A bűvészbolt
Messziről sokszor láttam a bűvészboltot, egyszer-kétszer el is mentem előtte és láttam a kirakatban az apró kis bűvös labdákat, a csodálatos kúpokat, a bűvös tyúkokat, a hasbeszélő bábukat, a kártyapaklit, amely egészen kifogástalannak látszott és a többi hasonló csodálatos dolgot, de soha eszembe sem jutott, hogy bemenjek, amíg egy szép napon, úgyszólyán minden előzetes figyelmeztetés nélkül, Gip ujjaimnál fogva a kirakathoz húzott és úgy viselkedett, hogy nem volt mit tennem, be kellett vinnem a bűvészüzletbe. Nem is tudtam, hogy a bolt olyan közel van, dehát ott állott előttem, bármennyire csodálkoztam is rajta és Gip apró kis ujja mereven mutatott a kirakatban sorakozó ezernyi, a gyermekszemnek annyira kedves dolog felé.
– Ha gazdag lennék – mondta Gip az Eltünő Tojásra mutatva –, azt mindjárt megvenném és azt is… – „A Síró Baba“ volt, – meg azt – igen rejtélyes valami lehetett, mert felirata azt hirdette, „Vegyél Egyet és Ejtsd Bámulatba Vele Barátaidat“.
– Minden eltűnik – folytatta Gip – azok alatt a bűvös kúpok alatt. Tudom, mert olvastam egy könyvben. És az, papa, az Eltünő Fillér, csak úgy tették oda, hogy ne lehessen látni, hogyan csinálják.
Gip, a drága fiú, édesanyja természetét örökölte, így nem indítványozta, hogy menjünk be az üzletbe és egyáltalán semmi más módon sem igyekezett erre rávenni, csak éppen teljesen öntudatlanul ujjamnál fogva az ajtó felé ráncigált és szemmelláthatólag nagy érdeklődést mutatott.
– Az… – mondotta és A Bűvös Palackra mutatott.
– Ha a tied volna? – kérdeztem és erre a sokat igérő kérdésre Gip arca egyszerre felderült.
– Megmutathatnám Jessienek – válaszolta, most is rögtön játszópajtására gondolva.
– Száz nap sincsen már a születésnapodig, Gibbles – szóltam és kezem már a kilincsen volt.
Gip nem is válaszolt, de szorítása még erősebbé vált ujjamon és így léptünk be a boltba.
Nem mindennapi üzlet volt. Bűvészbolt volt, a legcsodálatosabb dolgokkal zsúfolásig megrakva és Gip egészen az én vállaimra hárította a beszéd terhét.
Egészen szűk kis bolt volt, nem is volt valami nagyon kivilágítva és az ajtón másodszor is siránkozva megszólalt a csengő, amikor becsuktam magam mögött. Vagy egy percig magunk voltunk, a boltban és volt alkalmunk körülnézni. Az üvegszekrényben, amely a pult alsó részét foglalta el, papírmasé-tigris csóválta a fejét, egy komolyképű, nagyon barátságos tigris, mellette számtalan kristálygömb hevert, egy kínai sárga, hosszúujjú keze bűvös kártyákat tartott, a legkülönbözőbb nagyságú, csodálatos színű halmedencék sorakoztak orgonasípszerűen egymás mellé és egy szemtelen bűvészkalap szemérmetlenül mutogatta titkos rúgóit. A falak mentén görbe tükrök állottak, amelyek hol végtelen hosszúnak mutattak, hol megdagasztották a fejünket és eltüntették lábainkat és azt hiszem, mialatt ezen mulattunk, jött elő a boltos.
Annyi bizonyos, hogy egyszerre ott állott a pult mögött. Különös, komoly fekete ember volt és egyik füle nagyobb volt, mint a másik, az álla pedig egészen olyannak tünt föl előttem, mint a cipő orra.
– Miben lehetek szolgálatukra? – kérdezte, hosszú bűvészujjaival az üvegszekrényekre mutatva és így jöttünk rá hirtelen, hogy ott áll előttünk.
– Fiamnak szeretnék néhány egyszerű bűvészjátékot vásárolni – jelentettem ki. – Van valami mulatságos dolguk?
– Hm! – azzal a boltos elkezdte a fejét vakarni, mintha gondolkodnék. A következő pillanatban tisztán láttuk mind a ketten, hogy a fejéből egy üveggolyót húz elő.
– Valami ilyesmit? – kérdezte és átnyujtotta Gipnek a golyót.
A dolog egészen váratlanul ért. Előadásokon ezerszer és ezerszer láttam ezt a trükköt, hiszen a bűvészek egyik legkedveltebb mutatványa ez, de itt igazán nem voltam rá elkészülve.
– Nagyon jó! – mondtam nevetve.
– Ugyebár? – válaszolta a boltos.
Gip menten utánakapott apró ujjacskáival, de csak a boltos üres tenyerét markolta meg.
– Már a zsebedben is van – világosította föl a tulajdonos és valóban ott is volt!
– Mibe kerül ez? – kérdeztem.
– Üveggolyókért nem számítunk semmit – válaszolta a kereskedő udvariasan. – Mi magunk is ingyen jutunk hozzájuk – jelentette ki és mialatt beszélt, a könyökéből húzott elő egy újabbat.
Egy harmadikat a füléből rázott ki és a pult tetejére tette társai mellé. Gip egészen megzavarodva pislogatott a kezében lévő üveggolyóra, azután kérdő pillantást vetett a pulton heverő másik két golyóra, végül pedig nagy várakozással a boltosra függesztette szemeit.
– Azt a kettőt is elteheted – nyugtatta meg a boltos – és ha nincs kifogásod ellene, egyet a számból is. Így la!
Gip egy pillanatig némán tanácsot kért tőlem, majd méltóságteljes komolysággal zsebredugta a négy golyót, majd megnyugvást találva ujjaim szorításában, felkészült a következő eseményre.
– Ez a tréfás módja, hogy az ember apróságokhoz jusson – jegyezte meg a boltos közömbösen és én erőltetetten felkacagtam, bizonyságot tenni, hogy értem a tréfát.
– Ahelyett, hogy nagyban vásárolná, – válaszoltam, – hiszen így persze sokkal olcsóbb is.
– Bizonyos értelemben tényleg olcsóbb – válaszolta a boltos. – Bár a végén megfizetünk mindenért, ha nem is olyan drágán, mint ahogy az emberek képzelik… A nagyobb dolgokat és minden mást, amire szükségünk van, abból a kalapból szedjük elő… És tudja, uram, – bocsássa meg, hogy ezt mondom, – nincs is nagykereskedés, ahol valódi bűvös dolgokat árulnának. Nem tudom, látta-e cégtáblánkat, az áll rajta, hogy Az igazi bűvészbolt. – Ajkából egy reklámkártyát húzott elő és átnyujtotta nekem.
– Igazi – erősítette meg mégegyszer, ujjával a szóra mutatva. – Igazán nincs benne semmi csalás, uram.
– A tréfát csakugyan jól végigjátssza – gondoltam magamban.
Közben a boltos, mosollyal ajkán, nagyon barátságosan Giphez fordult.
– Tudod, te Igazi Jó Fiú vagy
Csodálkoztam, hogy a boltos ezt tudja, hiszen a fegyelem érdekében ezt titokban szoktuk tartani odahaza, de Gip a legnagyobb nyugalommal, tekintetét le nem véve a tulajdonosról, vette ezt tudomásul.
– Csak az Igazi Jó Fiú jut be azon az ajtón.
És azzal, mint hogyha csak mingyárt be is akarta volna bizonyítani, a kilincs megcsikordult s egy vékonyka nyafka hangot hallottunk kivülről elmosódottan megszólalni.
– De én be akarok menni, papa! És be akarok oda menni! Na-a-a! – majd utána hallottuk a szülő megnyugtató hangját, amint magyarázó előadást tartott rossz kölykének.
– Nem látod, hogy be van zárva az ajtó, Edward? – mondotta.
– De hiszen nincs is bezárva – jegyeztem meg.
– De be van zárva, uram – válaszolta a tulajdonos tiszteletteljesen. – Az ilyen gyerekek előtt mindig be van zárva.
Miközben beszélt, pillantást vethettünk az ajtóban álló gyerek sápadt, fehér kis arcocskájára, amelyet a sok édességevés egészen felpüffesztett és a gonosz szenvedélyek eltorzítottak. Kegyetlen, önző kis fráter állott előttünk.
– Nincsen értelme, uram – jegyezte meg a boltos, amint segítségükre akartam sietni és az ajtó fele igyekeztem és valóban, a következő pillanatban az elkényeztetett gyereket hangos bőgés közepette elcipelte az atyja.
– Hogy csinálja ezt? – kérdeztem, kicsikét szabadabban lélegezve föl.
– Bűvészet! – mondta egyszerűen a boltos, gondtalan kézmozdulattal és közben ujjai hegyéből színes szikrák pattantak, csakhogy ismét eltünjenek a bolt sötétjében.
– Azt mondtad, mielőtt bejöttél – intézte szavait a tulajdonos Giphez –, hogy szeretnél egy Vegyél Egyet és Ejtsd Bámulatba Vele Barátaidat dobozt.
Gip egy kis erőlködés után bátran kivágta:
– Igen!
– Már a zsebedben van!
Azzal keresztülhajolt a pulton – valóban nagyon hosszú felsőteste volt – és a csodálatos ember a jelzett tárgyat a bűvészek szokott módján kihúzta fiam zsebéből. „Papiros“, mondotta és az üres kalapból óriási ívet vett ki. „Zsineg“ és – borzalmas még elképzelni is! – a szájában egyszerre ott láttam egy óriási zsinegtekercset, amelyből végtelen fonalat húzott ki. Amikor szépen átkötözte vele a csomagot, leharapta a zsineg végét és rémületemre azt kellett látnom, hogy lenyeli az egész gombolyagot. Azután meggyujtott egy gyertyát az egyik hasbeszélő bábu orrán és ujját, amely pecsétviasszá változott, a lángba dugta és lepecsételte vele a csomagot.
– Azután szerettél volna még egy Eltünő Tojást – tette hozzá és kabátom melléből nyugodtan előhúzta a kívánt tárgyat és becsomagolta ezt is épúgy, mint a Síró Babá-t. Én a csomagokat egyenként átnyujtottam Gipnek, amint készen voltak, Gip pedig rögtön görcsösen mellére szorította őket.
Alig szólt valamit, de szemei annál többet beszéltek és kis karjai görcsös szorítása száz szónál is többet mondott Ez valóban igazi bűvészet volt.
Hirtelen úgy éreztem, hogy valami nagyon puha és meleg dolog mozog a kalapomban. Gyorsan levettem a fejemről és egy borzas galambot találtam alatta – semmi kétség, ez is cinkostárs volt. A galamb gyorsan leszállt a fejemről, végigszaladt a pulton és eltünt egy kartondobozban a papírmasé-tigris mögött.
– No, no! – szólalt meg a boltos, ügyesen megszabadítva furcsa fejdíszemtől. – Vigyázatlan madár és – én úgy éljek – éppen most költött.
Kirázta kalapomat és kinyujtott tenverében két vagy három tojást, egy nagy darab márványt, egy zsebórát, vagy féltucat elkerülhetetlen üveggolyót és összegyűrt, szakadt papírt, egyre több és több összegyűrt, szakadt papírt szedett elő, közben pedig folyton arról beszélt, hogy az emberek milyen gondatlanok, hogy eszükbe sem jut, hogy belül is kikeféljék kalapjukat, épúgy, mint ahogy kívül ki szokták kefélni. Természetesen végtelenül udvariasan mondta mindezt, de azért nem hiányzott bizonyos személyes él sem szavaiból.
– Mindenféle dolog összegyűlik, uram… Persze igazán nem önről van szó egyedül… Majdnem minden vevővel így van… Egészen meglepő, hogy mi mindent hordanak az emberek kalapjuk belsejében…
Közben a pulton egyre nőtt és nőtt a gyűrt papír, mind több és több lett, míg végül is majdnem eltünt a boltos mögöttük, végül pedig tényleg egészen el is tünt és még mindig hallottuk, amint egyre tovább és tovább beszél.
– Igazán senki sem tudhatja, hogy mi minden rejtőzködhetik egy emberi lény külseje mögött, uram. Valóban, nem vagyunk egyebek, mint jól kikefélt külsők, fehérre meszelt koporsók…
Hangja egyszerre elhalt – egészen úgy, mint amikor a szomszéd gramofónját egy jól célzott dobással telibe találja a tégla – és megszünt a papír zizegése és teljes csönd köszöntött ránk.
– Végzett már a kalapommal? – kérdeztem kis szünet után.
Nem kaptam választ.
Gipre bámultam, Gip énrám bámult és körülnéztünk az üzletben, de nem láttunk mást, csak eltorzított alakjainkat a bűvös tükrökben. Nagyon nyomasztó, nagyon komor és nagyon csöndes volt köröttünk minden…
– Azt hiszem, indulnunk kell – mondtam nagy hangosan. – Legyen szíves, mondja meg, mibe kerül mindez?…
– Hallja – kiáltottam most már teljes torokból –, a számlámat kérem! És legyen szíves, adja vissza a kalapomat.
Mintha valami neszt hallottam volna a papírhegy mögül…
– Nézzünk csak a pult mögé, Gip – mondottam. – Úgy látszik, tréfát űz belőlünk. Gipet kézenfogva, elmentünk a fejét csóváló tigris előtt. És mit képzelnek, mi volt a pult mögött? Semmi sem volt mögötte! Csak a kalapom hevert a földön, egy közönséges, tapsifüles fehér nyúl mellett. A nyuszi mély elmélkedésbe volt merülve és olyan butának, olyan gyűröttnek látszott, amilyen csak egy bűvész nyula lehet.
Ismét birtokomba vettem kalapomat és a nyúl egy-két ugrással kitért az utamból.
– Papa! – szólalt meg Gip bűnös suttogással.
– Mi az, Gip? – kérdeztem.
– Nagyon szeretem ezt a boltot, papa!
Én is nagyon szeretném – gondoltam magamban –, ha a pult nem nyúlna meg egyszerre annyira, hogy elzárja előlünk az utat az ajtó felé. – De Gip figyelmét persze nem hívtam fel erre a körülményre.
– Nyuszi! – mondotta Gip, kezével a nyúl felé nyulva, ami ott ugrált el mellettünk. – Nyuszi, mutass valami bűvészetet Gipnek! – és szemeivel nyomon követte az ijedt szemű fehér nyulat, amint beugrott egy ajtón, amelyet egy pillanattal előbb határozottan nem vettem még észre.
Az ajtó azután tágabbra nyilt és megjelent benne az az ember, akinek az egyik füle nagyobbnak látszott, mint a másik. Most is mosoly ült az ajkán, de amikor pillantása pillantásommal találkozott és megszólalt, hangja jókedvű, de egyben bocsánatkérő is volt.
– Önt bizonyosan érdekelni fogja bemutató termünk is, uram – mondta méltóságteljesen.
Gip megrántotta kabátom ujját és amint átnéztem a pulton, tekintetem ismét találkozott a boltos tekintetével Kezdtem a bűvészetet már egy kicsit túlságosan hamisítatlannak találni.
– Nincsen nagyon sok időm – mondottam, de már bent is voltunk a bemutató teremben, mielőtt befejezhettem volna mondatomat.
– Hasonló dolgok teljesen azonos minőségben – jegyezte meg a boltos, hajlékony kezeit dörzsölve – és ez A Legjobb. Semmi sincs itt, ami ne volna hamisítatlan Bűvészet és kezeskedem érte, hogy minden valóban A Legkülönösebb Bocsásson meg, uram!
Éreztem, hogy valamit lehúz rólam, valamit, ami éppen kabátujjamba kapaszkodott és láttam, hogy egy kis kapálódzó vörös démont fog farkánál fogva – az apró teremtés rúgott, harapott és mindenáron a kezét akarta elkapni – és a következő pillanatban gondtalanul a pult mögé dobta. Semmi kétség, a különös lény bizonyára csak gumiból volt, de az első percben…!
Gipre pislantottam, de Gip egy bűvös hintaló szemléletébe volt merülve. Örültem, hogy nem látta a dolgot.
– Hallja – jegyeztem meg halkan, Gipre és a vörös démonra pillantva –, remélem, nincsen sok ilyen holmijuk errefelé?
– Nekünk nincsen egy se! Valószínűleg magával hozta, uram! – válaszolta a boltos szintoly halkan, még az eddigieknél is lekötelezőbb mosoly kíséretében. – Csodálatos, hogy mi mindent cipelnek az emberek magukkal, anélkül, hogy tudomásuk volna róla!
Azzal Giphez fordult:
– Megnyerte itt valami a tetszésedet?
Bizony ezer dolog is volt ott, ami megnyerte Gip tetszését.
A bizalom és a tisztelet vegyes érzelmeivel fordult a csodálatos boltoshoz:
– Ugye, az egy Bűvös Kard? – kérdezte.
– Bűvös Játékkard. Nem törik, nem hajlik és nem vágja el az ujjadat. Győzhetetlenné teszi azt, akinek a kezében van, minden tizennyolc éven alulival szemben. Három shillingtől hét és fél shillingig – nagyság szerint! Ezek a pajzsok a fiatal kóborlovagok számára nagyon hasznosak, ezek a Biztonság Pajzsai. Mellettük hevernek a Gyorsaság Sarui és a Láthatatlanná Tevő Sisakok.
Szerettem volna megtudni az árukat, de a boltos ügyet sem vetett rám. Gip most már szívvel-lélekkel az övé volt és így a boltos hozzákezdett, hogy bemutassa egész bűvös raktárát és semmi sem állíthatta meg többé. A bizalmatlanság és irígység egy nemével állapítottam meg, hogy Gip most ennek az embernek az ujját fogta, úgy, mint ahogy csak az enyémet szokta tartani. Semmi kétség, a fickó kétségkívül érdekes ember – gondoltam magamban – és a holmijai is igazán jó hamisítványok, valóban egészen valódi hamisítványok, de hát mégis…
Utánuk ballagtam és nagyon keveset szóltam, de nem vettem le tekintetemet pillanatra sem erről a boszorkányos fickóról. Végül is Gip jól mulatott és semmi kétség, ha elérkezik az indulás ideje, a legnagyobb könnyedséggel távozhatunk majd.
Furcsa, különös hely volt a bemutató terem, amelyet minduntalan állványok, oszlopok, galériák szakítottak meg és a boltozatos folyosókon át be lehetett látni a többi osztályba, amelyekben a legfurcsább külsejű segédek ácsorogtak és bámultak a bepillantóra. Függönyök és tükrök ejtették zavarba a látogatót, olyannyira, hogy egyszerre arra eszméltem, hogy nem tudom, melyik ajtón át léptünk be.
A boltos Gipnek bűvös vonatokat mutogatott, amelyek gőz és óramű nélkül szaladtak, úgy, ahogy jelzéseket adott az ember nekik, azután néhány doboz nagyon, nagyon értékes játékkatonát, amelyek menten életrekeltek, amint levette a doboz fedelét és azt mondták… Az én fülem nem nagyon éles és a hang is egészen különös hang volt, de Gip – aki az édesanyja jó hallását örökölte – azonnal megértette.
– Bravo! – kiáltott fel a boltos, azzal a katonákat minden ceremónia nélkül visszasöpörte a dobozba és átnyujtotta Gipnek.
– Nos, hadd lássuk – mondta a boltos és a következő pillanatban már Gip keltette életre őket.
– Parancsolja a katonákat? – kérdezte tőlem a boltos.
– Igen, megveszem őket – mondottam –, hacsak nem kéri el értük a teljes árat, mert akkor amerikai milliárdosnak kellene lennem…
– Édes Istenem! Nem! – azzal a boltos ismét összesöpörte a katonákat, rácsapta a dobozra a fedelet, egyszer megforgatta a levegőben a dobozt és már be is volt csomagolva, szép barna csomagolópapírba, színes szalaggal át volt kötve – és Gip teljes neve és címe állott rajta!
A tulajdonos elnevette magát bámulatomon.
– Ez az igazi bűvészet – mondotta – és nincs benne semmi csalás!
– Nekem egy kicsikét túlságosan is hamisítatlan – jegyeztem meg.
Ezután Gipnek egész sor trükköt mutatott, furcsa és különös trükköket és még sokkal különösebb volt a mód, ahogyan csinálta őket. Mindent megmagyarázott, össze-vissza forgatta a dolgokat és a drága kis kölyök csak komolyan bólogatott hozzá buksi fejecskéjével.
Nem figyeltem annyira, amennyire módomban állott volna.
– Hé, „presto“! – mondta a Bűvös Boltos és a következő pillanatban már megjött rá a visszhang, fiam tiszta, boldog – hé „presto“-jában.
De figyelmemet más dolgok kötötték le. Egyre jobban kezdtem érezni, hogy milyen boszorkányos is ez az üzlet körülöttem. Hogy úgy mondjam, valósággal át és át volt itatva boszorkányossággal. Valami boszorkányos volt még a bútorokban is, a padlóban és a mennyezetben, sőt a vad összevisszaságban álló székekben is. Úgy éreztem, hogy ha csak egy pillanatra is levettem róluk pillantásomat, rögtön megmozdultak, elkezdtek kóborolni a szobában és „hol az olló komámasszony“-t játszották.
És akkor egyszerre az egyik furcsa segéd kötötte le figyelmemet. Úgy látszik, nem vette észre, hogy figyelem – én is csak éppen az arcát láthattam egy halom játék mögött, az egyik árkád ívén keresztül – és a segéd, amint a pulton könyökölt, a legborzasztóbb fintorokat vágta!
A legrémesebb kétségkívül az volt, amit az orrával csinált. Először rövid és tömpe volt az orra, azután hirtelen kilőtte, mint valami teleszkópot. Egyre vékonyabb és vékonyabb lett az orra, míg végül is hosszú, piros, hajlékony ostor lett belőle. Mintha csak lidércnyomás ült volna a mellemen! Megcsóválta a levegőben és kivetette az orrát, mint ahogy a halászok szokták kivetni horgukat.
Nyomban arra gondoltam, hogy Gipnek ezt semmiesetre sem szabad látnia. Megfordultam, de Gip ott állott, teljesen elmerülve a boltos magyarázataiban és semmi rosszra sem gondolt. Sugdolóztak és minduntalan rámpillantottak. Gip egy kis széken állott és a boltos valami nagy dobot tartott a kezében.
– Játsszunk bujócskát, Papa! – kiáltott felém Gip. – Te leszel a hunyó!
És mielőtt megakadályozhattam volna, a boltos már be is födte az óriási dobbal.
– Vegye le róla tüstént! – kiáltottam rá izgatottan. – Megijeszti a fiút. Vegye le azonnal!
A boltos szó nélkül engedelmeskedett és felém tartotta a hatalmas hengert, csak azért, hogy megmutassa, hogy üres. És a kis széken sem volt semmi! A fiam pillanat alatt nyomtalanul eltünt!…
Bizonyosan mindnyájan tapasztalták már azt a rettenetes érzést, amikor mintha egy láthatatlan kéz egyszerre összefacsarná az ember szívét. Ezt éreztem most én is. Pillanat alatt ott álltam a mosolygó boltos előtt és felrúgtam a székét.
– Legyen vége ennek az ostoba tréfának! – kiáltottam rá. – Hol a fiam?
– Íme – mondta, még mindig a dob üres belsejét mutogatva. – Nincs benne semmi csalás…
Kinyujtottam a karomat, hogy torkon ragadjam, de ügyes mozdulattal kitért előlem. Ismét nekitámadtam, de ő már közben kinyitott egy odáig láthatatlan ajtót és kiugrott rajta.
– Megállj! – kiáltottam rá és utána ugrottam – a teljes sötétbe.
– Bum!
– Uram bocsá’! Igazán nem vettem észre! Ne haragudjon!
Kint állottam az uccán és egy tisztes külsejű munkásemberrel ütköztem össze. Talán egy méternyire tőlem pedig ott állott Gip, egy kicsikét megzavarodva. Kölcsönösen kimagyarázkodtunk a munkással, azután Gip sarkonfordult és széles mosollyal kis arcocskáján hozzámlépett, mintha csak pillanatig hiányoztam volna neki.
És a kezében négy csomagot tartott!
Nyomban ismét megragadta az ujjamat.
Egy másodpercig a legnagyobb zavarban voltam. Megfordultam, hogy a bűvészüzlet ajtaját megkeressem és – az ajtó eltünt! Eltünt az ajtó, eltünt az egész bolt és semmit se láttam, csak egy jól megtermett oszlopot, amely a képkereskedés és a baromfiüzlet kirakatai között terpeszkedett.
Teljes zavaromban az egyetlen lehetséges dolgot csináltam, megforgattam esernyőmet és megállítottam egy autotaxit.
– Automobil! – kiáltott fel Gip öröme tetőpontján.
Besegítettem a kocsiba és egy utolsó erőfeszítéssel odakiáltottam a sofőrnek a címet. Amint leültem, valami keményet éreztem hátsó zsebemben és amikor odanyúltam, egy üveggolyót húztam elő. Dühösen kidobtam az ablakon.
Gip nem szólt semmit. Hosszú ideig mind a ketten hallgattunk.
– Papa! – szólalt meg Gip végül is. – Ez aztán rendes üzlet volt!
Ezzel helyben is lettünk volna! Most már tudtam, hogy Gip hogyan gondolkodik az egészről. Semmi baja sem történt és annyi bizonyos, hogy más igazán nem látszott drága kis arcocskáján, mint hogy végtelenül meg van elégedve a délután szórakozásaival és – tetejében még négy csomag is volt a kezében.
– A csudába is! Ugyan mi lehet bennük?
– Hm! – mormoltam. – Kisfiúk nem mehetnek ám mindennap ilyen üzletekbe.
Szokott, sztoikus nyugalmával vette tudomásul kijelentésemet és egy pillanatig nagyon sajnáltam, hogy az édesatyja vagyok és nem az édesanyja és így nyomban ott az uccán, az automobilban nem csókolhattam össze. Végül is, gondoltam magamban, a dolog nem is sült el olyan rosszul.
De csak akkor nyugodtam meg végkép, amikor kinyitottuk a csomagokat. Három dobozban játékkatonák voltak, közönséges ólomkatonák, de olyan nagyszerű kivitelben, hogy Gippel egészen elfelejttették, hogy eredetileg a csomagokban Bűvös Dolgok voltak, az Egyedül Valódi és Hamisítatlan fajtából. A negyedik csomagból egy cica bújt ki, egy kis élő, fehér cica, amely nagyszerű egészségnek, jókedvnek és étvágynak örvendett.
Nagy megnyugvással szemléltem a csomagok felbontását. Sokáig még ott ténferegtem a gyermekszobában…
Ez hat hónap előtt történt és kezdem hinni, hogy minden rendben van. A cica csak annyiban volt bűvös, amennyiben minden cica bűvös és a katonák olyan csöndes katonák voltak, amilyeneket csak álmukban képzelnek el maguknak a tábornokok.
És Gip…?
Az értelmes szülő meg fogja érteni, hogy Gippel szemben óvatosan kellett eljárnom.
De a napokban egészen odáig mentem, hogy megkérdeztem:
– Mit szólnál hozzá, Gip, ha a katonáid egy szép napon életrekelnének és maguktól masíroznának?
– Az enyémek úgy szokták – válaszolta legnagyobb elképedésemre Gip. – Csak egy szót kell kimondanom, mielőtt felnyitom a doboz fedelét.
– És akkor maguktól masíroznak?
– Ó, hogyne, Papa. Nem is szeretném őket olyan nagyon, ha nem ilyenek volnának.
Nem árultam el meglepetésemet és azóta, valahányszor alkalmam nyílik rá, meglepetésszerűleg rányitok Gipre, amikor a katonákkal játszik, de idáig még egyszer se vettem észre, hogy bűvös mutatványokkal szórakoztatják a fiamat.
De olyan nehéz is tudni valamit.
Hátra van még a dolog pénzügyi oldala. Gyógyíthatatlan betegségem, hogy szeretem kifizetni tartozásaimat. Azóta ezerszer is kerestem a kis üzletet, de sehogyan sem tudtam megtalálni. Azt hiszem, ezzel a dolog a lovagiasság szabályai szerint el is volna intézve és miután Gip nevét és címét ismerik, nyugodtan rábízhatom a boltosra – akárki lett légyen is –, hogy majd a maga idején benyujtsa számláját.