Csodálatos történetek

Teljességgel lehetetlen megmondani, vajjon tényleg megtörtént-e ez az eset. Egyedül Harringay szavahihetőségén múlik, már pedig Harringay művészember.

Az ő elbeszélését követve, a történet elmondja, hogy Harringay úgy délelőtt tíz óra tájban átment a műtermébe, hogy megnézze, mit kezdhetne azzal a férfifejjel, amin előző nap reggeltől estig dolgozott. A szóbanforgó fej eredetije egy olasz kintornás vállain nyugodott és Harringay úgy gondolta – de nem volt benne egészen bizonyos – hogy „Virrasztó“-nak fogja keresztelni.

Harringay idáig kétségkívül őszinte volt és története eddig a pontig valóban az igazság bélyegét hordja magán. Az öreg olasz kintornással a ház előtt találkozott, amint nyütt kalapját alázatosan elébe tartotta és Harringay azzal a hirtelen elhatározással, amely annyira jellemzi az igazi lángészt, azonnal üstökön ragadta az alkalmat.

– Térdeljen le és nézzen a festőállványra, – parancsolta Harringay – mintha csak a filléreket várná.

– Ne vigyorogjon! – szólt rá Harringay. – Nem a fogatlan ínyeit akarom lefösteni. Nézzen úgy, mintha boldogtalan volna.

Most, hogy egy éjszakát aludt rá, a kép határozottan csapnivalónak tünt fel előtte.

– Az a kis darab a nyakon, jó munka – gondolta magában Harringay. – De…

A műterem más és más sarkaiba állva minden oldalról szemügyre vette a képet. Azután valami csúnyát mondott. Az eredeti történetben ez a szó is benne volt…

– Festmény – mondotta. – Egy verklis képe… Egy egyszerű portré. Ha egy eleven verklis volna, nem is lenne semmi baj. De valahogyan nekem sohasem sikerült semmit sem elevenné tennem. Vajjon a képzeletemben van a hiba?

A történetnek ez a része is igaznak látszik. Harringay képzelete valóban nem túlságosan merész.

– A teremtőerő érzete! Vászonból és pimentből embert teremteni, mint ahogy Ádámot is vörös okkerből teremtette Isten. De ez a vacak! Ha az uccán találkozna vele valaki, azonnal rámondaná, hogy csak műtermi gyártmány. Valami hiányzik belőle… Nos, annyi bizonyos, hogy így, ahogy van, semmit sem ér.

Odament az ablakhoz és elkezdte a függönyöket huzogatni. Kék vászonból voltak és ahhoz, hogy több világosságot kapjon a műterem, le kellett a függönyöket húzni. Összeszedte palettáját, ecseteit és festőrúdját, azután odalépett a kép elé és egy pötty barna festéket rakott a száj szögletére, azután figyelmét a pupillákra irányította. Hosszasan nézegette a képet, végül is rájött, hogy az álla valamelyest túlságosan élénk egy „Virrasztó“-hoz képest.

Egyszerre letette festőszerszámait, pipára gyujtott és úgy nézegette művét.

– Akasszanak fel, ha nem nevet ki – mondotta Harringay és még ma is meg van győződve, hogy a kép rávigyorgott.

A festmény most már kétségkívül sokkal elevenebb volt, de ezzel igazán nem érte el eredeti célját.

– „A hitetlen virrasztó“ – jegyezte meg magában Harringay. – Milyen finom és ügyes gondolat! De a bal szemöldöke nem eléggé cinikus.

Ismét nekilátott a képnek, egy kicsit piszmogott a szemöldökökön és valamivel több színt rakott a fülcimpákra, hogy materialista felfogásban tüntesse fel a képet.

További töprengés következett.

– Attól félek, a „Virrasztó“-nak egyszersmindenkorra vége – gondolkozott fennhangon Harringay. – De mért ne keresztelném „Mefisztofelesz“-nek? De azt hiszem, ez egy kicsit túl közönséges volna. „A doge barátja“… ez már jobban hangzik. Mindazonáltal a páncél nem fog jól festeni rajta. Mi lenne, ha vérvörös talárba öltöztetném és elkeresztelném „A szent kollégium tagjá“-nak? Ebben humor is van, aztán meg megértés Olaszország középkori története iránt.

– Hiába, Benvenuto Cellini nagy művész volt! – folytatta töprengését Harringay. – A kép sarkába hallatlan ügyesen mindíg valami aranykelyhet csempészett. De itt nem nagyon vágna össze az arcbőr színével.

Harringay nagy aprólékossággal mesélte el, hogy piszmogott a képen, csakhogy félelmétől szabaduljon. Annyi bizonyos, hogy a festmény minden volt, csak nem kellemes látvány. Mégis éppen olyan bizonyos, hogy a kép egyre élőbbnek látszott, sokkal élőbbnek, mint bármelyik képe, amelyet életében addig festett.

– Kereszteljük „Egy úr arcképe“-nek – mondta Harringay – vagy „Egy bizonyos uriember“-nek.

– Ez sem lesz jó – töprengett tovább Harringay még mindig nem veszítve el bátorságát. – Ez olyasvalami, amit Rossz Izlésnek hívnak. Azt a vigyorgást el kell tüntetni mégis. Ha az nincs és a szemekben egy kicsikét több tűz ég majd – észre se vettem idáig, hogy milyen meleg szemei vannak – akkor talán azt mondhatnám, hogy…? Mi volna, ha „Szenvedélyes Zarándok“-nak hívnám? De ezt az ördögi arcot sehogy sem fogják bevenni a csatornának ezen az oldalán.

Valami kis tökéletlenség az egész bajnak az oka – töprengett tovább. – Talán a szemöldökök ferdék egy kicsit.

Még lejjebb húzta a függönyöket, azzal ismét kezébe vette a palettát és az ecsetet.

A vászonról rávigyorgó arcon mintha határozott öntudat ömlött volna el. Képtelen volt megmondani, hogy mi lehetett ennek az ördöngősségnek az oka. Nem maradt más hátra, mint tovább kisérletezni. A szemöldökök? Nem valószínű, hogy a szemöldökök lettek volna hibásak. De azért változtatott rajtuk. Nem, így sem volt jobb, sőt az arc – ha ugyan még lehetséges volt – most még sátánibbnak rémlett előtte. A szájszögletek? Odáig csak vigyorogtak, de most, hogy egy-két ecsetvonással átfestette őket, a kép egyenesen röhögni látszott. Hát akkor a szemekben volna a hiba?

Borzalmas! Úgylátszik égő vöröset vett ecsetére barna helyett, pedig egészen bizonyosra vette, hogy a barna festékbe mártja ecsetét. A szemek most már valósággal vérben forogtak és tüzes pillantást löveltek rá. Hirtelen elhatározással – amelyben kétségkívül a pánik bátorságának is jelentős szerepe volt – az égő vörös ecsettel össze-vissza mázolta az egész arcot.

És ekkor nagyon különös dolog történt, valóban nagyon különös dolog… Ha ugyan tényleg megtörtént.

Az ördögi olasz behunyta mindkét szemét és ajkát biggyesztve, kezével letörölte arcáról a rákent vörös festéket.

Azután ismét kinyíltak a vörös szemek, olyan hang hallatszott, mint amikor valaki cuppant a szájával és az arc elmosolyodott.

– Ez egy kicsit elhamrkodott dolog volt az ön részéről – szólalt meg a festmény.

Harringay bevallotta, hogy ebben a pillanatban, amikor a legrosszabb valóban bekövetkezett, egyszerre ismét ura lett önmagának. Meg volt győzödve arról, hogy az ördöggel lehet beszélni.

– Mi a csudának mozog akkor hát annyit? – válaszolta Harringay. – Mért vág arcokat, mért vigyorog és mért gúnyolódik, amikor magát festem?

– Én nem csináltam semmit – felelte a festmény.

– De igenis – makacskodott Harringay.

– Az maga sajátmaga volt – mondta a kép.

– Nem én voltam – ellenkezett Harringay.

– De igen, sajátmaga volt – mondta a kép. – Na-a… Ne kenjen rám megint festéket csak azért, mert igazat mondok. Egész délelőtt mást se csinált, mint valami kifejezést akart arcomnak adni. Valójában fogalma sincs arról, mit is szeretne, milyen legyen a kép.

– Nem igaz – tiltakozott Harringay. – Nagyon is jól tudom!

– Nem tudja – jelentette ki teljes határozottsággal a festmény. – Sohasem is tudja, amikor festeni kezd. Amikor az ecsetet a kezébe veszi, csak halvány körvonalakban bontakozik ki agyában a kép, amit festeni akar. Mindíg valami gyönyörűt készül alkotni – ezt az egyet biztosan tudja – és amellett megindítót vagy esetleg tragikusat, de ezen túl minden csak a próbálgatás és jószerencse dolga. Drága barátom! Csak nem képzeli, hogy így lehet képeket festeni?

Nem szabad elfelejteni, hogy ami most következik, tisztára csak Harringay szavahihetőségén alapul.

– Olyan képet föstök, amilyen nekem éppen jólesik – jelentette ki Harringay hidegen.

Ez úgylátszik, egy kicsit megzavarta a festményt.

– Nem festhet képet ihlet nélkül – jegyezte meg kis szünet után a portré.

– De nekem volt ihletem… ehhez.

– Ihlet! – vigyorodott el a sardonikus alak. – Éppen csak hogy egy gondolata támadt, amikor meglátta a kapu előtt azt a verklis olszt! „Virrasztó“! Ha, ha, ha! Egyszerűen csak úgy találomra elkezdett festeni, hátha valami az eszébe jut. Ez az, ami magával történt és semmi más. Amikor aztán láttam, hogy miként állanak a dolgok, megjelentem. Beszélni szeretnék magával!

– A maga művészete – folytatta a festmény – nagyon szomorú valami. Maga paccer. Nem tudom, hogyan van, de annyi bizonyos, hogy képtelen a lelkét belevinni a képeibe. Túlságosan sokat tud. Ez aztán lenyügözi. Elragadtatása kellős közepén azt kérdezi önkénytelenül is önmagától, vajjon nem festettek-e már előbb is ilyesmit? És…

– Nézze – vágott szavába Harringay, aki igazán mást várt az ördögtől, minthogy a művészetét kritizálja. – A festészetről akar vitatkozni velem?

A legvastagabb és legdurvább sörteecsetjét megtöltötte vörös festékkel.

– Az igazi művész – folytatta zavartalanul a festmény – mindíg tudatlan ember. Az a művész, aki teoriákat dolgoz ki művei megfestése előtt, nem művész többé, hanem csak kritikus. Wagner… Na mi az! Minek az a vörös festék?

– Ezzel fogom kifesteni magát ebből a világból – válaszolta Harringay. – Nem érdekel, amit mond. Ha azt hiszi, hogy csupán azért, mert az a hivatásom, hogy művész vagyok, mindjárt hajlandó is vagyok a festészetről vitatkozni magával, akkor alaposan téved.

– Egy percre – vágott szavába szemmelláthatólag megrémülve a festmény. – Ajánlatot szeretnék tenni magának, – nagyszerű ajánlatot! Amit mondtam magának, az mind igaz. Magából hiányzik a fantázia. Nos bizonyosan hallott már a kölni dómról, az Ördög Hídjáról és…

– Szamárság – jelentette Harringay. – Azt hiszi, hogy el akarok kárhozni egyszerűen annak a kedvéért, hogy egy jó képet fössek, amelyet azután a kritikusok a sárga földig lerántanak? Itt van, ez a magáé!

Harringay vére felforrott. A veszedelem csak még gyorsabb cselekvésre birta. Így aztán jókora csomó piros festéket kent a festmény szájába. Az olasz vadul prüszkölt és minden erejével igyekezett szabadulni kényelmetlen helyzetéből. Szemmelláthatólag rettenetesen meg volt lepve. Azután – ismét csak Harringay elbeszélése szerint – nagyon érdekes küzdelem vette kezdetét: Harringay eszeveszett gyorsasággal kente a vörös festéket a képre és a festmény olyan gyorsan, ahogyan rákenték a cinobert, mindíg újból letörölte a festéket.

– Két mesterművet – igérte gyorsan a démon. – Két kétségbevonhatatlanul világraszóló értékű mesterművet. Nem nagyszerű ajánlat?

Harringay az ecsettel adta meg rá a választ.

Néhány percig nem hallatszott más, csak az ecset járása és az olasz köpködése és kifakadásai. Egyszer-másszor sikerült karjával és kezével elhárítania Harringay támadásait, de a festő minduntalan keresztültörte ezt a védelmet. Egyszerre kifogyott a festék a palettán és a két ellenfél, lélekzetvesztve, lihegve állott egymással szemben.

A festmény már annyira össze-vissza volt mázolva vörössel, hogy azt hihették róla, talán valami vágóhíd padlóján gurigáztak vele. A kép lélekzethez sem tudott jutni a fáradtságtól és nagyon kényelmetlen volt számára, hogy a nedves festék mind a nyakába folyik. Mindazonáltal az első összecsapásban ő maradt a győztes.

– Gondolja meg – volt az első szava, amint lélekzethez jutott – két nagyszerű remekművet… Mind a kettőt más-más stilusban és mindegyikük felér a kölni…

– Tudom – vetette oda Harringay, azzal kirohant a műteremből, végigfutott a folyosón és beugrott felesége öltözőszobájába.

A következő pillanatban már ismét ott volt a műteremben, hóna alatt egy nagy bádogdoboz zománcfestékkel. A bádogdoboz láttára a vörösszemű, művészi hajlamú ördög sikoltozni kezdett:

– Három remekművet, három messze kimagasló mesterművet!

Harringay közben már bemártotta ecsetét a zománcba és két vonással keresztülhúzta a képet.

– Négy remekművet… – kiabálta köpködés közben is a festmény.

De most már Harringay kerekedett felül és gyors, bátor ecsetvonásokkal egészen átföstötte a vásznat, míg végül is nem látszott ki semmi a zománc alól. Egyszer egy pillanatra mégis előtünt még a száj, de csak odáig jutott, hogy:

– Öt mester…

De Harringay ecsetje pillanat alatt ismét elhallgattatta. Ezután már csak a kép vörös szemei tüntek fel egy-egy másodpercre, amint méltatlankodó pillantást vetettek a festőre. De végül is semmi sem maradt vissza, csak a száradó zománc csillogó felülete. Egyideig még valami remegés látszott a felszín alatt, de azután lassanként ez is elmult és a kép végül teljes nyugalomba merevedett.

Ekkor Harringay – tulajdon elbeszélése szerint – pipára gyujtott, leült, rámeredt a bezománcozott vászonra és megpróbálta gondolatban még egyszer rekapitulálni, hogy tulajdonképen mi is történt? Felkelt, megkerülte a képet és megnézte, vajjon hátul nincs-e valami mögötte? Csak ekkor kezdte sajnálni, hogy nem fotografálta le az Ördögöt, mielőtt zománccal átfestette volna.

Ez Harringay elbeszélése – és nem az enyém. Története bizonyítására egy kis negyven-ötven centiméteres vásznat mutatott fel, amely tényleg halványzöldre van zománcozva. Az is igaz, hogy Harringay soha nem föstött egyetlen mesterművet sem azóta és bizalmas barátai véleménye szerint alkalmasint sohasem is fog.