Dániel pap lesz

Két szép nyári hónap is elegendő arra, hogy a rabszolgaságba szoritott lélek kiszabaditsa magát kötelékeiből, és régi szabadságát visszakövetelje. Hasztalan volt minden óvatosság, lelkiismeretes szorgalom. Máthéné nem birta szivéhez, szemeihez lánczolni Dánielt, hogy az csak a papokhoz menjen látogatni, a hova talál, mert mint a farkas a farkasok közé: ugy e még meg nem paposodott ember is a rektorokhoz futott, a hegyi eszem-iszom rektorhoz, a vén Varjuhoz, a szállási Vörös Gyurihoz, Csukához, a pénteki Májas Palkóhoz, kik egyebet se tudnak, mint a papok ellen áskálódni, jól enni, inni.

– Prédikálj, lelkem, csak egyet prédikálj itt, a szép kadocsai templomban, itt konfirmált engemet az öreg esperes, hadd sirom ki magamat még egyszer a gyermekkori kedves barátnéimmal.

Pedig csak azt akarta, hogy mint theologusné, beülhessen a papné székébe. Lehet, hogy sirt volna is.

Dániel parasztosan kiáltotta: eleget kukorékoltam, nem kukorékolok. Megyek névnapra Ordasra.

– Kukorékolni? ájuldozott a jó asszony e sértő szóra – hát a pap kukorékol? Isten szolgája tehet ilyet – óh, ha én születtem volna férfinak!

Hiszem is, hogy sok derék asszony meg fogna felelni kötelességének s jobban mint egynémely férfi – ha átvehetné az erősebb nem fölséges szerepét.

Azok a szép, nagy, tüzes fekete szemek, hogy emelkednének a magas ég felé; azok a fehér, hosszu ujju, tiszta kezek, hogy kulcsolódnának imára; azok a telt, rózsás ajkak hogy vernék föl a hitetlen agglegények fásult érzéseit. Hiszem, egészen hiszem.

Máthé csakugyan elment Ordasra, a süket jegyző névnapjára. Természetesen Máthéné, a theologusné, se maradhatott el. Egyfelől, hogy férjét oltalmazza, óvja, másfelől, hogy minél többek előtt feldicsérhesse a papi életet, a melynél szebb, nyugodalmasabb, tiszteletre méltóbb élet nincs. Mert hol lehetne látni csak egyetlen papot, ki megfeledkeznék magáról.

Lementek Baranyába – s uram teremtőm, mind csak a rektorokhoz, onnan felsiettek Tolnába, átmentek Fehérbe, a Vértes vidékére s mindenütt, mindenütt a kántorokhoz, alig egy paphoz.

De Máthé ur vissza is kapta hajdani kedvét. Elragadta az embereket hatalmas hangjával. Tiz helytt is megválasztották volna rektornak. Meghizott, megpirosodott, betölt dicsőséggel a magasztalt hangja miatt. Gondolt is egyet, a mit ha megtud Zsuzsika, kétségbe esik.

Ám az isteni gondviselés ezt a fájdalmat még most nem mérte ki szivére.

Vége szakad mindennek, a gyönyörü napok is elfolytak.

Egy telides-teli rakott szekéren bekoczogtak Pestre, a Mocsonyi ház elé.

Máthéné tette az előkészületeket a tanulásra. Tanult zsidóul, görögül, belemerült a csodákba, a hét kenyerekbe, a Bálám szavába, a megfékezett tengerbe, a Lázár koporsójába, e magasztos, dicső történetekbe.

Dániel pedig járt a Griffbe a szinészek közé, a Mezitlábashoz, a Petőfi-csárdába – és énekelt, énekelt és fizette a bámuló hallgatóit étellel-itallal.

– Bolond vagy, Dani – ölelgeté a karmester ur – ha ott nem hagyod a koldus papságot, csapj át szinésznek, operistának. A kinek ilyen rengeteg tőkéje van: használja a kamatait. Most bevétetlek a karba, onnan átteszlek egy-egy jó mellék rolléra, aztán leszoritjuk Kőszegi uramat. Hét-nyolcz ezer pengő évi fizetésed lesz. Még azt is elfelejtetjük veled, öcsém, hogy láttál valaha templomot.

A vállára ütött a karmester ur Dánielnek.

– Tudod mit? haza küldöd az asszonyt, küldesz neki havonkint valamit. Neked szerzünk egy pénzes, gazdag német asszonyt, nagyszerü legény vagy te, te s ütögette a hátát, tapogatta a karjait, mint a lókupecz a ló szügyét, farát, sörényét, te Dani, te az operistánéknál is furorét csinálsz. Tudom én, kihez viszlek. Itt a szerencse bizonyos, csak meg kell ragadni. Én is egy bécsi gazdag suszterné költségén nevekedtem. De ki tudja azt most? Senki. Éljen a szerencse, a földi dolgok istene. Holnap délután eljösz hozzám próbára. Bruderkám, ki azt a poharat. Glück auf!

– Glück auf! – sivitott valami viszhang a külső szobából.

Birtokosa beütötte a fejét, a hol Máthé urék mulattak a főbb szinész urakkal.

– Hát te mit kereszsz itt, kis Szusz koma, intett felé a már jó kedvtől dűlöngő öreg theologus. Kerülj belebb. Kivel vagy?

– Magam. Tudtam, hogy itt mulat.

– Gyere, kicsi kutyám, van még egy falatom, megosztom. Ez szokott engem haza kisérni – mutatott egész pátrónusi kézlejtéssel Máthé ur a csodálatos kis emberkére.

– Ki ez? huzta komoran kunkorékos ősz szemöldeit a vén, boronált arczu német karmester. Nem szeretem az ilyen speczieseket. Igen, magamra gondolok, nem jutok-e én is valaha ilyen kosztümre. Furcsa a sors. Távolitsd el, ideges vagyok, ha ilyen elzüllött fráterokat kell látnom. Nesze.

S a karmester ur kopott, zsiros nyaku, fekete német kabátján át pár krajczárt, s egy szivarvéget nyujtott a kis Szusz komának.

– Igyál oda künn, s várj reám, kis koma.

Mint a ki keményebb modorhoz van szokva, s a csekély figyelmeztetésekre csak meg sem billenti a fejét: a kis koma is csak vigyorgott, és feltünően kis kezével morzsolta borzas, kóczos, gesztenyeszőke szakállát. Magas, hófehér homlokán keresztül-kasul igazgatta gyér, őszes haját, bajuszát, mint olyan, ki a társasághoz tartozik, többször hosszan kipödörgette. S egyszer-egyszer végeit vastag, felcserepedzett szájába fogva, gyönyörködve szemlélgette, majd innen, majd onnan, mint körülbelől egyedüli megmaradt ékességét a multból. A barna-piros, kurta mellény magyar volt rajta, lefoszló ezüstös zsinórzattal, a nadrág már német, és oly hosszu és bő, hogy szánalmat vagy nevetséget ébresztett, a sáros csizmák, nagyok, mint valamely falusi béreséi, befejezte az egész öltözetet egy szinehagyott kék pitykés dolmány, melyből vékony, meztelen nyakát mint a gém a vizből, mindig künn akarta tartani.

Máthé ur fokosával gyengén vállon ütötte, s atyai védő mosolylyal felhivta, hogy most már azonnal lóduljon.

– Várj s egy pohárral még ihatol.

Nem tudni, melyik a boldogabb, az-e, ki igy pártfogolhat valakit, saját koldus volta mellett is; vagy a ki érezheti, hogy ime, a kegyelmes isten mégis csak nem hagyja el végkép az embert.

Nagy megelégedés és nyugalom látszott mind a kettő arczán.

– Ki ez az ember, Dani! De nekem többet ne mutasd, ideges vagyok, egy idő óta nem szeretek a tükörbe nézni.

– Jaj, ez egy valaha gazdag földbirtokos egyetlen fia, a kit a harmadik házig is hintóban vittek, s a kinek még az inge is selyem volt.

– Bolond?

– Csak annyiban, mint minden szerencsétlen ember. Esetlen, buta, vagy sir, vagy nevet, vagy alszik, vagy szalad, de helyt nem tud állni. Kergetné azt, a mit elvesztett, s megfogná azt, a mi többé nem az övé. Most szolga nálunk. Merőben hozzám csatlakozott. Látta, hogy én legjobb vagyok hozzá.

– Korbácsold meg, s addig kergesd, a mig látod.

– Hogy tenném, mikor senkije.

– Tifuszos mellé nem ülök, kolerás mellé nem fekszem, mert rám ragad.

– Nincs szivem, hogy ilyen nyomorultat elverjek magamtól.

– No akkor reád is szárad a köpönyegje.

– De Isten…

– Nem vagy még pap, ne emlegesd. Istennek semmire, senkire semmi gondja. Egy gép se fütyül, egy se zakatol, egy se dolgozik magától. Mese beszéd az egész Isten. Hány nyomorultat láttam, a ki jó volt, igaz szivü, s most putton van a hátán, vizet hord, meg szemetet. Ha Isten van, szabad ezt neki megengedni? Nálunk van egy gaz uzsorás, a kit mindenki becsül, ebédeltet, s a legnagyobb szinész szerencséjének tartja, ha azzal a rablóval tegeződhetik. Hánynak lehuzta ez már a bőrét, hány asszonyt, leányt tett ez már tönkre, s szabadalma van reá, hogy ezt nyiltan teheti. S nagyságos biró urak, grófok járnak vele fényes nappal karon fogva a Váczi-utczán. Nos hát, theologus, van Isten? Van, mig pénzemben tart. Jágó mondja: végy pénzt, sok pénzt, akárhonnan, de végy sokat és rakd meg a zsebeidet, s a szüzek is a te szemeidet lesik. A nélkül olyan rongy lész, mint az a barátod, buta, esetlen, komisz. A kinek nincs pénze, az olyan embertől, tudd meg: félnek, s a törvény az olyat kegyetlenül elitéli. A házasságtörő bünét arra fogják, a csaló vétkét arra kenik, a hamisitó, rabló, gyilkos kötelét annak a nyakába akasztják. Mert a bünért valakinek csak bünhődni kell, máskép mire való volna a törvényszék. A pénzes ember a társadalom gazdagon termő gyümölcsfája, az ilyet megsérteni tiltja a szent törvény. Tökéletes igaza is van, szerezz pénzt, ha élni akarsz; fiatal vagy, ne tátsd a szádat, fel tettre, ne holnap, ma. Az emberek várják, hogy megemelhessék előtted a süvegjöket, ne akadályozd meg őket; siess…

Megint beugrott a kis Szusz koma, mint a kit hivtak sürgősen.

– Te, a nyomorultak nagyon ravaszok, ettől az embertől őrizkedjél. Azt akarja elhitetni veled, hogy hivtad, pedig csak inni akar.

Megyek, ideges vagyok. Nincs kedvem tükörbe nézni.

A vén karmester felvette kalapját, letette bora árát s izgatottan távozott. Még hátra se tekintett.

Máthé Dániel ur sem tehetett mást.

– Kis Szusz koma, jer – meg akarom rakni a zsebeimet pénzzel.

Mint a szalonnát látó éhes eb, akkorát szökött örömében Szusz koma.

– Hol?

– Kamatoztatni akarom a tőkepénzemet.

– Hát van? Tudtam én, hogy fog busulni Oláh ur, ha megtudja, hogy van még pénz bőven. S ő már tartja a haragot. Lám, én kitartottam. De hol a pénz?

– Itt.

S Máthé ur mutatta a vastag, csutkos torkát.

– Aha, csak ott lemegy. Ott nincs, bácsi…

– Nincs még késő, elmegyünk az öreg Nádor bácsihoz, s megpróbáltatom a hangomat előbb vele. Ő becsületes ember, megmondja az igazat.

Volt annyi józanság, ittassága daczára is, Máthé urban, hogy a mellékkereset árán pirult volna megtölteni zsebeit. Még nem romlott el, csak elvadult.

– Hej, ha beüt, kis Szusz: urrá teszlek, felöltöztetlek, kocsin jártatlak. Ki megyünk a Mocsonyi-fészekből, palotában lakunk, elvetjük a Brésit bárát, s még neked is inast tartok. Nagy ebédeket eszünk, jó bort iszunk. Jó lesz-e?

Ennyi igéret után a kis Szusz látta, hogy mi beszél a bácsiból, a kis bor, s hogy ő is éhes. Nem is tett mást, mint kaczagott, s morzsolta szorgalmasan a kóczos, gubancz szakállát. Ma a déli csésze fenekéről összekapargatott étel óta nem látott harapni valót, de ivott, s hát a ki még nem is ihatik. Panaszra tehát nem volt oka, nevethetett bátran.

Csakugyan felmentek Nádor urhoz, ki az egyház orgonistája volt.

A vén, beteges agglegényt ágyából verték már fel.

Meglátta-e az arczon a boldogságot, az édes, sugárzó reményt még egy sötétes, hideg szobában is, azt gondolom, hogy igen, mert az öreges férfiu indulatosan kapta magára éji kabátját.

– Mit akarnak?

Mint a mámoros ember teszi, hosszu bevezetéssel, kacskaringós, oda nem tartozó dolgokkal, előadta Máthé ur, hogy ő a hangját…

– Részeg disznó. Jelentést fogok tenni holnap a püspöknek – mormogá inkább magában, mint hangosan – s csoszogott a zongora felé, mert félt ekkora embertől, a ki bizonyosan azt hitte, hogy nincsenek itthon, s lopni akart. Titkon küldött is a rendőrség után.

– Mi hangja van?

– Basszus.

– De rekedt, részeges basszus – jegyzé meg magában az orgonista. S alig várta, hogy jőjjenek a rendőrök. Halljuk hát.

– Hova álljak?

– (Ki az utczára gonosz rabló.) Ide szemközt.

S felhangzott a kontra c.

– Borzasztó hang, birja. Nem is oly csuf. D, é, f, g, a, h, c.

– Ereszsze ki azt a hangot – ugy. Hát aztán mit akar ezzel a hanggal?

– Operista akarok lenni.

– Khorista? Elhagyja a papi pályát?

– El.

– Értem, nem szeret dolgozni. Barátom, kitartás nélkül nincs kenyér. Lássam, érti a kótát?

– Értem.

– Fogja és énekelje.

– Ennyit nem tudok, de egy zsoltárt, a mit ismerek, leéneklek.

Az orgonista keresett egy-két zsoltárt, a protestánsok énekkönyvéből.

Durván, müveletlenül hangzottak a szép melódiák, de egy-egy mély f, g, sőt d, hatalmas hullámokkal töltötte be a sötét félhomályu szobát. A zongora szintugy rezgett, mintha az óriási hang visszhangja verné, s a beteg vén ember sáppadt arczai kigyultak, szemei könyekbe borultak, fakó ajkaira mosoly huzódott, melyből nem lehetett kiolvasni tisztán: szánalmat érez-e vagy meghatottságot.

Majd egy óra hosszat énekeltette az embert, egy kis keskeny rendőr be is tekintett, hogy készen állnak, de Nádor ur intett nekik, hogy távozhatnak – nem forog fenn olyan baj, más valami betegség van itt, a mihez talán a Lipótmező szükséges.

– Hát milyen hangom van, tekintetes uram? kérdé csorgó homlokkal Máthé ur, a biztos diadal érzetében.

– Szeret énekelni?

– Nagyon.

S kész lett volna Máthé ur az egész zsoltárt keresztül énekelni.

– Hát akkor menjen el falura, kántornak.

– Az már voltam.

– Látszik. Elbocsátották?

– Engem soha, magamtól jöttem.

– Ki csábitotta el?

Máthé ur akarva, nem akarva, feleségére gondolt.

– Az Isten tudná! De a szinháznál azt mondják, sokra vihetem.

– Kicsoda az a gazember?

– Felsmann Leó ur biztat, hogy tőkepénz a torkom. Ezereket ér…

Volt annyi emberség az öreg orgonistában, hogy nem nevetett, csak köhögött.

– Hát magának is van valami próbálni valója – fordult a kis Szuszhoz – nos: álljon elő maga is, ha már benne vagyunk. S ütögette az akkordokat.

Igen, a kis Szusznak volt pompás próbálni valója, a gyomra. Hanem erre nem volt itt mező. Irgett-forgott tehát, mig nagyokat röhögve kilódult.

Előkelő, tisztességes ember, akár biró, akár művész, lelkéből örvend, ha magasvágyu vetélytársa jó nagyot zuhan: e szivbeli gyönyör miért volna megtagadva egy olyan nyomorult embertől, mint Szusz ur.

Bizony örvendett, és egy jó vacsoráért – a mihez különben semmi kilátása se volt – nem adta volna, hogy ez a hires próba igy történt. Szaporodjanak az elesettek, a koldus is jobban érzi magát, ha testületük ujakkal szaporodik.

A sziv örök rejtélyei közé tartozik e hitvány öröm.

Lent a szük és piszkos Magyar-utczán bölcselmi gondolatok között haladt a kincses torku Máthé Dániel.

– Ez is a püspök unokája; minden szavából kilátszott, hogy össze voltak beszélve. Hisz hogy énekeltem! Irigység, sárga irigység. Azért is énekes leszek. Megmutatom – de hát miért akarják a szegény emberek utját állani? Azt se akarta, hogy pap legyek, most meg azt ellenzi, hogy az énekművészetre adjam magam? Ki találná el a nagy urak kedvét. És azért is. Kamatozzék a tőke, a kincset ne rejtsük véka alá. Hanem most igazán velem jössz, kis koma, ha egész nap engem szolgáltál, lássuk, miféle vacsorát kapunk otthon.

Otthon igen, Felső-Tompán: most lehetett volna pompás kis vacsorát kapni, hideg sültet, mézet, diót, szőlőt, fehér kenyeret, jó bort. Itt? Majd nem sokára a szinháznál. Azok csak az urak. Hogy élnek, mint a herczegek, kis-királyok. Ha tetszett Zsuzsikának elcsalni theológusnak, most legyen az én akaratom. Énekre születtem.

S néhány futamot dudolt el, mély, törött basszus hangon.

Haza érkeztek.

Égett a lámpa, előtte irogatott Máthéné csinos, egyszerü fehér háló-köntösben. A falusi levegő és egészségesebb koszt az asszonykán is sokat segitett. Megépült, élénk barna piros szint nyert s vállas karjai kissé megtömődtek. Valóban szebbnek látszott, mint eddig.

A csalódás szerényebbé és alázatosabbá tette Máthé urat: szivélyes gyöngédséggel közeledett feleségéhez, átölelte és hevesen megcsókolta.

Remény, öröm, hév futott át a szerető asszony idegein, s ha senki sem látja: bizonyosan még forróbban viszonozta volna férje szeretetét. Igy is elárulta, hogy szive telides teli van örömmel; fölkelt, vidáman mutatta férjének, hogy a zsidó bibliából egy csomó szót már kiszedett, s más studiumokból is jócskán másolt.

A mellett lehetett látni, hogy a kis asztalka teli van rakva szépen simitott férfiingekkel és egyéb fehérnemüekkel – s a kemencze párkányán vörös asztal kendővel leteritve egy kis vacsora is rendelkezésre áll.

Máthé ur az irásokra, zsidó szavakra mitsem adott, de a vacsorát mohó étvágygyal kezdé feldolgozni. Maga mellé ültette a jó kis Szuszt.

– Egyél, kis koma, ne félj, ne busulj. Azért mégis ugy lesz, a mint én mondtam,

– A püspök ur kerestetett Dániel, maga is itt járt a tantermekben. Kapunk tanitványokat, s most már minden jobban fog menni. Egy év megint elszalad s a másik kettő is lefoly lassacskán, s a jó Isten partra segit bennünket. Csak türjünk zugolódás nélkül, és ne essünk mindjárt kétségbe. Én nem esem mert nő vagyok, de ti férfiak, mihelyt nem megy valami a kedvetek szerint, nem is akartok arról tudni, hogy Isten mindent legjobban kormányoz.

Ekkorra a kis vékony sültecskét Szusz urral elfogyasztotta Dániel.

– Nem ugy lesz, Zsuzsika, hanem ugy lesz – ne beszélj, ne vágj a szavamba, mert nagy dolgot mondok – hanem töltsünk előbb pipára, mert a nélkül nem fog az eszem, s most pedig épen azt akarom, hogy jól fogjon – fogjon. Hát ugy lesz, hogy kimegyünk ebből a sötét pinczéből. Valet mondok a reverendának és koplalásnak, és a zsidó prófétáknak – és átmegyünk a nemzeti szinházhoz. Tudod? a magyar nemzeti szinházhoz. Ne sirj, ne ugrálj, mert ugy is hiába. Barátom, ez el van végezve, már a hangomat is megpróbálták, operista leszek, most még kisebb fizetéssel, pár év mulva ezerekkel. Hallod? négy, öt, hat, hét, de tiz ezerrel is. Uri dámát csinálok belőled, hintón járatlak, s még azt is elfelejted, hogy láttál valaha kálomista templomot.

– De a püspököt nem csalhatjuk meg, mikor ő már tanitványokat szerzett, s mikor most már kezdene jobban menni a sorsunk…

– Püspök ide, püspök oda, az is ellenségem. Jól laktam a penészes kenyerével. Enni akarok ezentul a kalácsból.

– Kórista akarsz lenni, mint a strázsabeli korcsmáros, vagy itt a nagy suszter, akinek alig van betevő falatja, pedig egész nap énekel hol itthon, hol temetéseken, hol estve a szinháznál. Óh te, Dániel, Dániel, mi jutott a te eszedbe…

– Hiába ugrálsz, tánczolsz, ha mindjárt a tenyerembe sirod is azt a két bogyó szemedet, engem a föltett szándékomtól még sem fogsz eltántoritani.

Hogy nevetett a kis Szusz, hogy röpösött az összeránczosodott sovány lelke, hogy ütögette a bő nadrágját, és morzsolta a kóczos szakállát, hogy ezek itt mindjárt alábbvalóbbak lesznek mint ő, mert belevesznek a nyomoruságba nyakig – és elvesznek. Bár minden ember elveszne, vagy odáig jutna, a hol ő van, a kit a rossz emberek mindenből kifosztottak, s a mit szépen megengedett és elnézett az Isten. Egy békéltető szót közbe nem szólott volna. Nagy örömmel távozott, mikor látta, hogy ezeknek a feje alja im tökéletesen meg van vetve.

– Ne busulj – szólt a távozóhoz Máthé ur – ne busulj, szegény kis koma, a mig engem látsz. Csak neked van hozzám huzó igaz szived. Nem hagylak!…