Csodálatos történetek

I

Három hónapja lehet annak, hogy Lionel Wallace egy bizalmas kettesben töltött estén elmesélte nekem a történetet és akkor úgy éreztem, hogy amennyire őt illeti a dolog, a történet nem lehet hazugság.

Olyan nyilt őszinteséggel és meggyőződéssel mesélte el nekem, hogy nem tehettem mást: hittem minden szavának. De reggel a lakásomon egészen más légkörben ébredtem föl és amint az ágyban fekve visszaidéztem emlékezetemben mindazt, amit este hallottam és Wallace komoly, nyugodt hangja nem befolyásolt többé gondolkodásomban, megváltozott a véleményem. Most, hogy nem árnyas lámpák bágyadt fénye esett rám és feledésbe merült a bőséges vacsora, a gyümölcsök és a borospoharak emléke, egyszerre teljes képtelenségnek éreztem az egészet.

– Elkápráztatott! – mondottam. – De milyen ügyes is volt!… No, ezt igazán nem vártam volna éppen tőle.

Miközben az ágyban teámat szürcsölgettem, igyekeztem rájönni arra, hogy vajjon mi is lehetett elbeszélésében az, ami valószínűvé tette a történetet, amely különben olyan lehetetlennek hangzott.

Nos, ma már eltüntek kétségeim és most éppen úgy hiszek a történetben, mint elmondása pillanatában és meg vagyok győződve arról, hogy Wallace a színigazat mondta el nekem. De hogy vajjon ő tényleg látta-e azokat a dolgokat, amikről mesélt, vagy csak azt hitte, hogy látta és vajjon Wallace megbecsülhetetlen képesség birtokában volt-e, vagy csak egy fantasztikus álom áldozatául esett, persze, igazán nem tudhatom. Még halálának körülményei – amelyek végképpen meggyőztek kételyeim felől – sem vetnek világosságot erre.

A kérdésre magának az olvasónak kell feleletet adnia.

Már nem emlékszem rá, mi volt az, ami Wallace-et, ezt a hihetetlenül zárkozott embert, egyszerre megszólalásra bírta.

Egészen váratlanul bökte ki:

– Nos, én egy csodálatos dologban hiszek…

– Tudom – folytatta rövid szünet után –, nem voltam eléggé körültekintő, de a dolog úgy áll… nem szellemekről vagy kísértetekről van szó… hanem – furcsa, hogy ezt kell mondanom, Redmond – én üldözött ember vagyok. Valami üldöz… valami, ami lelopja a tárgyakról a napsugarat, valami, ami folytonos vágyódással tölt el…

Megállt beszédében, az angol ember veleszületett félénksége erőt vett rajta, az a félénkség, amely elhatalmasodik rajtunk, amikor megrendítő, komor vagy gyönyörű dolgokról beszélünk.

– Te velem töltötted az egész időt Saint Ethelstamben – szólalt meg végül is teljesen közömbös hangon. – Nos…

Azzal ismét elhallgatott.

Eleinte nagyon akadozva beszélt, de azután kezdett belejönni a dologba és elmesélte nekem azt, ami el volt rejtve előttem életéből, a gyönyörnek és a boldogságnak egy üldöző emlékét, amely szívét örök vágyódással töltötte el és amely lekötötte minden érdeklődését, elfordítva őt a földi életnek előtte unalmas, hiábavaló és fárasztó látványaitól.

Most, hogy a dolog kulcsa a kezembe került, tisztában vagyok azzal is, hogy ez valósággal rá volt írva arcára. Kezemben van Wallace egy fényképe, amely ezt a távolbavesző pillantást megrögzíti, sőt még erősebbé is teszi. Ez eszembe juttatja azt, amit egyszer egy asszony mondott róla… egy asszony, aki nagyon, nagyon szerette.

– Hirtelen – mondotta – minden érdeklődés kialszik benne. Még arról is tökéletesen megfeledkezik, aki szemközt ül vele…

De az érdeklődés nem mindig hiányzott belőle és ha Wallace figyelmét egy bizonyos dologra tudta koncentrálni, hallatlan sikereket ért el. Pályafutása valóban a sikerek hosszú sorozata volt. Wallace messze maga mögött hagyott engem már régen, fejem fölé emelkedett és az egész világ figyelme fordult felé – amit én nem voltam képes sohasem elérni. Még nem volt negyven éves és azt mondják, hogy egészen bizonyosan bent lett volna az új kabinetben, ha életben marad. Az iskolában minden erőlködés nélkül hagyott el, mint hogyha ez a legtermészetesebb dolog lett volna. Iskolatársak voltunk a Saint Ethelstam College-ben és bár az első évben osztálytársam volt, rövidesen több osztállyal megelőzött, hogy végül mint az iskola legjobb tanulója, ösztöndíjjal kerüljön Oxfordba, pedig én is magasan az átlag fölött végeztem.

Először az iskolában hallottam az ajtó történetét, amelyet azután csak közvetlenül halála előtt hallottam újból. Az az ajtó – legalább is az ő számára – igazi ajtó volt, amely egy igazi falon keresztül a halhatatlanságba vezetett. Ebben most már biztos vagyok.

Egészen korán jutott először kapcsolatba vele, amikor még csak öt-hat éves gyerek volt. Emlékszem, hogyan próbálta megállapítani az időpontot, amikor meggyónta nekem a történetet.

– Odabent – mondotta – egy gyönyörű krimzonvörös kuszónövény eregette a magasba szárait a fehér falon, az ámbraszínű napsütésben. Ez volt az első benyomásom, bár nem tudnám megmondani, miért éppen ez és odakünt a zöld ajtó előtt a tiszta kövezeten vadgesztenyeleveleket fujt maga előtt a szél.

– Tudod – folytatta Wallace –, még sárgák és zöldek voltak a levelek és nem barnák, vagy piszkosak, így hát akkor kellett lehullaniok. Azt hiszem, eszerint, októberre járhatott az idő. Azóta minden évben megfigyeltem a vadgesztenye leveleinek hullását, így hát tudnom kell. Ha helyes ez a megállapításom, úgy ötéves és négyhónapos voltam.

Nagyon eszes fiúcska volt – mesélte – és hallatlanul korán kezdett el beszélni. Nagyon józan és „ódivatú“ felfogása volt a dolgokról, mint az emberek mondották, így aztán egy sor olyan dolgot engedtek meg neki, ami a legtöbb gyerek előtt tilos még hét- és nyolcéves korában is. Édesanyja kétéves korában meghalt és attól kezdve egy nevelőnő kevésbé vizsga- és szigorú felügyelete alatt nőtt fel. Édesatyja szigorú és nagyon elfoglalt ügyvéd volt, aki kevés figyelmet fordított rá, de nagy dolgokat várt tőle. Wallace, azt hiszem, derült gondolkodása ellenére is, kissé szürkének és unalmasnak találhatta az életet. És egy szép délután elkóborolt hazulról.

Már nem emlékezett micsoda különös hanyagság tette lehetővé, hogy elkerüljön hazulról és West-Kensington uccáin kóboroljon. Ezek már rég kimentek a fejéből, de a fehér fal és a zöld ajtó emléke tisztán megmaradt.

Amennyire erre a gyerekkori kalandjára visszaemlékezett, már az ajtó megpillantásakor különös érzés vett rajta erőt és valami szinte kényszerítette arra, hogy kinyissa az ajtót és lépjen be rajta. És ugyanakkor teljesen tisztában volt azzal is, hogy amit tenni akar, vagy nem okos, vagy nem helyes dolog, bár nem tudta volna megmondani, hogy a kettő közül melyik. Makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy kezdettől fogva tudta, – hacsak emlékezete nem hagyta cserben – hogy az ajtó nincs bezárva, így csak tőle függött, hogy besétáljon rajta.

Szinte látom magam előtt a kisfiút, amint határtalan izgalommal ott áll az ajtó előtt és nem mer rajta belépni.

És teljesen tisztában volt azzal is, – bár soha nem tudta megérteni miért – hogy atyja nagyon haragudott volna, ha megtudja, hogy átlépett az ajtón.

Wallace a legnagyobb aprólékossággal mesélte el nekem, hogy állt ott habozva az ajtó előtt. Először határozott léptekkel elment mellette, azután zsebrevágott kezekkel gyerekes kisérletet tett arra, hogy fütyüljön és teljes közömbösséget tetetve, még egyszer elsétált a fal mellett. Egy sor közönséges piszkos üzlet nyílott abban az uccában és különösen egy bádogszerelő szennyes helyiségére emlékezik vissza, amelyben a legnagyobb összevisszaságban anyagcsövek, bádoglemezek, fürdőcsapok, zománcos kannák és tapétaminták hevertek a földön. Úgy tett, mintha ezeket vizsgálgatná, de közben lopva szenvedélyes vágyódással egyre csak a zöld ajtót figyelte.

Azután hirtelen elemi erővel vettek rajta erőt érzelmei. Vadul rohanni kezdett, nehogy ismét urrá legyen felette a habozás és beugrott az ajtón, amelyet becsapott maga mögött.

Így került abba a kertbe, amelynek emléke attól kezdve egész életén át üldözte.

Wallace nagyon nehezen tudta elképzeltetni velem ezt a kertet, amelybe belépett.

Volt már a levegőjében is valami, ami a megkönnyebbülés, a boldogság és a jólét érzetét keltette, valami volt a levegőben, ami a szineket tisztán és ragyogóan bontakoztatta ki az ember pillantása előtt. Abban a percben, amikor valaki belépett oda, határtalanul örült: úgy, ahogy csak egészen ritka pillanatokban tud örülni az ember, amikor még fiatal és boldog. És minden gyönyörű volt ott.

Wallace kissé elgondolkozott, mielőtt folytatta volna.

– Tudod, – mondotta az olyan ember habozásával, aki hitetlen dolgok elmondásába fogott – két nagy párduc volt ott… Igen: pettyes párducok. És én nem féltem. Az út mentén két sor márványszegélyes virágágy vonult és a két óriási, bársonyszőrű fenevad labdázott a pázsiton. Az egyik felpillantott és egy kicsit kiváncsian felém közeledett. Egészen közel jött hozzám, puha, gömbölyű fülét nagyon gyengéden apró kezecskémhez dörzsölte és dorombolni kezdett. Mondom neked, elvarázsolt kert volt. A nagysága? Ó, nem is tudtam véges-végig betekinteni. Azt hiszem, a háttérben hegyek vonulhattak, de odáig igazán nem láttam már el. Az ég tudja, hova tűnt egyszerre West-Kensington. És valahogyan olyan volt, mintha hazaérkeztem volna.

– Tudod, abban a pillanatban, amikor az ajtó becsapódott mögöttem, már meg is feledkeztem az uccáról, a kocsikról és szekerekről, elfeledkeztem arról, hogy a kötelesség és az engedelmesség egyképpen azt parancsolná, hogy otthon legyek, elfeledkeztem minden kétkedésemről és félelmemről, elfeledkeztem az élet minden valóságáról. Pillanat alatt nagyon boldog gyerek lett belőlem – egy másik világban. Egészen másfajta világ volt, melegebb, áthatóbb és enyhébb világosság ömlött el mindenen, valami bizonytalan gyönyörűséggel volt telve levegője és napsütötte fellegek úsztak a sötétkék égen.

– Ott futott előttem a hosszú, keskeny ösvény, kétoldalt gyönyörű virágágyaival, ezer színben pompázó, ismeretlen, dús növényzetével és a két óriási párduccal. Kis kezemmel minden félelem nélkül végigsimítottam puha bundájukat, megcsiklandoztam fülüket és eljátszottam velük, mintha csak hazaérkezésemkor üdvözöltek volna. Egyáltalán tisztára az volt az érzésem, hogy otthon vagyok és ekkor hirtelen egy magas, szőke lány tűnt fel az ösvényen, mosolyogva közeledve felém.

– Nos? – szólalt meg, azzal fölemelt, megcsókolt, ismét letett a földre és kézenfogva vezetett tovább. Én egy csöppet sem csodálkoztam, sőt azt éreztem, hogy valami nagy igazság történik velem és valami nagy gyönyör vár rám, mintha csak olyan boldog dolgokra emlékeztetne, amelyek mellett előbb elhaladtam anélkül, hogy észrevettem volna őket. Emlékszem: széles vörös lépcsők tüntek fel előttünk a gyönyörű virágok között és a lépcsők végén széles fasorba fordultunk, amelyet öreg, lombos fák árnyékoltak.

Végig a fasor két oldalán márványpadok és szobrok vonultak, amelyeken nagyon szelid és nagyon barátságos galambok turbékoltak.

– Ezen az árnyas fasoron vezetett végig kézenfogva a karcsú, magas lány. Tisztán emlékszem arca nemes vonalaira és drága, kedves mosolyára. Kérdezgetett erről is, arról is, kellemes dolgokat mesélt, ha mindjárt soha nem is tudtam visszaemlékezni rá, hogy tulajdonképpen mit is mondott. Egyszerre egy kis, nagyon tiszta, barnaszőrű, csillogó szemű kapucinus majom termett előttünk és megindult mellettem, mindúntalan föl-föltekintgetetve rám. Így aztán nagy boldogságban haladtunk végig a fasoron.

Kis szünetet tartott elbeszélésében.

– Folytasd hát, – nógattam.

– Egészen apró és jelentéktelen eseményekre is visszaemlékszem. Elhagytunk egy öreg embert, aki babérbokrok árnyékában tépelődött, majd egy szabad térségre érkeztünk, ahol tarka papagályok egész serege tanyázott. Egy széles, árnyas oszlopsoron keresztül nagyon hüvös, tágas palotához érkeztünk, amely tele volt pompás szökőkutakkal és más egyéb gyönyörűségekkel, amikre csak az ember szíve vágyhatik.

– És volt ott egy sereg tárgy és ember, akik közül egyik-másik világosan él ma is emlékezetemben, viszont voltak persze olyanok is, akikre már csak bizonytalanul emlékszem vissza. Egy azonban bizonyos: mindezek az emberek gyönyörűek és kedvesek voltak. Valami úton-módon – magam sem tudom hogyan – rögtön éreztem, hogy mindnyájan szeretnek engem és örülnek, hogy ott vagyok közöttük. Boldogsággal töltött el, hogy olyan szívesen látnak és hogy szeretet sugárzik a szemükből. Igen…

Egy kicsit elgondolkozott.

– Pajtásokra találtam bennük és ez nagyon sokat jelentett előttem, mert nagyon elhagyatott, zárkozott kis fiú voltam. Később, gyermekkoromban, órákat töltöttem azzal, hogy mindenáron igyekeztem visszaidézni emlékezetembe azokat a pompás játékokat, amelyeket a napsütötte pázsiton játszottunk együtt, de érthetetlen módon éppen ezekre vonatkozólag lehetett emlékezetemben valami hiány, mert nem tudtam visszaemlékezni egyetlen egyszer sem arra, hogy voltaképpen hát mi is játszottunk. Hiába erőlködtem sírva a gyermekszobámban ismét végigjátszani a játékokat, sehogyan sem sikerült. Csak arra tudtam visszaemlékezni, hogy nagyon-nagyon boldog voltam és csak két játszópajtásom bizonytalan emléke tűnt fel néha-néha…

– Azután egyszerre egy szomorú, sötét asszony tűnt fel, arca sápadt volt és komor, szemei a messzeségbe vesztek. A szomorú asszonyt hosszú, puha, ködszínű bíborköntös vette körül, kezében könyv volt és félrevont engem a nagy csarnok fölött elvonuló erkélyre, noha játszótársaim sehogyan sem akartak elválni tőlem és abbahagyták a játékot, hogy úgy figyeljék, hova visznek el engem.

– De gyere vissza hozzánk! – kiabálták. – Gyere hamarosan vissza.

– Felnéztem az asszonyra, de ő még csak észre sem vette a többieket. Arckifejezése végtelenül meleg, de egyben nagyon szomorú is volt. Fönt, az erkélyen egy padhoz vezetett és én megálltam mellette, készen arra, hogy végignézzem a könyv képeit, amint kinyitotta a térdén. A lapok maguktól nyiltak fel. Ujjával rámutatott az első oldalra, odanéztem és nem tudtam hová lenni csodálkozásomban, mert a könyv élő oldalain önnönmagamat láttam. A történet jómagamról szólott és ott láttam magam előtt mindazt, ami velem születésem óta történt…

– Tudod, egészen csodálatos volt a dolog, mert a könyv oldalain nem képeket, hanem az eleven valóságot láttam.

Wallace komoran megállt elbeszélésében és kételkedően nézett rám.

– Folytasd csak – biztattam. – Értem.

– Az eleven valóság volt, igen, az eleven valóság! Emberek jöttek-mentek a könyv oldalán és ott láttam drága édesanyámat, akit már majdnem elfelejtettem, azután apámat, amint keményen, kiegyenesedve áll, a cselédséget, a gyermekszobát és otthonom minden megszokott tárgyát. Azután láttam a nagy kaput és a forgalmas uccákat, amint hullámzik rajtuk a forgalom. Csak néztem és bámultam kételkedve az asszonyt, arcába pislantottam, majd fordítottam a lapokon, hogy többet, egyre többet lássak a csodálatos könyvből és végre elérkeztem oda, hogy ott láttam magamat a járda szélén, kinn, a hosszú, fehér falba vágott ajtó előtt és ismét azt a félelmet és aggodalmat éreztem, amely akkor elfogott.

– És azután? – kiáltottam föl és tovább szerettem volna lapozni, de a komoly asszony hűvös keze megakadályozott ebben.

– És most mi következik? – makacskodtam és gyermeki erőm minden megfeszítésével igyekeztem kezemet kihúzni az övéből. Amint engedett erőszakosságomnak és az oldal lassan átfordult, fölémhajolt, mint valami árnyék és homlokon csókolt.

– De az új oldal nem mutatta az elvarázsolt kertet, sem a párducokat, sem a lányt, aki kézenfogva vezetett, sem pedig játszópajtásaimat, akik olyan nehezen engedtek el. West-Kensington egy hosszú, szürke uccáját tárta elém, a hűvös délutánnak abban az idejében, amikor a lámpákat kezdik gyujtogatni és én ott állottam – szegény nyomorult kisfiú – hangosan sírva a járda szélén. Borzalmasan fájt, hogy nem tudtam visszaszaladni drága játszópajtásaimhoz, akik olyan barátságosan és olyan nagy szeretettel hívogattak vissza maguk közé.

– Ott állottam a szomorú, szürke uccán és ez már nem a könyv egy új oldala volt, hanem a kegyetlen valóság. – Vajjon az elvarázsolt kert és a szomorú anya visszatartó keze hová tünhettek?

Ismét megállott elbeszélésében és hosszasan a tűzbe meredt.

– Ó, milyen szomorú volt a visszatérés! – mondotta.

– Nos? – törtem meg végre a hosszú csendet.

– Szomorú kis gyerek lettem, aki ismét ebben a szürke, egyhangú világban találta magát! Amint rájöttem a maga teljességében arra, hogy mit is vesztettem, képtelen voltam erőt venni szomorúságomon. Még most is tisztán emlékszem arra a szégyenre és megalázásra, melyet afölött éreztem, hogy az uccán sírvafakadtam és hogy milyen megalázó volt hazatérésem. Ismét magam előtt látom azt a jóakaratú, arany-pápaszemes öregurat, aki megállított és megszólított.

– Szegény kis poronty – szólt hozzám –, hát elvesztél?

– Elvesztem! Én, az öt és féléves londoni fiú! De az öregúr tetejébe még intett is egy kedves, fiatal rendőrnek, úgyhogy pillanat alatt csődület támadt köröttem és emberektől körülfogva, a rendőr oldalán kellett hazatérnem. Zokogva, félve tértem vissza az elvarázsolt kert küszöbéről édesatyám házába.

– Ez az, amire vissza tudok emlékezni az elvarázsolt kertből – a kertből amelynek emléke még most is változatlanul üldöz. Persze, nem tudom megmagyarázni annak az áttetsző valószínűtlenségnek érzetét, amely az egész dolgot körülfogta… azt a különbséget, amely elválasztja a tapasztalatok közönséges tárgyaitól, ez… nos hát ez történt. Ha álom volt, akkor is kétségtelen, hogy nappal végigálmodott, egészen különös álom lehetett.

– Hm! – Természetesen odahaza kínos kérdezősködések vártak rám és rögtön nekem esett nagynéném, apám és a nevelőnőm… szóval mindenki…

– Megpróbáltam elmondani, hogy mi történt velem és ekkor kaptam életemben először verést apámtól azért, – mert hazudni akartam. Amikor azután nagynénémnek próbáltam elmondani a velem történteket, ő ismét megbüntetett gonosz makacsságomért. Azután mindenkinek megtiltották, hogy egyetlen szavamat is meghallgassák a csodálatos kalandról. Még a mesekönyvemet is elvették tőlem egy időre, mert „túlságosan képzelődő“ voltam. Igen, ezt tették velem! Hiába, atyám még a régi iskolához tartozott…

– Így aztán történetem belémszorult. Belesuttogtam ugyan a párnámba – a párnámba, amely könnyes és nedves volt reggelenként, amikor felébredtem. És minden este hozzátettem imáimhoz azt a szívem legmélyéről jövő kívánságot: „Édes jó Istenem, könyörgöm, hadd álmodjam a kertről. Ó, Istenem, vigyél vissza az én kertembe!“

– Sűrűn álmodtam a kertről és lehet, hogy hozzátettem itt-ott valamit, lehet, hogy álmomban egy kicsit meg is változtathattam: nem tudom… Nem szabad elfelejtened, hogy egy egészen korai élményem apró mozaikdarabjaiból kellett kiegészítenem a képet. E között az élményem és gyerekkorom későbbi emlékei között azonban mindig nagy űr maradt vissza. Volt idő, amikor lehetetlennek tetszett, hogy valaha is beszélhessek arról a csodálatos pillanatról.

Egy egészen kézenfekvő kérdést intéztem hozzá.

– Nem – válaszolta – nem emlékszem, hogy megkíséreltem volna akkoriban visszatalálni a kertbe. Ez most már előttem is különösnek tűnik fel, de azt hiszem, ez után a kalandom után nagyobb gondot fordítottak jártamra-keltemre és megakadályozták azt, hogy ismét elkóboroljak. Nem… egészen odáig, amíg nem ismerkedtünk meg, nem próbáltam megkeresni a csodálatos kertet. És azt hiszem, volt egy olyan időszak is – bármilyen hihetetlennek is tűnjék most fel, – amikor tökéletesen megfeledkeztem a kertről. Akkoriban úgy nyolc-kilenc éves lehettem. Emlékszel még rám, mint kis gyerekre Saint Ethelstamben?

– Nagyon is!

– Ugy-e, nem látszott akkoriban rajtam, hogy milyen csodálatos álmaim voltak?

II

Hirtelen mosolyogva rámnézett.

– Mondd, játszottad velem valaha az északnyugati átjáró keresésének játékát?… Nem, persze, hogy nem, hiszen te nem azon az úton jártál az iskolába, amelyen én!

– Olyan játék volt – folytatta –, amelyet minden csapongó fantáziájú gyerek szeret játszani. A gondolat az volt, hogy megtaláljuk az északnyugati átjárót. A megszokott út az iskolába túlságosan egyszerű és egyhangú volt. A játék abból állott, hogy találjunk egy olyan utat, amely nem olyan egyszerű módon vezet az iskolába. Tíz perccel előbb indultunk el valami egészen reménytelen irányba, hogy azután szokatlan, soha nem látott uccákon keresztül érjük el valahogyan célunkat. És egy szép napon úgy belebonyolódtam London uccarengetegébe, hogy már-már azt kezdtem hinni, hogy ez egyszer elvesztem a játékot és későn érek az iskolába. Végső kétségbeesésemben még egy utolsó kísérletet tettem egy uccával, amely zsákuccának látszott az első pillanatban, de a végén mégis találtam egy keresztuccát. Ujult erővel rohantam végig rajta.

– Mégis csak sikerül – gondoltam, azzal magam mögött hagytam egy sor apró, piszkos kis üzletet, amelyek megmagyarázhatatlan módon borzasztóan ismerősöknek tüntek föl előttem és képzeld csak – egyszerre ott álltam a hosszú fehér fal mellett, a zöld ajtó küszöbén, amely az elvarázsolt kertbe vezetett!

– Olyan váratlanul jött a felfedezés, hogy az első pillanatban szinte dermedtem álltam meg. Végül is hát a kert, a csodálatos kert mégsem volt álom!

Kis szünetet tart és megállott az elbeszélésben.

– Azt hiszem, ez a második találkozásom a zöld ajtóval mutatja a legélénkebben a különbséget, amely az iskolásfiú elfoglalt élete és a kisgyerek határtalan ráérése között van. Akárhogyan is volt, most másodszorra egy pillanatig sem gondoltam arra, hogy szó nélkül belépjek az ajtón. Tudod… elsősorban szinte egész gondolkodásomat az kötötte le, hogy idején érjek az iskolába, nehogy pontosságomon csorba essék. Egészen, bizonyos, hogy valami vágy azért élt bennem, hogy belépjek az ajtón. Igen. Feltétlenül éreztem ilyesmit… De azt hiszem, az ajtó csak olybá tünt fel előttem, mint egy újabb akadály arra, hogy idejekorán érkezzem az iskolába. Persze hallatlanul érdekelt a fölfedezés és tovasiettemben agyamat csak ez foglalkoztatta, de azért folytattam utamat. A zöld ajtó nem tudott feltartóztatni. Elrohantam mellette, nagynehezen kiráncigáltam az órámat és azt találtam, hogy még mindig marad vagy tíz percem – azután egyszerre ismerős környezet vett körül. Még idején érkeztem meg – az igaz, hogy lélekzetem egészen fogytán volt már és csuromvíz voltam az izzadtságtól – de még nem csöngettek. Még emlékszem, milyen sietve akasztottam föl kabátomat és kalapomat.

– Egyszerűen elmentem mellette és nem léptem be az ajtón! Különös, nem?

Elgondolkodva tekintett rám.

– Persze, akkor még nem tudtam, hogy nem lesz mindig ott. Az iskolásfiú képzelete bizony nagyon határolt. Úgy gondolom, hogy azt hittem, nagyon mulatságos, hogy ott van az ajtó és hogy vissza tudok találni hozzá, de hát az előadás kezdete nagyon sürgetett. Emlékszem, nagyon szórakozott és figyelmetlen voltam aznap az iskolában, mert egyre csak arra gondoltam, hogy milyen örömök is várnak rám azok között a gyönyörű, különös emberek között, akiket akármikor ismét meglátogathatok. Furcsa, hogy egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy ők is örülni fognak, ha látnak… Igen, aznap reggel úgy gondoltam az elvarázsolt kertre, mint olyan kellemes és barátságos helyre, ahova bármikor visszavonulhatok egy kis szórakozásra az iskolai élet megfeszített munkája elől.

– Aznap egyáltalán nem mentem arra. Másnap félnapos szünidőnk volt és talán ez volt az oka, hogy ismét nem mentem el a zöldajtós kertbe. Nem tudom! Csak annyit tudok, hogy ez alatt a két nap alatt az elvarázsolt kert annyira foglalkoztatta gondolataimat, hogy végül is nem tudtam többé magamban tartani a titkot.

– Elmeséltem mindent – hogy is hívták csak? – egy kis kócos fiúnak, akit magunk között csak Squiffnek híttunk.

– A fiatal Hopkins volt – segítettem rajta.

– Igen, igen, Hopkinsnak hívták! Nem nagyon akaródzott elmondanom. Valahogyan úgy éreztem, hogy ellenkezik a játék szabályaival, de mégis megtettem. Egy darabon együtt vitt az utunk hazafelé és Hopkins fecsegő fiú volt, úgyhogy ha nem beszéltem volna az elvarázsolt kertről, akkor valami más szamársággal untatott volna, már pedig akkor igazán elviselhetetlennek éreztem, hogy bármiről is beszéljek. Így aztán végre is kiböktem a dolgot.

– Nos, ő tovább adta titkomat. Másnap a tízperces szünetben egész csomó nagy fiú vett körül, akik félig bosszantva, félig kíváncsian az elvarázsolt kertről faggattak.

– Ugy-e, te nem voltál közöttük? Nem, nem, azt hiszem, emlékeznék rá, ha te is ott lettél volna… Különös érzések lakoznak egy iskolásfiúban! Meg vagyok győződve róla, hogy dacára belső önmegvetésemnek, kicsikét mégis csak tetszett, hogy ezek a nagy fiúk érdeklődnek kalandom után. Határozottan emlékszem, egy pillanatig nagyon örültem, amikor Crawshaw – ugy-e, emlékszel az idősebb Crawshawra, a zeneszerző Crawshaw fiára? – megdícsért és azt mondta, hogy ez a legnagyobb hazugság, amit életében hallott. De egyidejűleg azért mélységesen szégyenkeztem is afölött, hogy elmeséltem azt, amit szent titoknak éreztem. Az a csibész Fawcett valami tréfásat próbált mondani a zöldruhás lányról…

Wallace hangja egészen suttogóra fordult, olyan élénken élt emlékezetében még akkor is ez a szégyen.

– Úgy tettem, mintha nem hallanám – folytatta –, amikor egyszerre Carnaby hazug kölyöknek nevezett és elkezdett velem veszekedni, amikor én makacsul ragaszkodtam hozzá, hogy a dolog valóban megtörtént velem. Kijelentettem, hogy nagyon is jól tudom, hol van a zöld ajtó és tíz perc alatt valamennyiöket odavezethetem. Carnaby diadalmasan megjegyezte, hogy ez kötelességem is és vagy bebizonyítom szavaim igazát, vagy megfizetek hazugságomért.

– Kicsavarta valaha a te karodat Carnaby? Ha igen, akkor talán meg tudod érteni, hogy mi történt velem. Megesküdtem rá, hogy amit meséltem, mind igaz. Hallatlan izgalomba jöttem, a füleim égtek és egy kicsit meg is voltam ijedve. Egészen úgy viselkedtem, mint egy szamár kis iskolásfiú és a vége az lett, hogy ahelyett, hogy egyedül indultam volna elvarázsolt kertem fölkeresésére, én mutattam az utat – égő orcákkal, lázasan csillogó szemekkel, szégyenemben fülig pirulva – hat gúnyolódó, kíváncsi és fenyegetőző iskolásfiúnak.

– Sohasem találtuk meg a fehér falat és a zöld ajtót rajta…

– Hogy érted? – kérdeztem Wallacetól.

– Úgy értem, hogy nem tudtam megtalálni. Ha megtalálhattam volna, egészen bizonyosan rábukkantam volna.

– És azután, amikor egyedül mehettem, akkor sem tudtam többé megtalálni. Sokáig nem találtam meg. Emlékszem, iskolásfiú koromban folytonosan kerestem a zöld ajtót, de soha nem találtam rá… Soha…

– És a fiúk… – kérdeztem. – Nagyon kellemetlenek voltak?

– Utálatosak… Carnaby tanácsot ült fölöttem, hogy mit érdemlek tudatos hazudozásomért. Emlékszem, hogyan lopakodtam haza, hogy ne vegyék észre rajtam a sírás nyomait. De amikor végül is lefekvés után könnyekbe törtem ki, ez már nem Carnaby miatt volt, hanem a kert miatt, a gyönyörű délután miatt, amelyet ott reméltem tölteni, az édes, drága asszony miatt, a rám váró pajtások miatt és a nagyszerű játékok miatt, amelyeket meg akartam tanulni. A nagyszerű, elfelejtett játékok miatt…

– Szentül meg voltam győződve arról, hogy ha nem meséltem volna el…

– Rossz napok következtek rám ezután: az éjszakákat keresztülsírtam, napközben pedig egyre csak a zöld ajtót kerestem. Két féléven át egészen visszaestem és rossz bizonyítványokat hoztam haza. Emlékszel még arra az időre? Persze, hogy emlékszel! Hiszen te voltál – az, aki elhagytál számtanban és ez állított ismét talpra az iskolában.

III

Barátom egy ideig hallgatagon a vörösen parázsló kandalló tüzébe bámult. Azután megszólalt.

– Sohasem láttam viszont egészen tizenhét éves koromig…

– Harmadszorra valósággal a szemembe szökött – éppen, amikor a pályaudvarra hajtottam, hogy Oxfordba utazzam, ahol egy ösztöndíjért kellett megmérkőznöm iskolatársaimmal – és akkor tünt fel egy másodpercre. Kényelmesen hátradőltem az automobil párnáin, a számben cigaretta füstölgött és semmi kétség: a világ legnagyobb emberének tartottam magamat, amikor egyszerre ott láttam az ajtót, a falat és azoknak a felejthetetlen és most mégis elérhető dolgoknak a drága érzetét.

– Elhaladtunk mellette és engem annyira meglepett a dolog, hogy egészen elfelejtettem megállítani az automobilt, amíg el nem hagytuk és be nem fordultunk a sarkon. Egy pillanatig nem tudtam, hogy mit csináljak, két ellentétes akarat birkózott bennem, azután mégis csak megérintettem a sofőr vállát, majd kihúztam órámat.

– Igen, uram! – szólt hátra a sofőr előzékenyen.

– Hm… nos… különben semmit sem akarok! – kiáltottam feléje. – Azaz csak azt akartam mondani, hogy már nincs sok időnk! Hajtson gyorsabban!

– Azzal tovarobogtunk…

– Elnyertem az ösztöndíjat. És aznap este, amikor megtudtam, ott ültem kis toronyszobámban, édesapám házában a tűz előtt. Még visszacsengtek fülemben apám dícséretei – apám ritka és sokat jelentő dícséretei – kedvenc pipámat szívtam és egyre csak a zöld ajtóra gondoltam a fehér falban.

– Ha megálltam volna – gondoltam –, elvesztettem volna az ösztöndíjat, sőt egészen bizonyosan kettétörött volna egyetemi pályafutásom is! Ma kezdem a dolgokat más világításban látni!

– Mélyen elgondolkodtam, de akkor nem kételkedtem egy pillanatig sem afölött, hogy karrierem megérte azt, hogy áldozatokat hozzak érte.

– Azok a drága barátaim és az a tiszta légkör nagyon kedvesnek és nagyon kellemesnek tünt föl előttem, de valahogyan egészen a távolba veszett. Más, kézzelfogható dolgokat markoltam meg keményen. Egy másik ajtó tárult fel előttem: karrierem ajtaja!

Ismét a tűzbe bámult. Az izzó parázs egy pillanatig kemény és határozott vonásokat világított meg, azután ismét eltünt.

– Nos, – szólalt meg újból és felsóhajtott. – Megdolgoztam ezért a karrierért. Sokat dolgoztam, sokat, nagyon sokat! Az elvarázsolt kertről álmodtam ezer álmot és meg is pillantottam az ajtaját négyszer is azóta. Igen… Négyszer! Egy ideig ez a világ olyan érdekesnek és ragyogónak tünt fel előttem, hogy a kert félig elfakult varázsa ehhez képest túlságosan távolinak és semmitmondónak tünt fel. Ugyan, ki akar párducokat símogatni, amikor szép asszonyokkal és híres emberekkel vacsorázott előző este? Oxfordból mint a legtöbbet igérő reménység jöttem Londonba, mint aki egészen nagy és jelentős eredményeket ért el az egyetemen.

– És mégsem voltam megelégedett.

– Kétszer voltam szerelmes – szerelmeimről nem fogok beszélni –, de egyízben, amikor útban voltam valakihez, aki tudom, kételkedett abban, hogy el merek-e hozzá menni, egyszerre csak ott láttam magam előtt a fehér falat és az ismerős zöld ajtót…

– Különös – mondtam magamban – mindig azt hittem, hogy ez a hely valahol egészen másutt van. Ez az a hely, amelyet valahogyan sohasem tudtam megtalálni… nappal álmodott álmaimnak csodálatos helye!

– Azzal elmentem mellette, kitartva eredeti elhatározásom mellett. Aznap a kert és az ajtó egyáltalán semmiféle hatást nem gyakorolt rám.

– Éppen csak egy másodpercig megfordult ugyan agyamban, hogy legalább megpróbáltam kinyitni az ajtót, hiszen legfeljebb három lépést kellett volna csak megtennem, de aztán arra gondoltam, hogy az is csak feltartóztatna utamban, már pedig akkor azt képzeltem, hogy becsületbeli kötelességem pontosan megjelenni a megbeszélésen. Később már megbántam pontosságomat, hiszen legalább is bekukucskálhattam volna az ajtón, integethettem volna a párducoknak, de most már elég okos voltam ahhoz, hogy ne keressem azt, amit hiába keresnék. Igen: nagyon szomorú voltam akkor…

– Évek nehéz munkája következett ezután és soha még csak nem is pillantottam meg a csodálatos ajtót. Csak mostanában találtam rá ismét! Már-már szomorú és keserű dolognak éreztem, hogy soha többé nem láthatom újból az ajtót.

– Talán – folytatta – egy kicsit túl is dolgoztam magamat, talán az tette, hogy kezdtem érezni, mint jelent negyven év terhe az ember vállán… Nem tudom… Annyi azonban bizonyos, hogy az a könnyedség, amellyel idáig dolgomat végeztem, egészen eltünt és hozzá éppen akkor, amikor az új nagy politikai események legjobban követelték volna, hogy teljes erőmmel küzdjek. Nem különös? Az életet kezdem fárasztónak találni és jutalmait, mennél közelebb jutok hozzá, olcsóknak és értékteleneknek látom. Egyszerre – nemrégiben – hallatlanul vágyódni kezdtem a kert után. Igen – és azóta háromszor láttam.

– A kertet?

– Nem – az ajtót! És nem léptem be rajta!

Végtelen fájdalom ült ki arcára, amint áthajolt az asztalon felém és úgy folytatta:

– Háromszor lett volna rá módom – háromszor! De esküszöm, ha még egyszer alkalmam kínálkozik rá, belépek az ajtón és itthagyom ezt a port és meleget és itt hagyom a hiúságnak ezt a hideg csillogását, itt hagyom ezeket a fárasztó reménytelenségeket. Itt hagyom és nem térek többé vissza! Most már ott fogok maradni…

– Megesküdtem rá és amikor eljött az ideje – nem mentem…

– Egy éven belül ismét háromszor mentem el az ajtó mellett és sohasem léptem be rajta. Háromszor egy év alatt…

– Az első alkalmat akkor mulasztottam el, amikor a parlamentben váratlanul majdnem leszavazták a kormányt, úgyhogy végül is csak három szavazattöbbséget tudtunk felmutatni. Emlékszel? Senki sem gondolta a kormánypárt oldalán és azt hiszem, nagyon kevesen voltak a túloldalon is – akik számítottak volna erre a hirtelen szavazásra. Barátommal kint vacsoráztam unokahugánál Brentfordban, amikor váratlanul telefónon felhívtak a parlamentből és tüstént automobilba kellett ülnöm. Az utolsó percben érkeztem a parlamentbe és ezen az úton pillantottam meg a falat és az ajtót a holdvilágban!

– Istenem! – kiáltottam fel.

– Mi az? – kérdezte barátom.

– Semmi! – válaszoltam és ezzel ismét eltünt az alkalom hosszú időre.

– Nagy áldozatot hoztam – jegyeztem meg a parlamentben vitarendezőnk előtt.

– Mindnyájan így vagyunk ezzel – válaszolta könnyedén s azzal máris tovább rohant.

– Nem tudom, tehettem-e volna akkor máskép.

– És a legközelebbi alkalom akkor lett volna, amikor édesatyám halálos ágyához siettem, hogy utolsó istenhozzádot mondjak neki. A körülmények parancsoló szavával akkor sem szállhattam szembe. De a harmadik alkalom már egészen más volt és hozzá alig egy hét előtt történt. Még most is a szememre vetem, valahányszor eszembe jut. Gurkerrel és Ralphsszel vacsoráztam – tudod, most már nem titok többé, hogy Gurkerrel végre összebékültünk – és beszélgetésünk egészen bizalmasra fordult. Arról volt éppen szó, hogy milyen állást foglaljak az újjáalakított kabinetben. Igen… igen. Ez a dolog már el van intézve, ha még nem is szabad róla beszélni, de hát előtted nincs értelme titkolóznom. Igen… köszönöm… köszönöm! De hadd folytassam történetemet.

– Azon az éjszakán nagy események lógtak a levegőben. Nagyon kényes volt a helyzetem. Nagyon szerettem volna végleges választ kapni Gurkertől, de ebben megakadályozott Ralphs jelenléte. Agyam minden megfeszítésével azon erőlködtem, hogy életben tartsam azt a könnyed és felületes társalgási hangot, amely nem teszi túlságosan feltünővé, hogy tulajdonképpen mifelé is igyekszem. Nem tehettem mást. Ralphs viselkedése azóta nagyon is igazolta óvatosságomat… Tudtam, hogy Ralphs hazafelé menet elválik tőlünk és akkor módom lesz Gurkert nyilt őszinteséggel megkérdeznem. Hiába, az embernek sokszor ilyen apró kis cselekhez kell folyamodnia…

– És ekkor történt, hogy egyszerre ismét szemközt találtam magamat a fehér fallal és a zöld ajtóval!

– Beszélgetésbe mélyedve haladtunk el mellette. Elhaladtam mellette… Még most is magam előtt látom Gurker éles profiljának és cilinderének árnyékát, amint a zöld ajtóra vetődik és látom a magam árnyékát és Ralphsét, amint elsétáltunk mellette.

– Kezemmel érinthettem volna és mégsem mozdultam…

– Ha elbúcsúzok tőlük s bemegyek – gondoltam magamban –, mi történik?

– Nagyon vágytam arra, hogy Gurkerrel végre beszéljek, így nem tudtam, mit válaszoljak az önmagamnak feltett kérdésre.

– Azt fogják gondolni, megőrültem – gondoltam. – És ha éppen most tünnék el! Szinte láttam magam előtt a reggeli lapok hatalmas, három hasábos címeit:

EGY HÍRES POLITIKUS CSODÁLATOS ELTÜNÉSE!

– Ez azután eldöntötte a dolgot. Ezer ilyen apró világi szamárság fordult meg agyamban…

Azzal szomorú mosollyal felém fordult s nagyon halkan hozzátette:

– Íme, itt állok!

– Itt állok! – folytatta. – És ismét elmulasztottam az alkalmat. Egy év alatt háromszor kínálkozott fel valósággal az ajtó – az ajtó, amely a béke, a gyönyörök, a szépség kertjébe vezet és én, Redmond, nem éltem egyszer sem az alkalommal… És most már örökre eltünt…

– Honnan tudod?

– Tudom! Tudom… Most már nincs más hátra, mint hogy folytassam megkezdett utamat és vállaljam elhatározásom minden terhét. Azt mondod, sikereim vannak. Nos – ez igaz.

Egy mogyorót vett fel az asztalról.

– Bárcsak ez volna minden – mondotta, azzal ezer darabra törte a mogyorót.

– Még valamit szeretnék mondani, Redmond. Ez megöl engem! Két hónapja, majdnem tíz hete, nem tudok dolgozni és lelkiismeretemet folytonos szemrehányásokkal illetem. Éjszakánként – amikor kevésbé valószínű, hogy felismernek – kimegyek az uccára. Kóborlok. Igen, kóborlok! Vajjon mit gondolnának rólam az emberek, ha tudnák? A kabinet egyik tagja, a legfontosabb tárca birtokosa, éjszaka egyedül kóborol az üres uccákon… Lelkét bánat emészti… sokszor majdnem hangosan siránkozik egy ajtó után… egy kert után!

IV

Most is magam előtt látom sápadt arcát és a különös, lángoló tüzet, amely szemeiben égett. Valósággal él előttem ma este a képe. Itt ülök lakásomban, visszaidézve szavait és hangját és mellettem fekszik az estilap, amely halála hírét hozza.

Ebéd alatt a klubban másról sem beszéltünk.

Kora reggel találták meg holttestét egy mély gödörben, a kensingtoni pályaudvar építkezései mellett. Két aknát húztak déli irányban és deszkafal keríti el a mély árkokat a közönség elől, melybe a közelben lakó munkások kedvéért kis ajtót vágtak. Az ajtót elfelejtették éjszakára bezárni és ezen keresztül vezetett útja…

A legvadabb gondolatok kergetőznek agyamban.

Úgy látszik, gyalog tette meg a hosszú utat aznap éjjel a parlamentből – az utolsó ülésszak alatt sűrűn előfordult, hogy éjszaka gyalog ment haza – és szinte látom magam előtt magas karcsú alakját, amint lassú, kimért léptekkel rójja az üres és kihalt uccák sorát. Vajjon a közeli állomás halványan pislogó lámpái egyszerre fehér falnak mutatták a durva palánkot? A végzetes, nyitvafelejtett ajtó valami emléket ébresztett benne?

Végül is volt-e egyáltalán valaha az a zöld ajtó egy fehér falban?

Nem tudom! Én csak egyszerűen elmondom a történetet, ahogy ő tőle hallottam. Olykor magam is kezdem hinni, hogy Wallace a véletlenek csodálatos találkozásának áldozatául esett, amely összezavarta agyában egy példátlanul élénk hallucináció emlékét, egy nyitvafelejtett deszkaajtóval.

Nem bánom, gondoljanak ostobának és könnyenhívőnek, de meg vagyok győződve arról, hogy Wallace természetfölötti képességei megsugták, hogy azon az ajtón keresztül nyitva áll előtte a menekülés útja egy másik, szebb és boldogabb világba.

Lehetnek, akik azt mondják, hogy végül is Wallace mégis csak csalódott. De hát csalódott-e Wallace? Itt érkezünk el az álmodozó legbensőbb titkának magvához. Mi, közönséges emberek ezt a világot egyszerűnek és kellemesnek látjuk és a mi gondolkodásunk szerint Wallace ebből a biztonságos világból a sötétbe, a veszélybe és a halálba ugrott.

De vajjon ő is így látta-e a dolgokat?