Csodálatos történetek

A vágottképű ember áthajolt az asztalon és a kezemben tartott gyökereket nézegette.

– Orchideák? – kérdezte.

– Csak néhány darab – válaszoltam.

– Van közöttük újfajta is?

– Nem nagyon hiszem, hogy lenne.

– Én is megjártam azokat a szigeteket huszonöt-huszonhét év előtt. Ha ezek között a hagymák között új van – nos annak nagyon újnak kell lennie. Bizony én nem nagyon sok új orchideát hagytam magam mögött.

– Nem vagyok gyüjtő – jeletettem ki szerényen.

– Akkor még fiatal voltam – folytatta – Úristen, hogy rohantam egyik helyről a másikra. Keletindiában két évet töltöttem és Braziliában hetet. Azután Madagaszkár szigetére mentem.

– Néhány kutatót magam is ismerek – válaszoltam egy hosszú történet reményében. – Maga kinek gyüjtött?

– Dawsonéknak. Nem tudom, hallotta valaha Butcher nevét?

– Butcher… Butcher? – valami bizonytalan emlék ébredt a név nyomában emlékezetemben. Azután eszembe jutott a Butcher contra Dawson per.

– Hát persze, – kiáltottam föl – maga volt az, aki négy évi fizetéséért pörölte őket. Maga volt, aki egy puszta szigeten élt éveken át.

– Az ön szolgája uram, – hajolt meg udvariasan a vágottképű ember. – Fura kis történet, mi? Ott álltam az elhagyatott szigeten és egész vagyont gyüjtöttem ölbetett kezekkel anélkül, hogy dolgoztam volna, ők pedig nem tudtak felmondani nekem. Sokat mulattam ezen a szigeten és el-elszámolgattam magamban, hogy mennyit is keresek, mialatt a szigeten boldog semmittevésben élek. Egészen tekintélyes summa jött ki belőle.

– Hogy történt? – kérdeztem. – Már nem emlékszem pontosan az esetre.

– Nos… Hallott valaha az aepyornisról? Tudja, arról a kihalt óriási madárról, amely a mai struccféléknek volt rokona és Madagaszkár szigetén, a jelenlegi geologiai korban halt csak ki. Az aepyornis vázát csak tökéletlen maradványokból ismerjük, de óriási tojásait, melyeket 1550-ben fedeztek fel Madagaszkár szigetén, már régóta széltében-hosszában ismerik az egész világon. Az aepyornis tojása vagy harminc-negyven centiméter hosszú és húsz-huszonöt centiméter széles, azaz akkora, mint hat strucctojás, vagy mint százötven tyúktojás együttvéve. Tudja a régi utazóknak az óriási griff madárról szóló elbeszélései is valószínüleg erre a madárra vonatkoznak.

– Nagyon is jól tudom, hogy milyen volt az aepyornis, – válaszoltam – hiszen Andrews alig néhány napja mesélt nekem egy új fajtájáról, amelyre mostanában bukkant. Úgy látszik, egyik csípőcsontjára találtak rá és még ez a csont is több mint egy méter hosszú. Valóságos óriás lehetett ennek a csontnak a gazdája!

– Ezt aztán elhiszem önnek – jelentette ki a vágottképü ember. – Tényleg óriás volt. Sinbad griffmadara is közülük került ki. De mikor találták azt a csontot?

– Úgy emlékszem vagy három-négy év előtt. Miért?

– Miért? Mert én találtam meg… Úristen, most már vagy húsz éve ennek. Ha Dawson nem lett volna olyan szamár ebben a fizetési ügyben, teljes ringet csinálhatott volna aepyornis csontokban… Én igazán nem tehettem róla, hogy az az átkozott csónak elszabadult.

Kis szünetet tartott.

– Azt hiszem, ugyanaz a hely lehetett. Egy mocsár, vagy százötven kilométernyire Antananarivótól. Nem ismeri véletlenül? A part mentén, csónakon lehet csak megközelíteni. Nem emlékszik véletlenül arra sem, hogy hol találták a csontokat?

– Bizony, nem tudok rá visszaemlékezni. Úgy rémlik, mintha Adrews beszélt volna valami mocsárról.

– Ugyanannak a mocsárnak kellett lennie. A keleti parton fekszik. És a vízben van valami, ami megóvja a dolgokat a pusztulástól. Olyan szaga van, mint a kreozotnak. Trinidad szigete jutott az eszembe önkéntelenül is. Találtak több tojást is? Én rábukkantam olyan tojásra is, amely félméter hosszú volt. Tudja, a mocsár egészen körülveszi a helyet és elvágja a világtól. Amellett nagyon sós is. Nos… Milyen időket éltem át! Egészen véletlenül bukkantam rájuk. Tojásokért mentünk, én és két bennszülött, azokban az apró kis lélekvesztőkben és akkor találtunk a csontokra. Könnyű sátort vittünk csak magunkkal és négy napra való élelmet és persze a legszilárdabb talajon ütöttük fel sátrunkat.

– Ha csak visszagondolok is, eszembe jut az a szurokillat. Fura kis munka volt, amit végeztünk. Tudja, a mocsárban gázoltunk és minduntalan le-leböktünk a kezünkben tartott vasrudakkal. Rendszerint persze összezúztuk a tojásokat. Szeretném tudni, mikor pusztultak ki ezek az aepyornisok egészen. A misszionáriusok azt mondják, hogy a bennszülöttek legendái sűrűn beszélnek azokról az időkről, amikor még életben voltak, de én magam sohasem hallottam ilyen történetet. Tudomásom szerint egyetlen európai sem látott élő aepyornist, talán az egy Mac Andrew kivételével, aki 1745-ben járt Madagaszkár szigetén, de hát az ő elbeszéléséhez nagyon is sok kétség fér.

– Az azonban bizonyos, hogy azok a tojások, amelyeket mi találtunk, olyan frissek voltak, mintha éppen akkor tojták volna őket. Frissek! Amint lecipeltük őket a csónak felé, az egyik néger fickó elejtette az egyik tojást és összetört. Hogy összeszidtam a nyomorultat! De olyan édes volt a tojás, még csak szaga sem volt és az anyja már vagy négyszáz éve halott volt!

– De nagyon is eltérek elbeszélésem tárgyától. Egész napunkat azzal töltöttük, hogy a mocsárban ástunk és ástunk, hogy sértetlenül hozzájuthassunk a tojásokhoz, nyakig sárosak voltunk, én meg szörnyen dühöngtem. Amennyire én tudom, ezek voltak az egyedüli tojások, amelyeket teljesen épségben sikerült idáig kiásni. Később elmentem és megnéztem azokat a tojásokat, amelyeket a British Múzeumban őriznek. Mind össze volt törve és csak összeragasztották őket, mint holmi mozaikot, de még így is hiányoznak belőlük nagy darabok. Az enyémek kifogástalan állapotban voltak és én ki akartam fújni őket hazatérésem után. Ilyen körülmények között igazán érthető, hogy nem bírtam haragommal, amikor az a szamár szerecsen három óra nehéz munkájának gyümölcsét eltörte a sziklán, egyszerűen azért, mert egy százlábú megcsípte a lába ujját. – Alaposan megvertem.

A vágottképű ember pipát húzott ki a zsebéből.

Átnyújtottam a dohányzacskómat.

Szórakozottan megtöltötte a pipáját.

– Mi történt a többi tojással? Hazahozta őket?

– Ez éppen a különös a történetben. Még három másik tojásom volt. Kifogástalanul friss tojások. Nos, a csónakba raktuk őket és én visszamentem a sátorba, hogy kávét főzzek. A két szerecsent lent hagytam a parton, az egyik még mindig a csípés miatt sopánkodott, a másik pedig segített neki ebben. Eszembe sem jutott, hogy a két nyomorult visszaél majd helyzetemmel, de azt hiszem, a százlábú csípésének mérge és a verés, amelyet tőlem kapott, egészen megzavarta az egyiket – egy kicsit mindig hirtelenharagú volt – és végül is sikerült rábeszélnie társát.

– Emlékszem, ott ültem a sátorban, csöndesen pipáztam és egy kis spirituszlámpán, amelyet mindig magamnál hordtam útjaimon, kávét forraltam és csak úgy mellékesen a mocsár szépségeit bámultam a naplemente rőtvörös fényében. Egészen fekete és vörös volt minden, mondhatom igazán festő ecsetjére volt méltó a látvány.

– És alig ötven méternyire mögöttem ott állott a két átkozott szerecsen. Figyelmet sem fordítottak a természet szépségeire, hanem összeesküvést szőttek ellenem. Azt főzték ki sötét agyvelejükben, hogy megszöknek a csónakkal és engemet otthagynak a puszta szigeten, ócska vászonsátrammal, alig háromnapi élelemmel, egy csepp ivóvíz nélkül. Egyszerre csak kiáltást hallottam és mire visszafordulok, már bent ültek a kis lélekvesztőben – igazán túlzás lett volna csónaknak nevezni – és már vagy húsz méternyire voltak a parttól. Nyomban tisztában voltam a helyzettel. Puskám a sátorban hevert és még hozzá nem is volt golyóspuska, hanem csak sörétes. Persze, a gazemberek ezzel eleve tisztában voltak. De a nadrágzsebemben ott volt kis revolverem, amelyet sohasem hagytam el és miközben a part felé rohantam, kirántottam a zsebemből.

– Azonnal gyertek vissza! – kiáltottam utánuk parancsolóan.

– Valamit visszakiáltottak, amit nem hallottam és széles vigyor ült ki annak a négernek az arcára, akit megvertem. A másikat vettem célba, mert az sértetlen volt és ő kezelte az evezőt, de a lövés nem talált. Csak kacagtak rajtam. Mindazonáltal nem éreztem magamat még vertesnek. Tudtam, csak hidegvéremet kell megőriznem. Ujból céloztam és lőttem és most már nem nevetett többé, hanem felugrott üléséből. A harmadik lövésem fejen találta és a következő pillanatban holtan bukott ki a csónakból, magával víve az evezőt is a mélybe. Pompás lövés volt, egy olyan kis revolverből negyven méterre! Többé nem is bukkant fel a víz felszínére. Nem tudom, lövésem ölte-e meg, vagy pedig csak megsebesült és aztán a vízbe fult. Még egyszer ráparancsoltam a másik fickóra, hogy azonnal térjen vissza, de ő csak összehúzódzkodott a lélekvesztő mélyén és nem is válaszolt. Kilőttem utána revolverem minden töltényét, de nem találtam el egyszer sem.

– Nagy szamárnak éreztem magam, annyit mondhatok. Ott álltam azon a rohadt, fekete parton, mögöttem a mocsár, előttem a végtelen tenger síma tükre, és az átkozott csónak csöndesen kifelé tartott az óceán végtelenjén. Mondhatom, nem kíméltem Dawsonékat és a múzeumokat és minden ostoba régiséggyüjtőt, de hiába kiabáltam az után a néger után, csak nem jött vissza, míg végre is teljesen berekedtem.

– Igazán nem maradt más hátra, mint hogy utána ússzam és megkíséreljem szerencsémet a cápákkal. Így aztán kinyitottam vadászkésemet, fogaim közé kaptam, pillanat alatt ledobtam a ruhámat és begázoltam a tengerbe. Mihelyt a vízben voltam, nyomban elvesztettem szem elől a lélekvesztőt, de úgy számítottam, hogy mégis utól tudom érni. Azt reméltem, hogy az átkozott néger nem tudja majd elkormányozni a csónakot és így majd csak sodródni fog. Egyszerre ismét feltünt a horizont síkján, délnyugati irányban. Ekkor már esteledni kezdett és lassanként feltüntek a csillagok az égbolton. Nincs az az úszóbajnok, aki gyorsabb lett volna nálamnál, de lábaim és karjaim hamarosan kifáradtak.

– Mindazonáltal egészen közel jutottam a csónakhoz, még mielőtt a csillagok egészen felragyogtak volna. Amint sötétedett, mindenféle foszforeszkáló dolgokat láttam a tengerben. Időnként egészen beleszédültem. Végül is nem tudtam már megkülönböztetni a csillagokat a foszforeszkáló tárgyaktól és nem tudtam, hogy a fejemen úszom-e, vagy a sarkaimon. A lélekvesztő fekete volt, mint a bűn és a kis hullámok, amelyeket orra a tengerben hasított, ragyogtak, mint a folyékony arany.

– Amikorra utólértem, annyira kifáradtam, hogy nem volt annyi erőm sem, hogy fel tudtam volna mászni a csónakba. Persze első dolgom volt megtudni, hogy mi történt a négerrel. A csónak orrában feküdt összegubbaszkodva, úgyhogy a lélekvesztő fara egészen kiemelkedett a vízből. A csónak végébe húztam és lenyomtam a vízbe, azt remélve, hogy erre mégis csak felébred. Azután kezemben a nyitva tartott késsel nagynehezen felhúzódzkodtam a csónakba, készen várva minden pillanatban a támadást. De a néger még csak meg sem mozdult. Így azután ott ültem az apró lélekvesztő farában a foszforeszkáló tengeren sodródva, várva, hogy valami történjék.

– Egy idő multán nevén szólítottam a fickót, de nem kaptam választ. Így ültünk azután órákon át kettesben a csónakban.

– Azt hiszem, egyszer-kétszer el is szundítottam. Amikor felébredtem, felkelt a nap és láttam, hogy a néger halott és teste egészen püffedt és vörös. A három tojás és a csontok ott hevertek a csónak közepén, mellettük állott a vizeskulacs, valami kis kávé, néhány darab piskóta és egy kanna spiritusz. Nem volt evezőm, sőt semmi olyasféle sem, amit evezőként lehetett volna használni, így aztán ölbetett kezekkel voltam kénytelen nézni, hogyan sodor magával a tenger árja. Halottszemlét tartottam a néger felett s azt az ítéletet hoztam, hogy valami ismeretlen kígyó, skorpió, vagy százlábú gyilkolta meg. Ítéletem meghozatala után holttestét bedobtam a tengerbe.

– Ennek elvégzése után egy korty vizet ittam, megettem néhány piskótát és körülnéztem a síma tengeren. Azt hiszem, aki olyan alacsonyról néz körül, nem láthat nagyon messzire, én legalább is nem láttam semerre Madagaszkárt, sem semmi más nyomát a szárazföldnek. Délnyugati irányban egy percre megpillantottam egy vitorlát, amint délfelé haladt, de maga a hajótest soha sem tünt fel a horizont felett.

– Hirtelen arra eszméltem, hogy a nap delelőjén áll és izzó sugaraival szinte felforralja agyvelőmet. Először úgy próbáltam védekezni a napszúrás veszedelme ellen, hogy minduntalan be-bemártottam a fejem a tenger vizébe, de aztán eszembe jutott az a régi ujság, amelybe szerszámaimat csomagoltam elindulásom előtt, így aztán végigfeküdtem a csónak fenekén, magamra borítottam a „Cape Argus“-t és attól kezdve nem bántottak többé a nap sugarai.

– Csodálatosak ezek az ujságok! Életemben még egyet sem olvastam végig egészen addig a pillanatig, de különös dolgok történnek az emberrel, amikor olyan egyedül van, mint én voltam. Azt hiszem, vagy húszszor olvastam el a „Cape Argus“ minden sorát, miközben a nap forró sugarai valósággal leolvasztották még a festéket is a kis lélekvesztő orráról és oldalairól.

– Tíz napig sodort magával a tenger árja – folytatta a vágottképű ember. – Ugy-e nem sokat jelent, amikor az ember csak így mesél róla? Egyik nap olyan volt, mint a másik. Kivéve a reggeleket és az estéket még csak ki se pillantottam ujságpapírsátram alól, olyan pokoli volt a hőség. Az első napokban még csak vitorlát sem láttam feltünni a horizonton, amelyeket pedig láttam, azok nem vettek tudomást rólam. A hatodik éjjelen történt, hogy alig félmérföldnyire tőlem hajó haladt el, amelynek minden ablakából fény sugárzott a fekete tengerre. Egészen olyan volt, mint valami óriási szentjánosbogár. Felálltam a csónakban, úgy kiabáltam és üvöltöttem utána.

– A második napon feltörtem az egyik aepyornis tojást, megkóstoltam és boldog voltam, hogy ehetőnek találtam. A szaga ugyan nem volt a legjobb, de ezzel nem azt akarom mondani, hogy a tojás volt rossz, csak éppen valamennyire a kacsatojás ízére emlékeztetett. Az egyik oldalán egy gömbölyű foltot találtam, amely vagy tizenöt centiméter átmérőjű lehetett s ezen a folton, mintha vékony vérér vonult volna végig és egy fehér, létraszerű rajzot fedeztem fel. Akkor még fogalmam sem volt róla, hogy mi lehet a különös dolog, aztán meg nem is voltam nagyon válogatós. A tojás eltartott három napig a piskóták és a víz segítségével. Időnként nyers kávészemeket is ettem, mert tudtam, hogy milyen nagyszerűen erősíti az emberi szervezetet a nyers kávé.

– A második tojást, körülbelül a nyolcadik napon törtem fel és egészen elborzadtam.

A vágottképű ember elhallgatott elbeszélésében.

– Igen – mondotta. – Fejlődésben volt.

– El tudom képzelni, hogy el se akarja hinni. Még én is úgy voltam vele, pedig ott volt előttem a dolog, hiszen a tojás vagy négyszáz évig feküdt a fekete, hideg mocsár mélyén. De tévedésről szó sem lehetett. Ott volt előttem – hogy is hívják csak? – az embrió nagy fejével és görbe hátával, a szíve ott lüktetett a torkában és a tojás fehérje már egészen ráncos volt és a vékonyka pergamentszerű réteg, mely a tojás fehérje és héja között volt, minduntalan meg-megremegett. Ott álltam a legnagyobb, kihalt madár óriás tojásait költögetve egy kis lélekvesztőben az Indiai óceán kellős közepén! Ha az öreg Dawson tudta volna! Igazán megérte volna még neki is négyévi fizetésemet. Mit gondol maga a dologról?

– Akárhogy állt is az ügy, kénytelen voltam megenni az undorító dolgot, kénytelen voltam még a legkisebb falatokat is kikaparni, mielőtt megpillantottam volna a kis sziget partját, pedig mondhatom, egyik-másik falat igazán rettenetes volt. A harmadik tojáshoz hozzá sem nyultam. A nap felé tartottam, de a héjja túlvastag volt ahhoz, hogy meglássam, mi játszódik le belsejében, bár azt képzeltem, hogy hallom benne a vér lüktetését, de lehet, hogy ez csak a fülem zúgása volt, mint amit az ember akkor szokott hallani, ha kagylót tart a füléhez.

– Végül mégis csak feltünt valami szárazföld előttem. Éppen a kelő nap alatt tünt fel váratlanul, egészen közel hozzám. A tenger árja feléje sodort és vagy félmérföldnyire jártunk már csak a parttól, amikor az áramlat egyszerre megfordult. Minden erőm megfeszítésével vadul evezni kezdtem kezeimmel és az aepyornis tojás darabkáival, hogy elérjem a szigetet. Nagynehezen partra is jutottam. A megszokott apró kis korallzátony volt, talán négy mérföld lehetett a kerülete, néhány fa is nőtt rajta, a közepén forrás csörgedezett és a kis laguna tele volt hallal. A tojást magammal vittem a partra és jó messze a tengertől, ahol az ár már nem érhette el, kitettem a napra, hogy megadjak minden lehetőséget a számára, azután partra vontam a kis lélekvesztőt.

– Amikor végeztem ezzel, bekóboroltam a szigetet. Fantasztikus, hogy milyen unalmas tud lenni egy ilyen korallzátony. Abban a pillanatban, amikor forrásra találtam, már el is tünt minden érdeklődésem. Gyerekkoromban azt képzeltem, hogy semmi sem lehet pompásabb és kalandosabb, mint Robinson Crusoe életét élni, de az a sziget olyan unalmas volt, mint valami prédikációs könyv. Ehető dolgok után kutattam és elgondolkodtam, de mondhatom, halálos unalom vett rajtam erőt, még mielőtt az első nap végetért volna. Szerencsémet igazolja, hogy még aznap, amikor partra szálltam, az időjárás egyszerre megváltozott. Égiháború vonult végig a kis szigeten és a tengeren olyan rettenetes hullámok voltak, hogy a kis lélekvesztőben igazán ott kellett volna vesznem.

– A csónak alján aludtam, a tojás szerencsére jóval feljebb volt a homokban és az első dolog, amire emlékszem, az volt, mintha száz apró kavics pattogott volna egyszerre a csónakon és egy hullám csapott volna keresztül rajtam. Azt álmodtam éppen, hogy Antananarivóban vagyok és felültem és odaszóltam Intoshinak, hogy megkérdezzem a lánytól, mi a fene történt, azután önkéntelenül kinyujtottam a kezemet, hogy megkeressem a gyufát az éjjeliszekrényen. Csak akkor jutott eszembe, hogy tulajdonképpel hol is vagyok. Foszforeszkáló hullámok rohantak felém, mintha csak be akarnának kapni, de ezektől eltekintve koromsötét volt körülöttem minden. A felhők olyan alacsonyan jártak, hogy szinte attól féltem, beléjük verem a fejemet és az eső úgy zuhogott, mintha egyszerre szakadt volna meg az ég minden csatornája. Egy óriási hullám közeledett felém fenyegetőleg, mint valami tüzes kígyó és én elfutottam előle. Azután eszembe jutott a kanoe és visszarohantam a partra, de a hullám addigra már magával ragadta az óceán mélyébe a kis lélekvesztőt. Azután eszembe jutott a tojás és feléje tapogatóztam a sötétben. Semmi baja nem történt és még a legvadabb hullámok sem tudtak a közelébe jutni. Leültem a tojás mellé, hogy legalább valami társaságom legyen. Úristen, micsoda éjszaka is volt az!

– Reggelre nyoma sem volt többé a viharnak. A parton apró kis fadarabkák hevertek, hogy úgy mondjam lélekvesztőm csontváza, de ez legalább valami munkát adott nekem, mert két borda együtt maradt a borzalmas éjszaka dacára is s ebből azután valami vihartető félét eszkábáltam össze magamnak.

– És aznap délelőtt a tojás kikelt.

– Kikelt uram, mialatt fejem rajta nyugodott és én nyugodtan aludtam. Egyszerre csak azt éreztem, hogy valami mozog mellettem. Fölültem, láttam, hogy a tojás vége fel van törve és egy különös kis barna fej néz rám kíváncsian.

– Úristen! – kiáltottam fel – Üdvözöllek, – azzal nagynehezen kimászott a tojásból.

Eleinte barátságos, kedves kis fickó volt, akkora lehetett, mint egy jól megtermett tyúk és egészben véve olyan volt, mint a legtöbb más fiatal madár, csak persze nagyobb volt. Piszkosbarna pehely borította és alig volt tolla. El se tudom mondani, hogy megörültem neki. Mondhatom, Robinson Crusoe sem érezhette magát elhagyatottabnak szigetén, mint én, mielőtt barátom kikelt volna a tojásból. De most aztán már érdekes társam akadt. Rámnézett, szemével hunyorgatott egyet, ahogy a csirkék szoktak, menten csipogni kezdett és a földön csipegetett, minthogyha nem négyszáz évvel elkésve kelt volna ki tojásából.

– Örülök, hogy üdvözölhetlek, Péntek! – szólítottam meg, mert azt természetesen már régen elhatároztam, hogy Pénteknek fogom keresztelni, ha kibújik a tojásból. Eleinte aggodalmaim voltak, hogy lesz-e mivel táplálnom, de amikor egy kis nyers halat adtam neki, amit rögtön bekapott és ismét kitátotta a csőrét, hogy adjak még, megnyugodtam. Igazán örültem, hogy nem volt válogatós, mert az adott körülmények között ebben az esetben igazán kénytelen lettem volna végül is megenni őt.

– El sem tudja képzelni, milyen érdekes madár volt az az aepyornis-csirke. Kezdettől fogva nem tágított a sarkamtól. Ott állott mellettem és úgy nézte, hogy halászok a lagunában és én persze elfeleztem vele mindent, amit fogtam. És nagyon értelmes is volt. A parton különös alakú, kis zöld dolgok voltak, egészen olyanok, mint a hámozott uborka, de Péntek csak egyszer próbálkozott meg eggyel, amikor rosszul lett tőle, soha többé rájuk sem nézett.

– És hogy nőtt! Szinte szemmelláthatólag lett egyre nagyobb és nagyobb. Én sohasem voltam társaságba járó ember s így aztán csöndes és barátságos viselkedése nagyon megfelelt nekem. Közel két éven át a legnagyobb boldogságban éltünk a szigeten. Nem voltak üzleti gondjaim, mert tudtam, hogy fizetésem közben egyre gyülik Dawsonéknál. Egyszer-másszor feltünt egy-egy vitorla a távoli horizonton, de soha hajó nem jött a közelünkbe. Azzal szórakoztam, hogy a szigetet kagylókkal, kövekkel, kavicsokkal díszítgettem, úgyhogy a végén a part mentén mindenütt ott állott nagy betükkel, hogy Aepyornis Sziget, mint ahogy odahaza a vasúti állomásoknál a vasúti őrök, síma fehérkavicsokból rakják ki az állomás nevét. Amikor ezzel a munkával végeztem, mindenféle matematikai és geometriai képleteket raktam ki kagylóból és kavicsból és a legkülönbözőbb rajzokat készítettem hasonló módon.

– Amikor belefáradtam ebbe a munkába is, lefeküdtem és elnéztem, hogy jár-kel a különös madár és hogy növekszik egyre nagyobbra és nagyobbra. Eszembe jutott, milyen vagyont kereshetek majd vele, ha valaha sikerül elkerülnöm a szigetről. Nagyon meg is szépült az óriás madár, szép kék tollai nőttek a dereka táján, hátul pedig óriási zöld tollak borították. Sokat törtem a fejemet, vajjon Dawsonéknak joguk van-e a madárhoz, vagy sem? Amikor vihar szántott végig a tengeren és az esős évszakban ott kuporogtunk egymás mellett a kis fedél alatt, amelyet az öreg lélekvesztőből készítettem, hazugságokat meséltem neki régi barátaimról. Amikor a viharok elültek, mindig körbejártuk együtt a szigetet, hogy megnézzük nem vetettek-e valamit partra a hullámok. Azt lehet mondani, hogy egyenesen idillikus életet éltünk és hogy ha dohányom is lett volna, egyenesen a mennyországban éreztem volna magamat.

– A második év vége felé történt, hogy paradicsomi életünknek egyszerre vége szakadt. Péntek akkor már vagy öt méter magas lehetett, nagy feje széles és baltaszerű volt, két nagy, sárgakarikás barna szeme pedig egészen közel állott egymáshoz, akár az ember szemei és nem pislantottak kétfelé, mint a csirkéé. Tollazata gyönyörű volt, – nem olyan félgyászszerű, mint a struccéi, – hanem inkább olyan, mint a kazuáré, már ami a szint és finomságot illeti.

– És ekkor történt, hogy egyszerre képzelődő kezdett lenni, szemtelenkedett és természete egyre undokabbá vált.

– Végre is elkövetkezett az idő, amikor kevesebb szerencsével járt mindennapi halászatom és ettől kezdve különös, habozó léptekkel járt nyomomban. Azt hittem, talán megint tengeri uborkát evett, vagy valami más ilyen dolgot, de most nem a gyomrával volt baja, hanem egyszerűen nem volt megelégedve velem. Én is éhes voltam és amikor végre nagynehezen fogtam egy halat, magam akartam megenni. Aznap reggel, úgy látszik, mind a ketten ballábunkkal léphettünk ki képzeletbeli ágyunkból, mert abban a pillanatban, hogy kirántottam a halat, Péntek nyomban lecsapott rá, mert úgy látszik, hogy magában már ő is elvégezte, hogy a halat egyedül fogja elfogyasztani.

Kénytelen voltam az orrára koppintani.

– Úristen! Erre nekem támadt…

– Ezt neki köszönhetem – mutatott az ember a csúnya sebre, amely arcát eléktelenítette. – Azután megrugott. Olyan volt, mint hogyha egy igásló talált volna teliben. Nagynehezen föltápászkodtam és miután láttam, hogy még egyáltalán nem tekinti befejezettnek az ügyet, eszeveszetten rohanni kezdtem, karjaimmal takarva el arcomat. De ő azokkal a hosszú lábaival gyorsabban futott, mint a legsebesebb versenyló és egyre-másra gőzkalapácsszerű rugásokkal halmozott el, miközben baltafejével minduntalan le-lecsapott a fejemre. A laguna felé vettem utamat és nem nyugodtam addig, amíg nyakig benne nem ültem.

– Péntek a víz partján megállott, mert gyűlölte benedvesíteni a lábát és szídni kezdett a partról. A hangja olyan volt, mint a páváé, csak még rekedtebb és mondhatom, egyáltalán nem volt kellemes hallgatni. Föl és alá sétált a laguna mentén és megvallom, nem valami jól éreztem magam ennek az átkozott őslénynek a felügyelete alatt. A fejem és az arcom csupa vér volt és… nos a testem csupa sárga és kék folt. Elhatároztam, hogy átúszom a lagunát és egy darabig egyedül hagyom, amíg el nem símulnak az ügy hullámai. A túlparton felmásztam a legmagasabb pálmafára és volt időm elgondolkozni a dolgok felett. Azt hiszem, semmin nem sértődtem meg annyira, soha odáig és soha azóta, mint ennek az állatnak a rút hálátlanságán. Igazán több voltam neki, mintha a testvére lettem volna, hiszen én költöttem ki a tojásból és én neveltem fel. Egy ilyen óriási, nyurgalábú, divatból kiment madár! És én, a büszke emberi nem egyik tagja! Az évezredek örököse és a többi ehhez hasonló mondás mind az eszembe jutott egyszerre.

– Azt reméltem, hogy egy idő után ő maga is ebben a színben fogja látni a dolgokat és meg fogja bánni magatartását. Azt reméltem, hogy ha sikerül majd néhány szép halat fognom és azután egyszerre, mintha csak véletlenül történne, elmennék mellette és megkínálnám vele, Péntek mégis csak eszére térne. Jó időbe telt, míg megtanultam, hogy egy kihalt madárféle mennyire nem tud és nem akar felejteni és megbocsájtani.

– Ez csak igazán rosszakarat volt?

– El se mondom, mi mindennel próbálkoztam, hogy megnyerjem a madár jóindulatát. De nem is tudnám elmondani. Még most is elönt a szégyen, ha eszembe jut, hogy mennyi visszautasításban és mennyi gőgös lenézésben volt részem ennek az átkozott madárnak a részéről. Megpróbálkoztam az erőszakkal is. Biztos távolságról korálldarabokat vágtam hozzá, de ő egyszerűen csak lenyelte azokat. Célbavettem vadászkésemmel, de majdnem elvesztettem még azt is, ha mindjárt egy kicsit nagy is volt ahhoz, hogy lenyelje. Megpróbáltam kiéhez tetni, fölhagytam a halászattal, de ő egyszerűen lement a partra és az apály idején férgeket fogott. Életem felét nyakig a laguna vizében töltöttem, másik felét pedig fönt, a pálmafák tetején. Egyszer eltévesztettem megszokott fámat és véletlenül egy alacsonyabbra találtam fölmászni. Amikor Péntek ezt észrevette, rögtön ott termett és mondhatom, karácsonyt ünnepelt puszta combjaimon.

– A dolog kezdett kibírhatatlanná válni. Nem tudom, próbált-e már ön pálmafa tetején aludni? Mondhatom, nekem a legborzalmasabb álmaim voltak odafönn. És aztán képzelje csak a szégyent! Ott volt ez a kihalt, madár, amely úgy járkált az én szigetemen, mint valami elvarázsolt herceg és én még csak lábamat sem tehettem szilárd talajra. Sokszor bizony kínomban sírva fakadtam. Egyenesen a szemébe vágtam, hogy egyáltalán nem akarom, hogy egy elhagyott szigeten egy átkozott anakronizmus hajszoljon egész nap. Megmondtam neki, hogy menjen és csipkedje a saját korának tengerészeit. De ő egyszerűen hátat fordított nekem.

– Ronda, nyakigláb madár!

– Szégyellek csak rágondolni is, mennyi ideig éltem ezt az életet. Már rég megöltem volna, ha tudtam volna, hogyan. De végül mégis csak rájöttem, hogy bánhatok el vele. Még Délamerikában tanultam meg a módját. Összefontam horgászó zsinegeimet, még tengeri növények indáit is kevertem közbe, úgyhogy a végén, vagy tíz-tizenkét méter hosszú, erős kötél boldog tulajdonosának mondhattam magamat. A kötél végére két koráll darabot kötöttem. Persze, sokáig tartott, míg munkámmal elkészültem, mert minduntalan hol a lagunába kellett menekülnöm, hol egy fa tetejére másznom, ahogyan éppen a helyzet hozta magával.

– Amikor elkészült végre a kötél, gyorsan megforgattam a fejem fölött és elengedtem Péntek felé. Először elhibáztam, de másodszorra a kötél mégis csak gyönyörűen lábai köré csavarodott és a következő pillanatban Péntek már a földön hevert. Persze, nem a szárazföldről dobtam feléje a bolát, hanem derékig a laguna vizében álltam, ahol tudtam, hogy nem fog megtámadni, de abban a pillanatban, amikor a földön volt, már kinn is voltam a vízből és késemmel elkezdtem a nyakát fűrészelni…

– Még most sem szeretek rágondolni. Már akkor is gyilkosnak éreztem magamat, bár akkor haragom még fennen lobogott. Istenem, amikor ott álltam fölötte és láttam, hogy vérzik a fehér homokon és hogy rángatóznak halálküzdelmében óriás lábai és hosszú nyaka…

– Nem jó még csak rágondolni sem!

– Ezzel a tragikus befejezéssel az egyedüllét átka szakadt egyszerre rám. Édes Istenem! El sem tudja képzelni, hogy hiányzott nekem az a madár. Ott álltam holttesténél és valósággal meggyászoltam. Összeborzadtam, amikor körülnéztem a végtelenül csöndes, teljesen elhagyott puszta szigeten. Eszembe jutott, milyen mulatságos, kedves madár is volt, amikor kikelt a tojásból és eszembe jutott az a sok kedves tréfám is, amivel mulattatott, mielőtt megváltozott volna.

– Eszembe jutott, hogy csak meg kellett volna sebesítenem és aztán ápolás közben bizonyosan mégis csak jobb belátásra ébredt volna. Ha akármilyen eszközöm is lett volna, amivel sírt tudtam volna ásni, eltemettem volna. Valahogyan egészen emberinek éreztem Pénteket, De miután erre gondolni sem lehetett és nem akartam mégsem megenni, a lagunába dobtam és a kis halak tisztára rágták csontjait. Még csak egy tollát sem tartottam meg emlékül.

– Azután egy szép napon valami hóbortos fickó, aki fejébe vette, hogy megnézi, megvan-e még a szigetem, kikötött jachtjával.

– Éppen jókor jött, mert már igazán torkig voltam az egyedülléttel és már csak afölött haboztam, hogy kisétáljak-e egyszerűen a tengerbe és zárjam le így az ügyet, vagy pedig én is egyek azokból a zöld dolgokból…

– A csontokat egy Winslow nevezetű embernek adtam el, egy ritkaságkereskedőnek a British Múzeum környékén és Winslow azt mondja, hogy ő rögtön továbbadta őket az öreg Hawersnek. Úgy látszik, Hawers egyáltalán nem vette észre, hogy a csontok tulságosan nagyok ahhoz, hogy struccéi lehetnének, így aztán csak halála után jöttek rá az emberek. Nevet is adtak neki, úgy hívták, hogy Aepyornis… Hogy is hívták csak?

– Aepyornis vastus, – segítettem rajta. Furcsa, hogy egy barátom éppen a multkoriban beszélt róla. Amikor először bukkantak egy aepyornisra, amelynek a csípőcsontja vagy egy méter hosszú volt, azt hitték, hogy ennél nagyobbat már igazán el se lehet képzelni, így azután elnevezték Aepyornis Maximusnak. Azután valaki más talált egy másfélméteres csípőcsontot és ezt azután elnevezték Aepyornis Titannak. Csak azután találták meg, az öreg Hawers halála után, hagyatékában a maga vastus-át, de aztán még egy vastissimus is előkerült.

– Winslow is mondta ezt nekem, – jegyezte meg a vágottképű ember – mégis csak különös, hogy ilyesvalami történhetik az emberrel. Vagy nem?