Dániel pap lesz

A jó emberekből pedig a szerencsés gazok mennyit elpusztitanak, mégis, istennek hála, sohasem fogy ki a világ. Azon igen kedvező helyzetnél fogva, hogy az asszonyok mégis csak bizodalmasabban elmondanak minden titkos gondolatot, tervet, mint a férfiak. Oláh József pesti papnövendék, egy buzási asztalos fia, megtudta, hogy Dániel bácsi miben töri a fejét Felső-Tompán.

Nem is sokat késedelmeskedett, hanem felöltötte legjobb ruháját s hogy utba igazitsa Máthé urat, egy augusztusi szép reggelen beköszöntött a rektor urékhoz.

Mindig van valami jellemző, felismerhető szép tulajdonság azokban, kik az embernek segitségére akarnak lenni. Egyik mindig mosolyog, hogy bizodalmat költsön; a másik óvatosan kapkodja a lábait, hogy jaj, rossz a világ mostanában, tehát vigyázni kell; majd egy másik borzasztón rágalmazza az emberiséget, hogy ő becsületes lelkével annál inkább kitünjék a semmirevalók közül; olyan is van, a ki rokonságot köt, s nem nyugszik, mig be nem mutatja, hogy bátran reá bizhatjuk a mennybéli jussunkat; ez meg abban győz meg bennünket, hogy nincs halandó, a kiben jobban biznék, mint bennünk, s a kit apjánál, anyjánál jobban szeret, az föltárja előttünk alig sejtett kitünő tehetségeinket, a mivel természetesen csak szemeinket nyitja ki. Egyáltalán a ki vigyáz, csak megismerheti valahogy, mikép az Isten időről-időre elküldi hozzánk oktatóinkat.

Oláh József ur azok közé tartozott, a kik mindenkit égig magasztalnak s a ki ez által jelzi, hogy minő gyöngéd, nemes lélek ő. Közép termetü, vállas, nyakas, veres-szőke ember volt, sok apró szeplővel, melyek mint megannyi szemek néztek a vele beszélőre. Tömött haját szorgalmasan kellett, hogy kenje, mert gyönyörüen fénylett. Veres, hosszu bajusza mindig ugy állott, mint két kis evező lapát, szerette kifesziteni mellét, mely szokása már előre elárulta tiszta szivét, egyenes modorát, s a szavakat ugy ropogtatta, mint a ki minden kimondott igének sejteti értékes magvát.

Ily ember nagy szerencse, ha kihez közeledik – amint ezt az első látogatáskor megmondotta Máthéné.

– Tiszteletes Máthé Dániel urat itthon lehet-e szerencsém találhatni – szólalt meg Oláh ur a Máthéék kis kapujában, éppen Máthénéhoz intézvén e szivélyes kérdést.

Óh mint dobogott a jó asszony szive e szóra, hogy: tiszteletes.

– Igen is, éppen itthon van, tessék; valami mézet szed.

– Ah tehát van méhesük is? Az pompás. Jó jel, hogy első látogatásom is édessel kezdődik. Én a jelekre sokat adok, Isten mutatja azokat nekünk. Ha nem tévedek, éppen a kedves tíszteletes asszonyhoz leszen szerencsém – Máthé Dánielnéhez?

– Én vagyok.

Kezet nyujtottak, s mint a pártfogók szokták – Oláh ur egy pár másod perczig keztyüs kezében tartá az asszonyka barna, csontos, széles, falusi kezét. A mellett egy futó pillanat alatt az egész csinos udvart, telket, csürt, szérüt, kertet, gyümölcsöst felmérte.

– Van ezeknek mindenük – jegyzé meg magában a fiatal ember – s növekedő udvariassággal és derültséggel hangoztatta dicséreteit.

A nagy, izmos termetü Máthé Dániel ur hajadon főn, ingujjban, kigombolt mellénynyel, s két jó nagy tállal, melyből csorgott a fris, aranyszinü méz – sietett a beszélők felé.

– Isten hozta hozzánk, Oláh ur, kiáltott Máthé Dániel, hát haza kerültek már a theologus urak?

– Egytől egyig, elnök ur, csak nekem kell visszamennem pár hét mulva, mert a főtisztelendő püspök ur káplánja helyett kápláni teendőket végezek.

– Már? az ugyan szép – sietett megjegyezni édes irigységgel Máthéné – istenem, igy hát már majdnem pap! Oláh Mihály bácsi szerencsés!

– De nem vagyok ám elnök, Oláh ur, ne is tessék ugy czimezni. Feleségem nem hagyta, hogy elvállaljam. Hát ni! – legyintett az egyik tállal.

– Hallottam az okát fülhegygyel – helyes. Nagyon örvendek.

Megbátorodott erre Máthéné. És én hiszem, hogy nem tudta mit beszél a jó asszony, de szörnyen ócsárolta a rektorokat. Elmondta, hogy azok minő szolgák, rabok, rongyosak, iszákosak, s hogy mily kevésre is becsüli őket a világ. Bezzeg máskép vannak a papok.

– Azok se mind a teteje ám, Zsuzsika. Most is kettőt csaptak el.

– Ha volna is egy-egy törődöttje – az meg se látszik.

– A rektorok jó hazafiak – veté oda Máthé ur büszkén.

– Tán a papok nem? Azok ott is előljárnak, vezérek.

– Lehet, lehet.

– De éppen ugy van. A forradalomban is apám csak közember volt, a pap vezér, pedig szegény apám husz olyat legyürt volna.

Mikor az ember megkapja a jó, alkalmas tárgyat, órákig se fogy ki a legkellemesebb beszélgetésből.

Máthé ur, Máthéné, és Oláh József ur, mintha papválasztás lett volna küszöbön – mind csak a papi állás nagyszerüségéről beszélt, egyik előnyösebb világitásba helyezve a szent hivatal felséges voltát, mint a másik.

– Már csak a papnak lakása is mindig jobb, mint a rektoré – erősité Máthéné asszony.

– Jobb, hagyta helyben Oláh ur, jókat falva a fris mézből, és puha fehér kenyérből.

Éppen készült, hogy egy jó karaj gyürkés kenyeret szeljen.

– Nagyszerü ez a kenyér ezzel a mézzel, tartotta fel a kenyeret vigyorogva.

– Oh tessék, tessék – tömte volna a sok mézet a jó asszonyka a vendég vastag, veres szájába. Istenem, hogy örvendek, hogy ez a kis semmiség olyan jól esik. Megpróbálom egy kis jó mákos rétessel. Ugy-e jó, lesz?

– Nagyon jó – nyelte hatalmasan a rektori falatokat Oláh ur.

– Hát réczét, fris káposztával?

– Nagyon jó.

– Istenem, hogy örülök. Addig kimennek egy kis sétára Dániellel a szőlőbe. Lehet talán már egy-egy érett szemet is találni.

– Nagyon helyes.

– Elmondja Oláh ur, hogy milyen élet van Pesten, milyenek az emberek. Csak törje meg azt a kemény diót – mutatott férjére – mert többet ér ám ez, mint a mennyit kivülről mutat. Az egész falu mondja, hogy a jó isten is papnak teremtette. Csak puhitsa meg azt a kemény, vas fejét.

Nyár volt, a mikor falun nem jártatja jóravaló magyar ember gyermekeit az iskolába: azonban Máthé ur iskolájában mégis voltak nehányan, zsidó fiuk s pár német hivatalnok leánykája.

Ezeket tehát módban kellett hagyni.

– No, látott ilyet, Oláh ur – lépett elő méltó panaszszal Máthéné – a rektornak soha sincs pihenése, hanem van aztán a papnak. Örökké a városon ülhetnek. Egész héten csak annyi dolga, hogy egyet fordit a zsákon, s más prédikácziót vesz ki, azt vasárnap délelőtt elolvassa, s megvan a hét. A feleségeik is mily boldogok, külön székök van a templomban.

– Igaz.

– Csak azért is pap lennék – s itt Dánielre vetett egy villogó tüzes tekintetet – hogy a feleségemnek külön ülőszéke legyen. Szégyen az egy tisztességes asszonyra, mikor akármilyen elegy-belegy nép melléje ülhet. Az Isten csak a papokról gondoskodott, pedig az eklézsia szekerét mindig a rektorok huzták és huzzák is örökkétig. Ez a semmi adminisztrátor is csak átizen: rektor ur imádkozzék, most nem mehetek; rektor ur prédikáljon, be kell mennem a városba; rektor ur temessen, ez a bajom, az a bajom. S a tisztességet, a szép fizetést elviszi ő. Hát élet ez? De tudom Istenem, hogy nem ülünk itt tovább.

Még a konyhából is behallatszott egy-egy érzékenyebb felkiáltás, hogy csak a papnék a boldogok, csak papok az urak.

A férfiak mosolyogva tekintettek egymásra, sajnálták a szegény asszonyt, s a sok boldogtalan rektornét a közel és távoli vidéken; vették kalapjukat, pálczájukat, Máthé ur a kulcsokat, s pár öblös üveget. S megindultak a szőlők felé.

Oláh ur oly mélyen meghajtotta magát a tágas tiszta konyhában Máthéné előtt, hogy ily felette finom udvariasság csakis egy papnét illethetett, sőt még kezet is csókolt, tekintettel levén a gazdagon megrakott széles tüzhelyre.

– Csak világositsa fel, édes, jó Oláh ur, Dánielt, hogy meg lehet élni Pesten, le lehet azt a néhány évet hamar járhatni, – megálljon, hogy szereti? – s az asszony minden étel készitésén végigment, ugy a sülteken, mint a tésztásokon. S hogy örvendett, mikor megtudta, hogy Oláh ur is mindent jó zsirosan, paprikásan, fűszeresen, édesen, czukrosan szeret, éppen mint ők. Mily kedves ember, csupa szeretet, finomság, mint a milyen lesz bizonyosan Dániel is, csak egyszer rá lépjen a papi pályára.

De rálép, mert nem nyugszik, ha utolsó tűig-gombig mindent pénzzé kellene is tennie, mig föl nem szentelteti.

Ő is, a jó asszony, vigan forgolódott a konyhában, de a férfiak is nagy jó kedvvel haladtak kifelé a partos gyümölcsös meredeken. Érett a körte, pirult, sárgult; zsendült a szilva, kékült, gömbölyödött; a sötétzöld, ragyogó szőlőlevelek közül hivogatólag kandikált ki a zöldsárga bajor, rózsaszin muskotály, s tarkálló feketés jardován. Egy-egy szőlő-őrző vén ember nagyokat durrantott a magas állásról, hosszu ostorával, hogy azután tisztelettel megemelje kalapját a rektor urék előtt, s elgondolja, ugyan ki lehet az a csinos fiatal ur, nem-e az ivándi uj pap, mert alighanem mégis a halmosi lesz. Egy-egy sövénykapu mellől szép fiatal, paraszt leány leselkedett, hol kijebb, hol belebb huzódva piruló arczával, hogy megtudhassa, ki az, a ki a rektor urral megyen, mert ugyan helyre egy fiatal. Élt, zsongott-bongott, mozgott minden fa, minden bokor.

S mennyire jobban éledt a Máthé ur szive azokra a szép, ékes beszédekre, melyekkel Oláh ur folytonosan táplálgatta.

– Ah milyen ember Székács, meg Török, két igazi apostol. Tudja Máthé ur, Székácsot csak egyet szült a világ, olyan felséges szónok nem lehet ma a protestáns világban, hangja mint mennydörgés, fekete szeme tüze mint a villámlás, őszbe boruló, sürü fekete haja még mintha gyönyörübbé tenné magas, nyilt homlokát, s aztán hosszas telt, borotvált arcza a tiszta jóság, fenköltség. Csak rá kell nézni, hogy az ember föllelkesedjék, s elfeledjen mindent, a mi a földön sértő, szomoritó. Nem hiszem, hogy lehetne sziv, a melyet a legrejtettebb gyökerekig meg ne hatna, renditene. Várjon, mondok egy fölséges beszédéből nehány passzust.

Éppen egy magaslatra értek. Alant kanyargott a széles, csillogó Duna, szigeteivel, zátonyaival, erdeivel, mintha azokat is mind magával vinné, mint a hogy viszi a csónakokat, hajókat; lent a füzes erdők szélén, sürü fák között pihent a falu, Felső-Tompa, s vigyázólag, intőleg emelte ki karcsu bádog-tornyát a valaha katholikus, most protestáns templom. Erre forditotta tekintetét Oláh ur, s megsimitva vereslő, fényes haját, s megpödörgetve hosszu, lebegő bajuszát, fenkölt szinészi magatartással, mint a kisebb Lendvay szokta egy-egy ily drámában, szavalni kezdte a lángeszü nagy prédikátor sorait: »Szemek, mit szemléltek? Inkább a természet csodáit, a müvészet remekeit-e, vagy a mulékony divat tarka képeit? az Isten néma prófétáit-e, a csillagokat, vagy az éji örömtermek lámpafényét? Magatokat-e a tükör előtt, vagy a nagy Isten bámulatos müveit? Ha néztek, hogyan? Összevont szemöldökkel-e a boldogabbat, könyekben fürödve-e a boldogtalant, félszeg hunyorral-e a nagyobbat, leeresztett pillákkal-e az alantabb állót? A gyülölségtől szikrázva-e, vagy a bocsánat könyeiben olvadozva-e az ellenséget? A vágy ködével leplezve a bünt, vagy ösztönszerüleg bezárkóztok-e előtte.

Nyelv, mit szoktál beszélni? Igazat-e vagy nem igazat, nem illik-e rád az apostol mondása, hogy: Istent dicséred-e és az embereket átkozod egy és ugyanazon ajakkal? nem ejted-e a keserüt édesen, és az édeset keserün? magasztalod-e, vagy legalább véded-e a gonoszt; a jót és jókat nem gyalázod-e? azt szólod-e, a mit az ész előbb átgondolt, vagy előbb szavalsz, hogysem eszedet tanácsul kérted volna? nem szóltál-e ott, hol hallgatnod, nem hallgattál-e ott, hol szólnod kell vala? mindig a sziv hű tolmácsa voltál-e, vagy szavaiddal kebled érzelmeit palástolgatád? tudtál-e hallgatni, midőn megfogadtad, vagy nem állhatván ellent, elsusogtad a rád bizott titkokat? nem lettél-e kigyóvá, mely mar, méreggé, mely öl, kétélü fegyverré, mely barátot és ellent, magát és mást sebesit?… Ah, erős Isten! hordozz engem tökéletes utakon.«

A nyers, darabos, durva arczu, de szelid, ábrándozásra hajló ember majdnem egészen oda nyomta magát az áthatott ifju szónokhoz. Nem vette észre, hogy az ő ajkai is mozognak, és nem vette észre, hogy könyei csöndesen csörgedeznek.

Felkiáltott ő is Oláh urral: Ah, erős Isten, hordozz engem tökéletes utakon…

– Ugy-e? Ez ám a szónok, Máthé ur? S milyen nemes, magas sziv. És ez is egyik tanárunk.

– Tanáruk? kiáltott elragadtatva Máthé ur.

– Az, mért ne. Több: barátunk, testvérünk, atyánk.

– És hát Török?

– Török? az mint a Krisztus, szerte jár és jót tesz, felkeresi a kicsinyeket, gyámolitja az ügyefogyottakat, ah barátom, az egy nagy, nagy ember, több, egy fél Isten, mert ő szegény, s másoknak halhatatlan munkát teremtett. Egy maga, tudja mi ez? Nincs annak czime, semmi czíme, nem jár az hintón, selyemben, bársonyban, nem kamatoztatja az titkos uzsorákon pénzeit, hanem a rajta valóját is oda adja a szegénynek. Tudja, mit tett ez az ember? Templomot vett, iskolákat épitett, alapitványokat szerzett egyházának, iskolájának és nem vett érte semmit. De ha van az emberekben becsület és hála, egekbe nyuló piramisnak kell hirdetni nevét, örökké élő jóságát. Ezek a papok, tudja, ezek járnak a Jézus nyomdokain.

Máthé ur arcza lángolt a szégyentől, hogy ő még semmit sem tett, pedig már belépett a harminczkettedik esztendőbe, hogy ő egy érzéketlen, önző, tunya ember, a kire nem méltó, hogy Istennek ez a szép, tiszta augusztusi napja süssön. De forditani fog ő ezeken! Hogy? mikor? s hol? Mint a hirtelen kibugygyant forrás, buzogni kezdett szivében minden szebb érzés.

Igy értek el a szőlőbe.

Máskor az volt az első gondja, dolga, a mint a nagy vasas, három zárra járó ajtót kinyitotta, hatalmas, fényes, hengeres kulcsaival, hogy kinyitogatta a présház vastábláit, megnézte a hordókat, megtörölgette, megkopogtatta, valamelyik nem szivárog-e, nem nyultak-e hozzájuk lelketlen, avatatlan kezek, azután széttekintett a terjedelmes, majd négy holdnyi szőlőben, s mikor mindent elvégezett, akkor töltötte meg a magával hozott nyakas kis itczés üveget. Most, mert talán a kellő lelkesedésnek engedett, elsőben is a csapot kereste föl.

Töltött Oláh urnak, magának is, és ismét töltött és töltött.

– És visszatértek az elhagyott ösvényre, a papi szép, felséges pályára.

– Csak vén ne volnék egy kissé, öcsém uram, ragadta meg hévvel Máthé ur az ifju ember sima, puha kezét.

– Hogy volna vén, bátyám? Éppen a legszebb időben van, 27–28 éves lehet.

– Több, és szégyelte megmondani, mennyi, hanem megtöltötte a helyett ujból a poharakat. Hanem nehezen tanulok, az az, öcsém!

– Se baj, kisugjuk, aztán meg lesünk, itten-ottan pászolunk, s megy a dolog pompásan. Apánk lesz, pénztárnokunk, gazdánk. Kedves neje kosztot ád, oda járunk huszan-harminczan, s egyszer csak előállunk a papi czenzurára, majd a májusi gyüléskor a fölszentelésre.

E szóra szent borzalom futotta át a derék rektor hatalmas, husos hátát. Már ott érezte vállain a magyarországi keskeny, kötény-szerü selyem-palástot, s derekán az övet, melynek szalagjai hosszan lógnak alá magas, majdnem öles termetéről.

– Szép lesz az, bátyám! Erre iszunk.

– Vajjon? szólt félve is, örvendve is. Hát hiszen igyunk.

– Pompás papot csinálunk magából. Felséges ital. Hej bátyám.

– Ugyan? De nekem nagyon nehéz fejem van ám, gondolt a papságra.

– Majd meglássa, mikor kibukkan a sötét lépcsőkön a katédrába, s oda fordul a nagy, fényes pesti gyülekezethez, melyben nem egyszer grófok, sőt herczegek is vannak, ugy átmelegszik, hogy eszébe se jut, hogy valamikor itt Felső-Tompán rektor is volt, s nyujtotta az irgalmatlan komisz éneket.

Most bántotta legelőször a rektor szó. Miért? S komisz éneket?