Dániel pap lesz

Nem, olyan bolond ember még egyszerü rektor létére se volt Máthé Dániel ur, hogy egy ok nélkül elkeseredett asszony szavaira elidegenedett volna régi szép foglalkozásától. Kedves ifjukori rektor-, kántorbarátaitól, tanulótársaitól: de az éneklésben még se találta többé azt az igazi kedvet, a mit az előtt. Meg lehet, ennek az volt oka, hogy a vén gombkötő Pandák mindig oda ült mellé a karba (hogy az öreg pap után helyettest adtak az eklézsiának, s immár nem ő szolgált a papi székben) s tulon tul nyikorgatta az énekeket, a mi akárkire nézve is felette boszantó; meglehet az uj adminisztrátor se ugy viselte magát vele szemközt, a mint pedig Máthé ur megvárhatta volna Baranyai uramtól, ki tizenöt esztendős káplán, és sem itt, sem ott nem kellett a fogyatkozásai miatt; meglehet a katedrát is sajnálta, és sértette, hogy többé nem az ő szép prédikáczióit dicsérik, hanem a tutma Baranyai Józsefét, a mit soha se hitt volna, mikor őt a tompai nép egyszer-egyszer az egekig emelte volt; meglehet, maga is belátta – mert arra a legjobb ember is hajlandó – hogy minő derék szónok ő ehhez a szerencsétlen helyetteshez képest: elég az, hogy a szép rektori hivatala nimbusát valamely keletkező köd kezdte mind sürübben, tömöttöbben beboritani. Az is kellemetlenül hatott reá, hogy, mint ha tán mióta nem ő könyörög és prédikál – a gyermekek se tisztelnék ugy, mint az előtt, és a két Csutora Mózesné, és Vajas Péterné se köszöntötték olyan szivesen, kik pedig templomból jövet sokszor még kezet is csókoltak a rektornak, hogy az Isten igy áldja meg az aranyos száját, ugy áldja meg a felséges hangját, mert messze földön nincs olyan könyörgő, mint Máthé uram.

Most ezeket a szép kitüntetéseket mintha csak lefoglaltatta volna valaki!

Az is bántotta, hogy immár azóta a beszélgetés óta a harmadik hét folydogál és felesége csakugyan nem eszik husételt, sőt hetenkint egyszer, pénteken, még szigoru bőjtöt is tart!

Ily kedvetlen körülmények között nem csoda, ha kezdett magába térni. Pedig Zsuzsika nem szólt többet, de annál többször sirt.

Mikor az embernek nincs jó evő társa, minden étel veszteni kezdi értékét. A finom libasült, libamáj, jó liba-aprólékos kása, töltött majorság, avagy paprikás csirke, vasárnaponkint a kövér sertés hussal gazdagon felszerelt uj káposzta – menegetett ki majdnem érintés nélkül. Ha az asszony nem eszik: bús a jó férj szive.

És Máthé urné mind busabb lesz.

Rektor komái is mintha kicserélődtek volna. Olyan szegényesen járdogáltak be hozzá a szomszéd falukról, s szó a mi szó, de parasztosan viselték magukat. Ingujra vetkőztek, s mód fölött ittak. Gyalázták papjaikat, a mi a rektoroknak ősi szokása, sőt vigasztalódása. Máthé most ebben sem tudott részt venni. Egy szemecskét érzett talán már magában a leendő papból. Nem lehet tudni, mert némely dolgokban a becsületes ember is szörnyü ravasz, titkolózó.

Csöndesen képződött a Máthé-pár uj élete.

Eljött az aratás.

Isten gyönyörűen megáldotta Máthéékat. Olyan tiszta buzájuk termett, de hát még fehér rozsuk, nagy, kövér szemü árpájuk. Három ágyasban is folyt a nyomtatás. Ritka egy rektornál, de még papnál is.

A nyomtató emberek nem győzték dicsérni a dusan eresztő gabonát.

Mit ért azonban, ha nem papi gabona volt!

A rektorné nagy bánatában semmit sem örült – Máthé Dániel ur is kicsit adott a dicséretekre. Pedig mily szépen telegetnek a csürök, kamarák, csak szép buza-szalmája és csépelt rozs kévéje annyi volt, hogy a szive nevethetett volna örömében…

Hanem mindennek elveszi savát, borsát, izét az a – szó: pap.

Anna napján tartották a rektorok mindig nagy választó-gyülésüket – és Anna nap a szokott módon most is beállitott. Nem tudta, hogy nem lesz vig Anna-nap Tompán, mint más esztendőkben.

Máthé Dániel, ifju ember, csak jegyző volt eddig, hanem most ki volt nézve – miért miért nem oly hamar – elnöknek.

Isten sebes léptekkel, atyai mosolygó arczczal hozta Dániel felé a szerencsét. Mit nem tett pedig a vajasdi rektor, Tubák István uram, avagy a hires orgonista Káka Márton Nádason, hogy ő lehessen elnök. Másként volt megirva.

Zsongtak, bongtak a rektorok, preczeptorok, kántorok. Irták a czédulákat; elnök: Máthé Dániel, alelnök: Tubák, jegyző: Veress, pénztárnok: Káka, háznagy (mert már háznagy is van mindenütt): Söröss Lajos, könyvtárnok: Buzás Máthé; leggazdagabb volt, legtöbb bora termett, gyermekei eddig nem voltak, barátságos asztalt tartott és soha fönn nem hordta az orrát.

Eljött tehát megérdemelt tisztessége.

– Ugy tudd meg, Dániel – tört ki Máthéné kipirult arczczal – hogy én nem főzök; én ennek a sok eszem-iszom részeges embernek korcsmát nem tartok. Eleget ettek-ittak eddig a házamnál.

Forduljanak egyebüvé.

– De ugy-e, jegyzővé választottak, most meg hallom, elnöknek kandidáltak. Sok a mennybéli jussát adná ám azért, hogy elnök legyen. Ugy-e, Mészáros disznót öletett, drága borokat csapoltatott, még a pénzt se kimélte – s megbukott. Ehol, nekem meg hozzák szó nélkül.

– No csak utálom az egész hadat.

– De ha pap volnék – – akkor ugy-e?

Máthéné oda ugrott férjéhez, átölelte, és forró csókkal boritotta el széles, piros orczáját.

– Zsuzsika, Zsuzsika – ölelgette csöndesen a jó ember kis feleségét, te, valami bogarak járnak a levegőben! Micsoda?

– Hadd járjanak, csak a szivébe is be tudnának jutni.

– S ha bejutnának, akkor lennék én csak boldog, mert tudom Istenem, meg lenne az, a mit én kigondoltam, meg százszor látom is szinről szinre álmaimban.

– Aztán hogy láttad? tréfálkozott a szerető ember felesége bohóságain.

– Hát ugy láttam, hogy felmentünk Pestre.

– Azután, de hát mért éppen Pestre, drága város az.

– Azért Pestre, mert van ott nekem egy nagy bátyám, gépész.

– Poklos Sándor?

– Poklos Sándor, gazdag ember, annak is se fia, se lánya, egy öreg felesége. Mi ott ellakhatnánk. Maga járna a szemináriumba, én addig otthon főznék, mosnék, segitenék a nénémnek, s az a három-négy esztendő hamar leszaladna.

– Azután? Láttam, hogy röpködnek a bogarak a levegőben.

(Már ekkor egy-kettő beröppenhetett a Máthé uram nagy, szögletes fejébe is.)

– Kitenné a püspök káplánnak, az én hazámba, Alsó-Tompára, s onnan majd eljárnám én, hogy egyszer csak felső-tompai pap lenne az én uram, s ott ülnék a papné székében.

– Nem lehet az, édes galambom – könyökölt izmos karjára Máthé ur, de növekedő jó kedvvel.

– Már ugyan miért ne?

– Mert ott tégedet én tőlem elszeretnének, Pest nagy város.

Erre mind a ketten elnevették magukat.

Soha se büszkébb a jó feleség, de az igazi ártatlan asszony, mint mikor szeretett férje tréfából félti, és felteszi róla, hogy más szeme is örömest megakadna az ő arczán.

– Aztán mi baja volna még magának? sürgeté a feleség, a legderültebb duzzogással és ragyogó, apró fekete szemekkel.

– Hogy vén vagyok már tanulni.

– Hogy volna?

– Nyolcz esztendős házasok vagyunk már, tudod-e, Zsuzsikám?

– Nincs az a maga homlokára irva, Dániel.

– Nincs, de nekem nagyon buta, vastag fejem van. Az eszem soha se fogott valami könnyen.

– Tanulok én magával, ha kell éjjel nappal. Nekem mindig játék volt a tanulás. Most is elmondom minden prédikáczióját.

– De ha én ötöt se tudok. S négy esztendeig tanulni – hozzá még ki is nevetnek. Inkább követ fejtenék. Nem, nem Zsuzsikám, nem lehet; majd bele találnék bolondulni, mint a kis Piros Pista Nagy-Kőrösön, a ki szintén papságra vágyott, s a kukoriczák között halt meg, a hol agyontanulta magát. Láttam, én temettem.

Igy fordul búra egy-egy alkalmatlan példa felhozás által sokszor a legvidámabb beszélgetés. Máthé Dánielék is a Piros Pista esete által nem tudtak többé belezökkenni a jó kerékvágásba, addig döczögtek, addig döczögtek jobbra balra a járatlan uton, hogy észrevették, és Máthé ur indulatosan vágott a levegőbe, hogy azokat a parányi apró bogarakat ott rettenetes ökleivel összezuzza. De nem lehetett, mert ezek az elverhetetlen bogarak csak tovább szállingóztak a levegőben. Akkor is ezek a láthatatlan bogarak suhantak idébb-odább a Duna partján, mikor a hantosi rektor elhatározta, hogy oda hagyja szép kövér veteményes kertjét, hosszu szilvását, buja rétjeit, bő termésü kukoricza-földjét, komáit, kedves tanitványait, s elmegy a nagy Szabadhatárra orgonistának, s két ezer hantosi paraszt helyett orgonál nyolcz-tiz ezer fekete haju, czifra subás, kék posztó dolmányos kunnak. S mi történt? Biber uramnak a gazdag Csere Mihály is, a kevély Dömötör László is, a hegyes Péter Izsák is, a veszekedő Mákos János is oda kiabáltak, hogy rosszul orgonál, ne huzza, nem parasztok közt van most, hanem czifrázza, ha tudja, mint a fülöpi kántor, ha nem tudja, keljen fel, a maga hangját is eressze ki, mert a szabadhatári templom ahhoz van szokva, hogy bugjon benne a hang, mint a trombita, és harsogjon, mint a kürt. Ha nem nagy az a hang, akkor bizony menjen maga atyafi. És el kellett menni Bibernek, de a kövér rétjeit, szép szilvását, kedves komáit nem találta fel többé soha.

Ez a történet is megfordult Máthé ur fejében, mert egy becsületes ember fejében a világon minden történetnek meg kell fordulni, mikor nagy dologra határozza magát.

A szoba tele lett ezekkel a láthatatlan kis égi vagy pokoli bogarakkal, ugy, hogy alig vette észre, mikor a rektorok diszes küldöttsége csak ott állott ám az ajtóban.

Heten voltak, s az öreg Szabó bácsi vala a vezetőjük.

– Kedves uramöcsém, kezdé az öreg rektor, örvendező piros arczczal, biztos reménynyel, mert mért nem is kezdhette volna éppen igy, tisztelt férfiu! Hiszszük, tudva vagyon ön előtt, hogy egyesületünk most tartotta tisztujitó gyülését. Nagy tanügyi kérdések vagynak napirenden, az iskola-ügyelőség erősen szorit bennünket, főkép ez a mostani uj, a ki még nem királyi tanácsos, a ki megyei gyenge aljegyzőből lett hirtelen jó nexusok után főfelügyelővé, s a ki éppen ezért most a lelkünk üdvösségén is keresztül menne, hogy minél előbb nyeregbe ugorhassék, huz, von, fed, zaklat, mintha semmit se tudnánk. Azért is erélyes embert, mert Sólyom Sándor kollegánk, tisztelt volt elnökünk is talpig jeles ember, de öreg, könnyen ijedő, ifju, bátor embert kerestünk tehát, s az egész egyesület szeme tisztelt uramöcsémen akadott meg. Helyesen is, két vótum hijján az összes gyülekezet Máthé Dániel személyében állapodott meg. Fogadja szeretetünk, bizodalmunk ez őszinte jelét, kedves elnök ur, vezessen bennünket jóról-jobbra, nyereségről-nyereségre, s Isten ő szent felsége juttassa el csöndesen a boldog öregség legszélső határáig, a tanitói testület állandó diszére, hasznára. Éljen!

– Éljen, éljen, éljen! hangzott a lelkes kiáltás a hét derék férfinak ajkairól. S egyik is, másik is várta a szép viszonválaszt. Közelebb is járultak az uj elnökhöz, hogy minden szócskát jól meghallhassanak.

Hogy röpködtek azok a kis bogarak, mintha forgó szél kergette volna őket.

Jó-e az, mikoron az asszonynak több esze van, mint kellene, és mikoron a házhoz jobbadán mindent az asszony hoz, és ezt ő tudja is, és nem is titkolja el?

Máthéné hirtelen, mintha csak a félrecsuszott nyakravalóját akarná a férje urának megigazitani, oda sugott a gondolkozó ember fülébe: el ne fogadja, én nem sütök-főzök!

Lassan volt ez mondva, de egy-egy jó fül mégis elkapta a szót.

– Hm! – hallatszott reá egy kis csöndes mormogás.

Máthé urnak most azt kellett volna tenni, hogy igy szól: Köszönöm, szeretett tiszttársaim, a megtisztelő becses bizodalmat, életem legszebb órájának tartom ezen órát, és igy tovább, a mint hozta volna bizonyára az okosság és öröm.

Nem tette, habozott, gondolkozott, pedig száján volt a szó, a jobbik szó.

De forditotta a beszédet ilyenre:

– Annyira meglepte szivemet szeretett tiszttársaim kegyes jóindulata, hogy mielőtt válaszolhatnék, pár napi gondolkozási időt kérek. Csekély vagyok én még ily magas polczra, számosan vannak itt nálamnál sokkal méltóbbak, érdemesebbek.

– Nem, nem – tetszett az alázatos szó, – csak öcsém uram kell nekünk.

No mégis meg kellett adni a várakozási időt!

Künn aztán a küldöttségnek az a jó fülü tagja, a ki nem felejtette el, hogy én nem sütök-főzök, elmondta a társaknak a dolgok igazi környülállását, és a gyülekezet haragosan, háborgó szivvel, hamarosan szerteoszlott.

Pedig Máthéné nem volt fösvény asszony, rossz szivü sem, s már minden ételt oda is tett a tűzhöz, csak a szándéka volt magasabb. Ám a sok jó sült, bor, gyümölcs most valóban ott maradt.

Mindig azt láttam én is, de mások is azt látták kétségkivül, hogy a nagy urak érzékenyek, neheztelők, boszuállók; de a valót ha ki akarom mondani – fájdalom, ki kell jelentenem, hogy a szegény emberek is csak ilyenek.

Hogy zugtak, morogtak a rektorok; hogy bántotta szivöket az illetlen szó, hogy: nem sütök főzök; hogy esküdtek többen boszut, hogy ezt keservesen megbánja valaki! a ki tud és akar valamit elképzelni, ezt éppen elképzelheti.

A Máthé Dániel csillaga a szép, boldog csereshegyi falvakban leszállott.

Édes Istenem, mikor egy ember csillaga leszáll, nagy kérdés: feljön-e az még valaha!

Máthé Dániel urat azért-e, mert kedves jó feleségére hallgatva, de erősen körül vették azok a kis parányi zsongó-bongó bogarak. Mintha mindenikből egy régi, bátoritó jó barát nézett volna felé, mondván: helyesen Dániel, a ki mer, az nyer!