben az öreg úr, végigsimítva kezével homlokán. – Nem lett volna szabad beadnom. Holnap reggel fájni fog a feje tőle. Várjon csak. Itt van – azzal a kezembe nyomott egy kis lapos valamit, ami mintha aszpirin lett volna –, vegye be ezt egy pohár vízben, amikor lefekszik. De vigyázzon, ne vegye be előbb, csak amikor lefekszik. Ettől ki fog tisztulni a feje. Ez minden. Fogjunk még egyszer kezet… Futurus!

Megráztam csontos ujjait.

– Isten vele – mondotta és szemei furcsa pillantásából arra következtettem, hogy ő is egy kicsit az imént fogyasztott különös folyadék hatása alatt áll.

Hirtelen még valami juthatott az eszébe, mert váratlanul belső zsebébe nyúlt és kivett egy másik csomagot is. A papírosba csavart henger egészen olyan volt, mint egy borotvaszappan.

– Itt van – mondotta –, majdnem elfelejtettem. Ne nyissa ki addig, amíg holnap nem találkozunk, de tegye el már most.

A tekercs olyan nehéz volt, hogy majd elejtettem.

– Rendben van – kiáltottam utána, mert közben a kocsi már elindult és már csak az ablakon keresztül láttam az öreg tovatünő arcát. Csak most vettem jobban szemügyre a kis csomagot, amit a kezembe nyomott. Két végén és szélein vörös pecsétek zárták le szinte hermetikusan.

– Ha ez nem pénz – gondoltam magamban –, akkor platina vagy ólom.

Gondosan belső zsebembe tettem a hengert, azután még mindig zúgó aggyal hazafelé indultam. Élénken emlékszem utam minden apró mozzanatára, olyan különös volt. Annyira még mindig magamnál voltam, hogy észrevegyem különös állapotomat és azon törtem a fejemet, vajjon ópium volt-e a különös por, amit az öreg a poharamba szórt.

Nehéz leírni különös állapotomat és talán még úgy fejezem ki magamat a legjobban, ha azt mondom, hogy mintegy lelki megkétszereződést éreztem. Hogyan is fejezzem ki magamat? Talán olyan volt, mint amikor a jó színész nyugodtan rádnéz, azután elfintorítja az arcát és íme, egy egészen más személy áll előtted.

Egyszerre egészen megzavart, hogy fantasztikus emlékek ébredtek agyamban.

Harminc év előtt – futott át agyamon – ezen a helyen vesztem össze a bátyámmal. A járókelők legnagyobb megrőkönyödésére persze harsány nevetésre fakadtam, hiszen harminc év előtt még nem is éltem, aztán meg nem is volt soha bátyám. Az ital tényleg valami folyékony szamárság lehetett, mert sehogyan sem tudtam elvesztett bátyám emlékétől szabadulni.

Utam további folyamán az őrültség megint más formákat öltött. Elkezdtem eltünt boltok emlékét felidézni agyamban és összehasonlítottam az ucca mai képét azzal, amilyen régen volt. A zavaros gondolkodás egyáltalán nem szokatlan valami, ha valaki annyit ivott, mint én, de nem tudtam sehogyan sem megmagyarázni azokat a fantasztikus emlékeket, amelyek valósággal belopakodtak agyamba és még kevésbé tudtam megmagyarázni, hogy az emlékek egy másik csoportja viszont teljesen eltünt. Megálltam egy tudományos szaküzlet előtt és agyam minden erejének megfeszítésével törtem a fejemet azon, hogy mi közöm is van hozzá.

– Persze – jöttem rá a végén – holnap reggelre három békát igért nekem. Érthetetlen, hogy szinte megfeledkeztem róla.

Egészen más úton mentem haza, mint amelyen rendesen szoktam járni és amikor végül is megérkeztem az University-streetre, nem jutott eszembe a tulajdon házszámom. Csak hosszas gondolkodás után jöttem rá, hogy a 11/a alatt lakom, de még akkor is úgy rémlett, mintha a számot egy rég elfelejtett ember említette volna előttem. Megpróbáltam ismét felidézni a vacsora emlékét, de ha megöltek volna, sem tudtam visszaemlékezni vendéglátó házigazdám arcára. Csak bizonytalan körvonalait láttam magam előtt, mint ahogy az ember önmagát látja az ablakban, amint kinéz rajta. Helyette viszont csodálatosképpen tisztán és világosan láttam magam előtt saját külsőm képét, amint ott ülök az asztalnál, kipirult arccal, ragyogó szemmel.

– Be kell vennem ezt a másik port – határoztam el magam – ez már kezd kibírhatatlan lenni.

A hall ellenkező oldalán kerestem a gyertyát és fogalmam sem volt róla, hogy a szobám hányadik emeleten fekszik.

– Semmi kétség – gondoltam –, be vagyok rúgva… – és azzal, mintha csak be akartam volna bizonyítani szavaim igazságát, elestem a lépcsőházban.

Az első pillanatban szobám egészen idegennek tünt fel. „Milyen nyomorúságos“, gondoltam és körülnéztem. Csak nagynehezen tudtam leküzdeni ezt az érzésemet és csak lassan szoktam hozzá környezetemhez. Íme, a falon ott lógott az öreg tükör, sarkában apró fényképeimmel és hétköznapi ruhám ott feküdt az ágyon kiteregetve.

És mégis, az egész dolog mintha mégsem lett volna valóság. Agyamban minduntalan az az ostoba gondolat bukkant fel, hogy vasúti kupéban ülök és az ablakon át egy ismeretlen állomás perronjára bámulok. Megkapaszkodtam az ágy szélébe és úgy igyekeztem megnyugtatni magamat.

– Bizonyosan a clairevoyance egy különös esetével állok szemben… Nos, nem baj, majd holnap leírom megfigyeléseimet.

A hengeralakú csomagot letettem az öltözőasztalra és lassan vetköződni kezdtem. Még mindig úgy éreztem, mintha mostani érzéseim képén egy más, idegen kép ütközne minduntalan keresztül.

– A csodába is – kiáltottam fel –, az érzékeim játszanak velem, vagy valóban két helyen volnék egyidőben?

Félig levetkőzve feloldottam a kapott szert egy pohár vízben és egyhajtásra kiittam. Még mielőtt az ágyba kerültem volna, agyam egészen kitisztult. Alig hajtottam a párnára a fejemet, már el is aludtam.

Hirtelen ébredtem fel álmomból, amelyben egymást kergették a rémesnél-rémesebb fenevadak. A hátamon feküdtem. Különös ízt éreztem a szájamban, minden porcikám fájt és egész testemben fáradtnak éreztem magamat. Mozdulatlanul fekve maradtam továbbra is, abban a reményben, hogy a különös érzés elmúlik és hogy megint sikerül egy kicsit elaludnom. De ehelyett közérzésem csak rosszabbodott. Eleinte sehogyan sem tudtam rájönni, hogy mi a baj. A szobában még mindig majdnem egészen sötét volt és a bútorok nagy fekete foltoknak látszottak.

Először az ötlött agyamba, hogy valaki talán bejött a szobámba, hogy ellopja szépen becsomagolt pénztekercsemet, de hiába feküdtem lehunyt szemmel, alvást tetetve, továbbra is ágyamban: senki sem mozdult és lassan-lassan rájöttem, hogy csak képzelődés volt az egész. Mindazonáltal továbbra is úgy éreztem, hogy valami nincs rendben. Erőt véve gyengeségemen, fölültem ágyamban és körülnéztem a sötétben. Még így se tudtam rájönni, hogy mi a baj. Végigjártattam pillantásomat a bizonytalan árnyakon, amelyek függönyöket, könyvszekrényt, asztalt és székeket jelentettek és csak ekkor kezdtem rájönni, hogy a bútorok körvonalaiban van valami idegenszerű. Megfordították volna az ágyamat? A könyvszekrénynek ott lent kellene állania és helyette valami világos tárgyra esett a pillantásom, ami egyáltalán nem látszott könyvszekrénynek és nem lehetett a székre dobott ingem sem.

Erőt véve gyermekes rémületemen, felhajtottam paplanomat és kidugtam lábamat az ágyból. Ahelyett, hogy földet értem volna, a lábam jóformán még a matrac szélét sem érte el. Végre is az ágy szélére ültem. Az ágy fejénél ott kellett volna állnia a gyertyának a törött széken. Kinyujtottam utána a karomat és – a semmibe markoltam. A sötétben tapogatózni kezdtem és kezem beleütközött valami nehéz, puha, vastag dologba, amely suhogó hangot adott az érintésre. Megragadtam a különös valamit és kiderült róla, hogy függöny, amely az egész ágyat körülveszi.

Erre már egészen felébredtem és kezdtem rájönni, hogy idegen szobában vagyok. Sehogyan sem értettem a dolgot. Igyekeztem végiggondolni az elmult éjszaka eseményeit és most különösképpen egyszerre élénken élt emlékezetemben: a vacsora, a két kis csomag átvétele, tünődésem, vajjon részeg vagyok-e, végül lassú vetköződésem és a párna hideg érintése.

Egyszerre kételkedni kezdtem, vajjon tegnap éjjel történt-e mindez, vagy tegnapelőtt? Annyi bizonyos, hogy a szoba vadidegen volt és el nem tudtam képzelni, hogy kerültem oda. A halványszürke körvonalak kezdtek élesebbé válni és lassacskán kivettem, hogy egy tőlem jobbra lévő ablakon szüremlik be valami halavány világosság. Felkeltem és reszkető kezeimmel tapogatózva, botorkálva megindultam. Legnagyobb meglepetésemre nagyon gyöngének éreztem magam és járásom is bizonytalan volt. Az ablak felé indultam és közben nekimentem egy széknek. Nagynehezen végre elértem az ablakot, de hiába keresgéltem a széles üvegtáblák két oldalán a függönyzsinór után, sehol sem találtam. Véletlenül meghúztam egy kis bojtot, erre egy rúgó pillanat alatt felrántotta a függönyt.

Teljesen idegen kép tárult elém. Az éjszaka elmulóban volt és szürke, nehéz esőfellegek mögött a hajnal derengett. Az égbolt legszélén, a szürke felhők alján, vékonyka vérvörös fénysugár bujt elő. Az ucca képe annyira ismeretlen volt előttem, hogy először azt hittem, még mindig álmodom. Az öltözőasztalka felé tapogatóztam és nagynehezen rátaláltam. Valami fényezett fából készülhetett és nagyszerűen volt fölszerelve: számtalan csiszolt kristályüveg állott rajta és egy hajkefe. Valami különös kis tárgy is állott egy csészében az asztalkán. Olyan alakja volt, mint valami apró patkónak és sima kemény kiemelkedések voltak rajta.

Sehol sem tudtam gyufát és gyertyát találni.

Szemeimet ismét végigjártattam a szobán. Most, hogy a függöny nem akadályozta többé a hajnal halvány derengő sugarainak belopakodását, lassanként ki tudtam venni a bútorok formáit. A legfeltünőbb tárgy az óriási, függönyös ágy volt és a lábánál álló hatalmas, fehér kandalló úgy csillogott, mintha márványból lett volna.

Az öltözőasztalkának támaszkodtam, behunytam a szemeimet, aztán megint kinyitottam és gondolkodni próbáltam. Az egész dolog túlságosan valószerű volt arra, hogy álmodhattam volna. Azt kezdtem hinni, hogy emlékezetemben még mindig valami hiátus maradt hátra az előző esti különös ital következményeképpen, majd arra gondoltam, hogy talán valamiképpen hozzájutottam örökségemhez és mindent elfelejtettem, ami odáig történt.

Azt reméltem, ha egy kicsit várok, a helyzet még jobban tisztázódik. Az öreg Elvesham társaságában töltött estém minden apró részlete azonban különösen élénken élt emlékezetemben. A pezsgő, a figyelmes pincérek, a különös por és a likőrök: esküdni mertem volna, hogy mindez alig néhány óra előtt történt.

És ekkor valami olyan mindennapi és mégis olyan rettenetes dolog történt velem, hogy még most is végig szalad a hideg a hátamon, amint rágondolok.

Magamban beszélni kezdtem.

– Hogy az ördögbe kerültem ide? – kérdeztem önmagamtól.

… És a hang nem volt az én hangom.

Nem az én hangom volt, hanem egy egészen vékony, egészen másképpen beszélő hang, amelynek még a rezonanciája sem emlékeztet az enyémre. Hogy megnyugtassam magamat, egyik kezemmel végigsimitottam a másikat és petyhüdt, öreg bőrt tapintottak az ujjaim…

– Semmi kétség – szólaltam meg azon a rettenetes hangon, amely valahogyan befészkelte magát torkomba. – Mindez csak álom!

Olyan gyorsan, mint hogyha önkénytelenül tenném, ujjaimmal a számba nyúltam. A fogaimnak csak hült helyét találtam. Ujjaim két sor egyenletesen síma ínyen futottak végig. Szinte rosszul lettem kétségbeesésemben és undoromban.

Vad vágy vett rajtam erőt, hogy lássam önmagamat és a maga teljes borzalmasságában bontakozzék ki előttem az a kísérteties változás, amelyen keresztülmentem. A kandallóhoz botorkáltam és gyufa után tapogatóztam. Amint ott álltam, ugató köhögés tört fel a torkomból és görcsösen meg kellett kapaszkodnom. Sehol sem találtam gyufát és egyszerre éreztem, hogy a tagjaim fáznak. Prüszkölve és köhögve, sőt egy kicsit hörögve is, nagynehezen visszavánszorogtam az ágyba.

– Egészen biztos, hogy csak álmodom – suttogtam magamban. – Az egész csak álom.

A paplant a füleimre húztam és reszkető kezemet valósággal beástam a párnák közé és eltökéltem, hogy mindenáron aludni próbálok. Természetesen az egész dolog csak álom lehetett. Reggelre az álom eltűnik és én ismét fiatalon, erőm teljében fogok felébredni. Behunytam a szememet, szabályosan lélekzettem és miután még így sem sikerült elaludnom, lassan számolni kezdtem.

Szemeimet tárganyitva feküdtem az ágyban és csontos ujjaimmal ínyemet tapogattam. Egyszerre, hirtelen, minden átmenet nélkül vén emberré öregedtem. Valami megmagyarázhatatlan módon keresztülestem egész életemen és megöregedtem. Valahogy ellopták tőlem életem javát, a szerelmet, a harcot, a küzdelmet, az erőt és a reményt. Befúrtam fejemet a párnákba és igyekeztem bebeszélni magamnak, hogy ilyen hallucináció lehetséges.

A hajnal észrevehetetlenül, lassan-lassan úrrá lett az éjszaka fölött.

De amire vágytam, nem következett be. Sehogyan sem tudtam elaludni és egyre jobban megerősödött bennem a gondolat, hogy a különös változáson nem lehet segíteni…

Végül is kétségbeesetten, letéve a reményről, hogy ismét elaludjam, felültem az ágyban és körülnéztem. Rideg félhomány ömlött el a tárgyakon és most már tisztán ki tudtam mindent venni a szobában. A szoba tágas volt és igen jó volt bútorozva, jobban, mint bármely szoba, amelyben idáig életemben aludtam. Egy kis fülkében háromlábú emelvényen gyertya és gyufa állott. Felhajtottam a paplant és a hajnali hidegtől egész testemben reszketve, kibujtam az ágyból és meggyujtottam a gyertyát. Azután rettenetesen fázva, úgyhogy a koppantó csörögve táncolt a gyertyatartó talpán, a tükörhöz botorkáltam és Elvesham arcát láttam benne visszatükröződni.

Semmivel sem tette kevésbé borzalmassá a látványt az, hogy már régen ettől féltem. Elvesham mindig nagyon gyöngének és nyomorultnak tünt fel előttem, de most, amikor csak lenge flanell pizsamába öltözve állott előttem a képe és sovány, ráncos nyakát – amely most már az én nyakam volt – láttam magam előtt, le sem tudom írni, milyen borzalmasnak tünt fel előttem a látvány. A beesett orcák, a kusza, ritka, piszkosszürke haj, a tompafényű fáradt szemek, a remegő, vértelen ajkak, amelyek mögül az a borzalmas fekete íny bukkant elő, rettenetesen hatottak rám. Akinek a teste és a lelke nem vált ketté, mint az enyém, el sem tudja képzelni, mit jelentett fiatal lelkemnek ez az öreg testbe börtönzése. Fiatalon, az ifjúság minden vágyával és energiájával egy ilyen emberi roncsba bezárva lenni!

De eltérek történetem tárgyától. Jóideig megnémulva, borzadva szemléltem a változást, amelyen keresztülmentem és fényes nappal volt már, amikor annyira összeszedtem végre magamat, hogy képes voltam gondolkodni. Valami megmagyarázhatatlan módon egészen megváltoztam, bár hogy ez hogyan történt, a mágia segítsége nélkül, sehogyan sem tudtam megmagyarázni. Amint így gondolkoztam, Elvesham pokoli zsenialitása egyre tisztábban állott előttem. Világossá vált, hogy amint én az ő helyében találtam magamat, úgy neki éppen úgy az én testemnek, az én erőmnek és az én jövőmnek a birtokában kell lennie.

De hogyan bizonyítsam be? Amint tovább gondolkoztam az egész dolog olyan hihetetlennek tünt fel még saját magam előtt is, hogy agyam szinte tótágast állt tőle és meg kellett csípnem magamat, végig kellett, tapogatnom fogtalan ínyemet, a tükörbe kellett néznem és végig kellett simítanom csontos, öreg kezeimmel egész testemet, míg végre valahogyan annyira le tudtam magamat csillapítani, hogy szembe mertem ismét nézni a tényekkel.

Hát az egész élet csak hallucináció? Én valóban Elvesham lettem és Elvesham én? Edenről csak álmodtam az éjszaka? Egyáltalán létezett valaha ilyen nevű ember? De ha én vagyok Elvesham, úgy vissza kell emlékeznem arra, hol jártam előző reggel, milyen városban lakom és mi történt, mielőtt álmodni kezdtem volna! Vadul küzködtem gomolygó gondolataimmal. Felidéztem emlékeimnek különös kettősségét, amit tegnap éjjel tapasztaltam. De most már tiszta volt az agyam.

Más emlékeket, mint Eden emlékeit, nem tudtam felidézni.

– Ez az őrületbe visz! – kiáltottam fel sipító hangon.

Nagynehezen talpraálltam, fáradt, nehéz léptekkel a mosdóhoz mentem és szürke, öreg fejemet a hideg vízbe dugtam. Semmit sem használt. Minden kétségen felül állt, hogy én valóban Eden vagyok és nem Elvesham De Eden Elvesham testében! Bármily más korban éltem volna, talán megnyugodtam volna abban, hogy elvarázsoltak, de manapság már nem igen történnek csodák, így bizonyosan valami pszichológiai trükknek estem áldozatául. Amit egy kémiai szer és a hipnózis előidézhet, azt egy másik kémiai szer és egy másik hipnózis minden bizonnyal vissza tudja csinálni. Más ember is elvesztette már emlékezőképességét. De felcserélni a memóriákat, ahogyan az ember két esernyőt elcserél!

Felkacagtam! Istenem, nevetésem minden volt, csak nem a fiatalság egészséges kacaja, hanem szenilis, szomorú kuncogás. Szinte magam előtt láttam az öreg Elveshamot, amint gúnyos kárörömmel nevet kétségbeesésem fölött és nálam egészen szokatlan vad düh öntött el. Gyorsan kapkodtam a ruhadarabokat, amelyeket ott láttam magam körül a földön és csak akkor jöttem rá, hogy estélyi ruhát húztam, amikor már teljesen fel voltam öltözve. Kinyitottam a szekrényt s nagynehezen sikerült is hétköznapibb ruhadarabokat találnom. Ráncos, bő öreg nadrágot húztam magamra és egy ódivatú, tarka slafrokot. Tiszteletet parancsoló kis selyemsapkát tettem tiszteletet parancsoló fejemre és a kimerüléstől köhögve, kibotorkáltam a szobából.

Talán háromnegyed hat lehetett ekkor és a függönyök gondosan le voltak húzva a hallban és az egész ház néma csendben aludt. Szobám ajtajából széles, gyönyörű szőnyegekkel borított lépcső vezetett le a hall sötét mélyébe és a nyitott ajtón át egy íróasztalt, könyvszekrényt, egy kényelmes karosszék hátát és gyönyörűbbnél gyönyörűbben kötött könyvek hosszú sorát láttam.

– A dolgozószobám – mormoltam magamban és beléptem ajtaján.

Hangom hallatára hirtelen eszembe jutott valami, visszamentem a hálószobába és beraktam számba a hamis fogakat. Azonnal a helyükre ugrottak, mintha évek óta mást se csináltam volna, mint hamis fogakat raktam volna szájamba.

– Így már jobb – gondoltam és visszatértem a dolgozószobába.

Az íróasztal fiókjai be voltak zárva és a redőnyt sem tudtam felnyitni. Sehol sem találtam a kulcsokat és hiába nyúltam a nadrágzsebembe, ott sem akadtam nyomukra. Ismét kénytelen voltam bemenni a hálószobába, de hiába forgattam ki frakkom zsebeit, azután pedig egymásután minden kezembe kerülő többi ruhadarabét is, nem tudtam megtalálni őket. Lázas izgalommal kutattam a kulcsok után és a szoba csakhamar olyan képet mutatott, mintha betörők jártak volna benne. De nemcsak, hogy a kulcsokat nem találtam, de egyetlen fillért vagy egy darabka papírt sem, kivéve az előző esti vacsora számláját.

Különös gyöngeség vett rajtam erőt. Leültem és értelmetlenül bámultam a szerteszórt, heverő, kifordított zsebű ruhadarabokra. Első dühöm már lecsillapodott. Percről percre tisztában állott előttem ellenségemnek hallatlan zsenialitása, amellyel tervét kiagyalta és egyre világosabban láttam helyzetem teljes reménytelenségét. Nagy erőfeszítéssel feltápászkodtam és megint átsiettem a dolgozószobába. A hallban egy szobalány éppen akkor húzta fel a függönyöket. Azt hiszem, megijedt arckifejezésemtől. Magam mögött behúztam a dolgozószoba ajtaját és a piszkavassal nekimentem az íróasztal fedelének.

Az íróasztal tetejét sikerült felfeszítenem, a leveleket kidobáltam a rekeszekből és szerteszórtam a szobában Esztelen, szenilis dühömben feldöntöttem a tintatartót, kiszórtam a tollakat és összetéptem minden írást, ami a kezem ügyébe került, sőt mi több, a kandallón álló gyönyörű nagy vázát is eltörtem – még ma sem tudom, hogyan. Nem találtam egyetlen csekk-könyvet sem, nem találtam pénzt, sem semmiféle útbaigazítást arra, hogy hogyan szerezhetném vissza régi alakomat. Vadul rángattam a fiókokat, amikor a komornyik két szobalánnyal belépett a szobába.

Ez átváltozásomnak egyszerű története. Senki sem hiszi el nekem, hogy mindez valóban így történt. Úgy bánnak velem, mint aki megbolondult és ebben a pillanatban is felügyelet alatt állok. Pedig igazán nem vagyok őrült, eszem a helyén van és ennek bizonyságául írtam le ezt a történetet a legapróbb részletességgel. Az olvasóhoz fellebbezek, vajjon van-e nyoma az őrültségnek történetem elbeszélésében?

Fiatal ember vagyok vén ember testébe zárva. De a kétségtelen tényeknek senki se akar hitelt adni. Természetesen mindenki őrültnek gondol, aki nem akarja elhinni a történetet és persze én nem tudom titkáraim neveit, nem ismerem a doktorokat, akik megvizsgálnak, fogalmam sincs szolgaszemélyzetem és szomszédaim körülményeiről, de még azt sem tudom, milyen városban élek. Persze eltévedek a tulajdon házamban és minduntalan a legkülönbözőbb kellemetlenségek érnek. A legfurcsább kérdéseket teszem fel és hol sirok, hol dühöngök tehetetlen kétségbeesésemben. Nincsen pénzem és nincsen még csak egy csekk-könyvem sem. A bank nem akarja elfogadni aláírásomat, mert azt hiszem, testi gyöngeségem dacára is a kézírásom még mindig Edené. Környezetem nem engedi meg, hogy személyesen menjek a bankba és azt hiszem, ebben a városban, ahol élek, nincs is bank és valahol Londonban van a folyószámlám. Úgylátszik, Elvesham titokban tartotta személyzete és környezete előtt is ügyvédje nevét.

Elvesham buzgón tanulmányozta az orvostudományt így minden kijelentésem, amellyel meg akarom világítani a különös esetet, egyszerűen megerősíti környezetemnek azt a feltevését, hogy őrültségem annak a következménye, hogy túlságosan sokat foglalkoztam pszichológiával. Két nap előtt még ereje teljében álló fiatalember voltam, aki előtt nyitva állt az élet és most dühöngő, borzashajú, vén ember vagyok, aki kétségbeesetten bolyong egy gyönyörűen berendezett palotában, akinek mindenki kitér az útjából és akire mindenki vigyáz. És Londonban Elvesham most újra kezdi az életet egy fiatal testben, mindazzal a felhalmozott tudással és tapasztalattal, amelyet az én öreg testemben szerzett.

Elvesham ellopta az életemet!

Még most sem vagyok teljesen tisztában vele, hogy tulajdonképpen mi is történt. Az íróasztalban kötetnyi kéziratcsomót találtam és a följegyzések az emlékezet pszichológiájának problémájával foglalkoznak, de a jegyzeteket nem tudom elolvasni, olyan titokzatos írásjeleket, egyenleteket és szimbolikus kifejezéseket használt az öreg. Egyhelyütt az áll, hogy Elvesham a matematika filozófiájával is foglalkozott. Azt hiszem, Elvesham egész emlékezetét öreg, fáradt fejéből az én fiatal agyamba helyezte át, viszont az én emlékezetemet az ő pusztuló szervezetébe helyezte cserébe, szóval, száz szónak is egy a vége: testet cseréltünk. De hogy az ilyen csere hogyan lehetséges – meghaladja gondolkodásom határait. Világéletemben mindig materialista voltam, de itt, íme világosan áll előttünk, hogy az ember függetlenítheti magát az anyagtól.

Még egy utolsó, kétségbeesett kísérletre szántam el magamat, de előbb megírom történetemet. Ma reggel egy kés segítségével, amit a reggeliző asztalról loptam el, sikerült az íróasztal egyik nagyon is szembetünő titkos fiókját felpattantanom. Nem találtam benne semmi mást, csak egy kis zöld üveget, valami fehér porral. Az üveg nyakán cédula hirdette:

„Szabadulás.“

Lehet – sőt nagyon is valószínű –, hogy ez méreg. Meg tudom érteni Elveshamot, hogy mérget helyezett a kezemügyébe és bizonyos vagyok benne, hogy titkos intenciója az volt, hogy így szabaduljon meg az egyetlen élő tanutól, aki ellene vallhat.

Elvesham megfejtette a halhatatlanság titkát. Eltekintve a véletlentől, testemben fog élni mindaddig, amíg az én testem is meg nem öregszik, azután félredobva elkopott testemet, valami más fiatal és erős áldozatot keres ki magának. Ha meggondolom szívtelen kegyetlenségét, valósággal rettegés fog rajtam erőt… Vajjon hány testből vándorolt már át lelke más fiatal testbe?…

Nagyon kifáraszt az írás. A por nagyszerűen oldódik vízben és az íze sem kellemetlen.

*

Ezzel végződik a történet, amelyet Mr. Elvesham íróasztalán találtak. Holtteste ott feküdt a karosszék és az íróasztal között. A történet ceruzával volt írva és a ceruzát nagyon bizonytalan kéz vezette. Az írás egyáltalán nem hasonlított a nagy tudós éles, tiszta betűvetéséhez.

Két rendkívüli tény megállapítása marad még hátra. Eden és Elvesham között kétségkívül volt valami kapcsolat, amennyiben Elvesham egész vagyonát a fiatalemberre hagyta. De Eden mégsem örökölt semmit. Amikor Elvesham elkövette öngyilkosságát, Eden csodálatos képpen már halott volt.

Huszonnégy órával előbb elgázolta egy automobil, amint a pályaudvar előtti téren át akart szaladni. Így aztán az egyetlen élőlény is örökre elhallgatott, aki világot vethetett volna erre a fantasztikus történetre.