Csodálatos történetek

Háromszáz mérföldnyire a Csimborasszó égbenyúló csúcsától, száz mérföldnyire a Cotopaxi hófödte lejtőitől, Ecuador legelvadultabb havasai között fekszik az a titokzatos völgy, amelyet egy irtózatos kataklizma elszakított a világtól és amelyet szerte az Andesekben a Vakok völgyének neveznek. Évszázadok előtt ez a völgy legalább annyira nyitva állott az emberiség előtt, hogy gyalogosan, irtózatos szakadékokon és jeges lejtőkön át meg lehetett közelíteni és valóban jöttek is emberek: egy-két perui félvér-család, akik a spanyol zsarnokság elől menekültek oda. És ekkor váratlanul kitört a Mindobamba, ez az állandóan füstfelhőbe burkolódzó hatalmas tűzhányó. Tizenhét nap és tizenhét éjszaka honolt Quito fölött a füst a Vaguachi vize felforrt és a víz úszó halhullák pestises levegőjével árasztotta el a környéket. A Csendes-óceán partján egymást érték a földcsuszamlások és a szökőárak, az öreg Arauca oldala pedig irtózatos mennydörgéssel leomlott, örökre elzárta a Vakok Völgyét a külvilág elől.

A telepesek egyike azonban a tűzhányó kitörése pillanatában történetesen a völgy innenső oldalán tartózkodott, így a föld hatalmas megmozdulása elvágta őt családjától és kis gyermekétől, barátaitól és birtokától, akiket azzal hagyott el, hogy rövidesen ismét visszatér közéjük. Az ő szájából értesült azután a világ arról, hogy az Auraca leomlott meredélye mögött emberek élnek. Elbeszéléséből hamarosan legenda szövődött, amely még ma is él a Cordillerák hosszú hegyláncának lakói között. Elmondotta, hogy a völgyben megvan minden, amire csak az ember szíve vágyik: bőségesen folyó édesvízű patakok, gazdagon termő fekete föld, óriás gyümölcsöket hordozó hatalmas fák, hűvös árnyékot nyujtó fenyőrengetegek. Ebben a völgyben sohasem esett az eső és télen se hullott hó, a gazdagon csörgedező patakok azonban bőségesen ellátták vízzel a termőföldeket. A telepesek nagyszerűen érezték magukat a völgyben és nagyszerűen érezték magukat háziállataik is, de egy dolog megkeserítette életüket. Ez az egy azonban elég volt eleinte minden jó ellensúlyozására.

Különös betegség terjedt el a völgy lakói között, melynek következményeként a gyerekek vakon születtek, sőt azok a gyerekek, akiket csecsemőkorukban vittek magukkal szüleik, szintén elvesztették szemük világát. Ellenmérget vagy bűvszert kellett mindenáron találni a különös betegség leküzdésére és abban az időben, amikor még az emberek nem ismerték a bacillusokat és a fertőzést, hanem csupán a hitben találtak bizodalmat, azt hitték, hogy bizonyosan amiatt sujtja őket a vakság szörnyű átka, mert nem él pap közöttük és nem áll templom s oltár Isten tiszteletére. Ezért indult el a vándor a völgyből azzal az elhatározással, hogy oltárt visz magával visszatértében – egy csinos, olcsó, mindenképpen kielégítő oltárt –, amelyet azután a betegség leküzdésére haladéktalanul felállítanának. Ereklyéket is akart magával hozni és más ehhez hasonló hatékony cikkeket: szentelt tárgyakat, titokzatos érmeket és gyógyító imaformulákat. Öve rejtekében ezüst rudakat vitt magával ezek beszerzésére, hiszen a völgy ártatlan lakói örömmel adták össze pénzüket, ékszereiket, csakhogy megvásárolhassák a szent segítséget betegségük ellen.

Szinte magam előtt látom a gyengeszemű, fiatal, napbarnította, cserzettarcú, félénk hegyilakót, amint lázasan forgatja kalapját kezeiben, miközben történetét előadja valamelyik vizsgaszemű, figyelő pap előtt, aki szigorú keresztkérdések alá fogja. Elképzelem, mekkora volt kétségbeesése, amikor kegyes és csalhatatlan ereklyékkel dúsan megrakodva vissza akart térni családjához és barátaihoz és áthághatatlan sziklafallal találta magát szemközt ott, ahol még nem is olyan régen könnyen járható ösvény nyilott. Balszerencséjének további részleteiről nincsen tudomásom, csak szomorú halálának körülményeiről tudok még ezenkívül. Rosszul elmondott, különös történetéből azóta legenda lett és a legenda már vak emberek törzséről szól, akik túl a nagy hegyeken, a külvilágtól elzárva élnek.

És az elhagyatott, elfelejtett völgy kis lakossága között a betegség tovább folytatta pusztító útját. Az öregek egyre rosszabbul láttak, a gyerekek éppen csak hogy meg tudták különböztetni a világosságot a sötétségtől, az újszülöttek pedig már nem pillantották meg születésükkor sem a napvilágot. Az élet azért mégis könnyű volt a hófödte hegyekkel övezett medencében amelyben nem voltak rosszindulatú rovarok és nem voltak vadállatok, csak szelíd és könnyen idomítható lámák, amelyek a telepesekkel együtt jöttek a békés völgybe. A vakság fokozatosan köszöntött be: alig vették észre a völgy lakói a látás hiányát és akik még valamennyire is láttak, világtalan gyerekeiket keresztül-kasul vezetgették a völgyben, így azután, amikor végleg beköszöntött a teljes sötétség, a kis törzs tovább élhetett.

Még arra is akadt idejük, hogy megtanuljanak vakon vigyázni a tűzre, amelyet óvatosan, nagy kőkemencékben gyujtottak. Amikor letelepedtek a völgyben, egyszerű, műveletlen parasztok voltak, írni-olvasni is alig tudtak, a spanyol civilizáció nem igen érintette őket és csupán a régi Peru művészetét és elveszett filozófiáját hozták magukkal tarsolyukban.

Sok dolgot elfelejtettek, sok dologra maguktól rájöttek. Hagyományaik a nagyvilágról egyre halványabbakká váltak, míg végre mítosz lett belőlük, melyet szájról-szájra adtak az apák fiaiknak. A látástól eltekintve minden tekintetben erős emberek voltak és egy szép napon az átöröklés szigorú szabályai szerint egy anya olyan gyereket szült, aki később vezérévé vált az egész törzsnek. Ezt az egyénien gondolkodó, nagyszerűen beszélő embert egy második követte. Kettejük halála után a kis törzs műveltebb és okosabb volt, mint az Andesek láncolatának bármelyik más törzse, hiszen a két férfi megoldotta minden szociális és gazdasági problémájukat.

Nemzedéket nemzedék követett. Már a tizenötödik generáció lakta a völgyet, azóta, hogy a vándor elindult útjára, hogy ereklyékkel megrakodva térjen haza, amikor a véletlen különös játéka folytán megjelent közöttük egy idegen férfi a külvilágból.

Elbeszélésem ennek az embernek a története.

Quito környékbeli hegyilakó volt, aki megjárta a tengert is és világot látott. A maga módja szerint szerette a könyveket, jóeszű és vállalkozó szellemű ember volt, akit egy csoport angol kiránduló magával vitt a hegyek közé, miután a magukkal hozott három svájci vezető közül az egyik megbetegedett. Megmászták az egyik hegyet, megmászták a másikat, míg végre elérkeztek a Parascotopetlhez, az Andesek Matterhornjához, ahol azután a perui vezető végleg elveszett a nagyvilág számára. A baleset történetét százszor is megírták. Pointer elbeszélése talán a leghívebb közülük. Ő elmondja, hogyan küzdötte fel magát a kis társaság a szinte merőlegesen emelkedő sziklafalon, egészen a legmagasabb csúcs lábáig és hogyan építettek maguknak éjszakai szállást a havas alpesi mezőn egy nagy szikla tövében és hogyan vették észre egyszerre, hogy Nunez eltünt közülük. Kiabáltak utána, de választ nem kaptak. Ismét kiabáltak és fütyültek és az éjszaka hátralevő részét álmatlanul töltötték.

Hajnalhasadáskor azután eléjük tárultak zuhanásának nyomai. Kizártnak látszott, hogy egyetlen szót is hallathatott volna. Kelet felé zuhant, a hegy ismeretlen oldala felé és messze alant egy havas meredélyre érkezett, melyen végigszántva egy hatalmas hótorlaszhoz érkezett. Zuhanásának nyomát egészen egy borzalmas szakadék széléig lehetett követni, azon alul azután minden nyom eltünt. Messze, egészen messze, majdnem egészen lent a völgyben a turisták fákat láttak egy szűk, minden oldalról körülzárt völgyben: a Vakok Völgyében. Ők azonban nem tudták, hogy ez az elveszettnek hitt Vakok Völgye és nem láttak semmi különbséget e között a völgy és a többi völgy között. A szerencsétlenség elvette kedvüket a további kísérletezéstől. Közben kitört a világháború, Pointernek be kellett vonulnia, így a Parascotopetl hókoronázta hegycsúcsa mind a mai napig szűzi érintetlenségben maradt.

De Nunez, aki ezer métert zuhant, nem veszett oda.

A meredély, amelyen végigszánkázott, jó háromszáz méterrel lejebb hótorlaszban végződött, amelyen azonban vad iramában Nunez keresztültört, csak azért, hogy egy még meredekebb hófödte lejtőn száguldjon tovább szédítő iramban a völgy felé.

Eszeveszett sebességgel vitt egyik hófödte hegyoldal után a másikon Nunez útja, össze-vissza zúzta magát, elvesztette eszméletét, de egyetlen csontját sem törte a szörnyű zuhanásban. Végre aztán enyhébb lejtők következtek, majd a szerencsétlenül járt Nunez síkságra érkezett, csak éppen a magával rántott hótömegek egészen eltemették. A hó mentette meg Nunez életét és amikor lassanként magához tért, az első pillanatban azt hitte, hogy betegen ágyban fekszik. Csak nagynehezen eszmélt arra, hogy tulajdonképen mi is történt vele, mire a hegylakók biztos ösztönével hozzáfogott ahhoz, hogy keresztülvágja magát a mindent eltemető hótömegen.

A munka lassan ment és csak órák mulva sikerült végre megpillantania maga fölött a csillagokat. Hosszú ideig feküdt ismét eszméletlenül, míg aztán végleg magához tért. Gondolkodott, hogy hol is lehet és mi történt vele. Végig tapogatta tagjait és rájött, hogy gombjai zuhanásában leszakadtak és kabátja kifordult. Kése eltünt a zsebéből és elvesztette a kalapját is, pedig jól megkötötte előzőleg az álla alatt. Lassankint eszébe jutott, hogy zuhanása előtt köveket akart hozni sátra falának rögzítésére. Még jégcsákánya is eltünt.

Sok időbe tellett, míg rájött, hogy le kellett zuhannia a meredélyen. Felpillantott a magasba és csak akkor jött rá, hogy milyen rettenetes zuhanás is lehetett az övé. A csúcsok vadul meredeztek az ég felé és a lassan előbujó hold furcsa fénye vonta be valószinütlen, ezüstös fénnyel a tájat. Nunezt hirtelen nevetőgörcs lepte meg és ismét elvesztette eszméletét…

Hosszú idő után arra ébredt, hogy a hómező szélén fekszik. Lejebb, a hegy oldalán, sziklákkal teleszórt pázsit terült el. Nagynehezen talpraállott és sajgó tagokkal lefelé indult a hómezőn. Amikor megérkezett végre a buján zöldelő pázsitra, egy patak partján lerogyott, hogy hosszút és mélyet húzzon vízéből.

A madarak éneke ébresztette fel másnap hajnalban.

Felült és körülnézett. Alacsony hegycsúcs lábánál feküdt, vad meredély szélén. A szakadék, mely szinte kettéhasította a hegyeket, keletről nyugat felé haladt és teljesen járhatatlan volt. Keresztbe egy másik szakadék vonult, amely az első pillanatban szintén járhatatlannak tetszett, de amelyről Nunez, a tapasztalt hegymászó szemével hamarosan megállapította, hogy azon le lehet ereszkedni.

Lassan felszedelőzködött és megindult a szakadék felé, melynek mélyén most már egész tisztán látott egy sor különös alakú furcsa kőházat. Időnként útja olyan volt, mintha merőleges falon kellene haladnia, majd árnyék borult a szakadékra, de annál derűsebben és barátságosabban integettek felé a napsütötte házikók. Déltájban végre megérkezett a síkságra. Merev volt minden tagja s a fáradtságtól alig tudott járni. Leült egy szikla árnyékában, megtöltötte kulacsát a patak jéghideg vizével, egy hajtásra kiitta és hosszú ideig pihent, mielőtt továbbindult volna a házak felé.

A kőkunyhók egészen különösen hatottak rá és mennél tovább tartózkodott a völgyben, annál furcsábbnak és szokatlanabbnak találta az egész tájat. Legnagyobb része sötétzöld mező volt, melyet szebbnél-szebb virágok tarkítottak s amelyről rögtön lehetett látni, hogy különös gonddal öntözik. Odafönt magasan a völgyet kőből épített csatorna kerülte meg, melyből kis erek ágazták be az egész síkságot. A hegyoldalakon lámák legelésztek és helyenként jászlak állottak, melyeken élelem állott készen számukra.

A csatorna ágai a völgy közepén egyetlen főcsatornában futottak össze és a völgyet minden oldalon embermagasságnyi fal övezte. Ez különös, városi jelleget kölcsönzött az elkerített völgynek, amit csak még jobban kiemeltek az utak, melyeket fehér és fekete kövekkel raktak ki. Minden kőkocka szélén furcsa kis küszöbszerű kiemelkedés futott végig szabályos egyformasággal. A kis falu házai egyáltalán nem hasonlítottak a hegyi falvak megszokott, rendetlen összevisszaságban épített kunyhóihoz; a központi út két oldalán megszakítatlan sorban, ragyogó tisztaságban állottak. Imitt-amott ajtók szakították meg a házak tarkára festett homlokzatait, de egyetlen ablak sem nyilott az uccára. Hallatlan tarkabarkaságban rikítottak a házak homlokzatai, a festék hol szürke volt, hol zöld, hol meg palaszínű vagy sötétbarna. Ennek a zagyva összevisszaságnak a láttára ötlött Nuneznek először eszébe a „vak“ szó.

– A jó ember, aki ezt csinálta – gondolta magában – vak lehetett, mint egy vakondok.

Közben leereszkedett egy meredek lejtőn és elérkezett a falhoz és a csatornához, amely a falut körülvette. Egész sereg embert látott a mezőn heverészni a learatott szénakazlakon, mintha csak délutáni álmukat aludnák, a mező távolabbi részén pedig, a falu közelében, gyerekek szunyókáltak. Egészen a közelében három embert látott egy kis ösvényen haladni, vállukon mezei munkához való szerszámokkal. Lámagyapjuból készült ruhát viseltek, cipőik és öveik bőrből készültek. Fejükön posztósapkát hordtak, melynek ellenzői nyakukra és fülükre hullottak.

Egymás után lépkedtek és lassú jártukban nagyokat ásítottak, mint az olyan emberek szokták, akik egész éjjel virrasztottak. Valami olyan biztató és tiszteletreméltó volt viselkedésükben, hogy Nunez egyetlen pillanatnyi habozás után előlépett a szikla mögül, amely mögé elrejtőzött és oly hangosan kiáltott feléjük, hogy az egész völgy visszhangzott tőle.

A három ember megállt és körbeforgatta fejét, mintha körülnéztek volna. Néztek jobbra, néztek balra és Nunez vadul integetett feléjük. Ők azonban úgy látszik minden integetése dacára sem vették észre, majd egy idő mulva messze jobbra a hegyek felé fordulva, ők is kiabálni kezdtek, mintha válaszolnának az előbb elhangzott kiáltásra. Nunez megint integetni kezdett és amikor gesztikulálása megint hiábavalónak bizonyult, megint eszébe ötlött a „vak“ szó.

– Ezeknek a szerencsétleneknek vakoknak kell lennöik – mondotta.

Mikor végre is hosszas kiabálás és bosszankodás után Nunez keresztülhaladt a patakon átvezető kis hídon és belépett a falon átvezető ajtón és közelükbe jutott, már bizonyos volt benne, hogy mind a három férfi vak.

Egyszerre eszébe jutott sok minden és különös kaland érzete vett rajta erőt. A három férfi egymás mellett állott, de nem néztek feléje, hanem csak fülüket tartották arrafelé fordítva, amerről szokatlanul hangzó lépései hallatszottak. Egészen szorosan egymás mellett állottak, mint az olyan emberek, akik meg vannak ijedve és Nunez látta, hogy szempilláik be vannak húnyva, szemgödreik mélyen beestek, mintha a szemgolyók egészen eltüntek volna alóluk.

Megdöbbenés ült az arcukon, amikor az egyik alig érthető spanyol nyelven megszólalt:

– Egy ember… egy ember van itt. Egy ember… vagy valami szellem, amely a sziklák közül ereszkedett alá.

Nunez biztos lépésekkel közeledett feléjük, mint ahogy az ifjú lép be az életbe. Eszébe jutottak mindazok a régi mesék, amelyek az elveszett völgyről, a Vakok Völgyéről szólottak és gondolataiban egyre csak a régi közmondás járt:

„A vakok országában az egyszemű a király…“ „A vakok országában az egyszemű a király“.

Nagyon udvariasan köszönt nekik. Beszélni kezdett és közben szemlélődött.

– Honnan jön ő, Pedro testvér? – kérdezte az egyik vak ember.

– A sziklák közül ereszkedett alá.

– A hegyeken túlról jövök – mondotta Nunez – abból az országból, ahol az emberek látnak. Bogotából, ahol százezer ember lakik és be sem lehet látni a várost.

– Látni? – mormolta Pedro. – Látni?

– A sziklák közül jön, – mondotta a másik vak ember.

Ruhájuk posztója különösen volt szőve és mindegyiken más-más hímzés volt.

Egyszerre a három vak ember hirtelen Nunez felé indult kinyujtott kezekkel. Önkénytelenül is hátralépett a feléje nyujtott ujjak elől.

– Gyere ide! – mondta a harmadik férfi és már meg is ragadta karjánál fogva.

Lefogták Nunez kezeit és végigtapogatták tetőtől talpig, anélkül, hogy egy árva szót is szólottak volna hozzá mindaddig, míg nem végeztek vizsgálatukkal.

– Vigyázzatok! – kiáltott fel Nunez, amikor ujjaikkal szemeit kezdték tapogatni.

Úgy látszik, különösnek tartották ezt a szervet, mozgó szempilláival. Újból és újból végigtapogatták.

– Különös teremtés ez, Correa, – szólalt meg az egyik, akit a többiek Pedronak szólítottak. – Tapogassátok csak meg, milyen durva a haja! Akárcsak a láma szőre!

– Olyan durva az egész ember, mint a sziklák, amelyek szülték – szólt Correa, fölfedező utazást végezve puha és könnyű ujjaival Nunez borotválatlan állán. – De talán még ki fog finomodni!

Nunez eleinte ellenkezett a három vak emberrel, de azok erősen fogták.

– Vigyázzatok – szólalt meg ismét.

– Beszél – mondta a harmadik ember –, tehát kétségtelen, hogy ember.

– Hu! – kiáltott fel Pedro, amikor Nunez kabátjának durva szövetéhez ért.

– Csak most jöttél a világra? – kérdezte Pedro.

– A világból jöttem. Hegyeken és gleccsereken keresztül, onnan a magasból. Egy nagy és hatalmas világból, amely tizenkét napnyira fekszik a tengertől.

Alig figyeltek rá.

– Atyáink mesélték – szólt Correa –, hogy a természet erői is képesek embert teremteni. A meleg és a rothadás… a meleg és a rothadás…

– Vezessük az öregekhez, – indítványozta Pedro.

– Kiabáljunk először, – vetette közbe Correa –, különben a gyerekek megijednek tőle. Ez csodálatos esemény!

Így előbb kiabáltak, majd Pedro előrement és kézenfogva, a házak felé vezette Nunezt.

Nunez visszahúzta kezét.

– Látok, – mondotta egyszerűen.

– Látok? – kérdezte Correa értelmetlenül.

– Igen, látok, – felelte Nunez feléje fordulva és megbotlott Pedro lábában.

– Az érzékei még mindig nem tökéletesek, – szólt a harmadik vak ember. – Csetlik-botlik és értelmetlen szavakat használ. Vezessétek kézenfogva.

– Ahogy tetszik, – válaszolta Nunez nevetve és attól kezdve vezették a falu felé.

Úgylátszik, fogalmuk sem volt arról, hogy mi a látás. Nos, ha eljön az ideje, majd megtanítja őket a látás előnyeire!

Hallotta, amint az emberek kiabálnak és látta, hogy az út közepén csoportokba verődnek a vakok. Ugy találta, hogy idegeit és türelmét jobban megviseli az első találkozás a vakok völgyének lakóival, mint ahogy először gondolta. Amint közelebb és közelebb érkeztek a faluhoz, az folyton nagyobbnak látszott, a tarka összevisszasággal mázolt falak egyre furcsábbnak tüntek föl és egy csoport gyerek, ember és asszony (az asszonyok és a lányok, ahogy ezt tetszéssel állapította meg, nagyon csinosak voltak, ha az ember eltekintett csukott szemeiktől és mélyen besüllyedt szemgolyóiktól) menten körülfogta és végigtapogatta puha, érzékeny kezeivel, körülszaglászta és nagy érdeklődéssel figyelte minden szavát. Mindazonáltal sok fiatal leány és gyerek nem mert közel menni hozzá és valóban Nunez hangja rekedt és durva volt az ő finom beszédük mellett. Három vezetője nem mozdult mellőle, mintha csak tulajdonosai volnának és egyre csak azt hajtogatták:

– Egy vadember a sziklák közül!

– Bogota – mondotta Nunez, – Bogota! Ott túl a hegyek láncán.

– Vadember, aki vad szavakat használ, – felelte rá Pedro. – Hallottátok, hogy mit mond? Bogota! Ugylátszik, még gondolkozása egyáltalán nem alakult ki. Még csak most érkezett el a beszéd küszöbére.

Egy kis fiú meghúzta Nunez kabátját.

– Bogota! – kiáltotta feléje csúfolkodva.

– Bogota! Bizony az város a ti falutokhoz képest. Én a nagyvilágból jövök, ahol az embereknek szemük van és látnak.

– Ugylátszik, Bogota a neve, – mondották egyszerre többen is a tömegből.

– Egyre csetlett-botlott – mesélte Correa – és kétszer is majd elesett, míg idevezettük.

– Vigyétek az öregekhez!

Hirtelen betaszították egy ajtón egy koromsötét szobába, melynek csak a tulsó végén parázslott halványan egy kialvófélben levő kályha. A tömeg betódult utána és ettől kezdve egyetlen fénysugár sem hatolt be a vaksötétbe. Mielőtt Nunez még feleszmélhetett volna, egy ülő férfi lábaiban megbotlott és végigvágódott a földön. Önkéntelenül is kitárta karjait és így estében valakinek az arcába vágott. Dühös kiáltások hallatszottak és pillanat alatt számtalan kar ragadta meg, melyek közül hiába próbálta magát kiszabadítani. A harc egészen egyoldalú volt és erre Nunez hamarosan ráeszmélt, így csendesen úgy maradt, ahogy elterült a földön.

– Elestem, – szólalt meg – de nem is csoda, mert ebben a koromsötétben nem látok semmit.

Szünet követte szavait, mintha az őt körülfogó láthatatlan emberek gondolkodtak volna afelett, hogy vajjon mit is akar ezzel mondani. Végül is Correa szólalt meg elsőnek:

– Még nem forrott ki egészen. Minduntalan megbotlik jártában és értelmetlen szavakat kever beszédébe.

Mások is beszélni kezdtek, de Nunez csak tökéletlenül értette meg szavaikat.

– Felülhetek? – kérdezte kis szünet után. – Nem fogok többé ellenetek harcolni.

Kis ideig tanácskoztak, majd megengedték, hogy felüljön.

Az öregek egyike keresztkérdések alá fogta és Nunez megpróbálta elmagyarázni, hogyan került a nagy világból a völgybe. Próbált beszélni a ragyogó égboltról, a kéklő hegyekről és a látás ezer más csodájáról az öregek tanácsának, akik a Vakok Völgyének örök éjszakájában élték le egész életüket. Sehogy sem értette, miért tartják értelmetlennek elbeszélését.

Még szavai nagy részét sem értették a Vakok Völgyének lakói. A magyarázata ennek egyszerű volt: tizennégy nemzedék óta világtalannak születtek a gyermekek a Vakok Völgyében és a borzalmas kataklizma elzárta őket a külvilágtól. Minden, a látással összefüggő dolognak még a neve is elenyészett közöttük és a külvilágról szóló történetek elhalványodtak emlékezetükben. Megszünt minden kapcsolatuk azzal a világgal, amely a sziklás lejtőkön túl terült el és a vakok törzsének fiai közül kikerülő nagyeszű férfiak a hagyományok bizonytalan emlékét is kiverték társaik fejéből hogy ezeket egyszerűbb és természetesebb magyarázatokkal pótolják.

Lassan-lassan rájött Nunez, hogy hiába reménykedett abban, hogy megjelenése és látóképessége a csoda erejével fog hatni, így, miután hiába próbálta megma gyarázni a látást a vakok öregeinek, akik elbeszélését, mint egy újonnan teremtett ember furcsa és zavaros meséjét egyszerűen figyelembe sem vették – bár kissé megzavarodva –, belenyugodott abba, hogy tanításaikat végighallgassa.

A vakok legöregebbje elmagyarázta neki, mi az élet, mi a filozófia és mi a vallás; elmagyarázta a világ teremtését (ami alatt persze csak az ő kis völgyüket értette), elmagyarázta, hogy a völgy először üres katlan volt a sziklák tövében, majd lassan-lassan lélektelen lények jelentek meg a sziklakatlanban. Ezeknek nem adatott meg a tapintás isteni adománya, majd lámák és egyéb állatok kerültek oda, akiknek már kifejlődött egy-két érzékük, azután jöttek az emberek, végül pedig az angyalok, akiknek az énekét és szárnycsapásait lehet csak hallani, de akiket nem sikerült még senkinek sem végigtapogatni. Nunezt ez lepte meg legjobban és eleinte sehogyan sem értette az angyalokról szóló elbeszélést, míg végül is rájött, hogy a vakok az angyalok alatt bizonyosan a madarakat értik.

Az öreg elmondotta Nuneznek, hogy két szakaszra oszlik az idő, a hideg és a meleg időszakra, ami a Vakok Völgyében a nappalt és az éjjelt jelentette. Elmondotta az öreg, hogy milyen jó dolog a melegben aludni és a hidegben dolgozni, úgyhogy ha Nunez nem érkezett volna meg történetesen éppen a meleg időszak első órájában, már az egész falu nyugovóra tért volna.

Biztatta Nunezt, hogy dacára tökéletlenségének és ügyetlen viselkedésének, nem kell kétségbeesnie, hanem hozzá kell fognia a tanuláshoz s akkor majd lassan-lassan elérkezik ő is a tökéletességnek arra a fokára, amelyen a völgy lakói állanak. Végül azzal bocsátotta el az öreg Nunezt, hogy az éjszaka – a vakok a nappalt hívták éjszakának –, már nagyon előrehaladt és így ideje, hogy valamennyien nyugovóra térjenek. Atyai gondossággal megkérdezte Nuneztól, hogy tudja-e, hogyan kell aludni, mire Nunez megnyugtatta őt efelől, de lefekvés előtt még enni kért.

Tejet hoztak neki és egyszerű sós kenyeret, azután pedig elvezették egy távoli helyre, hogy ne kelljen hallaniok, amint eszik és megmutatták neki, hol aludjék, míg a csípős hajnali levegő – ami alatt az estét kellett persze érteni –, föl nem ébreszti. De Nunez nem aludt el egyáltalán. Leült ahová vezették, pihentette tagjait és közben egyre a vele történt csodálatos események forogtak fejében. Időről időre fölnevetett, hol mulattában, hol pedig bosszúságában.

– Tökéletlen elme! – mormolta magában. – Még nem fejlődtek ki az érzékei! Ugylátszik, fogalmuk sincs róla, hogy mennyből küldött királyukat és urukat sértegetik ezzel. No, de majd én eszükre térítem őket. Lássuk csak… Lássuk csak…

Még akkor is gondolkodott, amikor a nap már lenyugodott és a Vakok Völgyében elérkezett a munka ideje.

Nuneznek mindig volt érzéke a természet szépségei iránt és most a lenyugvó nap visszfénye a hómezőkön, élete leggyönyörűbb látványának tetszett. Tekintete a természet utólérhetetlen szépségeiről lassan a félhomályba boruló falu felé vándorolt és hirtelen annyira erőt vett rajta az elérzékenyülés, hogy térdre borulva adott szíve mélyéből hálát Istennek a látás nagyszerű adományáért.

Hirtelen hang szólalt meg a falu mélyén:

– Ha-hó, Bogota! Gyere ide!

Nunez mosolyogva állt föl. Végre elérkezett az ideje, hogy megmutassa ezeknek az embereknek, hogy a látás milyen nagyszerű adománya Istennek. Keresni fogják, de nem találják meg.

– Miért nem mozdulsz, Bogota! – szólalt meg újból a hang.

Hangtalanul fölkacagott és csendesen két lépést oldalt lépett az útról.

– Ne gázold össze a füvet, Bogota. Az nincsen megengedve.

Nunez maga is alig hallotta a zajt, amit léptei okoztak. Megdöbbenve állott meg.

A vak férfi, aki a faluba hívta, szaladva közeledett az úton feléje.

Nunez visszalépett az útra.

– Itt vagyok, – mondotta.

– Miért nem jöttél, amikor hívtalak? – feddte meg csendesen a vak ember. – Mindig úgy kell vezetni téged, mint a gyermeket? Nem hallod az utat, amin jársz?

Nunez csak nevetett ezen.

– Látom, – felelte egyszerűen.

– Olyan szó nincs, hogy látom, – szólalt meg a vak ember rövid habozás után. – Hagyj föl ezzel a bolondsággal és kövesd lépteim hangját.

Nunez elszontyolodva indult utána.

– Senki sem mondta még nektek, hogy „A vakok országában az egyszemű a király?“

– Mi az, hogy vak? – kérdezte a vak ember gondtalanul.

Négy nap mult el anélkül, hogy a Vakok Királya levetette volna inkognitóját.

Addig mint ügyetlen és hasznavehetetlen idegen élt alattvalói között.

Úgy találta, hogy sokkal nehezebb magát királlyá kikiáltani, mint ahogyan először gondolta és mialatt az államcsínyen gondolkodott, szépen megtette mindazt, amit mondtak neki és lassan-lassan elsajátította a Vakok Völgyének szokásait.

Legkellemetlenebbnek az éjszakai munkát és járást-kelést találta, így elhatározta, hogy először ezen fog majd változtatni.

A vakok egyszerű munkás életet éltek, szorgalmasan dolgoztak, de nem erőltették meg túlságosan magukat, ruhájuk és élelmük untig elegendő volt, megvoltak a pihenő napjaik, sőt a pihenő heteik is, nagyon szerettek zenélni és énekelni és a szerelem csakúgy megvolt közöttük, mint odaát a hegyeken túl.

Csodálatos, milyen biztonsággal és határozottsággal rendezték be birodalmukat a vakok! Minden megvolt, ami életüket megkönnyíthette. A völgy közepéről sugáralakban szétfutó utak kivétel nélkül egyugyanazon szög alatt találkoztak és mindegyiket más-más jel különböztette meg a másiktól. Az utak és mezők minden egyenetlenségét régen elsimították már és minden tárgy az ő különös igényeikhez alkalmazkodott.

Bizonyos érzékeik csodálatosan kifejlődtek. Harminc-negyven lépésről meghallották a legkisebb mozdulatot, sőt még az ember szívének a verését is. A hang már régen pótolta a látást közöttük, az ásóval és kapával pedig csak olyan ügyesen bántak, mint akárki más. Szaglásuk egészen rendkívüli volt. Az embereket szaguk után megismerték, mint a vadászkutyák, szelíd lámáikat pedig, amelyek a sziklák között éltek és a körfalhoz csupán táplálék és fedél kedvéért jártak le, úgy kezelték, mint másutt a teheneket vagy lovat szokás.

Nunez csak azután lázadt föl, hogy hiába próbálkozott a meggyőzéssel.

Eleinte minduntalan a látás adományáról akarta őket fölvilágosítani.

– Nézzétek – próbálta magyarázgatni – vannak dolgok, amiket ti nem értetek!

Egyszer-kétszer akadtak, akik lehorgasztott fejjel és feléje fordított fülekkel végighallgatták mondókáját és Nunez minden tőle telhetőt megtett, hogy megmagyarázza, mit is jelent a látás. Hallgatói között állandóan ott volt egy fiatal leány, akinek a szemhéjai nem voltak olyan vörösek és beesettek, mint a többieké, úgyhogy szinte azt lehetett hinni, hogy csak behúnyva tartja szemeit.

Nunez különösen ezt a leányt szerette volna meggyőzni.

Beszélt a látás gyönyöreiről, a hegyek hókoronázta ormairól, a csillagokról és a napkeltéről, de hallgatói csak mulattak rajta. Fölvilágosították Nunezt, hogy egyáltalán nincsenek hegyek és hogy a világ a szakadék szélén végződik. Onnan emelkedik az az óriási tető, ahonnan a harmat és a dér hull alá, amikor pedig Nunez erre kijelentette, hogy a világnak nincsen vége a szakadék szélén és hogy onnan semmiféle tető nem emelkedik a völgy fölé, egyszerűen bomlasztó tanításoknak bélyegezték ezeket az állitásokat. Nunez látta, hogy megdöbbentette őket és föladta a reményt, hogy fölvilágosítsa a vakok népét a dolgok igazi állásáról.

Hozzákezdett, hogy a látás praktikus előnyeit ismertesse meg velük.

Egy szép reggel látta, amint Pedro a tizenhetediknek nevezett uton a házak felé közeledik, de még a vakok hallásának és szaglásának határain túl jár.

– Nemsokára ideérkezik Pedro közibénk, – jövendőlte.

Egy öreg ember megjegyezte, hogy Pedronak semmi dolga nincsen a tizenhetedik uton és abban a pillanatban, mintha csak meg akarta volna erősíteni az öreg szavait, Pedro sarkon fordult és átvágott a tizedik útra, amely visszavezette a körfalhoz. Persze a vakok elkezdték csúfolni, amikor Pedro nem érkezett meg és amikor Nunez később a többiek előtt megkérdezte Pedrotól, hogy járt-e a tizenhetedik uton, az egyszerűen letagadta a dolgot és attól kezdve Nunez ellenségévé vált.

Első kísérletének csúfos kudarca után nem adta fel rögtön a harcot, hanem rávette az embereket, hogy vezessék el jó messze a falutól, ott, ahol a szántóföldek végződnek és a körfal kezdődik. Kijelentette, hogy olyan távolságból is el tud mindent mondani, ami a faluban történik, pedig nincsen olyan éles fül, amelynek hallása olyan távolságból is meg tudná különböztetni a hangokat. Az emberek járás-kelését valóban meg is tudta figyelni, de azokat a dolgokat, amelyek ezeknek az embereknek a szemében valóban meglepőek lettek volna, mégsem láthatta, mert azok az ablaktalan házak belsejében folytak le.

Csak ezután az ismételt kudarc után határozta el magát Nunez arra, hogy most már erőszakhoz folyamodik. Arra gondolt, hogy felkap egy ásót és hirtelen leteríti egyiküket-másikukat vele, hogy szemtől-szembe való küzdelemben bizonyítsa be előttük a látás előnyeit. Elhatározásában el is jutott odáig, hogy felkapott egy ásót, de ekkor új tapasztalatra ébredt: érezte, hogy nem képes hidegvérrel leütni egy vak embert.

A már felragadott ásó megállott kezében és ekkor látta, hogy a körülötte álló vakok valamennyien tudatában vannak annak, hogy felragadta az ásót. Feszülten figyelve állottak körülötte, feléje fordítva füleiket, várakozva, hogy mi fog történni.

– Tedd le azt az ásót, – szólalt meg az egyik és reménytelen kétségbeesés vett Nunezen erőt.

Már-már engedelmeskedett nekik.

Mégis meggondolta magát. Széttaszította a közelében állókat, kiugrott a körből és elrohant a mezők irányába.

Felfelé haladt a hegyek felé, majd egyszerre leült az út mentén. A harcot megelőző elfogódottság vett rajta erőt, de ez már-már teljes reménytelenségbe ment át nála. Kezdett rájönni, hogy még harcolni sem lehet olyan emberekkel, akik egészen más gondolatvilágban élnek, mint ő. Messze lent, a faluban közben megindult egy sereg ember ásóval-kapával felfegyverkezve. Hosszú, szétszórt vonalban közeledtek feléje a számtalan utat mind elállva. Lassan közeledtek, egyre beszélgetve egymással és a kordon minduntalan megállott, hogy szimatoljon a levegőben és hallgatózzék.

Mikor ez először történt meg, Nunez csak nevetett rajta. De később már elfelejtett nevetni.

Egyikük ráakadt nyomára a letaposott fűben és négykézláb tapogatózva elindult rajta.

Öt percig figyelte a kordon lassú közeledését s ekkor bizonytalan cselekvési vágya egyszerre lázas izgalommá fokozódott. Felállt, egy-két lépést közeledett a körfalhoz, majd megfordult és visszafelé indult. A vakok ekkorra már alig pár lépésnyire állottak tőle.

Ő is megállott és mindkét kezével megmarkolta ásóját.

Megtámadja őket?

Vére vadul lüktetett halántékaiban és egyre csak azt gondolta:

„A vakok országában az egyszemű a király!“

Megtámadja őket?

Visszanézett a magas és megmászhatatlan körfalra, melyet számtalan apró ajtó szakított meg, majd szembefordult az üldözők egyre közeledő vonalával. Az első raj mögött újabb és újabb csoportok fejlődtek fel ásóval, kapával, vasvillával kezeikben.

Megtámadja őket?

– Bogota! – kiáltott az egyik. – Bogota! Hol vagy?

Még jobban megmarkolta ásóját és megindult lefelé a mezőn a falu felé.

Abban a pillanatban valamennyien megindultak feléje.

– Nekik megyek, ha hozzám nyúlnak! – fogadkozott magában. – Istenemre, nekik megyek.

– Nézzétek! – szólt most hangosan üldözőihez. – Azt fogok csinálni ebben a völgyben, amit akarok. Halljátok? Azt fogok csinálni, amit akarok és oda megyek, ahová akarok!

Gyorsan közeledtek feléje és az egész jelenetnek olyan színezete volt, mintha szembekötősdit játszanának és csak egyetlen ember látna a játszók közül.

– Fogjátok meg! – kiáltott az egyik.

Mire Nunez föleszmélt, már félköralakban körül is fogták a vakok. Érezte, hogy határozottnak és erélyesnek kell lennie.

– Nem értitek? – kiáltott rájuk előtte erősnek és határozottnak tetsző hangon, amely azonban már a mondat közepén megtörött. – Ti vakok vagytok, én pedig látok! Hagyjatok békén!

– Bogota! Tedd le az ásót és ne taposd össze a füvet!

Ez az utolsó parancs a maga hallatlan polgáriasságában olyan groteszk volt, hogy Nunezt elöntötte a düh.

– Bántani foglak! – kiáltotta haragtól remegő hangon. – Istenemre, bántani foglak! Hagyjatok békén!

Futni kezdett, anélkül, hogy tudta volna, hova is fut. Futott a legközelebbi vak ember elől, mert borzadt tőle. Megállott, majd még gyorsabban kezdett rohanni, hogy kiszabaduljon az egyre jobban körülzáródó gyűrűből. Arrafelé futott, amerre a legnagyobb volt a rés az üldözők láncán, de a kétoldalt álló vakok meghallották léptei zaját és rohanva állták el útját. Nunez előreugrott, látta, hogy feltétlenül elfogják, ha nem csinál semmit és abban a pillanatban lesújtott az ásó. Érezte, amint a kemény acél hangosan csattan a puha húson és a következő pillanatban hangos jajkiáltással terült el a vak ember a fűben.

Áttörte az üldözők láncát! Egészen közel volt a faluvégi házakhoz, melyekből csak úgy rajzottak elő az ásót, kapát forgató vak emberek.

Éppen idején hallotta meg, hogy háta mögött rohanva közeledik feléje egy magas férfi. Egészen elvesztette a fejét és egy lépésről feléje dobta ásóját, majd sarkon fordult és elrohant az ellenkező irányba. Ott is szembe találta magát egy vak emberrel, akit hangos kiáltással lökött fel.

Pánik fogta el. Vadul szaladgált össze-vissza, lökdösődve ott is, ahol nem volt arra szükség és miután félelmében folyton jobbra-balra forgatta fejét, minduntalan csetlett-botlott. Egyszer el is esett és a vakok tüstént észreveték, hogy mi történt vele. Messze, távol a körfalon az egyik kis ajtó nyitva állott és mintha csak mennyei üdvösség várna ott rá, Nunez vad iramban arra felé rohant. Ügyet sem vetett többé üldözőire mindaddig, míg el nem érte az ajtót és keresztül nem haladt a csatornán átvezető hídon. Még ekkor sem állt meg, hanem még egy darabon tovább rohant a sziklák között egy békésen legelésző láma nagy meglepetésére.

Így végződött Nunez államcsínye.

A falakon kívül maradt két napon és két éjszakán át. étlen-szomjan és egyre csak a történteken járt az esze. Tépelődései közben minduntalan visszatért agyába az ostoba közmondás:

„A vakok országában az egyszemű a király.“

Egyre azon gondolkodott, hogyan tudná a vakokat harcban, küzdelemben leigázni és lassanként rájött, hogy erre semmi lehetőség nincsen. Nem volt fegyvere és most már nem is szerezhetett magának többé.

A civilizáció mételye elérte Nunezt még az Andesek vad hegyláncai között is és nem tudta elszánni magát arra, hogy orvul legyilkoljon egy vak embert.

Persze, ha ezt meg tudná tenni, akkor könnyen rájuk tudná kényszeríteni akaratát, azzal a fenyegetéssel, hogy lassan-lassan valamennyiüket orvul legyilkolja.

De előbb-utóbb mégis csak aludnia kell!…

Megpróbált élelmet keresni a magas fenyőfák között és megpróbált hajlékot találni a hideg éjszakára, sőt megpróbálkozott azzal is, – bár eleve kevés reménnyel – hogy megfogjon egy lámát, hogy azután leölje – talán úgy, hogy egy nagy kővel addig kalapálja, míg nem végez vele – és így talán végül is élelemhez jusson. De a lámák elejétől fogva gyanakodtak és nagy, barna, bizalmatlan szemeket meregettek rá, amikor pedig közeledett feléjük, egyszerűen elvágtattak előle. Félelem fogta el a második napon és a hideg is kirázta éjszaka. Végül is leereszkedett a körfalhoz és megpróbált békét kötni a vakokkal. A patak medrében haladt lefelé, egyre kiabálva, míg végre is két vak ember kijött a kapun és szóba állott vele.

– Bolond voltam, – mondotta Nunez – de még csak ujonnan formált vagyok.

Azt felelték rá, hogy ez már jobban hangzik.

Közölte velük, hogy most már okosabb és megbánta mindazt, amit tett.

Azután akaratlanul is könnyekre fakadt, mert nagyon beteg és gyenge volt és ezt a vakok kedvező jelnek vették.

Megkérdezték tőle, hogy még mindíg hiszi-e, hogy „lát“.

– Körülbelül száz ember magasságban a világot sziklatető fedi… amely nagyon… nagyon… sima… – felelte Nunez megadással.

Ismét hisztérikus könnyekbe tört ki.

– Mielőtt tovább faggatnátok, adjatok ennem, mert különben éhen veszek.

Azt hitte, szigorúan megbüntetik, de ezek a vakok nagyon türelmes emberek voltak. Lázadását csak gyengeelméjűsége újabb jelének vették és miután megostorozták, a legegyszerűbb és a legnehezebb munkát jelölték ki a számára. Nunez látta, hogy nem tud másképen megélni, így engedelmesen megtett mindent, amit mondtak neki.

Néhány napig betegen feküdt és a vakok nagyon gyengéden ápolták. Ez könnyebbé tette számára az engedelmességet. Ezzel szemben viszont a vakok ragaszkodtak ahhoz, hogy sötétben feküdjön és ez nagy szenvedés volt.

Vak filozófusok jöttek betegágyához és magyarázták, milyen gonosz is a gondolkodása és olyan meggyőződéssel magyarázták a sziklatetőt, amely kozmikus fazekukat beborítja, hogy már-már Nunez is kételkedni kezdett abban, vajjon nem hallucináció-e, hogy mindezideig nem látta még a sziklatetőt maga fölött?

Így vált Nunez a Vakok Völgyé-nek polgárává és a vakok megszüntek előtte egyszerű tömegnek lenni: ismerte már őket egyenként, összebarátkozott velük és a hegyeken túl elterülő világ mind távolabbinak és valószínűtlenebbnek tetszett előtte. Ott volt Yacob, a tanítómestere, aki nagyon kedves volt, semmi nem hozta ki sodrából, ott volt Pedro, Yacob unokaöccse és ott volt végül Medina-saroté, Yacob legfiatalabb leánya.

Medina-sarotét kevésre tartották a Vakok Völgyében, mert arca tiszta metszésű volt és hiányzott róla az a jellemző símaság, amely a vakok előtt a női szépség ideálja, de Nunez rögtön gyönyörűnek látta, később pedig őt tartotta a világ legszebb teremtésének. Lehunyt szemhéjai nem voltak vörösek és nem voltak beesettek, mint a völgy többi lakóié, hanem egészen úgy festettek, mint hogyha bármelyik pillanatban kinyilnálnak. Medina-saroténak hosszú szempillái voltak, amit a Vakok Völgyében csúfnak tartottak és hangja is erősebb volt, mint a többié, így azután a finom hallású vakok nem szívesen tűrték beszédét. Így történt azután, hogy nem volt udvarlója.

Volt idő, amikor Nunez arra gondolt, hogy ha el tudná nyerni kezét, még arra is képes volna, hogy egész életét a Vakok Völgyében élje le.

Állandóan szemmel kísérte és kereste az alkalmat, hogy apró szolgálatokat tehessen neki. Végül is csendes udvarlása eredménnyel kezdett kecsegtetni Medina-saroté elkezdett érdeklődni utána. Az egyik pihenőnap estéjén egymás mellett ültek a csillagok enyhe fénye mellett és édes zene hangzott a távolból. Nunez keze találkozott a lányéval és Nunez meg merte szorítani Medina-saroté balját. A leány végtelenül gyengéden viszonozta a szorítást. Egy szép napon, amikor a sötétben vacsorához ültek, Nunez érezte, hogy a leány keze keresve nyúl az övé után. A tűz éppen akkor lobbant fel egy pillanatra és Nunezt valósággal elbűvölte a leány arcának végtelen bája.

Kereste az alkalmat, hogy egyedül beszélhessen vele

Egy szép éjjelen véletlenül rábukkant, amikor a nyári holdvilág által megvilágított kis udvarban rokkáját pörgette. A holdfény titokzatos ezüst fénnyel sugározta be. Nunez lábaihoz ült és elmondotta, hogy szereti és hogy milyen gyönyörűnek találja. A szerelmes hangján szólott és szavai majdnem áhitatosak voltak. Medinasarotéhoz még senki sem közeledett odáig szerelemmel. Nem adott végleges választ, de szavaiból félreérthetetlenül kiviláglott, hogy Nunez udvarlása tetszik neki.

Ettől fogva Nunez mindig fölkereste, valahányszor alkalma nyílott rá. A Vakok Völgye lett a világa és a világ, amely a hegyeken kívül terült el, ahol az emberek napfényben élnek, már csak mint tündérmese maradt meg az emlékezetében, amely legfeljebb csak arra jó, hogy Medina-saroténak meséljen róla. Nagyon tartózkodóan és félénken, a látás ezer csodájáról mesélt neki.

A látás a legköltőibb kitalálásnak tetszett a leány szemében, így Nunez leírását a csillagos égboltról, a hófödte hegyekről, sőt saját völgye holdsütötte szépségeiről is csupán – szerinte vétkes – türelemmel hallgatta. Nem hitte Nunez egyetlen szavát sem és félig értette meg csak, mit is akar vele elhitetni. Mégis el volt ragadtatva beszédétől, úgyhogy Nunez azt hitte, hogy Medina-saroté mindenben megérti őt.

Szerelme lassan elvesztette az áhitat jellegét és Nunez egyre több bátorságot merített. Váratlanul kijelentette, hogy elmegy a leány apjához, Yacobhoz és megkéri Medina-saroté kezét, de a leány aggodalmaskodott és lebeszélte róla.

Medina-saroté egyik nővére volt aztán az első, aki elmondotta apjának, hogy Medina-saroté szereti Nunezt.

Elejétől fogva a legnagyobb ellenzésre talált Nunez és Medina-saroté házasságának terve. Nem annyira amiatt, mintha a leányról túlságosan jó véleménnyel lettek volna, hanem mert Nunezt féleszű, tökéletlen lénynek tartották, aki nem üti meg az emberrel szemben felállított mérték legalacsonyabbját sem. A leány hugai elkeseredetten ellenezték a házasságot, mert szerintük az szégyent hozna az egész családra és az öreg Yacob, aki valami különös módon ugyan szerette ügyetlen, de engedelmeskedő munkását, egyszerűen a fejét rázta a gondolatra és kijelentette, hogy az lehetetlen. A fiatalemberek valamennyien dühösek voltak már annak a gondolatára is, hogy Nunez elvegye a leányt, mert ez szerintük az egész fajt megfosztaná tisztaságától és egyikük annyira ment dühében, hogy megütötte Nunezt.

Nunez visszavágott és ekkor érezte először azóta, hogy a Vakok Völgyébe jutott, a látás nagy előnyeit. A verekedés után már senki sem emelt rá többé kezet, de azért a házasságot mégis lehetetlennek tartották.

Az öreg Yacob legjobban legfiatalabb leányát szerette és elszomorodott, amikor Medina-saroté vállán elsírta bánatát.

– Tudod, drágám, Nunez gyengeelméjű. Folytonosan értelmetlenségeket hajtogat és semmit sem végez rendesen.

Tudom – sírt tovább Medina-saroté – de Nunez azóta sokat javult és még egyre javul. Drága atyám, Nunez erősebb és kedvesebb, mint bármely más férfi a földön. Aztán meg szeret engem atyám és én szeretem őt.

Az öreg egészen kétségbeesett, amikor látta, hogy leánya vigasztalhatatlan, amellett pedig – s ez volt a legkétségbeejtőbb – sok apróság miatt ő maga is nagyon megkedvelte Nunezt. Így aztán fogta magát és elment az ablaktalan tanácskozóterembe, hogy hallgassa a többi öreg beszélgetését. Gondosan figyelt a beszéd folyására s az első alkalmas pillanatban megszólalt:

– Nunez állapota egyre javul. Fölöttébb valószínű, hogy ő is olyan ép lesz, mint mi vagyunk.

Ekkor az egyik aggastyánnak, akinek mélyen szántottak a gondolatai, nagyszerű ötlete támadt. Ő volt a vakok törzsének leghíresebb orvosa. Gondolkozása filozófikus, amellett azonban találékony is volt. Így erősen foglalkoztatta Nunez meggyógyításának ideája. Egyszer, amikor Yacob is jelen volt az öregek ülésén, a beszélgetést Nunezre fordította.

– Megvizsgáltam Bogotát – szólalt meg – és most már világos az egész dolog előttem. Azt hiszem, meg lehet gyógyítani.

– Ez az, amit mindíg reméltem, – válaszolta Yacob egyszerűen.

– Agy meg van támadva, – fűzte tovább a gondolatot a vak orvos.

Az öregek helyeslően mormoltak.

– Dehát, mi támadta meg az agyát?

– Ah! – szólt az öreg Yacob.

– Azok a furcsa dolgok, amelyeket szemeknek mond s amelyek arra valók, hogy az arcban kellemes bemélyedést okozzanak, Bogota esetében megbetegedtek, még pedig annyira, hogy ez az agyára ment. Bogota szemei nagyon ki vannak fejlődve, szempillái vannak és szemhéjai mozognak, minek következtében agya állandóan izgalomban van.

– Igen? – kérdezte az öreg Yacob. – Igen?

– Azt hiszem, felelősségem teljes tudatában kijelenthetem, hogy teljesen ki tudom gyógyítani betegségéből és ehhez nincs is másra szükség, mint egy könnyű kis sebészi beavatkozásra, – tudniillik, ezeknek az idegizgató testeknek az eltávolítására.

– És akkor meggyógyul?

– Teljesen egészséges lesz és egészen tiszteletreméltó polgár válik belőle.

– Adassék hála Istennek a tudomány áldásaiért! – kiáltott fel az öreg Yacob és sietett Nunezhez, hogy minél gyorsabban értesítse őt boldog reményeiről.

De Nunez viselkedése a jó hír hallatára hidegnek és elutasítónak tetszett előtte.

– Még azt hihetné valaki – szólt Yacob – abból a hanghordozásból, ahogyan a hírt fogadod, hogy nem is szereted a lányomat.

Medina-saroté volt az, aki rábeszélte Nunezt arra, hogy fölkeresse a vakok sebészét.

– Te csak nem kívánod, – mondotta Nunez – hogy elveszítsem a szemem világát?

Medina-saroté bólintott fejével.

– A látás a világot jelenti számomra – fűzte tovább szavait Nunez.

Medina-saroté feje csüggedten hanyatlott alá.

– Olyan gyönyörű dolog látni… látni a tarka virágokat, a mohát a sziklák közt, a nevető égboltot fehér bárányfelhőivel, a napnyugtát és a csillagokat. Azután meg itt vagy te is. Már csak azért is jó látni, hogy mindíg előttem lehet édes, komoly arcocskád, meleg piros ajkad, drága összekulcsolt kezed… A szemeim azok, melyek először foglyoddá tettek, a szemeim fűznek hozzád örökre… a szemeim, amelyeket ezek az eszeveszettek ki akarnak oltani… Azután már csak tapinthatnálak, hallhatnálak, de sohasem láthatnálak többé… Nekem is be kellene vonulnom a komor sziklatető alá, a szomorúság és sötétség sziklateteje alá, az alá a rettenetes tető alá, amely szárnyát szegi minden képzeletnek! Csak nem akarod, hogy erre vállakozzam?

Kellemetlen kétség ébredt benne. Megállt és nyitva hagyta a kérdést továbbra is.

– Sokszor úgy szeretném… – mondotta Medina-saroté.

– Igen? – kérdezte Nunez egy kicsit szemrehányólag.

– Sokszor úgy szeretném… – ha nem beszélnél így.

– Hogyan?

– Tudom, hogy szép… a képzeleted játéka. Imádom hallgatni, de most…

A hideg futott végig Nunez hátán.

– Most? – kérdezte elhalón.

Medina-saroté nem felelt semmit.

– Azt hiszed… úgy véled… talán jobb volna?… – A szavak alig akarták elhagyni Nunez ajkát.

Hirtelen ráeszmélt a dolgok igazi állására. Haragudott, valóban haragudott a sorsra ostoba játékáért, de egyben együtt is érzett Medina-sarotéval amiatt, hogy nem tudja megérteni a dolgok állását, és ez nagyon közel állt a sajnálathoz.

– Drága, – mondotta, amikor a lány sápadtsága elárulta, hogy milyen harc dúl belsejében. Átölelte, megcsókolta a fülét és egy ideig csendben ültek egymás mellett.

– Mi volna, ha beleegyeznék? – szólalt meg végül Nunez végtelenül gyengéden.

Medina-saroté kitörő örömmel ölelte át:

– Ó, ha beleegyeznél! – mondotta könnyek között – Csak beleegyeznél!

Az operációt megelőző héten Nunez nem hunyta le a szemét és a meleg napsütötte délelőttökön, mialatt a többiek boldogan aludtak, egyre tépelődött és gondolatai ezerfelé vándoroltak. Hiába próbálta agyát egy dologra koncentrálni, sehogyan sem sikerült. Megadta válaszát, megadta hozzájárulását és még mindíg nem volt biztos a dologban. Végre végetért a munkaidő, a nap teljes pompájában kelt fel a hegyormok felett és elérkezett látásának utolsó napja. Néhány percig még együtt volt Medina-sarotéval, mielőtt az lefeküdt volna.

– Holnap – mondotta – nem látok többé!

– Drága szivem! – válaszolta a leány és teljes erejéből megszorította a kezét.

– Csak kicsit fog fájni, – próbálta megnyugtatni Medina-saroté – és ezt a kis fájdalmat is én értem viseled el… Drágám, ha egy asszony szíve és élete képes arra: mindenért kárpótolni foglak. Egyetlen drága barátom, mindenért kárpótolni foglak!

Határtalan sajnálkozás fogta el Nunezt érte is, magáért is.

Karjába kapta a leányt, ajkát ajkára tapasztotta és utóljára tekintett édes arcába.

– Isten veled! – suttogta meghatva a drága látványtól. – Isten veled!

Aztán csendben elfordult tőle. A leány hallotta távozó lépteit és azok ritmusában volt valami, ami könnyekre fakasztotta.

Nunez valójában csak egy elhagyatott helyre akart elvonulni, ahol a mezőket gyönyörű nárciszok tarkították, hogy ott maradjon egészen az áldozat órájáig, de amikor mentében feltekintett az égre és látta a hajnalhasadást, amint a reggel aranyfegyverzetébe öltözve lassan leereszkedik a meredek lejtőn… úgy érezte, hogy ezzel a pompával szemben ő és ennek a völgynek egész világa, szerelme és mindene elenyésző semmiség.

Nem kanyarodott jobbra, ahogyan először tervezte, tovább haladt megkezdett útján, kilépett a körfalon, és egyszerre ott volt a sziklák között. Tekintete egyre csak a napsütötte hó- és jégmezőket járta.

Fenséges szépségük elkábította és gondolatai lassan visszavándoroltak róluk azokra a dolgokra odalent, amelyeket örökre el szándékozott most hagyni.

A nagyvilágra gondolt, amelytől most el van zárva, a nagyvilágra, amely az ő világa. Maga elé képzelte a nagy hegyek túlsó oldalán elterülő lejtőket, a többi hegyeket és végül Bogotát, ezt a gyönyörű életteljes várost, amely ragyogó nappal és titokzatos éjjel. Bogotát, a paloták és szökőkútak városát, a szobrok és a fehér házak metropolisát.

Arra gondolt, hogy egy-két nap alatt keresztül tudná magát küzdeni a sziklákon, hegygerinceken és hágókon keresztül, Bogotába. Arra gondolt, hogy milyen szép a nagy folyókon hajózni, majd a nagy Bogotáról a világ egyéb szépségeire gondolt, városokra és falvakra, erdőrengetegre és sivatagokra, a széles folyamokra, melyek óriás gőzösöket hordanak hátukon és a tengerre… a végtelen tengerre, számtalan szigetével és ezernyi hajójával, amelyek szakadatlan utazásban keringenek a föld körül. És azután fent a hegytetőn nem vonnak az ember látása elé áthághatatlan akadályokat a hegyek és az égbolt… az égbolt, onnan nézve nem egyszerű korong csupán, mint innen a völgyből, hanem mérhetetlen kék bura, a mélységek mélysége, amelyben a körbenforgó csillagok uszkálnak…

Hirtelen közelebbről vette szemügyre a meredek hegygerincet.

Például, ha az ember azon a meredélyen keresztül eljutna ahhoz a sziklakürtőhöz, akkor feljuthat egészen addig a kis törpefenyő-bozótig, amely annak a barlangnak a szájánál kezdődik, onnan pedig már könnyen lehetne magasabbra és egyre magasabbra jutni. És azután? Azt a meredek sziklafalat meg lehetne mászni. Ott aztán talán már lehetne találni egy megmászható lejtőt, amely elvinné egészen a hómező szélén nyíló szakadékig. És ha az első sziklakürtőn nem is sikerülne mindjárt a magasba jutni, akkor távolabb, kelet felé akad bizonyosan egy másik, amely biztosan felvinné a szakadékig. Akkor az ember már ott volna az alabástrom színű hómezőn, fele úton a hegytetőig.

Visszapillantott a falura, azután egészen megfordult és csöndesen szemügyre vette.

Medina-sarotéra gondolt és a leány alakja egyszerre kicsinek és távolinak tünt fel előtte.

Visszafordult megint a sziklafal felé, amelyen csak nemrégiben ereszkedett alá a Vakok Völgyébe.

Azután nagyon körültekintően hozzákezdett a meredély megmászásához.

Napnyugtakor abbahagyta a mászást, de ekkor már messze magasan fent volt a hegyekben. Volt már magasabban is, de még mindig nagyon magasan járt. Ruhái rongyokra tépve lógtak le róla, keze, lába vérzett, ezer seb boritotta testét, de úgy feküdt a mezőn, mint aki legjobban érzi magát és ajkára mosoly ült ki.

Onnan, ahol feküdt, a falut úgy látta, mintha valami kút mélyén feküdne mérföldekkel alatta. Már elborította az árnyék, pedig a hegycsúcsok még gyönyörű verőfényben ragyogtak és a körülötte heverő sziklák a legszebb napsütésben pompáztak. Az egyik sziklán zöld ércér szaladt végig, a másikon szebbnél-szebb kristályok ragyogtak és ott a fenyőfa alatt pompás narancsszínű moha tapadt a kövekhez. Rejtélyes mély árnyékok ülték meg a szakadékot, bíborba játszó sötétkék árnyékok, feje fölött pedig az égbolt határtalan magasságokig engedett ellátni.

Nunez már nem törődött mindezzel, mozdulatlanul, teljes tétlenségben feküdt a puha hótakarón és mosolygott, mintha már egyedül az a tény, hogy megszabadult a Vakok Völgyéből, ahol valamikor király akart lenni, végtelen megelégedéssel töltené el.

Lassan leáldozott a nap, eljött az éjszaka és Nunez ott feküdt mindennel kibékülve a tisztafényű hideg csillagok alatt…