Csodálatos történetek

A kis lélekvesztő közeledett a parthoz. Az öböl kitárult előtte és tisztán látszott már a kis patak torkolata is. Az őserdő sűrűjében mély völgy mutatta a patak folyásának irányát és torkolata mentén a vadon egészen leért a partig. A messze távolban felhőszerűen feltüntek a hegyek körvonalai és a tenger csöndesen fürdött a kék égbolt alatt a nap sugaraiban.

A férfi hirtelen abbahagyta az evezést.

– Erre valamerre kell lennie – mondotta.

Bevonta az evezőt és karjait lustán kinyujtotta maga előtt.

A másik a lélekvesztő orrában ült és a partot vizsgálgatta. Térdén megfakult, sárga papírlap feküdt.

– Gyere csak és nézd meg te is, Evans – mondotta.

Mindketten halkan beszéltek és ajkaik szárazak voltak a szomjúságtól.

Az ember, akit Evansnak hívott a társa, előrement a lélekvesztőben és barátja válla felett az írásba nézett.

A papiros durva térkép volt és a sok hajtogatás annyira megviselte, hogy már-már darabokra ment szét és a második ember az elszíntelenedett darabkákat a legnagyobb gonddal igyekezett összetartani. A térképen majdnem teljesen elmosódott ceruzavonások mutatták az előttük elterülő öblöt.

– Itt van a korallzátony – magyarázta Evans – és itt van az öböl bejárata.

Piszkos hüvelykujjával ide-oda mutogatott a térképen.

– Ez a görbén kanyargó vonal a patak folyása – ejnye, de jó volna egyet inni belőle – és ez a csillag mutatja a helyet, amelyet keresünk.

– Látod ezt a szaggatott vonalat? – kérdezte az ember, aki a térképet tartotta kezében. – Egészen egyenesen vonul és a koralzátonytól egyenesen afelé a pálmacsoport felé vezet. A csillag pontosan ott van, ahol ez a meghosszabbított vonal a patak folyását megtöri. Meg kell jelölnünk a helyet, mihelyt beérünk a lagunába.

– Vajjon – folytatta Evans kis szünet után – ezek a kis jelek mért vannak itt? Egészen olyan, mintha egy háznak vagy valami ehhez hasonlónak a terve volna, de hogy ezek a kis nyilak, amelyek erre-arra mutatnak, mit jelenthetnek, el sem tudom képzelni. És mi ez az írás itt alul?

– Kínaiul van – mondta az ember, aki a térképet tartotta.

– Persze, persze. Ő kínai volt – válaszolta Evans.

– Valamennyien kínaiak voltak – jegyezte meg az ember, aki a térképet tartotta.

Néhány percig mozdulatlanul ültek a kanoeban és úgy bámulták a szigetet, mialatt a víz sodra a kis lélekvesztőt csöndesen a part felé sodorta. Evans az evező után nézett.

– Most rajtad a sor, Hooker – mondotta.

Társa szó nélkül összehajtotta a térképet, zsebre dugta, majd óvatosan keresztüllépett Evanson és elkezdett evezni. Mozdulatai fáradtak voltak, mint azé az emberé, aki elérkezett ereje legvégső határához.

Evans félig behunyva szemeit elnézte, mint közeledik a korallzátony egyre jobban feléjük. Az ég olyan volt, mint valami kohó és a nap delelőjén járt. Bár most már egészen közel voltak A Kincshez, nem érezte azt az izgalmat, amelyet várt. Az elkeseredett küzdelem a térképért és a hosszú éjjeli utazás a kis lélekvesztőn, saját szavával élve „egészen elbánt vele“. Azzal igyekezett életet önteni magába, hogy az aranyrudakra próbált gondolni, amelyekről a kínaiak beszéltek, de gondolatai sehogyan sem akartak ennél a pontnál megpihenni. Minduntalan csak az járt a fejében, hogy ott a parton édesvíz csörgedezik a patak medrében és hogy a torka egészen kiszáradt. Most már tisztán hallatszott, mint verik a tenger hullámai a korallzátonyt és ebben a pillanatban ez a hang a legkellemesebb zene volt előtte a világon. A tenger hullámai csöndesen csapkodták a kis lélekvesztő oldalát és az evezők egyhanguan merültek a vízbe. Evans csöndesen elszundított.

Még mindig homályos tudatában volt annak, hogy a sziget felé közelednek és különös álom szövődött gondolataiba. Ismét az az éjszaka volt, amikor ő és Hooker rájöttek a kínaiak titkára; maga előtt látta a holdsütötte fákat, a kis tüzet, amely előttük égett és a három kínai sötét alakját. Hallotta, amint konyha-angolsággal beszélnek egymással, miután a kínaiak a Mennyei Birodalom különböző részeiből származtak és így nem értették meg egymás nyelvét. Hooker lett először figyelmes beszédükre és ő késztette, hogy figyeljen.

A beszélgetés egyes töredékeit nem hallották, más töredékeit viszont nem értették meg. Annyit azonban mégis kivettek beszédükből, hogy egy spanyol gálya, amely a Philippinákról volt útban, menthetelenül zátonyra futott és az aranykincset, amelyet fedélzetén vitt, elásták egy kis szigeten, mindaddig, míg ismét vissza tudnak majd térni érte. A hajótörött matrózok között betegség pusztított, harc is tört ki közöttük és végül is, amikor az életben maradt néhány matróz csónakra szállt, hirtelen vihar kerekedett a tengeren és valamennyien odavesztek.

Csang-Hi alig egy év előtt, amikor a parton kószált, véletlenül rábukkant a kétszáz év előtt elásott aranyrudakra, megszökött dzsunkájáról és egy másik helyen hallatlan fáradtsággal, teljesen egyedül ismét elásta az aranykincset. Nagy gondot fordított rá, hogy teljes biztonságban legyen a kincs, hiszen a titokról rajtakívül nem tudott senki. Most segítségre volt szüksége, hogy ismét visszatérhessen a kis szigetre és kiássa a kincset Egyszerre egy kis térkép járt kézről kézre a kínaiak között és hangjuk suttogásba fulladt.

Pompás történet két elcsapott, elszánt európai matróz számára! Evans álma kiterjedt arra a pillanatra is, ami kor Csang-Hi copfját a kezébe kapta. Egy kínai élete igazán nem ér annyit, mint egy európaié. Csang-Hi ravasz kis arca, amint először dühösen és gyülölködően, azután rémülten és kegyelmet esdeklően veti rá pillantását, minden mást elnyomott álmában. Végül is Csang-Hi elvigyorodott és ez a borzalmas vigyor megfoghatatlanul döbbenetes volt. Hirtelen minden nagyon kellemetlenné változott, mint ahogy az az álmokban elő szokott fordulni. Csang-Hi rettenetesen fenyegetőzött és megátkozta őt. Álmában egyre csak aranyhegyeket látott és Csang-Hi mindenáron vissza akarta tartani attól, hogy elérje őket. Végül is megkapta Csang-Hit copfjánál fogva… milyen óriási volt ez a sárga fenevad, hogy harcolt és hogyan vigyorgott! És még hozzá egyre nőtt az alakja Azután az aranyhegyek hirtelen izzó kohóvá változtak és egy kegyetlen ördög, aki meglehetősen hasonlított Csang-Hire, csak hosszú fekete farka volt, szénnel kezdte tömni. A szén borzasztóan égette a száját. Egy másik ördög a nevét kiabálta:

– Evans, Evans! Te álmos disznó! – vagy talán nem is ördög volt, hanem Hooker?

Felébredt. A laguna bejáratánál állottak.

– Ott van a három pálmafa. Egyvonalban kell lennie a bokrokkal – mondotta társa. – Ezt jól vésd az emlékezetedbe. Hogyha a bokrokhoz megyünk és azután egyenes vonalban nekivágunk a bozótnak, ott leszünk, mire elérjük a patak partját.

Most már tisztán láthatták a kis patak torkolatát is. Erre a látványra Evans egyszerre felélénkült.

– Siessünk, öregem – mondotta – vagy istenemre, tengervizet leszek kénytelen inni!

Öklét rágta és úgy vágyakozott az ezüstösen csillogó patak vizére, amint a sziklák és a zöld bokrok között csörgedezett.

Hirtelen, majdnem dühösen támadt Hookerre.

– Majd én evezek! – jelentette ki ellenmondást nem tűrő hangon.

Így érték el a patak torkolatát. Amint egy darabon már felfelé eveztek a patak vizében, Hooker tenyerébe vizet merített, megkóstolta és azután kiköpte. Valamivel följebb megint megkóstolta a vizet.

– Itt már jó lesz – mondotta és mohón inni kezdtek.

– Az ördög vigye el! – kiáltott fel Evans hirtelen. – Ez nagyon lassú módszer, – azzal veszedelmesen kihajolt a kis lélekvesztőből és fejét egészen a vízbe mártva vadul inni kezdett.

Amikor végül is eloltották szomjukat, a lélekvesztőt a partnak irányították és kikötöttek a sűrű bozót szélén.

– Ezen bizony keresztül kell vágni magunkat, ha el akarjuk érni bokrainkat és egyvonalba akarunk jutni a hellyel – mondotta Evans.

– Jobb lesz, ha visszamegyünk a tengerpartra – válaszolta Hooker.

Így aztán ismét eltaszították magukat a partról és ismét visszatértek a tengerpartra, ahol megkeresték azt a helyet, ahol a kis bozót nőtt. Itt végre partraszálltak, a kis lélekvesztőt gondosan kiemelték a vízből, nehogy a dagály elsodorhassa, majd lassan felsétáltak az őserdő szélén, egészen odáig, ahonnan a korallzátony nyilását és a bokrokat egyvonalban láthatták. Evans a lélekvesztőből magával vitte a bennszülöttek egyszerű szerszámát, egy L-alakú csákányt, amelynek keresztszára csiszolt kőből készült. Hooker az evezőket vitte.

– Egyenesen ebben az irányban van – mondotta. – Át kell hatolnunk ezen az erdőn, egészen addig, amíg el nem érjük a patak folyását. Azután majd körülnézünk alaposan.

Nagynehezen keresztülvágták magukat az őserdő szövevényén és eleinte bizony csak lassan jutottak előre, de azután hirtelen megnőttek a fák és az ágak nem akadályozták többé a két elszánt embert útjában. A tűző napsugarak melegét hamarosan felváltotta a hűs árnyék és a fák végül óriási oszlopokként meredeztek magasan a fejük fölött az ég felé. Sápadt, fehér virágok fonták körül a törzseket és szívós indák himbálóztak egyik fáról a másikra. De az árnyék csak még jobban növekedett és a nagy fák lábainál mérgesvörös bolondgombák nőttek.

Evans összerázkódott.

– Szinte fázik az ember idebent a nagy hőség után.

– Remélem, nem térünk el az iránytól – volt Hooker válasza.

Hirtelen messze maguk előtt hasadékot láttak a komor árnyékban, ahová a fehér napsugár szinte áradozva ömlött. A napsütötte tisztáson pompás zöld fű közepette gyönyörű, tarka virágok nyiltak. Azután víz csörgedezését hallották.

– Itt a patak, most már közel kell lennünk hozzá – mondta Hooker.

Buja növényzet borította a patak partját. Addig nem ismert óriási virágok nőttek a nagy fák lábainál és hatalmas zöld legyezőket nyitottak a napfény felé. A csöndes, nyugodt víz felszínén széles, nagy ovális levelek uszkáltak és egy viaszszerű, rózsásfehér virág, amely nagyon hasonlított a vizililiomra. Messzebb, a patak hajlásánál, a víz hirtelen tajtékozni kezdett és gyönyörű kis vízesés tárult a kincskeresők szeme elé.

– Nos? – kérdezte Evans.

– Úgylátszik egy kicsit eltértünk az egyenestől – felelte Hooker – dehát ez előrelátható volt.

Megfordult és a csöndes erdő hűvös árnyékát kutatta tekintetével.

– Ha egy kicsikét kutatunk itt a patak partján, feltétlenül rá kell bukkannunk – jelentette ki.

– Azt mondtad… – kezdte Evans.

– Ő mondta, hogy egy halom kő van mellette – mondta Hooker.

A két ember egy pillanatig egymás szemébe nézett.

– Próbáljuk meg először a patak folyása mentén lefelé menni.

Nagy lassan megindultak a kis patak partján, kíváncsian tekintgetve maguk köré. Evans hirtelen megállott.

– Mi az ördög lehet az? – kérdezte.

Hooker abba az irányba nézett, ahova Evans ujja mutatott.

– Valami kéz – jegyezte meg egyszerűen.

Egyszerre tisztán kibontakozott előttük, amikor egy kis emelkedés tetejére érkeztek. Mind a ketten rögtön tudták, hogy mi is az, amit láttak.

Hooker gyors léptekkel előre sietett, míg végre meglátta a testet is, amelyhez az elernyedt kéz és kar tar tozott. Keményebben markolta meg a csákányt a kezében. A kék tömeg egy kínai volt, aki az arcán feküdt. A test fekvése nem engedett semmiféle kétséget.

A két ember önkénytelenül is egymáshoz húzódott és dermedten bámultak a holttestre. Egy tisztáson feküdt a fák között. Mellette egy kínai ásó hevert és valamivel odébb egy halom kő emelkedett egy frissen ásott gödör mellett.

– Valaki itt járt már előttünk – mondta Hooker torkát köszörülve.

Evans hirtelen átkozódni kezdett és dühösen dobbantott lábával.

Hooker elsápadt, de nem szólt semmit. Egészen odalépett az elnyult holttesthez. Észrevette, hogy nyaka püffedt és vörös, kezei és csuklói pedig meg vannak dagadva.

– Bah! – mondotta, azzal hirtelen elfordult és a gödörhöz lépett.

Meglepetten kiáltott fel, majd sürgetőleg rászólt Evansra, aki nyomában járt.

– Szamár! Minden rendben van. A kincs még mindíg itt van.

Azzal ismét megfordult és a halott kínaira nézett, majd tekintetét ujra a gödör felé fordította.

Evans odasietett a lyukhoz. A szerencsétlen nyomorult már félig kiásta a kincset és most ott feküdt előttük egy halom sápadtan csillogó aranyrúd. Lehajolt a gödörbe és puszta kezeivel távolítva el a földet, az egyik nehéz aranyrudat gyorsan felemelte. Egy kis tüske megkarcolta a kezét. Finom hegyét puszta kezével húzta ki a sebből, azután kiemelte az aranyrudat.

Hooker még mindíg a halott kínait nézte. A dolog egészen rejtélyes volt előtte.

– Úgylátszik, meg akarta előzni társait – mondotta végül is. – Egyedül sietett ide és valami mérges kigyó megölte… Kíváncsi vagyok, hogy találta meg a helyet.

Evans ott állott az aranyruddal a kezében. Ugyan mit is jelent egy kínai élete?

– Részletekben kell a szárazföldre vinnünk az aranyat és egy ideig ismét el kell ásnunk ott a kincset. Vajjon legalább a csónakig sikerül-e majd elcipelni?

Kabátját levetette, kiterítette a földön és két-három aranyrudat beledobott. Egyszerre azt érezte, hogy egy másik kis tüske is megszúrja a kezét.

– Ennél többet nem tudunk magunkkal vinni – mondotta, azzal hirtelen idegesen megkérdezte. – Mi a csudát bámulsz úgy?

Hooker feléje fordult.

– Nem birom elviselni… Őt… – fejével a holttest felé intett – annyira hasonlít…

– Szamárság! – mondta Evans – minden kínai hasonlít a másikra.

Hooker az arcába bámult.

– Előbb eltemetem azt, mielőtt hozzákezdenék bármiféle munkához is.

– Ne légy szamár, Hooker – mondta Evans – bizd csak ezt a munkát a természetre, az majd hamarosan végez vele.

Hooker még mindíg habozott és tekintete a barna földet vizsgálgatta körülöttük.

– Valahogyan egészen megborzaszt – mondotta.

– Most az a kérdés – jelentette ki Evans – hogy mit csináljunk az aranyrudakkal? Ássuk el őket ismét itt, vagy vigyük magunkkal a csónakhoz?

Hooker gondolkodott. Bizonytalan tekintete ide-oda vándorolt a fák között és ismét összeborzadt, amikor pillantása a halott kínai kék alakjára esett.

– Mi történt veled Hooker? – kérdezte Evans. – Egészen elvesztetted a fejedet?

– Vigyük el innét mindenesetre az aranyat – mondta Hooker.

A kabátot gallérjánál fogva megragadta, Evans a szemközti sarkokat fogta meg és fölemelték az aranytömeget.

– Merre menjünk? – kérdezte Evans. – A csónakhoz visszük a kincset?

– Különös – jegyezte meg hirtelen Evans, amikor megindultak – a karjaim még mindíg fájnak az evezéstől.

– Az ördögbe is! – folytatta kis idő mulva – de hogy fájnak! Pihenjünk egy kicsit.

Elengedték a kabátot és leültek mellé a földre. Evans arca halálsápadt volt és homlokán nagy csöppekben gyöngyözött a verejték.

– Milyen fülledt a levegő ebben a rengetegben! – jelentette ki Evans, azután hirtelen, minden átmenet nélkül, érthetetlen dühre gerjedt. – Mi az ördögnek várunk itt egész nap? Láss most már te is munkához végre! Idáig semmit sem csináltál, csak azt a halott kínait bámultad egész idő alatt.

Hooker nyugtalanul a társa arcába nézett. Szó nélkül megfogta a kabátot és az aranykincset cipelve vagy száz lépést tettek előre, amikor Evans hirtelen lihegni kezdett.

– Nem tudsz beszélni? – kérdezte dühösen.

– Mi a bajod, Evans? – kérdezte Hooker.

Evans megbotlott, azután hirtelen káromkodással elengedte a kabátot. Egy pillanatig Hookerre meredt, azután felhördülve torkához kapott.

– Ne gyere a közelembe – mondotta, azzal egy fának támaszkodott, majd néhány pillanat mulva valamivel nyugodtabb hangon folytatta. – Mindjárt jobban leszek.

Karjai egyszerre ernyedten hullottak alá a fa törzséről és Evans lassan összerogyott, míg végül is ott feküdt összekuporodva a fa tövében. Kezeit görcsösen összeszorította és arcát eltorzította a fájdalom. Hooker oda akart menni hozzá.

– Ne nyúlj hozzám! Ne nyúlj hozzám! – suttogta Evans elhaló hangon. – Tedd vissza az aranyat a kabátra.

– Nem segíthetnék valahogyan? – kérdezte Hooker.

– Tedd vissza az aranyat a kabátra!

Amint Hooker az aranyrudakkal vesződött, hüvelykujján egy kis szúrást érzett. Odanézett és egy vékony kis tüskét látott.

Evans artikulálatlan kiáltásban tört ki és arcára fordult.

Hooker álla leesett. Pillanatig értelmetlenül bámult a tüskére, azután Evansra nézett, aki most már görcsösen vonaglott a földön, majd a magas fák között arra felé vándorolt a pillantása, ahol a bizonytalan, szürke árnyékban még mindíg látszott a halott kínai kékruhás teste. Eszébe jutottak a kis jelek a térkép szélén és abban a pillanatban mindent megértett.

– Isten legyen nekem irgalmas! – mondotta.

Most már tudta, hogy a tüskék ugyanolyanok, mint amilyeneket a dyakok megmérgeznek és fujócsöveikből kilőnek. Most már tisztában volt vele, hogy mért mondta Csang-Hi, hogy a kincs tökéletes biztonságban van. Most már megértette azt a borzalmas vigyorgást is, amely a haldokló kínai arcán tükröződött.

– Evans! – kiáltott fel kétségbeesetten.

De Evans már nem válaszolt. Mozdulatlanul feküdt a földön és csak időről időre rázta meg vonaglás a testét. Tökéletes csend borult az őserdőre.

Hooker vadul szívni kezdte a kis rózsaszínű pontot a hüvelykujján, szívta, szívta, hiszen az életéről volt szó! Egyszerre különös, égő fájdalmat érzett a karjában és a vállában és alig tudta az ujjait behajlítani.

Most már tudta, hogy minden szívás hiábavaló.

Fel is hagyott a meddő küzdelemmel. Leült az aranyrudak közé, állát tenyerébe hajtotta és úgy bámult társa eltorzult, de még mindíg vonagló testére. Megint eszébe jutott Csang-Hi borzalmas vigyorgása. A tompa fájdalom lassan a torka felé haladt és egyre erősebbé vált.

Magasan a feje fölött kis szellő kezdett fujdogálni a fák lombjai között és valami fehér virág levelei hullottak lassan rája.